2011. június 30., csütörtök

A selyemút


színes, japán-kínai filmdráma, 99 perc, 1988

Rendezte: Junya Sato

Szereplők: Toshiyuki Nishida, Koichi Sato

Valamikor az első évezred fordulóján Li Yuanhao herceg meg akarta szerezni a fennhatóságot a híres selyemút felett, ezért nagy hadsereget toborzott. Így lett katona Zhao Xingde, a diák, aki hamarosan a parancsnok kedvencévé vált. A fiú egy vár ostroma során gyönyörű fiatal lányt talált, akivel egymásba szerettek. Mivel azonban a lány ujgur hercegnő volt, el kellett rejtenie a többiek elől.

http://port.hu/a_selyemut_tonko__silk_road/pls/fi/films.film_page?i_where=2&i_film_id=119557&i_city_id=3372&i_county_id=-1

2011. június 29., szerda

Eszter hagyatéka


színes, magyar filmdráma, 90 perc, 2008

Rendezte: Sipos József

Szereplők: Nagy-Kálózy Eszter, Cserhalmi György, Törőcsik Mari, Eperjes Károly, Udvaros Dorottya, Szilágyi Tibor, Hámori Gabriella

A II. világháború előtti pillanatokban, a festői Badacsonyban játszódó történet címszereplője a korosodó Eszter, aki húsz éve várja régi szerelmét, hogy tisztázzák lezáratlan kapcsolatukat. Eszter a hosszú évtizedek alatt belesavanyodott a bánatba és a várakozásba, egyetlen társa a család idős házvezetőnője. Lajos, a régóta várt férfi, egyszer csak táviratot küld, hogy másnap érkezik, így a nőnek újra szembe kell néznie önmaga előtt is titkolt érzelmeivel, és máig eleven fájdalmával.

http://www.port.hu/pls/fi/films.film_page?i_film_id=92626

2011. június 28., kedd

A tanú


színes, magyar filmszatíra, 103 perc, 1969

Rendezte: Bacsó Péter

Szereplők: Kállai Ferenc, Őze Lajos, Fábri Zoltán, Both Béla

Pelikán József hithű kommunista, aki végigharcolta elvbarátaival a vészterhes éveket. Most, győzelmük után, a személyi kultusz idején, gátőrként is elkötelezett munkát végez. Lecsap az orvhorgászra, akiről kiderül, régi barátja és harcostársa, Dániel Zoltán, aki jelenleg miniszter. Épp ez a kedves barát buktatja le akaratán kívül, amikor feketevágás miatt megjelenik a hatóság. Pelikán börtönbe kerül, ahonnan egyre magasabb beosztásba helyezik. Ő lesz a vidámpark, az uszoda, majd később egy narancstermelő gazdaság igazgatója. Természetesen mindez nem ajándék. Virág elvtárs minden alkalommal hangsúlyozza, hogy egyszer még kérnek Pelikántól valamit. És ez az egyszer el is érkezik, amikor Dániel Zoltánt koholt vádakkal letartóztatják.

Bacsó Péter filmszatíráját tíz évig dobozban pihentették bemutatása előtt.


http://www.port.hu/a_tanu/pls/fi/films.film_page?i_film_id=2406

2011. június 25., szombat

Doris Lessing: Megint a szerelem


Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest 2008

526 oldal

Gyönyörű mulatt lány volt Julie Vairon. Szerelmével Dél-Franciaországba szökött, végül mégis egyedül maradt erdei házában, távol a város rosszindulatú pletykáitól, az olajfák és leanderek árnyékában. Akik hallották földöntúli zenéjét, vagy látták rajzait, elnémultak. Némelyek állítják, éjjelente meztelenül táncol a fák között, és úgy úszik a vad sodrású folyóban, mint a vidra. S énekét hallani vélték még a tragédia után is. Száz évvel később a londoni Zöldmadár társulat alapító tagjai elhatározták, felkeresik a házat, hogy a romok mellett megelevenítsék a lány történetét. Ám a színpadi próbák féktelen hevében észre sem veszik, mint kúszik Julie mindannyiuk bőre alá, hogyan veszi birtokba sorsukat, s miképpen éri utol őket megint a sokszínű, olykor boldogságot hozó, olykor halálos szerelem. 2007-ben Doris Lessing kapta az irodalmi Nobel-díjat. A nyolcvannyolc éves írónő ezzel szinte minden jelentős irodalmi elismerést magáénak tudhat. Perzsiában született, évekig élt Dél-Afrikában, majd A fű dalol című első regényével vált világszerte ismerté. Az ötödik gyermek és A fű dalol című művek után idén a Megint a szerelem és Az aranyszínű jegyzetfüzet című regényekkel folytatjuk Lessing életműsorozatát.


http://www.libri.hu/konyv/megint-a-szerelem.html

-------------------

"Bárki azt hihette volna, hogy langyos szürkeségbe burkolózó, szellőzetlen, csendes lomtárba került, ekkor azonban megmozdult egy árnyék, alakot öltött, elhúzta a függönyöket, és kitárt minden ablakot. A nő - mert nő volt - gyorsan az ajtóhoz lépett, kiment, és nem csukta be maga után."

"Nem volt már olyan fiatal, amennyire lendületes mozdulataiból következtetni lehetett volna, amikor félig kilépett az árnyékból. Bizonyos kort megért, mondaná a francia, sőt még egy kicsit többet. Nem öltözött ki, kopott nadrágot és inget viselt.
Csupa élet volt, csupa energia, mégsem tetszett neki a látvány."

"Éneklek, ha akarok, ha nem
Csupa fájdalom ez a szerelem,
Mindennél jobban, csak őt szeretem...

A modern nő pedig, kezével a billentyűzeten, tudta, hogy régi-régi időkből megidézett nővérével szemben felsőbbrendűséget, majdhogynem megvetést érez. Ezzel nem aratott elismerést önmaga előtt. Lehet, hogy már nem olyan toleráns, mint régen?"

"Most mégis nyugtalanságot érzett. Mintha az, amit az ember másban megvetéssel elutasít, előbb-utóbb őt magát is utolérné, hogy próbára tegye. Edd meg, amit kiköptél - igen, Sarah ismerte jól a törvényt. Még a múltban az agyába véste: óvakodj attól, hogy megítélj másokat, vagy jól vigyázz magadra!"

"Szépen megöregedni... az utat kijelölték. Azt mondhatnók, az utasítások láthatatlan szövege csak lassan lesz olvasható, fokozatosan, ahogy megvilágítja az élet. Akkor csak ki kell mondani a megfelelő szavakat. Ha végiggondoljuk, nem is olyan rossz az öregség. A büszkeség fontos, a szükséges alapállás, a sztoicizmus meg jön magától, hiszen az ifjak nem is tudják - előttük még titok -, hogy a hús az amúgy változatlan belső lényegről fonnyad le. Az öregek éppúgy osztoznak mulatságos titkaikon, mint egy lakomán a kísértetek, ők jól látják egymást, ellentétben a vendégekkel, akiknek komédiázását, szerepeit jóindulatúan, emlékezően megmosolyogják.

A legtöbb idősödő ember egyetértene ezekkel a békés, önbecsülést árasztó mondatokkal, úgy vélnék, a fogalmazás pontos, sőt biztonságot ad.
Igen, ennyivel én is beérem, gondolta Sarah. Sarah Durham. Tisztes, értelmes név egy értelmes nőnek."

"Sarah megtorpant egy tükör előtt. Csinos, középkorú nő nézett vissza rá, jól karbantartott testtel, a haja simán, szorosan összefogva - fodrászokkal bajlódni minek? -, az útlevele szerint szőke, valójában fakósárga, mint az elhanyagolt sárgaréz. Mostanra nem illene legalább itt-ott szürkülnie? [...] Ritkán nézett tükörbe, nem izgatta a külseje. Miért izgatta volna? Gyakran nézték húsz évvel fiatalabbnak a koránál. A nyitott ajtón a hálószobai tükörben még fiatalabbnak látszott. Ha kicsit tekergette a nyakát, jól látta az alakját. Egyenes háta csupa életerő."

"Hatvanöt évesen azt mondogatta barátainak, nincs az öregedésben semmi különös, egészen kellemes, hiszen ha egyik vagy másik jó dolog el is tűnt az életéből, megjelent helyette valamilyen más gyönyörűség, melynek a létezését a fiatalok még csak nem is gyanították, és gyakran azon kapta magát, máris tűnődik, mi lesz a következő meglepetés. Őszintén így is gondolta, és miközben megfigyelte, milyen érzelmi zűrzavarokkal kínlódnak a nála akár csak egy évtizeddel fiatalabbak, még azt is megengedte magának, hogy beleborzongjon a gondolatba, mi volna, ha még egyszer át kellene mindezen mennie - beleértve persze a szerelmet is. Ami azt illeti, húsz éve nem esett meg vele, ami addig könnyedén - sőt, be kell ismernie -, mohón vette le a lábáról. Elképzelni sem tudta, hogy megint utolérje a szerelem. Ezt is nyugodtan jelentette ki, mert elfeledkezett a szigorú törvényről: az ember előbb-utóbb elszenvedi, amit lefitymál."

"A Zöldmadár az alternatív színház legjobbjai közé került, a kritikusok eljártak a premierjeikre."

"Hogy kikkel osztozott ennyi mindenen?
Mary Ford valaha olyan volt, mint egy csábító lidérc, párás kék szemekkel, vibráló, de makacs kis arccal, ám az évek komoly és nyugodt negyvenes asszonyt varázsoltak ebből a lelencből, akinek legfőbb dolga a közönségszervezés és a reklám lett. A szintén mintaszerű szakértelemmel bíró Roy Strether ügynökként kezdte. [...] Az állandó stáb negyedik tagját Patrick Steele-nek hívták. [...] Homoszexualitása ekkoriban kifejezetten megrémisztette. Nem volt hajlandó megvizsgáltatni magát, mondván, ha HIV-pozitív, jobb, ha nem tud róla. Ugyanakkor ügyelt rá, hogy mást véletlenül se veszélyeztessen."

"Négy ember, akit hajt a szakértelem és a siker. Mindegyik mögött a hátország, az úgynevezett magánélet, melyet ebben az esetben messze nem lehetett leválasztani a munkával töltött órákról.
Mary férjezetlenül - férfi nélkül - élt, mert évek óta sclerosis multiplexes, majdnem magatehetetlen anyját ápolta."

"Roy Strether házasember volt, egy gyerekkel. A házasság nem sikerült."

"A múlt század nyolcvanas éveiben Martinique szigetén élt egy gyönyörű lány - negyedvér, mint Napóleon Josephine-je -, aki elbűvölt egy francia tisztet."

"A róla kialakuló kép nem egyszerűen egy értelmes és vonzó fiatal nőt mutat, de olyasvalakit, aki szándéka ellenére is zavart keltett és provokált, aki egész életében rosszindulatú pletykák céltáblája volt, akibe mindig beleszerettek a férfiak, pedig nem várta el tőlük, és nem bátorította őket."

"Hogy egyedül volt-e? Igen, mindig."

"Mielőtt megölte magát, halmokba rendezte a képeit, a naplóit, a kottáit. Semmit sem tüntetett el, mintha azt üzente volna: ha kell, a tiétek. A rendőrséggel segítőkész üzenetben közölte, hol keressék a testét.
Háromnegyed évszázadon át tartó feledés következett, azután a Belles Rivières-i nyári játékok, ahol fölhangzott a zenéje."

"- Miért? - kérdezte, anélkül, hogy hízelegni akart volna. - Maga csinos nő.
- Még mindig csinos vagyok - mondta Sarah. - Még mindig. Na igen. Hát ez az. Húsz éve nem voltam szerelmes. Nemrégiben számoltam ki: húsz éve. - Még ki sem mondta, már elcsodálkozott, miért beszél egy idegennek (aki nem is idegen) olyan dolgokról, melyekről a legközelebbi barátainak, a színházbeli családjának sem."

"Stephen azt bizonygatta: - Komolyan csak egy nőt szerettem.
Sarah azt hitte, majd azzal folytatja, 'a feleségemet' - tudta róla, hogy nős -, vagy valaki mást, de a férfi Julie-re gondolt. Sarah azt mondta: - Most rajtam a sor, hogy figyelmeztessem, maga egyszerűen úgy döntött, hogy felejt. De most nem erről van szó. Az unalom kockázatáról beszélünk, és ebben az esetben egészem más a művészet és az élet. Mintha nem látná a valódi problémát. A maga változatában Julie legfőbb foglalatossága a szerelem.
- Miért, nem az volt a legfőbb foglalatossága?
- Az ideje nagy részében szerelmes volt. De nem ez volt a legfőbb foglalatossága. És nem írhatunk darabot egy nőről, akit két szerelmese is elhagyott, mire öngyilkos lett. Nekünk nem kell romantikus hősnő.
[...]
- Nem látom be, miért nem. A lányok újra meg úja átélik. Mindig is átélték."

"Stephen hallgatta, elgondolkozott, és megjegyezte: - Amikor az emberek az életükről mesélnek, sorolják a tényeket, nem mondanak vele sokat. Hát nem. - Mintha azt hinné, Sarah tiltakozni készül, folytatta: - Már ha van valami az emberekben. Akkor sem az, amit az élet leoszt. Arról senki nem tehet, ugye?"

"- Szívesen vagyok magával - mondta Stephen, nem pusztán azzal az őszinteséggel és nagyvonalúsággal, amit el is várt tőle, de némi meglepetéssel a hangjában. Nem számított volna semmi örömre? Ő sem szokott efféle élvezetekhez. Olyan keményen dolgozott, annyira nyomasztotta a felelősség... ugyanakkor egy férfi, akivel ilyen bőkezűen bánt az élet, nyilván nem szűkölködött lehetőségekben... és most itt álltak ők ketten, együtt, mintha csak nekik lett volna kulcsuk ehhez a boldogság levegőjét árasztó helyhez.
Rázhatják a fejüket, gyunyoros mosolyokat küldhetnek egymás felé, csodálkozhatnak vonzalmuk valószínűtlenségén. Bűvölet. Mint amikor kibontunk egy gyönyörűen csomagolt ajándékot, és találunk benne valamit, amire éveken át sóvárogtunk, de soha nem hittük igazán, hogy megkapjuk. Az életét elvarázsoltak ez a Stephen Hogyishívják, aki egy halott nőbe szerelmes."

"- Stephen, maga őrült. - Igen, Sarah, szabadon beismerem. - Ha kimondjuk, hogy valaki őrült, azzal szinte ártalmatlanná is tesszük. Vicces kis szó ez."

"Persze, a büszkeségem. El tudja képzelni, hogy én kapaszkodjak egy férfiba, akinek másvalaki kell?"

"- Úgy beszél, mint az a nő, aki nem kíván lenni, akinek nem akar látszani.
- Milyen nő?
- Szerelmes nő. Olyan nő, aki vállalja a szerelmet."

"Emlékszik Julie naplójára? Tudom, nem szereti őket. amikor a nyomdászmesteréről írt, azt írta: Elkerülhetetlenül eljön majd az az éjszaka, amikor tudni fogom, hogy nem engem, Julie-t tart a karjában, hanem a patikus feleségét, vagy a szomszéd gazda lányát, aki aznap délután áthozta a tojást. Inkább meghalnék. És meg is halt. - A hangja dacosra váltott. - A mi Julie-nk éretlen volt. Egy érett asszony tudta volna, hogy ha a férjének kedve támad elszórakoztatni a patikus feleségét vagy a fuvaros lányát, és helyett őket bassza meg, akkor az úgy van rendjén.
- És megfordítva, gondolom. - Mosolygott."

"Nagydarab, kényelmes ember, megnyerő modorral, minden porcikájával azt sugallta a betegeknek, bízniuk kell benne. A szakmájában sikeres lett, és a családi életben sem vallott kudarcot, bár folyamatosan megcsalta Anne-t. A felesége mindig megbocsátott. Előre tudni lehetett, hogy megteszi, nem érdekelte a bizalom kérdése."

"Vannak emberek, kik soha-soha nem betegek, és amikor mégis utoléri őket valamilyen kór, a sokkba halhatnak bele. Hal az ilyen ember morális megfelelője volt: nem bírt szembenézni a tényekkel, mert ha egyszer beismeri a vereségét, mi jön azután?"

"Milyen könnyen, milyen nemtörődöm módon csatlakozunk vallási, politikai, színházi, értelmiségi, gyakorlatilag bármilyen csoportosuláshoz: a leghatalmasabb boszorka keveri a bájitalt, benne a jó és rossz lehetőségével, de leggyakrabban csak illúziót keltve."

"Azt mondja, ez az újbrutalitás kora. A mi fajtánk pedig álomvilágban él."

"Ha az ember szíve fáj, annak ritkán van egyetlen oka, különösen, ha az ember kissé öregszik, mert az egyik bánat előhívja a többit."

"Édes szerelmem, elmehetsz,
Az egész világ ünnepel.

A barátom vagy, hát maradj
Barát az, ki magamra hagy?

Fájdalmas csak a szerelem,
Barátom vagy, maradj velem!"

"Sarah is hazament, szerelemittasan. Tudta, hogy Bill szereti. 'Szerelem' - ez a szó az egész világot jelentheti a férfinak. És a nőnek. Annyi árnyalata van a szerelemnek, mint a festékboltok mintakártyáin a színeknek. Rendben, Bill belezúgott. És akkor mi van? A férfiak mindig ott zümmögtek körülötte, legalábbis így emlékezett."

"A hosszú évek óta elfojtott emlékek most körülvették, kísértették vagy vádolták, de mindenképpen figyelmet követeltek. Vissza kellett idéznie az elmúlt szerelmeket."

"Küldött Stephennek egy faxot:

'A szerelem tiszta őrület; és hidd meg, csakúgy sötétzárkát és korbácsot érdemel, mint a többi őrült: és csak azért nem büntetik és gyógyítják így, mert ez a hóbort olyan általános, hogy maguk az ápolók is szerelmesek.'

Stephen válaszolt:

'Aki nagyon szeret, hisz a lehetetlenben.' Szép dolog a fax, de szívesebben hallanám a hangját."

"Hónapokon, talán éveken át, de legalább két évig - nehéz a pontos helyre rámutatni, ahol a naplók hangneme változott - Julie őrjöngött. Egészen elvesztette az eszét. [...] Teljesen kizökkent: az egyensúlyunk mindig bizonytalan, egy érintés kibillenthet, megpördíthet, és már húz is le az örvény."

"- Felolvassam, mit ír az elválásról? Együtt hintettük be forró sóval, ami a szerelmünkből maradt, a helyén most nincs más, mint ízetlen homok."

"Elég őrültség az is, hogy Stephen szereti Julie-t, de hogy egy nő az ő korában egy szépfiúba essen bele... Még akkor is, ha nevezett ifjú sem közömbös iránta. Bizonyos határig. Szerelem: vannak emberek, akik egy hajfürtöt őrizgetnek egy ruhadarabba göngyölve vagy borítékba zárva, és néha gyengéd mosollyal nézegetik. Szerelem: fájó, elveszett lehetőségek izzása, mint az a fény, amit az ég őriz, miután lement a hold. Ez bezzeg megfelel a helyzetének, tetszene az embereknek. Ó, az én édes, darabokra tört szívem, olyan gyengéden sajog, mint a reumás térd a rossz idő közeledtével. Amit Bill szeretne, valószínűleg egy csók és egy finom ölelés. (Ezen a ponton belépett valami féktelen, már elfelejtett szexuális büszkeség: Igen? Na majd én megmutatom neki!)"

"A legtöbb férfi és legtöbb nő - főleg a magukért aggódó fiatalok - gúnnyal büntetik az idős nőket, kegyetlenül büntetik őket, ha a szexualitás szerintük nem megfelelő tüneteit mutatják. A férfiak is megkapják a magukét, amiért éveken át alávetik magukat a nők szexualitásból eredő hatalmának. Azzal vigasztalta magát: Ha ennek az egész Bill-ügynek vége, Stephen barátsága akkor is megmarad nekem.
Stephen folytatta: - Azt hiszem, ha egy, csak egyetlen éjszakát tölthetnék vele, akkor minden megoldódna, minden csoda az enyém lenne.
- Egy éjszakát, de kivel?
- Jó, jó! - mondta, de egy centit sem közeledett a józan észhez."

"- A legelviselhetetlenebb az, hogy tizenöt éve élek egy asszonnyal, akivel soha nem tudtam úgy beszélgetni, mint magával.
- A legelviselhetetlenebb... - ismételte Sarah, aki nem szokott hozzá, hogy Stephen elragadtassa magát.
- Igen, azt hiszem, ez a megfelelő szó. Sok mindent találok elviselhetetlennek, de a leginkább ezt. Nem hinném, hogy egyáltalán ismerne. Ne gondolja, hogy nem törődik velem, az nem lenne igaz. De ha egy nővel kapcsolatban, akivel már egy mérleghintán is ültél, azt érzed, hogy egyáltalán nem ismer, az a lehető legelviselhetetlenebb."

"Az igazság az, gondolta, miközben megtagadta magától, hogy Billre nézzen, és Stephennel beszélgetett, aki örült, mert elvonták a figyelmét -, az élet bizonyos területei még ahhoz is túl rémisztőek, hogy tudomást vegyünk róluk. Az emberek gyakran szeretnek, de ritkán egyforma hévvel vagy ugyanabban az időben. Beleszeretnek abba, aki beléjük nem, mintha törvényszerű lenne, és ez oda vezet... ha az ő állapotán nem fityegne az ártalmatlan 'szerelem' cédula, a tünetek alapján komoly betegségre gyanakodhatna.
Ebből a központi gondolatból jó néhány út vezetett kifelé. Az egyik szerint ez minden ember sorsa, mindenki megöregszik, vagy csak öregszik, a kegyetlenség a dologban az, hogy míg minden energiánkkal elkerülnénk vagy elhalasztanánk az öregséget, alig-alig engedjük, hogy élesen, hideggen fölfogja az agyunk a tényt: ebből - és Sarah végignézett a fiatalokon - ez lesz: színtelen, sőt, ami még rosszabb, fénytelen burok. És én, Sarah Durham, akit ma este főleg fiatalok vesznek körül (de legalább olyanok, akiket én fiatalnak látok), ugyanabban a helyzetben vagyok, mint az a megszámlálhatatlanul sok ember a világon, aki csúnya, torz, nyomorék, vagy borzalmas bőrbetegséggel kínlódik. Vagy akiből egyszerűen hiányzik az a rejtélyes vonzerő, amit szexepilnek hívnak. Milliók töltik az életüket csúf maszkok mögött, és ugyanúgy vágynak a szerelem hétköznapi örömeire, mint a vonzó emberek. Ugyanolyan helyzetben vagyok, mint a szerelemtől eleve megfosztottak, de most először fogom fel, hogy fiatalkoromban a szexuálisan privilegizált kaszthoz tartoztam, és ebbe soha nem gondoltam bele, mint ahogy abba sem, mit érez az, aki nem. Mégsem számít, milyen érzéketlen az ember fiatalon, mert egyszer úgyis mindenki megtanulja, milyen a megfosztottság sivataga, ezért nem is baj, hogy olyan gyorsan száguldunk az öregkor felé, hogy észre sem vesszük.
Mégis, miért van az, hogy most itt ülök, nyomorúságos, vén kísértet a lakomaasztalnál, és csak most érzem, hogy a két évtizeden át békésen viselt megfosztottság milyen elviselhetetlen? Az idő nagy részében észre sem vettem, hogy öregszem. Nem érdekelt. Túl sok volt a dolgom. Túl érdekes az életem. Kis szerencsével (ha nem botlom Julie-be) kényelmesen éldegélhettem volna a lassan homályosuló fényben, a szinte észrevétlenül kihamvadó tűzben, úgy ért volna el az aggkor, hogy szinte meg sem érzem az átmenetet. Gondolom, hamarosan megszabadulok ettől a megpróbáltatástól, és visszatekintve csak nevetek rajta. Ebben a pillanatban ezt nehéz elképzelni. Hogy felejteném el valaha is, mennyire szenvedek most - vagy mégis?"

"Évekkel azelőtt, friss özvegyként, majd hónapokon, éveken át úgy érezte, nincs értelme az életének, ha nem tudhatja ott maga mellett azt a kedves és megszokott férfit, a férjét. Ez később módosult: ha nem alhat egy férfi karjában... Aztán, nem is meglepő módon, elért abba a fázisba, melyben egyedül aludni ajándék, sőt kegyelem, és elképzelni sem tudta, hogy nemrég még szenvedett és zokogott azért, hogy egy férfitest legyen mellette. Ezt követték a higgadtság évei. A szex teljes hiánya? Nem, hiszen néha kielégítette önmagát, de nem vágyott egy bizonyos partnerre. Olyan tökélyre fejlesztette ezt a tevékenységet, hogy gyorsan lezavarható legyen, és csökkentse benne a feszültséget, az egész mégis inkább ingerültséget okozott, mint gyönyört, a lealacsonyító jellege miatt. Tudathasadásos állapot is volt egyben, mert a nárcizmust, mely oly nagy mértékben része az erotikának, már nem táplálhatták az önmagáról - a jelenben - alkotott képek: csak most értette meg, hogy akkor régen legalább annyira megrészegült önmagától, mint az övét kényeztető férfitesttől."

"Sarah gonddal öltözködött. Bizonyos korban (és azután) a nőknek muszáj. Amit visel, az ő maga. A tükörben csinos nőt látott fehér lenvászon ruhában, aki sokkal üdébbnek hatott, mint azt a korával járó változások sugallták volna."

"Bill arca a délutáni ragyogó napfényben, mint egy szépre rajzolt maszk. A vonásain aggodalom. Ha nem a szerelmes nő szemével nézte ezt a szép arcot, hanem a sokat tapasztalt asszonyéval, a szenvedés fenyegető hálóját látta ráhurkolódni. Küzdelmekét. Sokba került szegény fiúnak, nagyon sokba, hogy a nők, csak a nők hódolójának színében tűnjön föl. A nők előtt hódoló férfi színében. Persze szerette a nőket is, azzal a természetes, együtt érző testiséggel, de semmit nem tudott a nagy játékról, a két nem közti élvezetes ütközetekről, ellentétekről, egyensúly-teremtési kísérletekről. Julie szavai kívánkoztak a nyelvére: Még az ábécét sem tudod. Csak azok a friss ráncok a szemed alatt, csak ők tudják, hogyan beszéljenek velem."

"Nincs a földön nő, aki ne tudna diagnosztizálni a háttérben egy anyát."

"- Mielőtt arra kérsz, szeresselek, mondd el, mit jelent neked a szeretet - Julie szavait énekelte Sarah számára ismeretlen dallammal, hiszen Sarah nem volt lakója annak a világnak, amelybe ő a fülhallgatójával belépett."

"Beteg vagyok, mondta magának. - Beteg vagy. - A szerelem betege, nincs mit tenni. Hogyan történhetett ez? Mit akar ezzel a Természet? (Szemtől szembe a Természettel idős emberek gyakran vádolják őt - vajon milyen nemű? - azzal, hogy alkalmatlan, cselekvésképtelen.) Én meg alig várom, hogy elmúljon belőlem a szenvedély, és visszatérjek hűvös, idősödő önmagamhoz. Tán csak nem ragadok ebbe a pokoli csapdába mindörökre? Ha nem végzek vele, tényleg belebetegszem... és közben nézte a tükörképét, amely nem egy kiszáradt öregasszonyt, hanem egy szerelmes nőt mutatott."

"Üldögélt, és lényének olyan mélységei felé közeledett nagy óvatosan, melyekre az idő nagy részében emlékezni sem akart. Kevesen érik meg a középkorukat anélkül, hogy úgy ne éreznék, bizonyos ajtókat még kinyithattak volna, sőt eztán is megtehetik. Amit azóta kedvesen S-M-nek kereszteltek, aranyos név a közkedvelt időtöltésre (másik, túlságosan is komolyan hangzó nveén, a szado-mazochizmusra), fölbukkant az ő életükben is, mint lehetőség. Konkrétan: a férje űzte is egy korábbi szerelmével, de azt tapasztalta, a szerelemből gyűlölet lett... jóval hamarabb, tréfálkozott, mint ahogy különben történt volna, a két dolog nem illett össze. Sarah a barátnői körében tapasztalta, hogy akik az S-M-et 'élvezik', előbb-utóbb szomorú véget érnek. Az emberek azt szokták mondani, ezek csak játékok, éppen olyan ártalmatlanok, mint a golf, de egyikük sem így tapasztalta a korábbi életében."

"Az ember pontosan tudhatja, milyen a másik, az általa ébresztett képzetekből és fantáziákból."

"Sarah, aki évek óta nem is gondolt a házasságra, de arra sem, hogy együtt éljen valakivel, és azt hitte, hogy boldog egyedül, most figyelte a régen elsüllyesztett fantáziák felszínét. Leste-várta a férfit, akivel megoszthatná ezt a szerelmet, melyet úgy cipelt magával, mint súlyos terhet, mint amit vége valaki más karjába adna. (A lázas állapotnak persze, mely szenvedéseit okozta, semmi köze nem volt a házaséletben megszokott gyengédségekhez vagy kielégülésekhez.) Elfelejtett énjei fortyogó folyadék szavakban szétpukkanó buborékjai: Itt vagyok: emlékszel? Azt mondta magának, olyan, mint egy ághoz tapadt báb, kívülről száraz, halott, de a burkon belül az anyag előbb formáját veszti, fortyog, köpülődik, látszólag cél nélkül, az alaktalan leves előbb-utóbb mégis alakot ölt: pillangó lesz belőle."

"A kertben, ahol még mindig gyengén sütött a nap, Joyce testvérei hevertek fekvőszékekben szinte csupaszon. Úgy festettek, mint két szép, fiatal agár. Sarah kapcsolata Brionyval és Nellel a legjobb esetben is formálisnak volt mondható. Joyce-ról szóló beszélgetésekre, rituális ajándékozásra és színházi meghívásokra korlátozódott. Panaszkodtak is, hogy a nénjük úgy tesz, mintha csak egy unokahúga lenne. Okos lányok voltak, jól, sőt kitűnően tanultak az iskolában, majd az egyetemen. Mára jó állásokat szereztek, egyikük egy bankban dolgozott, a másik vegyész lett egy laboratóriumban. Egyik sem volt különösebben becsvágyó, a keményebb munkát jelentő előléptetést visszautasították. Húszas éveik közepén jártak, és mindketten a szülői házban laktak, mert, ahogy őszintén bevallották, miért mennének el onnan, ahol mindent megkapnak, és ahol megspórolhatják a saját pénzüket. Tudatlanok maradtak, a brit iskolarendszer egy különlegesen válságos korszakának termékei. Bármelyik képes volt vigyorogva bevallani, hogy fogalmuk sincs olyasmikről, mint hogy az oroszok a brit oldalon álltak a legutóbbi háborúban, vagy hogy a rómaiak valaha hódítottak Britanniában. Sosem hallottak az amerikai függetlenségi háborúról, a mongolokról, a normann hódításról, a szaracénokról vagy az első világháborúról. Olyannyira, hogy közös játékukká vált: Sarah véletlenül megemlítette a rózsák háborúját, mire ők ütődött vigyorral jelezték: 'Na, egy újabb dolog, amit nem tudtunk!' Nem olvastak, és nem is érdekelte őket semmi, kivéve a különböző városok bevásárlóhelyeit. Sarah kedvéért Briony azt mondta, ő megpróbálta elolvasni az Anna Kareninát, de csak megríkatta a könyv. Ez a két szeretetre méltó barbár tartott Sarah-tól, mert ő tudta, hogy nem kivételek. Sőt, egy társaságukban eltöltött óra után azt gondolta: 'Miért is kellene bárkinek bármit tudni? Hiszen tökéletesen boldogok azzal, hogy csak a ruhák érdeklik őket. Közben annyi pénz ment a nevelésükre, hogy abból néhány évig megélhetett volna egy egész afrikai falu.'"

"Kifelé menet Sarah-nak a két üres fekvőszékre esett a pillantása. A két egészséges lányt még csak nem is említették. Briony és Nell már csak annyit jegyeztek meg ilyenkor: - Ó, kérlek, velünk ne is törődjetek! Mi csak egészségesek vagyunk. Sikeresek. Életképesek."

"Ekkor a férfi váratlanul megjegyezte: - Sarah, én nagyon nős ember vagyok.
- Tudok róla.
- Tényleg? - Mindkettejük rovására gúnyolódott tovább: - Netán hallott már a kisfiamról is?"

"Alig egy hónapja még Billbe volt 'szerelmes' (ha tisztességtelennek számított, akkor sem bírta rávenni magát, hogy elhagyja az idézőjelet)."

"A Henry-szerelmet utólag sem érezte szégyenletesnek. Mosolyogtató emlék?"

"Az igazi, a komoly, az érett szerelem. Vagy inkább testének egy lakója, egy önkényesen felcímkézett Sarah Durham készen állt a gyengéd szerelemre. Abban az állapotban leledzett, már hetek óta, mint az esküvőre készen álló lány, aki sorra beleszeret egyik férfiba a másik után. Aztán lehiggad, és elfelejti a férfiakat, akiket úgymond megszimatolt még a házasság előtt."

"És akkor ott van még Stephen. Ő megmarad. Az élethez köti. Amíg azonban ő itt mosolyog, Stephen házában valószínűleg egy boldogtalan férfi ül az ablaknál, és arra gondol, nem bírom elviselni ezt az életet, ezt a sivatagot."

"Bizonyos korú nő áll csupaszon a tükör előtt, és vizsgálja különböző testrészeit. Eszébe sem jutott ilyesmi... húsz éve?... harminc? A bal válla - előrelöki, hogy jobban lássa - nem is rossz. A válla még mindig szép. A háta is, olyannyira, hogy - persze nagyon régen - a Rokeby Vénuszhoz hasonlították. (Művelt osztályok köreiben kevés olyan nő van, akinek a hátát elvakult szerelmesek ne hasonlították volna a Rokeby Vénuszéhoz.) Alig látja a hátát, nem elég nagy a tükör. A melle? Némelyik fiatal nő megirigyelhetné. De várjunk csak... mi történhetett vele? Ha akad nő, aki valaha Aphrodité kebleivel dicsekedhetett (biztos akad), és a szemlélőnek minden eszébe jutott eme keblekről, csak a táplálkozás nem, előbb-utóbb akkor is kényelmes dombokká formálódnak, és tulajdonosuk eltűnődhet: miért? Hogy az unokák feje megpihenjen rajtuk? A kellő idejük akkor jött volna el, mikor anya lett. (Vajon mit akar a Természet?) A lábai. Egész jók, inkább ne foglalkozzunk azzal, milyenek voltak. Egészében véve formás testet mondhatott magáénak, és megőrizte az alakját (többé-kevésbé), amíg mozgásban volt, amíg be nem állt valami bomlásos állapot, és a formás részek felszínét is el nem borították egy fonnyadó őszibarack finom, bársonyos ráncai. Ez azonban mind nem számított. Amivel nem bírt szembenézni (és muszáj volt megpróbálnia), hogy bármilyen csúf is egy lány, akkor is rendelkezik valamivel, amivel ő nem. Soha nem is fog. A visszavonhatatlanság zavarta. Hogy nincs mit tenni."

"Henry még így is szerelmes lett belé. Andrew is. Sőt, Bill is a maga módján. Mi az, amibe beleszerettek? Nem tudta elnyomni a felötlő gondolatot: egy csimpánzközösségben a legidősebb nőstény szexuális népszerűségnek örvend. Legjobb, ha így fogja fel."

"A világ tele van emberekkel, akiket csak a saját fajtájuk vesz észre (csak másban ismerheted meg önmagad), akik szájukban hüvelykujjal élnek. Sarah tudta, az ő szájából mi verte ki a cumit: két gyereket kellett felnevelnie pénz és apa nélkül."

"A betegségnek két fázisa van. Az első, amikor a nő közelebbről szemügyre vesz egy-egy részletet: igen, a csukló, a kar. A második, amikor egy könyörtelen tükör elé áll, keményen és hidegen szemügyre veszi az öregedő nőt, kényszeríti magát, hogy ezt többször megtegye, mert a tükörbe néző személy még ugyanolyannak érzi magát (a tükörtől távol), mint húsz, harminc, negyven évvel azelőtt. Pontosan ugyanaz az ember, mint az a lány vagy fiatal nő, aki a tükör előtt számba vette előnyös vonásait. Mégis, tudatosítani kell magában, hogy ez az igazság és nem az emlékei. Amit most lát, az ő. Az, és nem más."

"Milyen lehet a szex egy kétszerte idősebb nővel?"

"Életében először kérné, hogy ne égjen a villany, miközben tudná, hogy eljön a pillanat, mely a férfi impulzív, zabolátlan, érzéki természetéből következik, amikor Henry felkapcsolja a villanyt, hogy megnézze a testet, amit kíván. És - ki tudja - talán éppen az öregedő test látványától indulna be? (Kiszámíthatatlan, hogy ki mitől, hogyan.) De tényleg akarja ő ezt? Hiszen valaha olyan magabiztos volt (most döbbent meg, milyen magától értetődően az), hogy egy percnyi aggályt sem okozott neki, mit is láthat az őt becéző, csókoló, ölelő férfi... hova tűnt a büszkesége?"

"- [...] De már nem vagyok olyan fiatal, Sarah. Mindjárt középkorú leszek. Azt veszem észre, hogy a fiatal lányok mostanában keresztülnéznek rajtam. Nem olyan rég történt a változás. Nem esett nagyon jól, mikor először fölfedeztem."

"- Rájött már, milyen szerencsések vagyunk mi, a mi fajtánk?
- Milyen kedves, hogy a saját fajtájához sorol!
- Pre-AIDS. Post-AIDS. Erre célzok. A régi erkölcsök alól felszabadultunk. A bűntudat nem több, mint egy gyenge ostorpattintás.
- De megmaradtunk romantikusnak. Szerelemről beszéltünk, és nem szeretkezésről.
- Nem aggódtunk annyit egy lehetséges terhesség miatt... és nem ismertem senkit, akinek nemi betegsége lett volna. Maga igen?
- Nem hiszem. Legalábbis senki nem azzal mutatkozott be: vigyázat, szifiliszem van!
- Látja? Maga a paradicsom! A paradicsomban éltünk, és nem is tudtunk róla! De ezeknek az ifjoncoknak több köze van a nagyszüleinkhez meg a dédszüleinkhez, mint hozzánk. Félnek, szegények. Ami engem illet, nem tudom, megéri-e."

"- De hát ilyenek a férfiak. Csak ez érdekli őket. Kínálkozz fel nekik, és elégedettek lesznek."

"Belső tája napkelte előtti vidék volt, ahol a szemlélőt átjárja a nyugodt, egyenletes, megbízható fény, melyben az emberek, épületek, fák arra várnak, hogy meghatározza őket az árnyék vagy a napsugár. Az efféle táj való a felnőtteknek. Túl a horizonton létezik egy hely, egy világ, ahol a gyengédség és bizalom az úr, őt pedig nem a távolság választja el tőle, hanem a puszta tény, hogy az egy másik dimenzió. Így van rendjén, így működnek a dolgok..."

"Furcsa, hogy a szeretett vagy kívánt lénnyel egyedül akarunk maradni, csak én és te, te és én, egy évig vagy húszig. Aztán, bizonyos idő elteltével, ezek a kivételezett, hihetetlenül vágyott személyek kiszabadulnak a barátok és szeretők lakta világba, és szorosan kötődnek egymáshoz is, mert felfedezik a láthatatlan, titkos vonzalmak mögött a jogos igényt: ha ugyanazt a személyt szerettük, vagy szeretjük, akkor egymást is szeretnünk kell. A dolgoknak ez a valószínűtlen állapota csak a hétköznapi élettől elválasztott birodalomban, legendában, mosolyországban létezhet. Az ember azt hihetné, hogy erre találták ki a szerelmet: hogy belépő legyen a szeretet és a paradicsomi csókok földjére."

"Julie előtt, mielőtt végképp kifordult önmagából, azt gondolta, a szerelem országa olyan távol esik az ő viharedzett és kiegyensúlyozott lényétől, hogy mellette ahhoz az emberhez hasonlít, aki nagy vaskapu előtt áll, és nézi, hogy odabent egy kutya riszálja a hátsóját, egészen helyes, ártalmatlan és bolondos állat, akitől nagyon nehéz lenne megijedni. Azóta megtudta, hogy a kapu hártyavékony anyagból készült, vagy sietősen összehányt lécekből, a kutya pedig gyilkosságra kitenyésztett fajta. Tisztán látta maga előtt a kutyát. Akkora, mint egy borjú. Szájkosarat visel. Vagy maszkot? Színházi maszkot, amely nevetősről bánatosra, bánatosról nevetősre vált."

"Sarah magában azt mondta a gyereknek:
'Tarts ki, tarts ki! Nemsokára becsukódik benned egy ajtó, mert amit érzel, az elviselhetetlen. Ha szerencséd van, egész életedre zárva marad, és soha nem tudod meg, milyen világban éltél - meddig is? A gyerek nem úgy méri az időt, mint a felnőtt. A magány és a bánat örökkévalónak tetszik, valódi pokol, mert a pokol lényege a reményvesztettség. Még nem tudod, hogy az ajtó becsukódik, azt hiszed, hogy ilyen az élet, és ilyennek is kell lennie, hogy sose fog szeretni, csak nézheted, mennyire szereti azt a másik apró teremtményt, akit te is, már csak azért is, mert úgy gondolod, ha te is szereted, amit ő, téged is szeretni fog. Egy nap rájössz, nem számít, mit teszel és milyen keményen próbálkozol. Azon a napon az ajtó becsukódik, és te megszabadulsz.'"

"Hónapok teltek el. Sarah a tükörben vizsgálgatta magát, mint azon az estén, mikor először láttuk. Első pillantásra nem változott sokat, közelről már inkább. Legalább tíz évet öregedett."

"A szerelem csak emlékeztet rá, hogy száműzöttek vagyunk. A szenvedő ezért nem kívánja a gyógyulást, akkor sem, amikor azt panaszolja: 'Nem bírom elviselni ezt a nem-életet. Ezt a sivatagot.'
Támadt egy praktikusabb gondolata is: amikor Cupido az időseket, az öregeket veszi célba a nyilával (nem virággal, csókkal), hogy a bánatba kergesse őket, talán csak a túl hosszú élet veszélyét kívánja elkerülni, és lekergeti őket a színpadról, hogy helyet csináljon az újaknak?
Hogy kivel osztotta meg ezeket a gondolatokat? Stephennel. Pedig tudta, hogy az érzékelhető jelenléte, közeli, mint egy másik én, csak a szükség kivetített teremtménye volt. A barátságuk édes könnyedségére emlékeztetett, a vidámságra, a lidércnyomás előtti hetekre, még mielőtt a gyilkos fekete kutya teljes súlyával a vállára nehezedett volna.
Billre nem gondolt, mert az önmagával szemben érzett harag már nem érdekelte. Az a gyötrő szenvedély ma bagatellnek látszott. Azt a fiatalembert, aki még fiatalabb, mint az évei mutatják, és hozzá kamaszosan bizonytalan, ugyanúgy megbabonázta Julie, mint mindannyiukat. Mint a többiek, ő is kifordult önmagából.
Henryre gondolt, hát persze, de csak a közönséges élet birodalmán túl, ahol minden csupa mosoly és könnyedség, és ahol, ha találkoznának, ugyanott folytatnák a beszédet, ahol abbahagyták. Azért gondoskodik róla, hogy ez meg ne történhessen.
A hely, ahol valaha kisöccse, Hal élt, akkoriban, amikor az iránta érzett szeretet volt az egyetlen remény a szeretetre, megmaradt.
Az öccse, a hús-vér mai öccse nem egy másik világban létezett, olyannyira nem, hogy esténként bejelentés nélkül fölbukkant. - Hal, nem tudtál volna legalább telefonálni?
- De hát úgysincs dolgod, vagy igen?"
-------------------------
Amikor Doris Lessing írása angolul először megjelent 1996-ban, a szerző 77 éves volt. Regénye talán ezért is rendkívül hihető és hiteles írás egy, a hatvanas éveiben járó („Bizonyos kort megért, mondaná a francia, sőt még egy kicsit többet.”) nő újbóli (és többszöri) szerelembeeséséről.

Sarah Durham, a kötet főhőse, a Zöldmadár alternatív színház vezetője és oszlopos tagja, akis saját bevallása szerint korához képest még rendkívül jól tartja magát (általában fiatalabbnak nézik valós koránál) egy új színdarabot készít elő társulatával Julie-ről, aki "A múlt század nyolcvanas éveiben Martinique szigetén élt […] gyönyörű lány - negyedvér, mint Napóleon Josephine-je -, aki elbűvölt egy francia tisztet." Julie óriási tehetség volt: naplóiból és hátramaradt kottáiból ez derül ki; a férfiakkal való viszonyai azonban rendre kudarcba fulladtak, míg egy napon maga is öngyilkosságot követett el.

Az ő életét feldolgozó színházi próbák során azonban teljesen felkavarodik a társulat élete: Julie szerelmi története az összes érintett (színész, producer, rendező) bőre alá fészkeli magát, s olyan önreflexióra készteti magát Sarah-t is, hogy szembesülni legyen kénytelen saját eddigi életével, környezetével és legfőképp jelenlegi saját magával. Love, Again – szól a könyv eredeti címe, és Sarah, immáron 65 évesen, kénytelen észrevenni, hogy az ifjú titán színész, Bill (a fiatalember, „aki még fiatalabb, mint az évei mutatják, és hozzá kamaszosan bizonytalan”) iránti érzelmei valami olyasmihez foghatóak, amit már húsz éve nem érzett. De Bill iránti érzelmei elmúltával felbukkan Henry is, a „mindjárt középkorú”, ahogy saját maga megfogalmazta, akinek szintén megvannak a maga problémái: „Azt veszem észre, hogy a fiatal lányok mostanában keresztülnéznek rajtam. Nem olyan rég történt a változás. Nem esett nagyon jól, mikor először fölfedeztem.” S végül ott van a tulajdonképpen korban leginkább Sarah-hoz közel álló Stephen, aki reménytelenül szerelmes – az immáron legalább 80 éve halott Julie-be, viszont aki saját bevallása szerint a létező legjobb beszélgető- és lelki társra lelt Sarah személyében: „A legelviselhetetlenebb az, hogy tizenöt éve élek egy asszonnyal, akivel soha nem tudtam úgy beszélgetni, mint magával.”

A kép színesítése végett ott vannak még Sarah öccse és annak családja, Sarah unokahúgai, aki mind önálló szigetcsoportot alkotnak a szerelem újonnan és ismételten felfedezett óceánján – s a bemutató és egy tragédia, a szerelem újbóli átélése után Sarah-t utoléri az idő, mely eddig elkerülni látszott őt: "Hónapok teltek el. Sarah a tükörben vizsgálgatta magát, mint azon az estén, mikor először láttuk. Első pillantásra nem változott sokat, közelről már inkább. Legalább tíz évet öregedett."

S miután mindenen túlvan, túl a bemutatón, a hatvanon túli szerelmeken, túl egy tragédián és azon, hogy bármi bármikor is visszaszólítsa az élet színpadára, saját öccsével beszélve kénytelen észrevenni, hogy visszaszökkent a valós világba, ahol már nincsenek nagy történések, nincsenek nagy szerelmek, drámák: "Az öccse, a hús-vér mai öccse nem egy másik világban létezett, olyannyira nem, hogy esténként bejelentés nélkül fölbukkant. - Hal, nem tudtál volna legalább telefonálni?
- De hát úgysincs dolgod, vagy igen?"

Isten éltesse a 92 éves Doris Lessinget, akinek jelen könyvét minden 65 év alatti nőnek (és férfinak) el kellene olvasnia, de melyet vélhetőleg és istenigazából csak 65 után értünk majd meg. Ha megérjük.


2011. június 23., csütörtök

Alcsútdoboz szenjánosbogarainak tánca


Szentiván-éj környékén egyedülálló látványban lehet részünk, ha alkonyatkor ellátogatunk az Alcsúti Arborétumba. Szakvezetéssel egybekötött arborétumi séták során ezernyi fénylő zöld lámpásként repkednek a szentjánosbogarak. A séták esőben is meg lesznek tartva, csak szélviharban maradnak el.

http://www.baratkozz.hupont.hu/55/szentjanosbogar-tanc-juni19302011

2011. június 20., hétfő

Parfüm: Egy gyilkos története


Perfume: The Story of a Murderer


színes, magyarul beszélő, német-francia-spanyol-amerikai filmdráma, 142 perc, 2006 (16)

Rendezte: Tom Tykwer

Szereplők: Ben Whishaw, Alan Rickman, Dustin Hoffman

1766-ban, a franciaországi Grasse városban a parfűmkészítő Jean-Baptiste Grenouille-t halálra ítélték tizenhárom nő meggyilkolásáért. Az ifjú huszonkét évvel korábban, a halpiacon született. Árvaházban nő fel, más mint a többi gyerek, három évesen se járni, se beszélni nem tud, a szagokon keresztül próbálja megismerni a világot. Felnőve cserzőüzemben dolgozik, így jut el Párizsba. A városban magával ragadja egy lány gyönyörűséges illata. Véletlenül megöli, majd próbálja magába szívni elhalványuló illatát, Grenouille minden vágya, hogy az illatot újból érezhesse.

http://www.port.hu/parfum:_egy_gyilkos_tortenete_perfume:_the_story_of_a_murderer/pls/fi/films.film_page?i_film_id=80364

2011. június 19., vasárnap

Makrancos hölgy


La bisbetica domata


színes, magyarul beszélő, olasz-amerikai vígjáték, 122 perc, 1967

Rendezte: Franco Zeffirelli

Szereplők: Elizabeth Taylor, Richard Burton, Michael York

A világhírű vígjáték hősnője, Kata kiállhatatlan természetéről híres. Szép is lenne, okos is, de minden kérőt elüldöz magától. Márpedig addig a kedves és szerény húga, Bianca sem mehet férjhez, amíg a nővérének nem sikerül vőlegényt találni. Ekkor jelentkezik Petruchio, aki elhatározza, hogy kezesbárányt farag az elviselhetetlen hárpiából.

http://www.port.hu/makrancos_holgy_la_bisbetica_domata/pls/fi/films.film_page?i_film_id=1568

Félix és Rose


Décalage horaire

színes, magyarul beszélő, francia-angol vígjáték, 91 perc, 2002
12 éven aluliak számára a megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott
Dolby Digital

Rendezte: Daniéle Thompson

Szereplők: Jean Reno, Juliette Binoche, Sergi Lopez

Ha egy reptér várótermében játszódnak az események, akkor ugye már mondhatjuk, hogy Ég és Föld között, a Senkiföldjén járunk?! Ha itt találkozik véletlenszerűen egy átutazó férfi és egy átutazó nő - amúgy franciásan -, az akkor ugye bárhová elvezethet?!

Ami egy ilyen találkozást egyedivé, különlegessé tesz, az az, hogy mindketten - férfi és nő - meg vannak győződve arról, hogy sose fogják egymást újra látni, és így aztán olyan dolgokat mondanak el magukról, amelyekről normál körülmények között nem beszélnének. A Félix (Jean Reno) és Rose (Juliette Binoche) bizony nem úgy tűnnek, mint akiknek találkozni kellett. A nő menekül egy férfi elől, azt remélve, hogy már nem szereti. A férfi fut egy nő után, s szentül hiszi, hogy még mindig szereti. A férfi repülőjegye első osztályra szól, a New York - München járatra. A nő last minute jeggyel Mexico Citybe készül. A nő csevegő, nyitott a külvilág felé, nem lehet nem észrevenni. (Főként, hogy sminkből is egy kicsit többet használ, mint az diszkrétnek lehetne mondható.) A férfi hallgatag, visszahúzódó és zárkózott - viszont remekül főz.

A férfi az idegösszeomlás határán van, de ezt semmi pénzért sem vallaná be. A nőnek, először életében, kinyílik a szeme és rájön, hogy az élete teljes kudarc. A nőnek van egy telefonja, de azt a film harmadik percében a WC-be ejti. A férfinak is van egy telefonja és azt a nő kölcsönkéri. Utazunk, de nem repülünk, s az éteren át így beszélünk.


http://www.port.hu/pls/fi/films.film_page?i_where=2&i_film_id=55498&i_city_id=3372&i_county_id=-1

2011. június 16., csütörtök

A szakasz


Platoon


színes, magyarul beszélő, amerikai háborús filmdráma, 115 perc, 1986

Rendezte: Oliver Stone

Szereplők: Charlie Sheen, Willem Dafoe, Tom Berenguer

Önkéntesnek jelentkezik a vietnami háborúba az ifjú Chris Taylor. Ahhoz az egységhez osztják be, amelyet Elias és Barnes őrmester vezet. Elias betartja a játékszabályokat, törődik az embereivel, a kegyetlen Barnest viszont csak a harc, a küzdelem érdekli. Barnesnek és az embereinek semmi sem számít, hidegvérrel kivégzik az ártatlan embereket is. Amikor Eliasnak sikerül megakadályoznia az újabb mészárlást, a feldühödött Barnes lelövi. Chris sejti, mi történt. Mielőtt azonban az ügy kipattanna, a vietkongok támadásba lendülnek.

http://www.port.hu/a_szakasz_platoon/pls/fi/films.film_page?i_film_id=6815

Beppe Fenoglio: Micsoda gyönyörű tavasz


Magvető Könyvkiadó, Budapest 1974

382 oldal

Giovinezza, giovinezza, primavera di bellezza - Fiatalság, fiatalság, micsoda gyönyörű tavasz - így kezdődik az a fasiszta induló, melyre kötetünk első regényének címe is utal. Beppe Fenoglio, a fiatalon meghalt piemontei író, aki az olasz hadsereg tiszti iskolájának növendékeként és később a partizánok sorai közt élte át a második világháború nagy itáliai fordulópontját, a szemtanú döbbenetével idézi fel azt a drámai eseménysorozatot, amelybe Mussolini "gyönyörű tavasza" sodorta az országot.

http://www.antikvarium.hu/ant/book.php?konyv-cim=micsoda-gyonyoru-tavasz&ID=22629
-------------------------------

"Johnny nem érezte a csípős hideget, üres tekintettel belebámult az árnyékszék lefolyójába."

"Johnny nyúlánk, sovány fiú volt, szinte már szikár, a tekintetéből szépség és erő sugárzott. Amikor megkapta a behívót, éppen egyetemi tanulmányi közepén tartott, angol nyelv- és irodalomtanárnak készült. Az angoltanárnője keresztelte el Johnnynak, még a harmadik gimnáziumban; az osztálytársai azonnal felkapták ezt a nevet, aztán már otthon is, sőt, az egész városban így hívták."

"A háborúnak abban az utolsó esztendejében már maguk a kiképző tisztek is eléggé lecsúsztak: egyenruhájuk szúrós, hazai posztóból készült, másoktól levetett derékszíjat és nyersbőr csizmát hordtak; hol voltak már 1940 júniusának szívdöglesztő egyenruhái!"

"A menetgyakorlat előtt misét kellett hallgatniuk.
- Jaj, de undorító - dühöngött Johnny a templom előtti téren.
- Ne mondj ilyet, Johnny - mondta Girardi, egykori gimnáziumi osztálytársa, egy jól megtermett, szelíd fiú, aki mérnöknek készült, s akivel egy szakaszba volt beosztva -, semmi sem undorító, ami az egyházzal kapcsolatos.
- Undorító bizony, én mondom neked. Minden undorító, amit kötelezővé tesznek. Katonai kiképzés ürügyén akkor is ideterelnének, ha mohamedán lennél vagy mormon. Mit szólnál mindehhez, ha mohamedán lennél?
- Ugyan, mindannyian katolikusok vagyunk.
- Honnét tudod?"

"- Éljen a Duce!
- Du-ce! Du-ce! Du-ce!
- Ce-du! Ce-du! Ce-du!
- Disz-nó! Disz-nó! Disz-nó!"

"Jacoboni nehézkesen magyarázta az ütőszeg és a töltény hüvelyfedelének működését: szigorú tekintetét végighordozta a feszengő hallgatóságon, és jobbnak látta, ha egy példával is illusztrálja: - Az ütőszeg pontosan úgy hatol be a töltény hüvelyfedelébe, mint egy kemény f... egy szűz p...ába. - Hajaj, csak úgy bugyborékolt a déliekből a röhögés, üres tekintetű, olajbarna szemük sötéten villant fel."

"A frontokon rohamosan romlott a helyzet."

"Az összes többi szakasznak, még a legnyavalyásabb lövészeknek is megvan a maguk szép indulója. Az ötödik szakasznak azonban nincs, mert nem voltak képesek arra, hogy kitaláljanak valamit. Mégis lángésznek képzelitek magatokat!"

"Az ellátás romlott, teljes két héten keresztül nem kaptak mást, mint zöldséges rizst ebédre, vacsorára."

"De amikor újra feltűnt a láthatáron a hús, egy zavaros lében úszkáló, cipőtalpszerű cafat, a növendékek között egyszeriben kitört a vérhas. Az árnyékszékek egyetlen éjszaka leforgása alatt eldugultak, és még csak kísérletet sem lehetett tenni a kitisztításukra, mert a tiszti iskolások feltartóztathatatlan menetben, halálra vált arccal és térdig leeresztett nadrággal igyekeztek a latrinák felé."

"Megindult a vonat, s az ének hangjai kavicsokként pattantak a vasutasok arcára, az ütött-kopott táblákra és az irodák koszos ablakaira, s az utolsó peron rőfnyi betűkkel odarótt, megfakult feliratára: 'GYŐZELEM'"

"Johnny jól emlékezett rá: nem ilyennek látta azokat a katonákat, akik 1940 júniusában utaztak a katonavonatokon nyugatra, a hófödte Alpokon át, a földre tepert, kiszolgáltatott Franciaország kívánatos teste felé."

"Katonák jöttek kávéskannákkal, és ennek az ébredésnek kínos közérzetében Johnny még világosabban megállapíthatta, hogy milyen mocskos, toprongyos, szedett-vedett csürhe lett az olasz hadseregből: az angolszászok szemében valószínűleg olyannak tűnt, amilyennek ő látta a Drinápolyt ostromló balkáni hadsereget a Pro Familia-sorozat fényképein, amelyet vallásos nagynénjétől örökölt."

"- Le van szarva az egész!
- Ez igen!
- Miért, talán nem ők tanítottak arra, nem éppen ők verték belénk, hogy szarunk le mindent? Tehát leszarás minden vonalon, ha komolyan belegondolunk a dologba.
- Igaza van - helyeselt Teresio Oprandi. - Az ember vagy mindent leszar, vagy semmit sem. Ebben nem lehet különbséget tenni.
- Egyébként is, ha egy komoly országban élnénk - tette hozzá Lippolis -, Mussolini már jó ideje kihűlt hulla lenne."

"- Mit röhögsz ennyire?
- Azokon röhögök, akik diadalmenetben akartak végigvonulni a Trafalgar téren."

"- Képzelem, mi lesz a vége, ha nem sietünk békét kötni. Az lesz a vége, hogy az amerikaiak feldühödnek, egy hatalmas repülőgép-anyahajóval betörnek a Földközi-tengerre, rákötöznek az Alpokra egy jókora dróthuzalt, nekiveselkednek, hórukk, s az anyahajó mögött máris ott himbálózik vontatókötélen egész Olaszország, rajta mi mindannyian, királyostul, Ducéstul, pápástul."

"- Megtörtént - mondta Johnny -, megtörtént, ami még hiányzott ehhez a háborúhoz: bombázták Rómát."

"- Ez aztán szép. A többi várost azért bombázzák, ami benne van, a Fiat-művek, a kikötők miatt. De Rómát nem, Rómát éppen azért nem szabad bombázni, ami benne van: a vacak kövek miatt!"

"Átfutották az előző napi újságokat. A cenzúra fehér foltokon kívül alig hagyott valamit a durva papiroson. A szövetségesek már közel jártak ahhoz, hogy elfoglalják egész Szicíliát, a fotószolgálat azonban a németek erőfölényét tanúsította. Öt felvétel közül négy német katonákat és német állásokat ábrázolt: német gyalogság, német légierő, sőt német haditengerészet; Hitler katonáinak arca olajfoltoktól mocskos, régi uniformisuk egészen elrongyolódott."

"- Hát ti mit csináltok itt még egyenruhában és fegyverrel? Vagy nem is tudjátok? Tegnapelőtt Badoglio megkötötte a fegyverszünetet."

"- Húsz német megadásra kényszerítette a kaszárnyánkat, amelyben háromezren voltunk."

"Savona állomáson azonban újra megjelentek a németek. Minden tele volt velük; egy teljes ezredük Piemontéból útban dél felé. Izgatott olasz hangok sugdolóztak körülötte, hogy a szövetségesek állítólag partraszálltak Salernóban."

"- Újrakezdetnék velünk! - dörmögte a tüzér. - Már úgy látszott, hogy egyszer és mindenkorra vége, és akkor jön ez a kurva Graziani, ez a gyáva áruló. És csak azért, mert piszokmód féltékeny Badoglióra. Még az afrikai háború miatt.
Johnny nem is tudott válaszolni, annyira elhatalmasodott rajta, annyira fojtogatta a vágy, hogy bárcsak megdögölne ez a Graziani marsall: életében először kívánta és képzelte el egy ember elpusztítását, és látta magát, ahogy könnyedén, sőt, némi erkölcsi elégtétellel végrehajtja rajta az ítéletet. Közel járt a végkimerüléshez, és a rátörő szédülést csak fokozta gyilkos dühe.
- Oda kell állítani tíz kivégzőosztag elé, aztán belelőni a hátába.
A tüzér azonban megvonta a vállát.
- Ami engem illet - mondta nyugodtan -, jöhet nekem tízezer Graziani marsall, mindet leszarom."

"- És mit akartok még egyenruhában és felfegyverkezve?
- Folytatjuk a háborút. Harcolunk a németek ellen."

"És Johnny megérezte, hogy Garisióban sokkal messzebb lesz az otthonától, mint Rómában volt, és elkeseredetten hátrafordult, hogy még egy utolsó pillantást vessen a hazafelé vezető útra."

"Közeledett a német - fiatal arc, elnyűtt egyenruha -, és most leeresztette a ráirányított géppisztolyát."

[Micsoda gyönyörű tavasz]

"Huszonkét esztendős korára már két keserű barázda húzódott a szája két oldalán, s a homlokára mély árkokat vont az örökös homlokráncolás."

"A fasiszta úristenit - káromkodott magában. - De hát mi jöhetett rá?"

"Az az igazság, hogy most már az égvilágon semmi nem érdekel. Egyszeriben nem érdekel semmi, de semmi. Sem a háború, sem a szabadság, sem a bajtársaim, sem az ellenség. Egyedül csak az igazság."

"- Egyébként, ha érdekel, közlöm veled, hogy ma töltöttem be a harmincadik évemet.
- Ez aztán a rekord.
- Azt akarod mondani, hogy ha holnap felfordulok, már így is szégyenletesen öregen múlok ki?
- Igazi rekord. Nem is kívánok semmit, csak gratulálok."

"- Mondd meg neki, hogy elmentem túszt szerezni Giorgio helyébe."

"A vörösök számára mindenfajta egyenruha gyanús volt, és átkozottul hajlamosak voltak német mundérnak nézni az angolok egyenruháját."

"A Duce hatalmas, mindenkinél hatalmasabb hős. Ti vagytok a nagy csirkefogók. És mi is csirkefogók vagyunk, mi, a katonái."

"Én meg csak azt mondom, a Duce igazi hős, soha nem látott nagy hős, mi olaszok pedig, ti is, mi is, hitvány férgek vagyunk, akik meg sem érdemeljük őt."

"De ez a te Ducéd olyan gyáva csirkefogó, amilyet a föld még nem hordott a hátán."

"Mert a Duce a gyávák gyávája. Ő a leggyávább olasz, aki csak világra jött, amióta Olaszország Olaszország, és gyávaságban nem is fog akadni párja, egymillió évig álljon is fenn Olaszország."

"- De hát miről beszél?
- A két fiamról - válaszolta az asszony, és egyre mosolygott -, akik meghaltak tífuszban, harminckettőben. Az egyik huszonegy éves volt, a másik meg húsz. Annyira elkeseredtem, hogy majd beleőrültem, hogy még azok is el akartak záratni, akik igazán jóakaróim voltak, de most már örülök. Most, hogy a fájdalmamat már megenyhítette az idő, örülök és nyugodt vagyok. Ó, milyen jó helye van az én két szegény fiam, milyen jó helyen van a föld alatt, ahol nem kell féniük az emberektől..."

" - Ide figyelj. Ne lassíts, csak hallgass rám figyelmesen. Mindenekelőtt nem akarlak megölni. Értetted? Nem öllek meg. Albában a társaid elfogták egy bajtársamat, és agyon akarják lőni. Én azonban kicserélem őt teveled. Csakhogy időben oda kell érnünk, neked meg nekem. Tehát Albában kicseréllek. Hallod? Mondj már valamit."

"- Nekem egyetlen hitvallásom van, és ez az, hogy az ember semmilyen körülmények között ne öljön, csakis csatában. Ha valaha hidegvérrel ölnék meg valakit, én is olyan módon vesznék el."

"- Hát ezek?... - kérdezte öreges arckifejezéssel.
- Igen, velük kell menned - szólt gyorsan a főhadnagy.
- Meghalni?
- Igen.
A gyerek a mellére szorította a kezét.
- Agyonlőnek. De miért?"

"- A parancs az parancs - mondta a főhadnagy. - Nem várhatunk. Nincs mit tenni... Rajta, Riccio, indulj.
- Nem - jelentette ki Riccio elszántan.
- Rajta, Riccio, bátorság.
- Nem. Én még csak tizennégy éves vagyok. És előbb látni akarom az anyámat."

"Tágra nyitott szemmel futott, alig látva valamit a földből, s az égből mit sem látva. Tudta, hogy már egyedül van, hogy körülötte mindenfelé csönd van és béke, de mindegyre futott, könnyedén, feltartóztathatatlanul. Aztán föltűnt előtte egy erdő, és arrafelé vette az útját. Amint beért a lombok alá, úgy tetszett, mintha fallá zárkóznának mögötte a fák. Lépett még egyet, és leroskadt a földre."

[Magánügy]

------------------------------

Az egykori olasz partizán, Beppe Fenoglio, nem érte meg negyvenegyedik születésnapját sem, mikor 1963-ban meghalt, de partizánemlékeiből merített írásai máig rendkívül érdekes betekintést kínálnak Olaszország 1943-1944-es életébe.

Jelen kötetben két, a témával kicsit más szemszögből foglalkozó regénye is szerepel: az első, a Micsoda gyönyörű tavasz, már címében is kihívás a Mussolini-korral és az olasz fasizmus dicsőséges évtizedeivel szemben.
A cím a híres olasz fasiszta induló, a Giovinezza refrénjének második sora (http://www.youtube.com/watch?v=Iw08RExTyY8&feature=related), a regényből pedig kiderül, hogy Mussolini távolról sem hozott Olaszországnak olyan szép tavaszt 1944-re, amilyet a dal sugall...
A könyv olvasásakor a hadsereg és az értelmetlen kényszerközösségek elutasítása, a fasiszta rezsimmel szembeni kemény kritika fogalmazódik meg a főszereplő, az angol szakos egyetemista, a piemontei Johnny (Giovanni?) életének utolsó néhány hónapján keresztül. Látjuk, amint hősünket besorozzák az olasz fasiszta hadsereg tiszti iskolájának növendékeként, látjuk, amint Rómába vezénylik a messzi északról, látjuk a fegyverszünet aláírásakor, amikor Mussolini lemond, látjuk, amint a hadsereg szétesésekor fogja magát, s elindul északra, szülőföldjére, s látjuk, amint véletlenül találkozik a partizánokkal, otthonához már igen közel - ez a találkozás azonban örökre lehetetlenné teszi, hogy valaha is hazaérjen...
Mindez azonban rendkívül élvezetes, olykor komikus, olykor tragikomikus, olykor tragikus nyelvezettel.

A kötet másik regénye, a Magánügy, az északi olasz partizán, Milton életének néhány aspektusán át vetíti elénk ugyanazt az Olaszországot, ami a Micsoda gyönyörű tavaszban is már ábrázolásra kerül - ez a regény azonban, noha a fasizmussal szembeni kritika ugyanolyan erős, az emberi értékek melletti kiállás nem gyengébb - talán kevésbé humoros, mint a kötetben szereplő párja.
Milton ugyanis korábbi (bizonyára inkább plátói) szerelméről gondolkodik, akiről apránként, véletlenül kiderül, hogy valamilyen szinten liaisonban állott Milton partizántársával, Giorgióval - utóbbi azonban jelenleg a fasiszták foglya...
Milton ezért fejébe veszi, hogy a helyzetet tisztázandó, maga is ejt egy fasiszta foglyot, akire kicserélné Giorgiót, ám a fogoly szökni próbál...Milton túl veszélyes terepre kerül, s a régióban állomásozó összes fasiszta a nyomába ered - a kötet végén az üldözött Milton pedig összeesik, hogy a kimerültségtől avagy egy halálos találattól, nem derül ki...

A két regényből azonban egy biztosan kiderül mindenki számára: szemben a korabeli olasz fasiszta propagandával (Mussolini sempre ha raggione - Mussolininek mindig igaza van, ld. video), mindenki tévedhet. A Duce is.

Amikor eljön az igazság pillanata, oda az egyenruhák csillogása, üresekké válnak a nagy beszédek, semmitmondóvá a vezetők ígéretei, s miután minden összeomlik a dolgok logikájának csapásai alatt - semmi sem marad, a nagyság látszata sem. Szerencsés esetben csak a nevetségesség. Parturiunt montes, nascetur ridiculus mus - tartja a latin közmondás Horatius óta, s ez igaz nem csak Mussolini Olaszországára, de napjaink minden elmebeteg politikai rezsimjére is: Vajúdnak a hegyek, s nevetséges kisegér születik.

"Minden undorító, amit kötelezővé tesznek" - mondja Fenoglio a Micsoda gyönyörű tavaszban. Igaza lehet. A kizárólagosságra törő politikai rezsimek és kurzusok, az önmagukat nemzetük megváltójaként kikiáltó politikusok, a fogadatlan prókátorok, önjelölt próféták, a nemzetüket saját hülyeségük oltárán feláldozó nemzetveszejtők talán saját magukat húznák le a latrinában, s tűnnének el örökre a világ színpadáról, ha elolvasnák a Micsoda gyönyörű tavaszt, ha megértenék annak finom humorát és tragikomikumát - ha képesek lennének olvasni és értelmezni az olvasottakat. És ha lenne humorérzékük.

Ennek hiányában viszont bátran ajánljuk a kötetet mindenki másnak - Johnnyknak és Miltonoknak is, s minden partizánnak, aki a szellemi, kulturális, politikai és társadalmi korlátoltság és ostobaság ellen fegyvert ragad.

2011. június 14., kedd

Az emigráns - Minden másképp van


színes, magyar-olasz játékfilm, 108 perc, 2006

Rendezte: Szalai György, Dárdai István

Szereplők: Bács Ferenc, Gyöngyössi Katalin

Márai Sándor a huszadik századi magyar irodalom ünnepelt, majd agyonhallgatott és ma újra felfedezett nagy alakja. Emigrált a fasizmus elől, majd újra - és végleg - a kommunizmus elől, nem vállalt "bűnrészességet" és félt, hogy hallgatni sem engednék. Felesége, aki abszolút epizódszereplő volt, most főszereplővé lép elő, és vele az a férfi is, aki érzelmeiről, magánügyeiről korábban szemérmesen, tartózkodóan hallgatott. A film Márai Sándor: Napló 1984-89-ja alapján készült. A játékfilm az emigrációs létet önként vállaló Márai Sándor és felesége utolsó éveinek története, az összetartozás, az együtt leélt élet emlékeiből és az író utolsó pillanatáig tartó gondolkodásának, az alkotás természetrajzának mozaikjaiból épül.

Nápolyban a fiatal Márai és Lola ifjúságának emlékeivel indul a "történet" és jut el a San Diego-i magára maradottság zárt világába - az Adriától a rideg Óceánig. A diktatúrák elől menekülő író, aki csak anyanyelvén - magyarul ír - nemcsak fizikailag határolja el magát a 47-es fordulat után Magyarországtól, de műveit sem engedi kiadni, amíg egyetlen orosz csizma tapossa a hazai földet. Egyre gyakrabban hívják haza, rehabilitálni akarják őt és életművét, de a következetes, megalkuvásra képtelen író kitart fogadalma mellett. Tragikus sorsához tartozik, hogy fél évvel a rendszerváltás előtt vet véget életének, amikor már senkije sem maradt - feleségét és fiát is elveszítette. Márai, aki végigélte a XX. századot ma már világhírű író, műveit egyre több nyelvre fordítják.


http://www.port.hu/az_emigrans_-_minden_maskepp_van_az_emigrans/pls/fi/films.film_page?i_film_id=83588

2011. június 11., szombat

Mircea Cărtărescu: Miért szeretjük a nőket?


Jelenkor Kiadó (Útravaló Sorozat), Pécs 2007

190 oldal

A huszonegy kisprózát tartalmazó kötet legtöbbször a szó konkrét és erotikus értelmében is egy kitűnő író őszinte hódolata a nőknek; minden érdek nélkül: „csakis azért, mert nők”. A kiadó a következő mottóval indítja útnak zsebkönyvsorozatát: Egyre többet vagyunk úton. Utazunk hazulról a munkahelyünkre, faluról városba, városból falura, valahonnan valahová Európában. Cervantes szerint az út mindig jobb, mint a fogadók. Különösen ha egy jó könyvet olvashatunk közben. Az ÚTRAVALÓ sorozat éppen ezt kínálja: rövid, tartalmas és szórakoztató olvasmányokat az egyik megállótól a másikig.

http://www.libri.hu/konyv/miert-szeretjuk-a-noket.html
----------------------------

"Az osztálytársaim tíz kilós magnetofonokat cipeltek a suliba, hogy francia órán zenére táncolhassanak... [...] Páran svéd pornómagazinokat lapozgattak a hátsó padban...Egyedül én, aki a könyvek világában éltem, írtam elszántan a táblára egy-egy Camus- vagy T. S. Eliot-idézetet, ami persze falra hányt borsó volt az osztály züllött és igénytelen légkörében."

"Nem sznobizmusból beszéltem idézetekben, és nem is azért, hogy felvágjak (felvágni különben is csak rockzenével lehetett volna, vagy az elcsábított lányok listájával, egyéb nem is jöhetett számításba), hanem mert akkor már a bolondulásig rajongtam egy-egy íróért, azonosultam velük, és azzal vigasztalódtam, hogy csakis az ő szavaik képesek a világ mély igazságát kifejezni, mert minden egyéb süket duma."

"Semmit sem tehetünk azért, hogy stílusunk legyen. Mivel a stílus nem birtokolható, az ember maga a stílus. Ott van kiporciózva a gerincoszlop szerkezetében, a gerincvelőben, a testnedvek működésében, a barna pupillák fényében. Az olyan gondolkodás bölcsességében, amely halad, amikor az univerzum halad, és visszahúzódik, amikor az univerzum visszavonul."

"Odavagyok az érett asszonyokért, akik mindig annyira súlyosak, akik mindig annyira megérinthetetlenek, annyira megkeményedtek életük présében, ám ha elhatározzák, hogy felszabadítják magukat, akkor ők a legérzékenyebb és legédesebb szeretők."

"Nem szeretnék képmutatónak tűnni. Ugyanolyan férfi vagyok, mint más. [...] A pornográfiától sem undorodom mindig - férfiként helyénvalónak tartom azt az ezer meg ezer oldalt az interneten és azt a száz meg száz magazint is, amelyeket a nők sohasem vásárolnak meg - és van úgy, hogy szexuális fantáziálásra vágyom. Ennek ellenére mindig elszomorít, valahányszor idegen vagy érdektelen nővel szeretkezem, és semmiért a világon nem szeretkeznék prostituálttal. Nem a kockázat miatt, és nem is a hűségem rettent vissza.
De meggyőződésem, hogy a bizalmon alapuló szex egyszerűen jobb, mint a bizalom nélküli."

"A szexualitás feltételezi az öntudat leszűkítését, alámerülést az erkölcsi és társadalmi konvenciók legaljára, a tabuk és az undor elvetését, kutakodást a kéjben és a perverz élvezetekben. A szexuális aktus legintenzívebb pillanataiban a szerelmet, kulturális meghatározottsága miatt, fel kell függeszteni, hogy lefejthessük magunkról a tudat páncélját, amivel a meztelenségünket takarjuk."

"Sokan éppen azért félnek az együttléttől, mert olyankor lehetővé válik a másikat méltatlan helyzetekben látni. De az én szerelmemet éppen ez táplálja. Szeretek vele vásárolni, kávézni, elnézni őt a kádban, ufókról fecsegni vele. Szeretem nézni, amikor eszik és amikor ruhát tereget.Szeretkezés közben legértékesebb a bizalmunk, mert az élvezetünk is attól függ."

"Valójában akkor válunk szexuálisan éretté, amikor valakivel közösen éljük át azt a szolipszizmust, amikor azt mondhatjuk, hogy az egész univerzumban csak két lény létezik, aki igazán szeretkezik: én és a szerelmem."

"Egyetemista voltam, bölcsész, grafomán, mindig ugrásra kész, tetőtől talpig költő (legalábbis szerintem), és mégis olyan senki, akkora nulla, olyan halálosan gyenge, hogy az emberiségnek éppen az a része, amelyik leginkább érdekelt volna, a lányok közössége, egyszerűen keresztülnézett rajtam, mint az üvegen. Iszonyúan magányos voltam."

"A legnevetségesebb, legütődöttebb barátaim is lehengerlő hódításokkal hencegtek, részletesen elmesélték, hogy mi történik a 'teadélutánokon', a 'kúró-sezlonyokon', ahogy a heverőket nevezték a manzárdokban és alagsorokban, ahol meghúzták magukat. Már huszonhárom éves voltam, de az én kúró-sezlonyomra még mindig nem került senki."

"A legtöbben a külső környezetben élünk, és (háromévente egyszer) a tükörképünkkel azonosítjuk magunkat. Vagyunk, akik vagyunk. Ha azt mondjuk, 'én', a mellkasunkra mutatunk: a testem vagyok, ez a valaki a kerek világon. Általában nem érünk rá önvizsgálatra, és amikor önmagunk után kutatunk, nem magunkba nézünk, hanem az életünk folyton változó, színeit változtató külső felülete felé, mintha egy versenyfutó a startnál visszafelé indulna el. Legtöbbször nem 'átgondoljuk', hanem csak 'éljük' önmagunkat, mivel az aktuális körülmények háttérbe szorítják a belső életünket."

"Van egy barátnőm, akit teljesen lenyűgöz saját személyisége, és mégis mindig a magazinok folyton változó, legfrissebb divatja szerint öltözködik, sminkeli magát, és a tiszavirág-életű művészeti irányzatok szerint művelődik. [...] Lelkesen olvas egy hirtelen felfedezett könyvet, magasztalja, misztikus hatalmat tulajdonítva áldoz neki, akár egy bálványnak, de holnap már másikat választ, s az elsőt kiejti kegyeiből. Ezt az árulássorozatot, a pillanatnyi lelkesedések hordalékát ő mégis 'személyiségnek' tartja. nem kétlem, hogy ez a nő is keresi önmagát, de szándékosan és módszeresen éppen ott, ahol nincs, mert éppen attól fél, hogy végül megtalálja."

"Az énünk nem egyéb, mint az a légüres tér, amit túlzsúfolt, túlpörgetett életünk hozott létre bennünk, amikor már nem válaszolhatjuk azt, 'ami tényleg számít'.
Mégis, a magányos órák, a boldogtalanság percei, életünk válságai, az álmaink és merengéseink, a depressziónk, a határesetek, a nyugtalanságaink - ezek mind másról beszélnek. Minden, ami kizökkent a 'valós' élet rutinjából, azt mutatja, hogy ha nem reflektálunk önmagunkra, egyre lejjebb csúszunk a benyomások, elismerések, képzelgések, pletykák, tárgyak, hazugságok és csillogások lejtőjén, egyre távolabb valódi lényünk magjától. Egyszerű fogyasztóvá válunk, aki elsősorban önmagát fogyasztja el. És ilyenek maradunk, hacsak az élet úgy nem határoz, hogy beverjük a fejünket a gerendába."

"...nincsenek illúzióim: nem vagyok igazából sem jobb, sem rosszabb, sem lelkileg szebb, nem lehetnék mintája senkinek, és az életben nekem sincsenek mintáim. Az utólagos tapasztalatok arra is megtanítottak, hogy ne csapjam be magam. Nagyon jó érzés tudni, hogy igazából mi lakozik az emberben. Van egy barátom, akit csalhatatlannak tartanak. Szörnyű, ahogy a kudarcait mindig győzelemmé konvertálja, ahogy igazolja a tévedéseit, megfeledkezve azokról, amelyeket nem lehet igazolni. Ha őt hallgatom, az a benyomásom, hogy találkoztam az egyetlen emberrel, aki még soha nem tévedett. Minden, amit tesz, tökéletes, az egész világ őt csodálja, minden lehetséges dologról csak neki lehet helytálló véleménye. Védekező mechanizmusa mindig készenlétben áll: semmilyen rossz hír nem juthat el énje túl gőgös füléhez. Óriási a szakadék a saját képzelete szerinti és a valóságos személye között."

"A bensőnk azonban nem fényképalbum. Nem tárgyak, hanem folyamatok vagyunk. Én, végső soron, önmagam keresése vagyok. Nem azért keresem, hogy megtaláljam: az a tény, hogy keresem, biztos jele annak, hogy már meg is találtam."

"Lám, az író, akinek kevés nője volt: legendákat gyárt..."

"Mivel örök életemben hittem a predesztinációban, nemigen hiszek a véletlenekben, főleg amikor a véletleneket illetően az élet túllépi a határokat."

"Az életünkben az a legragyogóbb nő, aki igazán szeret minket és akit igazán szeretünk mi is."

"Hallgassatok rám, én már épp elég ilyet elfogyasztottam: ha láttok egy ilyen kúrni való, jusson eszetekbe, hogy egy pasas már vele is torkig jóllakott! Lehet a világ legdögösebb csaja, lehet maga Brizsitbardó, valakinek mégis csak annyi tér, mint nekem a feleségem..."

"Az a biztos jele, hogy a világ legragyogóbb nőjével találkoztál, akit valóban szeretni tudsz, ha nem a combjait meg a dudáit látod, mintha a hormonok visszahúzódnának a felforrt agyadból, hogy olyan tiszta és ártatlan legyen, mint a kisgyermeké, és olyan áttetsző, mint a csiga szarvacskája. Férfiaggyal szeretkezünk, de szeretni csak hiszékeny, függő, szeretetet vágyó és adó, ragaszkodó gyermeki aggyal tudunk."

"Sokan teljesen megfeledkeznek arról, hogy milyen értékes ajándékot kaptunk: részesülünk a létezés csodájában, élhetjük az életet, önmagunkat tudatosan átélhetjük. Sokan fel sem teszik ezeket a kérdéseket: Tulajdonképpen ki vagyok én? Miért vagyok a földön? Talán azért kaptam ezt a csodát, hogy csak annyit fogjak fel belőle, hogy buszsofőr vagyok vagy reklámot gyártok? Vajon nem úgy fogok meghalni, hogy semmit sem tettem ezen a földön?"

"...az volna a legjobb, ha emberhez méltó, anyagilag megállapodott életünkön olykor-olykor áttörnének a nagy és igazi boldogság őrült fényei."

"Mert nők, mert nem férfiak, mert nem egyebek. Mert belőlük jövünk, és beléjük térünk vissza, és mert a gondolatunk nehéz bolygóként mindig, mindig, mindig csak körülöttük forog."

----------------------------

A Jelenkor Kiadó Útravaló sorozata a fülszöveg szerint "rövid, tartalmas és szórakoztató olvasmányokat" kínál "az egyik megállótól a másikig."
Mircea Cărtărescu: Miért szeretjük a nőket? c. könyve is e sorozatban jelent meg, s valóban kiolvasható a Budapest Déli-Szekszárd vasúti viszonylatban (sárbogárdi átszállással), rövid is, tartalmas is és szórakoztató is.
Őszintén ajánlható nem csupán férfi olvasóknak is, egyúttal kíváncsian várjuk a női olvasók reakcióját: vajon M. C. elfogadható választ kínál-e a nők számára a férfiak nevében?
Persze a könyvecske nem csupán a címben sugallt témakör körül jár, hanem egy másik, ehhez szorosan köthető és ettől csaknem elválaszthatatlan kérdés körül is: "Kik vagyunk mi?"

Reméljük, hogy ezen egyetemesen emberi kérdések egyúttal Magyarországon is felkeltik az érdeklődést a kortárs román irodalom iránt. Hiszen (a könyv elolvasása után legalábbis úgy tűnik), "Dunának, Oltnak egy a hangja" s a "magyar, oláh, szláv bánat/Mindigre egy bánat marad" és vélhetőleg magyarul is éppoly élvezetes Mircea Cărtărescu könyve és annak problémafelvetése, ahogy az románul is élvezetes lehet.

Dudek du jaroj en la Esperanta Respubliko

Mi komencis lerni Esperanton 22 jarojn antauxe.

2011. június 10., péntek

Abe Kóbó: A negyedik jégkorszak


Kozmosz Fantasztikus Könyvek, Budapest 1969

232 oldal

Abe Kóbó 1924-ben, Kimifuszában született. A második világháború utáni japán írónemzedék egyik legtehetségesebb tagja. Számos irodalmi díj jelzi pályafutásának egyes állomásait. "A homok asszonya" című regénye bejárta a világot, magyarul is megjelent, 1963-ban film is készült belőle.
"A negyedik jégkorszak" az író tudományos-fantasztikus regénye, melyben rá akarja az olvasót döbbenteni arra, hogy a változó világban minden megváltozik, mint a magyar olvasókhoz írt előszavában ő maga írja: "A mindennapok folytonossági érzésének meg kell szűnnie, amikor a jövőbe pillantunk: a jövő megértéséhez nem elég csak a jelennek élni. A mindennapok természetes rendje sok mindenben hibás, ezt szeretném tudatosítani az olvasókkal. Kegyetlen a jövő? Igen is, nem is." És ha véleményét nem is fogadjuk el egészen, bátorságában nem kételedünk, s abban is biztosak vagyunk, hogy Abe Kóbó korunk egyik legérdekesebb írója.

http://bookline.hu/product/home!execute.action?_v=Abe_Kobo_A_negyedik_jegkorszak&id=2100508541&tabname=antikvarium&type=10
------------------------

"A mindennapok folytonossági érzésének meg kell szűnnie, amikor a jövőbe pillantunk: a jövő megértéséhez nem elég csak a jelennek élni. A mindennapok természetes rendje sok mindenben hibás, ezt szeretném tudatosítani az olvasókban. Kegyelten jövő? Igen is, nem is. Minden jövő eleve kegyetlen, már csak azért is, mert jövő. De ami igazán kegyetlen, arról inkább a ma tehet, amely nem akar hinni a folytonosság nemlétében."

"Mindenképpen őszintén szembe kell néznünk a jövővel, és ne ringassuk magunkat abban az édes álomban, hogy a mindennapok megszokott rendje biztonságot ad, hogy a ma mindig így folytatódik magától, mert nézetem szerit ez a tévhit sok zavar forrása."

"Az a legfélelmetesebb, amikor a legmegszokottabb dolgokban fedezünk fel valami rendkívülit."

[A szerző előszava a magyar kiadáshoz]

"Nem tudom, hány oszlopon nyugszik a világ, de közülük legalább három, minden bizonnyal, a sötétség, az ostobaság és az eltompultság."

"Elhatároztuk, hogy a jövendőmondó gép születését pompával ünnepeljük meg."

"Azt mondják, hogy a 'Moszkva-2' már jósolt is. Azt közölte, hogy a jövő feltétlenül a kommunista társadalomnak kedvez."

"Végül is kimerültem. A politika olyasmi, mint a pókháló: minél inkább szeretne megszabadulni tőle az ember, annál jobban belebonyolódik."

"-... Valószínűleg már kezdettől fogva felesleges vállalkozás volt megjövendölni a jövőt...Az ember például úgyis tudja, hogy meghal, mi értelme van hát az előrejelzésnek?
- A halált, ha nem az öregség következménye, jó lenne elkerülni - jegyezte meg Kacuko Vada."

"Az ember sorsának előrejelzése. Az individuális emberé, a társadalmi információn kívül eső emberé, ezért épült fel számára ez az információ az egymást kölcsönösen tagadó elemekből... Az individuális jövő előrejelzése!"

"Végül is találgatásaink beigazolódtak. A világon ritkán történnek váratlan dolgok."

"Azt hallottam, hogy a halottak idegrendszere, ha megfelelő módon tárolják őket, a klinikai halált követőleg még három egész napig él."

"Most a meggyilkolt pszichikuma teljesen helyreállt, és képes reagálni külső hatásokra. Nem a pszichikum maga, az igaz, hanem csupán elektronikus képmása."

"- Ki ölt meg?
A gépből gúnyolódó nevetés hallatszik:
- Jobb lesz, ha megmondod, hogy te ki vagy. Ha engem megöltek, akkor nyilvánvaló, hogy te vagy a gyilkos."

"Hiszen az ostobaságnak is van határa!"

"A szakadatlan dohányzástól meggyötört gégénket édes kávéval leöblítve, beszédbe elegyedtünk a 'Moszkva-3'-ról, az új gigantikus jövendőmondó gépről. Nemrégen készült el ez a gép, és a legkülönfélébb hírek keringtek róla. Úgy látszott, hogy rendszeresen kiszolgálja prognózisokkal a kommunista és a semleges tömbök országait, amelyek a földgömb több mint felét foglalják el. Ez a gép a szovjet nép kiválóságának gigantikus emlékműve, amelyre igen büszkék. Az én laboratóriumom a nyomába se léphet."

"Tudni akarom, miért kell az embernek élni, bármi történjék is."

"Tételezzük azonban fel átmenetileg, hogy valóban létezik az embriókkal folytatott kereskedelem."

"Azt akarod mondani, hogy az embriókkal folytatott kereskedelemnek a célja a vízi emberek kitenyésztése?"

"- Értem. Tételezzük fel tehát... Tehát évente több millió vízi embert alkotnak...
- S köztük van, tanár úr, az ön fia is..."

"A veszekedés persze ostobaság. De a veszekedéstől távol tartani magát az embernek ugyanolyan siralmas csalást jelent. Vajon a hozzánk közelállók azok, akik ennyire meggondolatlanul sebet ütnek rajtunk? Hittem a saját logikámban, magabiztosan feltételeztem, hogy minden az én véleményemnek megfelelően történik."

"És a jövő már nem látszott olyan nyugalmasnak, mint eddig, hanem ádáz, kegyetlen vadállatnak, amely saját, a jelentől független akarattal rendelkezik."

"S ha beavatkozunk a magzat fejlődésébe, akkor eltéríthetjük attól az iránytól, amelyet az öröklődés meghatározott, és teljesen újfajta organizmust nyerünk. Előttünk az ilyen beavatkozásra csupán durva kísérletek történtek. Létrehoztak groteszk szörnyszülötteket, mint például kétfejű ebihalakat vagy békákat, gyíkpofával, de mindez nem volt az igazi."

"A 'Moszkva-2' a Csendes-óceán fenekén levő vulkanikus láncolat aktivizálódását jósolta meg, és a Szovjetunió, iparkodva tisztázni a jelenség esetleges kapcsolatát az utóbbi időkben fennálló szokatlan légköri hőmérsékletváltozásokkal, felajánlotta együttműködését Japán érdekelt szerveinek."

"Azt hittem, hogy a jövendőmondó gép segítségével a világ szüntelen egyre nyugodtabb, áttekinthetőbb lesz - olyan átlátszó, mint a hegyi kristály. Hülye voltam. Vagy talán a 'megismerni' szót a valóságban nem azt jelenti, hogy 'meglátni a rendet és a törvényszerűséget', hanem 'felfedezni a káoszt'?"

"A zsaroló mélyen felsóhajtott. Hangjában olyan őszinte sajnálkozás bujkált, hog yszinte nem is sértődtem meg a bizalmaskodó tegezésen.
- És te még most sem találtad ki, hogy ki beszél veled? Ez én vagyok. Te magad.... Én - te vagyok!"

"- A következtetés úgy szól, hogy arra kell kérnünk önt, tanár úr, haljon meg...
- Haljak meg? ... Micsoda ostobaság!"

"A logika nem ölheti meg az embert... Legalábbis nem létezhet olyan logika, amely nekem azt parancsolná, hogy meghaljak. Ezek az emberek szörnyen tévednek valamiben."

"Azt gondoljátok-e, hogy a jövő a vízi kolóniákkal az egyetlen lehetséges jövő? Nincsenek veszélyesebb eszmék, mint az, ha az előrejelzéseket az abszolútummá fokozzuk, ezt én állandóan mondogattam nektek, az unalomig ismételgettem. Hiszen ez már a fasizmus. Mindegy, ugyanaz, mintha az isteni hatalmat a cselszövő politikusoknak adnátok át."

"Múltak az évek, a tenger szintje egyre gyorsabban emelkedett. Az emberek mind magasabban tanyáztak a hegyekben. Állandó mozgásban éltek, és végül teljesen le is szoktak a településes életmódról. Már nem voltak sem vasutak, sem elektromos hőerőművek. Senki sem dolgozott, az emberek a vízi emberek alamizsnáiból éltek."

"Beköszöntött az a nap is, amikor a vízi emberek saját kormányt alakítottak. Kormányukat nemzetközileg elismerték. Néhány más ország is hozzálátott a vízi telepek megteremtéséhez."

"Ez a gyorsjáratú hajó fél nap alatt elért velük a hatalmas romokhoz, amelyeket régen Tokiónak hívtak."

"Ez volt hát a szárazföld. Egy kis szigetecske mintegy fél kilométeres körzettel, amely alig látszott ki a tengerből."

-------------------------

Döbbenetes vízió a negyedik jégkorszak végén víz alá került bolygóról és a víz alatti életről, no meg az odavezető útról.
Abe Kóbó 1959-ben írt regényének hőse, Kacumi professzor jövőbelátó gépet szerkeszt, ám a háttérben egy ennál is "érdekesebb" szervezet azon munkálkodik, hogy növényeket, állatokat és embereket genetikai kísérletek során valósággal legyártsanak a jövőbelátó gép által megjövendölt világban való túlélés érdekében - mely világ a víz alá kerül, tele vízi tehenekkel, vízi kutyákkal, vízi disznókkal és vízi emberekkel, akik azért jelentősen mások, mint szárazföldi társaik...

Vajon a megadott paraméterek alapján előállított jövőkép predesztinálja is a jelen további útját? Képes ilyen módon hatni a (lehetséges) jövő a jelenre? Hova lesz akkor az egyén, az individuum, a liberalizmus, a szabad akaratba vetett hit? S ha valaki - akár maga a gép atyja - szembe merne szállni a jóslattal, alternatív jövőképet merne kínálni, meg kell-e szükségképpen halnia?

Embriókereskedelem, globális felmelegedés, titkos diplomácia, fortélyos félelem, genetikai kísérletek, az egyéniség halála... Ma már ugyan nincsen Szovjetunió, távolról sem fenyeget a kommunista világuralom, de az 1959-es japán regény pesszimista világának hívószavai 2011-ben sem halnak el csendben: a szerző magyar kiadás számára írt előszavában maga is explicite megfogalmazza, hogy "Mindenképpen őszintén szembe kell néznünk a jövővel, és ne ringassuk magunkat abban az édes álomban, hogy a mindennapok megszokott rendje biztonságot ad, hogy a ma mindig így folytatódik magától, mert nézetem szerit ez a tévhit sok zavar forrása."

S ha 1959-ben Kacumi professzor szájából joggal hangzott el az alábbi mondat, azt kell mondanunk, 2011-re ez hatványozottan igaz: "Nem tudom, hány oszlopon nyugszik a világ, de közülük legalább három, minden bizonnyal, a sötétség, az ostobaság és az eltompultság."

2011. június 8., szerda

Bűnök és vétkek


Crimes and Misdemeanors


színes, magyarul beszélő, amerikai vígjáték, 107 perc, 1989

Rendezte: Woody Allen

Szereplők: Martin Landau, Woody Allen, Mia Farrow, Alan Alda

Két lazán összeszőtt történet, melyekben az a közös, hogy mindkettő - hol mulatságos, hol gondolatébresztő eszközökkel - az erkölcsöt vizsgálja. A tanulság? Könnyen kitalálható: bizony jó és rossz nem mindig nyeri el méltó jutalmát vagy büntetését. Az elsőben Judah, a jó nevű orvos bajban van, mivel a szeretője megfenyegeti, hogy kitálal a feleségének és a karrierjét is tönkreteszi. A rabbihoz fordul tanácsért, aki őszinte megbánást javasol. Végül mégis a fivére tanácsát fogadja meg, aki radikálisabb megoldást kínál. A második hőse, a szakmájában és házasságában ellehetetlenült dokumentarista filmes. Cliff elvállalja egy portréfilm forgatását az utált és irigyelt televíziós "személyiségről", aki mellesleg a sógora. A narcisztikus Lester pokollá teszi a forgatást, ám Cliff figyelmét egyre jobban leköti a szép producernő.

http://www.port.hu/bunok_es_vetkek_crimes_and_misdemeanors/pls/fi/films.film_page?i_film_id=44293

2011. június 6., hétfő

Alfred Döblin: Berlin, Alexanderplatz


A regény cselekménye voltaképpen egyetlen szálon fut - de a kifejlet felé lendítő erők távolról sem a szokványos regényépítkezés kelléktárából valók. Hőse, egy jóravaló, ám korántsem megingathatatlan jellemű kisember, aki szállítómunkásból újságárússá "lépett elő", napjait a századelő nagyvárosának nevezetes terén, az Alexanderplatzon tölti. Biberkopf - feladva régi énjét - kétségbeesett elhatározással szakít eddigi monoton életformájával, sorsát önmaga akarja alakítani. "Átkozott az az ember, aki emberekre hagyatkozik" - hangzik a regény folyvást visszatérő vezérmotívuma: s Biberkopf el is indul az aktívabb élet útján. Lehetőségek azonban egyetlen irányban bontakoznak ki, csak a berlini alvilág fogadja be hősünket. A démoni erők aztán hamarosan beteljesítik a kisember végzetét: Reinhold, az alvilág rettegett figurája mindenéből kifosztja, majd börtönbe juttatja. Noha végül bebizonyosodik Biberkopf ártatlansága, az élet újrakezdése ebben a helyzetben már értelmetlen, reménytelen vállalkozásnak látszik. Biberkopf igazi ellenfele mégsem Reinhold, hiszen a nagyformátumú bűnözőnek csak a közvetlen eseményszinten szán szerepet az író. Berlin, a metropolis, a tüneményes nagyváros készíti elő ezt a tragédiát: flitteres ragyogásával, a pompa és nyomorúság kontrasztjaival, a harmonikus élet arányainak mérhetetlen torzulásával. Döblin az expresszív nyelvi megjelenítést nemcsak az újnaturalista eljárásokkal dúsítja, de igyekszik ezt az atmoszférát tapasztalaton túli közelségbe is átvetíteni: Jeremiás és Jób könyvét hívja segítségül a modern Sodoma aláhullásának látomásához.

A modern regénytechnikai megoldások Joyce Ulysesével és Dos Passos USA-trilógiájával egyszerre rokonítható.

http://legeza.oszk.hu/sendpage.php?rec=li0428

2011. június 5., vasárnap

A Karib-tenger kalózai - A Fekete Gyöngy átka


The Pirates of the Caribbean: The Curse of the Black Pearl


amerikai kalandfilm, 143 perc, 2003
Rendezte: Gore Verbinski

Szereplők: Johnny Depp, Keira Knightley, Orlando Bloom, Geoffry Rush

A XVII. században a Karib-tenger a kalózok birodalma volt, akik megfélemlítették az angol királyi flottát is. Elizabeth Swannt (Keira Knightley), az angol kormányzó lányát elrabolja a rettegett kalóz, Barbossa kapitány (Geoffrey Rush). A lány gyerekkori barátja és szerelme, Will Turner (Orlando Bloom) a lány megmentésére indul, és akarva-akaratlanul a kalózok segítségét kell kérnie. Jack Sparrow (Johnny Depp), a kalózok vezére felfedi Barbossa és társai titkát. Will és Jack megkísérlik a lehetetlent: megszerezni a Fekete Gyöngyöt, kimenteni a lányt és mellesleg megszerezni a világ legdrágább kincsét.

http://port.hu/a_karib-tenger_kalozai_-_a_fekete_gyongy_atka_the_pirates_of_the_caribbean:_the_curse_of_the_black_pearl/pls/fi/films.film_page?i_perf_id=15579970&i_topic_id=1