Kossuth Könyvkiadó, Budapest 2008
239 oldal
Jókai történelmi témájú regényeinek egyik legérdekesebb darabja az Erdély aranykora. Cselekménye a török uralom hanyatlása idején játszódik Erdélyben. Bethlen Gábor, a "nagy fejedelem" meghalt, nehéz méltó utódot találni helyébe.
A török szultán erőszakos fellépésére váratlanul Apafi Mihály lesz Erdély fejedelme, akinek egyetlen igaz híve sincs a kis országban. A politikával, hatalomosztással szívesen foglalkozó nagyurak között sok az érdekes, színes egyéniség - de egy sincs, akinek diplomáciai érzéke mellett megbízhatósága, vagyona, tekintélye és egyúttal emberi érzései lennének. Apafival szemben legközelebbi hozzátartozója, Bánfi Dénes tör hatalomra. A cselszövésekre kitűnő alkalmat adnak a basáskodó török megszállókkal folyó állandó csaták, Erdély sziklás, barlangos hegységei és magának Apafi Mihálynak romló kedélye, emberi gyengeségei. A sógorok vetélkedése Bánfi lefejezésével végződik, akinek későn kegyelmez meg Apafi. A történet tovább bonyolódik egy mesébe illően gonosz és szép lány szerelmi cselszövéseivel és néhány, a történelem számára nem jelentős székely kisnemes, nemzetes asszony életepizódjainak anekdotikus fellvillantásával.
Az író - túl a logikán és esetleg a szándékon is, talán saját életének feszültségeitől vezetve - megérzi és elhiteti az emberben küzdő jó és rossz egyidejűségét, a lélek homályos vonzalmait és ellenállását.
http://legeza.oszk.hu/sendpage.php?rec=li0960
----------------
„Mielőtt átlépnők a Királyhágót, búcsúzzunk el egy tekintettel Magyarországtól.
Egy jelentetet fogok előtökbe rajzolni, mely félig vaksors, félig misztérium – félig vagalom, félig gyász. Egy pillanatnyi véletlen, s mégis egy század fordulópontja.”
„- Gyönyörű reggelünk van, kegyelmes uram, vajha mindenütt ily tiszta volna láthatárunk.”
„- […] Bolond az, aki csak azért fárad, hogy gazdát cseréljen.
- Nekünk kegyelmes urunk a török – szólt közbe kétes mosollyal az erdélyi ifjú.
- Nem mondtam? Nálatok még a török is szebb és jobb, mint nálunk. Hisz úgy van! Erdélyben minden különb terem, mint Magyarországon; a vaddisznók nagyobbak, a törökök kisebbek, mint itt.""Erdélyben vagyunk. 1662-dik év.
Egy egyszerű nemesi lak áll előttünk Ebesfalva aljában, szinte legutolsó ház a helységben.
Az épület inkább hasznosság, mint regényesség nézetei szerint van építve, minden célra külön épület, alakra, minőségre, elhelyezésre."
"Apafiné a végtelen öröm őrült sikoltásával rohant az ajtónak, s az már félig meg volt nyitva, valaki ott hallgatózott régen, és az - Apafi Mihály volt, a régen várt, az annyiszor megsiratott."
"- És ha az egész világ enyim volna is, még akkor sem lennék elég gazdag arra, hogy visszafizessem neked hozzám való hűségedet. Isten engem! Ha egy országom volna, azt adnám neked, s még az is koldusjutalom lenne..."
"- Hallotta a fenséges szultán, hogy kegyelmed szomorú fogságában mily becsülettel, okossággal és emberséggel viselte magát, és hogy annyira meg tudta nyerni a többi fogoly szívét, miképp ámbátor a rabok között nem lehet rang, mert azok mindnyájan egyenlők, mégis a többi fogoly magyarok úgy tekintettek kegyelmedet, mint akire legtöbben hallgattak. Ezt tekintve, de meg másrészről figyelembe véve azt, hogy a mostani fejedelem, Kemény János uram őkegyelme, a magas portától el akar szakadni, elhatározta a fenséges nagyúr, miképpen kegyelmedet minden időhaladék nélkül Erdély fejedelmi trónjára emelje, és abban megerősítse.
- Engemet? Tréfálni méltóztatol, kegyelmes úr - hebegé Apafi, káprázván szemei előtt a világ.
- Igen, tégedet magadat, és azon nincs mit csodálkoznod. Ha a fenséges úr akarja, basák, fejedelmek lesznek egy intésre rabok, koldusok vagy halottak, és másik intésre közkatonák, nemesek vagy rabok lépnek amazok helyébe. Te szerencsés lől kegyét megnyerhetni. Élj vele, és vissza ne élj."
"- De hátha fölteszem, hogy eljönnének, hát hol tartanók meg velük az országgyűlést? Helyünk sincsen. Kolozsvárott Bánfi Dénes, a sógorom, esküdt ellenségem, és ő a kapitány; Szebenben maga ül Kemény János.
- Hát itt van Kisselyk. Gyűljenek kegyelmetek ide.
Apafi kínjában elnevette magát.
- Hisz nincs itt olyan ház, ahol csak harminc ember is elférjen együtt! - szólt újabb elevenséggel.
- Ott a templom! - riadt rá a basa. - Megtarthatják benne kendtek az országgyűlést: ha istent tisztelni eléggé szép a ház, azt hiszem, egy embert megtisztelni is az lehet."
"Apafi kiverte pennáját, és fölsóhajtott, mondván magában: 'Azt az embert szeretném most látni, aki megmondaná, hogy mi lesz mindebből?'
- Addig pedig, amíg az országgyűlés összejön, itt marad kegyelmed a táboromban.
- Hát nem mehetek haza a feleségemhez és a fiamhoz? - kérdé Apafi szívdobogva.
- Mehet kegyelmed a menkőbe! Majd hogy elszökjék előlünk! Ezek a magyar urak mind így vannak a fejedelemséggel, aki nekünk nem kell, az mindig a nyakunkon van a fejedelemkéréssel, akit meg oda akarnánk tenni, erővel szökik előlünk."
"- Mármost menjenek kegyelmetek a templomba, s esküdtessék meg a fejedelmet a maguk szokása szerint, praestálják a homágiumot egymásnak, már én beharangoztattam, kegyelmetek szolgáltassanak misét, ahogy illik.
- Megkövetem, én református vagyok - szabódék Apafi.
- Azt még jobban szeretem. A dolog annál rövidebb bajjal történik meg."
"Kemény János uram őnagysága eközben vígan ült és mulatott Nagyszebenben. A jó úrnak kiváló szenvedélye volt az evés; ha az ország minden kereke kihullott volna is, mégsem kelt volna föl ebédjétől, s valamennyi tanácsosai közt legfontosabb volt mindig a szakács."
"Az erdélyi lakomák rendesen azzal szoktak végződni, hogy az urak fogadásból nekiültek egymást leinni. Kemény János is helyt szokott állni magáért. Most is fölhívta a bátrabbakat a szokott versenyre."
"Kemény János ránézett, azután amint kezében tartá a serleget, azt nagy nyugodtan kiitta, s akkor erősen felkacagott.
- Mondja csak el kegyelmed ezt az újságot az uraknak, ők is hadd hallják - kiálta fennhangon Hallerra.
Haller tétovázott.
- No csak mondja el kegyelmed. Ennél mulatságosabb történetet nem mondhatna. Ti odafenn hallgassatok el a zenével. Ez gyönyörű tréfa.
Az urak mind ráestek Hallerra, hogy mondja el nekik a tréfát.
- Nem sok az egész - szólt Haller, vállat vonítva -, csupán annyi, hogy Ali basa megtette fejedelemnek Apafi Mihály uramat.
- Hahhaha! - kacagott fel az egész társaság e szóra. A fejedelem komikus negéddel fordult egyikhez is, másikhoz is.
- Ismeri valaki ezt az embert, hallotta valaki hírét?"
"Felső-Fehér vármegyének egyik beszögellő kerületében, amint az ember a bozai szorost elhagyja, vagy egyikén az óriási bérceken keresztülvezető gyalogösvényeknek megkerüli a mély utat, meglátszik a Tatráng völgye."
"Szépen csalódik azonban, aki azt hiszi, hogy amit egyszer a székely fejébe vett, azt onnan ki lehessen verni."
"- Legyünk készen a legrosszabbra - szólt Apafi István -, s bízzuk magunkat az Istenre."
"Kemény János nem lévén ahhoz szokva, hogy huzamos ideig hallgasson ily bölcs beszédeket, alig várta, hogy Wenzinger megpihenjen, s mintha kisebb gondja is nagyobb volna a hadjárat így vagy amúgy rendezésénél, türelmetlen könnyelműséggel szólt bele:
- Hagyjuk ezt délutánra, vezér úr. Ebéd után más színben fogunk látni mindent."
"- Te mindennek tudod az okát, jer fejtsd meg azt, amit ez a székely megígértetett velem. Kettőt kért: az egyik az, hogy hadd legyen Oláhfalu Kolozsvárhoz két mérföld.
- Oh, a ravasz együgyűek! - kiáltott fel Apafiné. - Hisz ezzel oda céloznak, hogy szabadalmuk lévén deszkáikat kétmérföldnyi távolban árulni, Kolozsvárott is vásárt nyithassanak maguknak.
- Ez ugyan igaz - szólt meggyőződve Apafi -, már most a másik kérésük is gyanús előttem, ámbár ez nincs semmi vonatkozásban helységükre. Azt kívánják, hogy ezentúl legyen törvényben adva az, hogy akinek lova nincsen, járjon gyalog.
- Értem! - mondta Apafiné rövid gondolkodás után. - Újabb időkben a postajárás falujokon visz keresztül, s emiatt sokszor követelnek tőlük lovat a futárok. A jó emberek unják a terhet, s kellene nekik törvény, mely a futárokat gyalog járni parancsolja.
Apafi haragosan dobbantott lábával.
- Lélekadta góbéja! Velem ilyen tréfát űzni!"
"- A kormánypálca nem játékszer, Apafi - mondta komoly hangon a nő -, sohase feledd, hogy az utókor és a túlvilág ítéletet mond a fejedelmekre; minden tette a fejedelemnek milliók üdve vagy pusztulása. Úgy gondold meg, mit mondasz és cselekszel."
"Itt állapodjunk meg. A hegygerinceken végig, kivált a távolban, némi ösvény kanyargása látszik, mely el-elvész a fenyőerdők között, s más irányban ismét előtűnik, arra mutatva, hogy e vadon közepett valakinek laknia kell, ami annál meglepőbb, minthogy egész e helyig lakatlannak mutatkozik a vadon, s túl rajta a még látogatatlanabb havasok fénylenek."
"Ilyenkor tehát öt-hat vármegye vagy egynéhány főúr, néha egyes falvak népe egyesült, maga rovására a magánellenséggel háborút viselni. Az országnak nem volt rá gondja, de nem is lehetett. A római császár figyelmét a spanyol örökösödési had, a szultánét a velencések ellen viselt háború vonta félre, az egymásnak jutott apróbb ellenségek birkóztak egymással, ahogy tudtak."
"Most el szemeink elől zord külvilág! Nyomasztó hegypanoráma, kietlen láthatár!
Tűnjetek fel előttünk tündéri teremek! Az álmodott paradicsom földi másolatai! Engedjetek egy pillantást vetnünk a titkos gyönyörök, az elfojtott csókok, a forró sóhajok szentek szentébe; ahol nem lakik semmi, ahol nem él semmi, csak a szerelem s ami szerelemre emlékeztet."
"Egy odaliszk csengettyűs dobját verve feje fölött, merész szökelléssel táncol a többiek között, kik kezeiket összefogva varázsgyűrűzetként keringenek körüle; három núbiai eunuch énekes melankolikus szerelmes danákat zeng a tánchoz egyszerű hangszereivel."
"A szökőkút vizében fekete rabnő játszik az aranyhalakkal, meg akarva őket fogni, s nagyokat kacagva, ha e virgonc állatocskák kisikamlanak kezei közől; oly sajátságos alak: fehér hímzett köntöse aranyövvel átszorítva, amint a rózsaszín márványon ül, ébenfekete keble halmai s gömbölyű karjai a naptól fénylenek, fekete arcán átviláglik az ifjúság pírja, korallajkai átragyogva a jókedv melegétől, a legtisztább két sor gyöngyfogat engedik láttatni, amint gyermekes jókedvvel nevet együgyű játékának."
"Örök vágy ég e szemekben. Mintha e gyújtó szemsugarak minden rózsát leégettek volna róla, s ha olykor lehunyja azokat, s keble titkos gondolatok hevétől sebesebben dobog, ismét úgy kigyullad az, hogy szinte a vér lobogását látni rajta."
"Csodálatos csoportozat. Egy halavány nő, egyetlen fehér lepel redőivel födve, mellette két fejedelmi fenevad; egy dacos, harcedzett férfi és egy tarkapettyes párduc, s mindkettő szemei tekintetétől kormányozva, üldözve az örömtől kezdve a kétségbeesésig."
"Az ozmán nem talált semmi megbotránkozni valót az ország alkotmányában, kiváltságos törvényeiben, patriarkális arisztokráciájában, diák nyelvében és magyar dolmányában, sem sokféle vallásában, sem három különkormányzatú népeiben; mindezekkel ő nem törődött; tán legfölebb is sajnálta e szegény urakat, kik oly tarkává csinálják magoknak az ország dolgait; hanem azért nem iparkodott őket saját, sokkal egyszerűbb szisztémájával megismertetni; a monda szerinti törökként, ki látva, hogy mint eszik a magyar ember sajtot kinyitott késsel kezében, leült elébe, azt várva, hogy mikor szúrja ki a magyar saját szemét, amint a falatokat szájához viszi, s amikor látta, hogy ez nem történt meg, azzal a hittel ment odább, hogy majd kiszúrja máskor."
"Apafi mérgesen forgatja jobbra-balra az aranyat.
- Ezek nem római betűk - mormogá hangosan. - Nem is görög jegyek. Sem nem cirill betűk. És egyáltalában nem hun írásjegyek. Sohasem láttam hasonló jegyeket. Hol akadtak ezekre? - kérdé Passaihoz fordulva.
- Várhelyen, nagyságos uram. Amint az oláhok a régi templomot széthányták.
- Hát mi a patvarnak hányták szét a templomot?
- Egy ókori rom volt az, amit római templomnak neveztek.
- De az nem lehetett római, mert e pénz nem római pénz.
- Úgy hiszem magam is, hanem az oláhok megszokták már minden romot Erdélyben római emléknek tartani.
- S minek hányták széjjel?
- A falubeliek meszet akartak égetni a szobrokból!
- Szentségtörő nép! - kiálta föl Apafi. - Múzeumi ritkaságokból meszet égetni!
[...]
A fejedelem úgy tett, mintha figyelmesen olvasná az írást, s homlokát összeráncolta. Egyszerre örvendve kiálta föl:
- Hiszen ezek dák betűk!
- Micsoda? - mondta Teleki elcsodálkozva, s tágra kinyitott szemekkel: sehogy sem bírta fölfogni, hogy mint nézheti a fejedelem a kezébe adott írást dák betűknek.
- Igen, igen. Emlékszem, hogy olvasám valahol - folytatá a fejedelem. - Talán Dio Cassiusban, hogy Decebál elveszte után verettek emlékpénzt a rómaiak, dák fölirattal, s túloldalán lefejezett, megláncolt férfival. Íme az embléma rajta."
"... úgy szólok kegyelmetekről, magyar urak, mint akik kezdet óta romlására voltak Erdélynek nyughatatlan terveikkel. A magyarországi emberek mind idióták."
"Kelemen diák méregbe jött.
- Hát te ki ökre vagy? - kiálta az oláhra.
A dumnye nagyságos úré, aki ezt a levelet küldi - felelte az egész ártatlanul.
- Hogy híjják az uradat? - kérdé emez, bosszúsan kapva el a levelet az oláh kezéből.
- Hát nagyságos úrnak."
"- Ki vagy te, hórihorgas hitetlen? - kérdé tőle az aga -, aki a próféta szent színét, a világoszöldet, melyet az igazhívők csak templomaik boltozatán s a padisah turbánján bírnak megtekinteni, öltözeted legalsó részén, a csizmákon viseled, mikkel a sárban szokás járni? Hogy égj meg elevenen, istentelen gyaur!"
"- Legalább hát tűzzön kegyelmed egy szentelt barkát a süvegje mellé - sürgeté őt a gondoskodó lelkipásztor -, vagy vigyen magával egy Mihály angyalt, hogy az ördögök közel ne érhessenek.
- Köszönöm, atyafiak; jobb lesz, ha egy pár bocskorról gondoskodtok, mert ezekben a sarkantyús csizmákban nem járhatom a hegyeket; ellenszereiteknek úgysem vehetném hasznát, mert én unitárius vagyok.
A pópa szinte keresztet vetett magára, s fölsóhajtva mondá:
- Azt hivém, igazhitű vagy, hogy oly buzgón kérdezősködtél a boszorkányok felől.
- Az csak hivatalos dolgom, de nem hitem. Küldjétek be a törököt.
A pópa kifordulva mormogá félhangosan: 'Összeilletek! Két pogány'."
"Ragyogó látvány! A távolban kristály bércek gyémántos ormokkal, hóval borított fehér mezők, mik között borúsan vonul végig egy-egy sötétzöld fenyőerdő; oldalt egy bazaltszikla, toronymagasságú szegletes oszlopok egymás mellé állítva, mint egy óriási orgona sípjai, tetejükön gömbölyű fákkal koszorúzva, előtte fehér felhő vonul keresztül, a roppant bazaltszikla alapja és teteje kilátszik belőle; néha egy-egy villám lobban ki a felhőből, a visszavert mennydörgési visszhangot nagy későre hallgatja omlatag akkordokban a felséges sziklaorgona."
"Én voltam koronáción, voltam installáción, inauguráción, triumfális ováción, de sohasem láttam, hogy ennyi hűhót csináltak volna privátus emberrel, mint ezzel itten."
"Arany idők következnek reánk; az egész világ harcol és vérzik, egyedül mi vagyunk nyugalomban, egyedül a mi országunkon belül úr és önálló a magyar. Nem nagy ország, az igaz, de a miénk, s ha kicsiny emberek vagyunk is benne, de nem ismerünk magunknál nagyobbat."
"A szegény pór meg akarta csókolni Bánfi kezét; az nem engedé, egy könny ragyogott szemében.
- Azért vagyok uratok, hogy segítsek sorsotokon, ha ínségben látlak."
"- Inkább gyűlölj, mint elfeledj - szólt a nő indulatos kitöréssel, melyet aztán ismét megbánt."
"Ami hajolni nem akar, annak törnie kell."
"Némely városnak, sőt némely háznak fátuma van: a halál után újra föltámadni.
Egy nép kipusztul belőlök, a falak szétdüledeznek, a város neve feledékenységbe megy, s ismét jön egy másik nép, s a romok tetejére épít, s új nevet ad a helynek, s míg az elhányt ó kövek gyászolni látszanak a múltat, az új palotáktól ragyogó város, mint a kendőzött hölgy, örülni tud az új ifjúkornak."
"A bor nemcsak a szerelemnek, hanem a gyűlöletnek is ad tüzet. Ha nők vannak az asztalnál, ott vigyázzunk szíveinkre, de hol csupa férfiak gyűlnek együtt, ott fejeink vannak veszélyben."
"- Fiat justitia, pereat mundus."
"- Eredj dolgodra, ha asszony vagy!"
"- Úgy látszik, hogy a nők könnyebben meg tudnak bocsátani némely dolgokat, mint a férjek..."
"- Hiszen nincs mitől tartanom. Én igazságosnak érzem ügyemet.
- Meglehet, hogy igazságod van, uram, de azért aligha fogsz nyerni; mai világban minden megtörténhetik."
"Uram! Ön rosszul lát a szívekbe. Szerelmet adunk magunkért, de magunkat nem adjuk a szerelemért. Ön eljátszá hatalmát, s midőn mindenkitől elhagyatott, egyedül engem hitt hívének, ki Önben csak e hatalmat szerettem. Én azé vagyok, aki ezt öröklé. Aki emelkedik, azt imádom, aki süllyed, azt gyűlölöm."
"Hát még az égben mi történhetett? Éjféltájon oly zivatar támadt, melynek mására a legvénebb emberek sem emlékeznek, a villám erdőket és tornyokat gyújta fel, a felhőszakadások kiáraszták a folyamokat, a vészharang zúgott mindenfelé, isten ítélete volt az éjszakán az ország felett. Tán az egész nép meg volt fosztva álmától."
"- Isten, ki haragodban mennydörögsz odafenn, fogadd el a véremet bűneim áldozatául; ne szálljon annak egy cseppje se azoknak a fejére, kik azt kiontották. Ne engedd, hogy halálomért hazám bűnhődjék valaha. Őrizd meg e szegény országot minden balesettől, tartsd vissza csapásaidat e nép fejéről, s légy oltalmazója minden viharok között. Bocsásd meg halálomat elleneimnek, miként én is szívemből megbocsátok nekik."
-----------------------
A Kossuth Könyvkiadó nemrég kiadott Jókai-sorozatának első kötetét tartja a kezében az orvasó akkor, amikor kezébe veszi a magyar Verne Gyula, avagy (a jelenleg banki alkalmazott M.Z. barátunk mintegy húsz évvel ezelőtti örökbecsű megállapításával élve) a 'XIX. század nagy magyar ponyvaregényírójának' Erdély aranykora c. írását.
Az anekdotafejedelem ebben a kötetben sem múlta alúl önmagát: romantikus tájleírások, kis történetek és alkalomadtán humoros betétek tarkítják a könyv oldalait, mely - címe ellenére - Erdély vészterhes korszakáról ír: nagyjából I. Apafi Mihály fejedelem uralkodásának időszakáról, a XVII. század második feléről.
A romantikus, kedélyeskedő és anekdotázó író látszólag könnyed stílusa mögött mélységes aggodalmak és balsejtelmek állanak.
A három részre szakadt Magyarországon tanúi vagyunk Zrínyi és a vadkan találkozásának, bepillantást nyerünk a magyarországi magyar urak politikájába, látjuk a Fényes Porta szándékait a térséget illetően, s van alkalmunk megtapasztalni a törökök és osztrákok közé ékelt kis Erdélyi Fejedelemség, e valóságos Tündérkert hétköznapjain keresztül azt is, hogy a címben jelzett aranykor ugyancsak törékeny alapokon nyugszik. E Tündérkert idillinek tűnő, aranykorként aposztrofált csendjébe azonban csahos kutyák ugatása hallatszik.
Mindenekelőtt ott van a szultán és a törökök, vazallusaik, a tatárok, akiknek fogságából a könyv elején maga I. Apafi Mihály is csak nehezen szabadul. Vélt és vágyott, lépten-nyomon hangoztatott erdélyi önállóság és stabilitás ide vagy oda, Erdélyben senki nem feledheti, hogy az, hogy ki is ül a fejedelmi trónon, legelső fokon Sztambultól függ. A törökök ugyanakkor kivülálló módjára hitetlenkednek azon, hogy vajon a gyaurok minek ölik egymást egy olyan kis országban is, mint Erdély, s voltaképpen értetlenül nézik a vallási ellentéteket, képtelenek lévén értelmezni és megérteni: mi a különbség katolikus, református, luteránus vagy éppen unitárius között.
Másodjára ott van a bécsi udvar, a német befolyás, mely - pl. Kemény János uralkodása idején - szintén képviselteti magát Erdély színpadán.
Harmadjára ott vannak a magyarországi magyar urak, akik saját országegyesítő elképzeléseik érdekében - melyek gyakorta igen eltérnek mind az oszmán, mind az osztrák, mint az erdélyi elképzelésektől - próbálják meg hatalmukat érvényesíteni Erdélyországban. Jókai joggal adja az egyik szereplő szájába a mondatot: 'A magyarországi emberek mind idióták.'
Erdélyen belül is bőven van csodálkozni való: a három nemzet (magyar, székely, szász) alkotta unióban alapos ismertetést kapunk a szerzőtől a nemzetek közti különbségről, s Jókai látnoki szavakkal szól már egy, az egész struktúra alatt burjánzó, a Tündérkert kövei közé befurakodott, onnan kiirthatatlan - majd a testvérharc, a belviszály és a környezet kedvezőtlen hatásai miatt azt teljesen eluraló - 'gyomra': a Jókai által még következetesen oláhoknak nevezett románság széles rétegeire, akik a társadalom peremén, de annak alapjaiig begyökerezve élnek Erdélyben; jóllehet, ekkoriban még öntudatlanul, nemzeti identitás nélkül, a nagy ortodox univerzum egy tagjaként, ahol a legfőbb orientációs pontot az önazonosságban a pópa jelenti - olyan szinten, hogy a regény lapjain még (vélt? valós?) dákoromán múltját és gyökereit is a földből kitépő és azt oktalan barom módjára a napi szükségletek oltárán feláldozó oláh-román parasztokat is láthatunk... De Jókai mintha látná előre: az 'oláh gyom', mely felütvén fejét e gyönyörök kertjében, Királyhágón túli földi mennyországban, ha tönkre is teszi a kertet, de elpusztíthatatlan, s idővel bekebelezi és saját képére formálja azt - gondoljon vagy tegyen bármit is az uralkodó 'három nemzet'.
Jókai a nagy anekdotázás és véget nem érő tájleírás közepette is nyomatékosan értésére adja az olvasónak: a legfőbb magyar betegség, mely tönkretesz bármily virágzó államot is, mely tönkretesz mindent, nem az elnyomott oláh-román lakosság, hanem az a sajátosan magyar tulajdonság, mely Apafi fejedelem és Bánfi nagyúr vetélkedésében is megnyilvánul; e morbus hungaricus pedig nem más, mint az a makacs tény, hogy magyar magyarnak farkasa: ahol két magyar találkozik egymással, együttműködés helyett azonnal vita és ellenségeskedés támad.
A kötet végén pedig nem csupán Bánfi nagyúr feje hull a porba, hanem már sejtjük előre: az "önálló" Erdélynek sincs már sok hátra.
Kár, hogy korunk politikai nagyjai, nemzetünk szellemi (?) irányítói nem olvasnak Jókait - bár ha olvasnák is, meg sem értenék tán.
Zárásként pedig: ha mindezek után a könyv lapjain átszüremlő XIX. századi erotika sejtelmes körvonalait szembeállítjuk a Valótlan Világ 2011 big bránereivel és szilikonlényeivel, kétség nem férhet hozzá, hogy nemhogy Erdélynek veszett el a maga aranykora, de - leleményes erdélyi nyelvi fordulattal élve - a nem csupán területileg is erősen megcsonkított, mentális, morális és spirituális Trianont is elszenvedett Kis-Magyarországnak is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése