- Hát, ezt már én sem fogom megérni... Természetesen nem az a lényeg, hogy 2030-ban vagy 2031-ben játszódik-e a történet, hanem valamikor a mesebeli jövőben. Jókai sem gondolta komolyan, hogy a XX. század úgy alakul, ahogyan ő a XIX. században előre látta A jövő század regényében, regényt akart írni, vagyis mesét, és az sikerült is neki.
- Azt vettem észre, hogy a legokosabb írók következetesen az emberi korlátoltságról meséltek: Puskin, Lermontov, Gogol, Dosztojevszkij, Goncsarov, Csehov, Platonov, vagy éppen Flaubert, Stendhal... A mi vidékeinken Hasek, Wyspianski, Hamvas, Karinthy... Meg Móricz, Füst Milán, Fejes Endre... Vagy éppen Jókai a Rab Rábyban meg a 48-49-es naplójában... Nagy teljesítmény, ha valaki saját magából hozza létre a szereplők jellegzetes elvakultságát. Írás közben Hasekre és Goncsarovra kifejezetten gondoltam is, ők vajon hogyan vezetnék végig azt, amit kitaláltam. Andrej Platonovtól már korábban is eltulajdonítottam néhány motívumot, például egyet Az Ikszekben. Most a lumpenproletárok gondolkodásmódjának variálásában segített, ami az ő fő témája.
- A népmesék módszere a teljesen valószerűtlen és a rendkívül valószerű elemek keverése. Csodálatos bájukat sokszor éppen ennek köszönhetik. Ezt persze csak az újabb keletű, a XVIII-XIX. században létrejött mesék árulják el nyíltan. Mindig bámultam, milyen hihetetlen merészen helyezik egymás mellé a népmesék mesélői a látszólag össze nem illő elemeket. Nagy kár, hogy ma nem sokan olvassák a magyar népmeséket, óriási művek vannak köztük.
- Nem hiszem, hogy a művészet célja az okítás. Nem erre való, hanem a bevésésre. Ha erős képet és erős hangot használok, az beleég a befogadóba, és ha az életében hasonló helyzetbe kerül, már tudja, miképpen is tájékozódjék. De ez didaktikus módszerekkel nem érhető el. A szórakoztatás, gyakran mondom, a művészet legitim és elsőrendű feladata. Ami nem szórakoztat, azt végig sem tudom olvasni.
- A történelem maga a rémség, az emberek tökéletesen éretlenek bármire - hogy bírtad ki ezt a borzalmat írás közben?
- Egyáltalán nem találom borzalmasnak ezt a regénybeli világot. Nem borzalmasabb, mint amilyen az emberi világ szokott lenni.
- Nem mondtam, hogy borzalmasabb, csak így, regényben olvasva elborzasztó a kép az emberről magáról!
- Ha az ember tiszteli a szereplőit, sőt: képes őket szeretni, bármennyire nyomorultak is, akkor nem lesz förtelmes a világuk. A Feleségverseny kéziratának első olvasói kifejezetten megszerették a főszereplőket, ez meg is nyugtatott.
- A már említett nagy orosz írók - például Gogol, Csehov, Tolsztoj - lenyűgözően tudták ábrázolni az idiótákat, de tudták szeretni is a figuráikat. A te regényedből is úgy érzem: miközben rémesek az emberek, azért így is szerethetőek.
- Ezzel kapcsolatban hadd szögezzek le valamit: művet csak és kizárólag szeretetből lehet írni. Gyűlöletből, undorból, idegenkedésből cikk vagy kiáltvány születhet, de műalkotás soha. Lehetetlen a gyűlöletes alakot belülről ábrázolni, holott alapkövetelmény, hogy minden szereplőjét élje át az író belülről, és az emberi motívumait értse meg tökéletesen. Más kérdés, hogy féltésből is lehet írni - a féltés ugyanis a szeretet integráns része.
- Például a Magyar Kommunista Királyság nagyon vicces, ahogy a Kegyes Jóság is, az egész olyan, ami egyszerűen nem vehető már komolyan. Miközben valós szófordulatokat írsz, abszolút valós, jól ismert helyszíneket, problémákat, mégis minden komolytalanná válik. Komolytalan emberek és őket (meg)vezető lények: nem túl szívderítő perspektíva.
- Nem hinném, hogy komolytalan lenne - mindez a játék része. Az irodalom gyakran játékos, hála istennek. Humor, irónia és önirónia nélkül nemigen megyünk semmire. Ezek bevált gyógyszerek, válságok esetén kiváltképpen ajánlatosak. A recept: végy egy keserű olvasót, rázd fel jól...
- Génkezelt parlagfűből hatékony kábítószer készíthető, ebből él az állam, amelynek a rendőrei elkötik az autókat - és ez a "normalitás"! Ahogy a mindennapi élet "normalitásává" lesz például a cigányháború. Közben mintha valami normálisnak mondható élet zajlana. Lehet, hogy most is ez van, észre is vesszük valójában, csak még "nem mondták meg" az embereknek, s így mindenki próbál "valahogy ellenni" a maga illúziójában?
- Nagyon ritkán szokta az őrület egészen legyűrni az emberek normális életösztönét, és akkor is csak átmeneti, rövid időre. Nehéz körülmények között is ki szokott alakulni valamilyen modus vivendi. Ezt a magam részéről csak üdvözölni tudom. Azt szoktam mondani: a népnek az a dolga, hogy túléljen. Erkölcsileg nyilván igaza volt a börtönből sok év múltán szabaduló, megdöbbent Eörsinek, az 56-osnak, aki élete végéig kárhoztatta a magyar társadalmat, amiért kiegyezett a diktatúrával, de mi mást lehetett volna tenni abban a helyzetben? Újabban ugyan megróják a pleonazmusért Adyt, de csak igaza volt, amikor azt írta, hogy "Az Élet él és élni akar". Mindig a kis, személyes életakarásokból áll össze az egész társadalom.
- Elképesztő ötletek bukkannak fel a regényben, ilyen például a kamatyadó és a kamatyos kamaty, amely olyan szellemes, hogy még a végén elirigylik a politikusok... Honnan ez a temérdek ötlet? Amikor összeállt a fejedben a történet és a figurák sora, akkor ezek elkezdtek "ömleni" írás közben? Vagy előtte már gyűjtögetted cédulákon?
- A kamatyadó ötletén kezdtem először tűnődni, minden más később jött. A figurákért keményen meg kell küzdeni. Az a nehéz, nem a vicces ötletek kitalálása. Persze az ötleteket is aprólékos munkával gyűjtögeti az ember. Ezúttal nem segített a történelem a maga elképesztő fordulataival, mindent a kisujjamból kellett kiszopnom. Érdekes, hogy egyes, két évvel ezelőtt megszületett abszurd ötleteimet azóta bevezették a gyakorlatban, de erről nem tehetek.
- Azzal kezdtük, hogy ez meseregény, de azért a mesékben az okos, gyönyörű, ám mostoha sorsú lány nyeri el végül a jutalmát. Olyan valaki, aki megérdemli. Itt azonban már az is erény, ha valaki nem árt másoknak, hanem csak úgy bambul.
- A bambulás, a féléber állapot, amelyben a főhős és még néhány szereplő leledzik, nem speciálisan magyar jelenség, még csak nem is kelet-európai, ezt látom szinte az egész világon. Az a gyanúm, hogy ha netalán jól írtam meg ezt a regényt, akkor éppen ez az, ami miatt esetleg megmaradhat.
- Feszegették már ezt a motívumot sokan, például a fent felsorolt írók is, de talán te tetted ezt most főtémává.
- Még nem vagyok jó olvasója a Feleségversenynek. Sok év eltelik, mire az ember idegen szemmel tudja a művét elolvasni. A Fogságot is csak mostanában tudtam elolvasni - sok olyan része van, amelyet öt éve írtam, és már sikerült elfelejtenem. Ezt a mesét még tudom kívülről, úgyhogy nem tudom megítélni.
http://kultura.hu/main.php?folderID=1181&ctag=articlelist&iid=1&articleID=283953
