2011. április 28., csütörtök

Dallas Pashamende


színes, magyar-német-osztrák filmdráma, 93 perc, 2004

Rendezte: Pejó Róbert

Szereplők: Bogdán Zsolt, Gryllus Dorka

Radu Dima, a tanítóvá lett cigány tizenkét év után visszatér szülőfalujába, Dallasba. A barakkokból álló település egy apokaliptikus állapotokat tükröző szeméttelep mellett fekvő völgyben terül el. Nincs víz, villany, csatorna. Mindenütt sistergés, gomolygó füst. Az emberek szürke, arctalan alakokként mozognak a szinte lihegő, gigászi szeméthalmon. Papírt, fémet, üveget gyűjtenek. Ismeretlen fogalom itt a tulajdon, senkinek sincs magánélete. Mindenki mindenkiről mindent tud, mindenki beleüti az orrát a másik dolgába. Apja temetése után Radu, amilyen gyorsan csak lehet, szeretne eltűnni innen. Elkerülhetetlen azonban a találkozás a régi, erőszakkal elfelejtett időkben elmerült arcokkal, ismerősökkel. Amikor Radu belekeveredik egy "autólopási" ügybe, be kell látnia, hogy tervezett elutazása eltolódik. Minden erejével megpróbál ragaszkodni ideáihoz, ezek azonban fokról-fokra szertefoszlanak. Szembesülnie kell saját elfojtott személyiségével, valamint a falu lakóinak sorsával.

http://port.hu/pls/fi/films.film_page?i_film_id=67371

2011. április 26., kedd

D'Artagnan lánya


La fille de d'Artagnan


színes, magyarul beszélő, francia kalandfilm, 130 perc, 1994


Rendezte: Bertrand Tavernier

Szereplők: Sophie Marceau, Philippe Noiret, Claude Rich, Sami Frey

A legendás királyi testőrnek, D'Artagnannak volt egy lánya, amiről talán még a "nagy mester", Dumas sem tudott, holott oly nagy szenvedéllyel és alapossággal merült el hőse kalandjainak minden apró részletében. Pedig Éloise megérdemli a figyelmet. Szép volt, romantikus és merész, mint apja egykoron. Zárdában nőtt fel, mígnem eljöttek az ifjúi évek, a lázadás, a vágyak kiteljesítésének mohó időszaka. A zárdafőnöknő meggyilkolásának megrázó élménye után a lány tudomás szerez egy titkos merényletről, melyet Crassac herceg és a "Vörös Hölgy" tervez a király ellen. Elindul hát Párizsba, hogy megkeresse apját, és rábeszélje, hogy barátai - Athos, Porthos, Aramis - társaságában álljon újra XIV. Lajos szolgálatába. A hős azonban nem nagy kedvet tanúsít az izgalmakkal járó "lovag-szerep" iránt, így Éloise maga vág neki a veszélyes kalandnak.

http://www.port.hu/d%27artagnan_lanya_la_fille_de_d%27artagnan/pls/fi/films.film_page?i_where=2&i_film_id=435&i_city_id=3372&i_county_id=-1

Csillagok háborúja 6. rész - A jedi visszatér


Return of the Jedi: Special Edition


amerikai film


Rendezte: Richard Marquand

Szereplők: Mark Hamill, Sebastian Shaw, Harrison Ford, Carrie Fisher, Ian McDiarmid

Miután Luke (Mark Hamill) megmentette barátját, Han Solót és a szépséges Leia (Carrie Fisher) hercegnőt a biztos haláltól, ismét csatlakozik Yodához, hiszen igazi jedi lovaggá kell válnia ahhoz, hogy szembeszállhasson Darth Vaderrel (Sebastian Shaw) és az Erő sötét oldalával. Végre eljött a végső összecsapás ideje! A felkelők készen állnak arra, hogy megsemmisítő csapást mérjenek a Halálcsillagra. Arra azonban nem számítanak, hogy a bolygót elpusztíthatatlan energiapajzs védi és a Birodalom csapdába csalja őket.

http://port.hu/star_wars_vi._-_jedi_visszater:_felujitott_valtozat_return_of_the_jedi:_special_edition/pls/fi/films.film_page?i_perf_id=14897832&i_topic_id=1

2011. április 25., hétfő

Roman Kim: A szungcsongi titkos füzet - Egy japán kém naplója


Új Magyar Könyvkiadó, Budapest, 1951

158 oldal

"1950. november 24-én hajnalban az amerikai csapatok általános támadást indítottak Koreában. Az amerikaiak kitűzött célja az volt, hogy harapófogóba szorítsák és megsemmisítsék a koreai Néphadsereg és a kínai önkéntes erők zömét és egész hosszában elérjék a korea-mandzsúriai határt. Amerikai csapatokon kívül angol, ausztráliai, török, fülöp-szigeti és liszinmanista alakulatok is résztvettek a támadásban. [...]"

http://www.antikvarium.hu/ant/book.php?konyv-cim=a-szungcsongi-titkos-fuzet&ID=186187
-------------------------

"Az élő ellenség mája, mint eledel, bátorrá és kitartóvá teszi a harcost."

"A japán katonai erkölcs egyik parancsolata így hangzik: légy nagylelkű a legyőzött ellenséghez."

"Hírszerzésünk előtt már régóta ismert volt, hogy Japán katonai körökben két terv hívei között folyik a vita; az egyik Iszihara 'Előre Északnak' című terve, a másik pedig Mutóé: 'Előre Délnek'. Tudtuk, hogy 1941. július 22-én, a császár személyes elnökletével tartott értekezlet úgy döntött, háborút kell indítani Oroszország ellen."

"Az amerikai tiszt közlései, amelyeket oly ügyesen csikartam ki belőle, értékesebbnek mutatkoztak, mint gondoltam. A közeli amerikai-szovjet háború lehetőségeiről szóló értesüléseit teljesen hitelesnek tartották [...]"

"Legfontosabb fegyverünk az 'I'-bomba volt. Iszii Sziro orvosaltábornagy találmánya. Sárgadinnye nagyságú porcelánedény, amelyet a leghatásosabb fertőző baktériumokkal töltöttek meg. [...] A bombák gyártási központja két mandzsúriai laboratórium lett. Az egyik, amelyet '731-es alakulat'-nak neveztek, Pinfangban volt, Harbin közelében, a másik - a '100-as alakulat' - a Szincin közelében levő Mogatonban."

"Gondolhattam-e, hogy ő, akinek parancsára a B-29-es rajok borzalmas szőnyegbombázással pusztították városainkat, inkább csak a fegyvertelen japánok ellen harcolt, mint tisztjeink és katonáink ellen, mivel ezeket meg akarta óvni a jövő számára?"

"Azonkívül eleinte úgy véltem, fő ellenségünk Kína területén a Kuomintang-kormány, nem pedig a kínai vörösök."

"A csendesóceáni szigetecskék, Mandzsúria és Korea helyébe megkapjuk egész Szibériát az Uralig, sőt esetleg a Volgáig. Megfelel ez a csere?"

"Augusztus 6-án este, ügyeletes szolgálata végeztével felkeresett Dzintan és Kacumata.
- Mi újság? - kérdeztem Dzintantól.
[...]
- Azt mondják, tegnap nagy légitámadás érte Niszinomiját és Takaszakit.
[...]
- Ma reggel meg Hiroszimát bombázták - mondta Kacumata. - Az amerikai rádió közölte, hogy valami újtípusú bombát próbáltak ki."

"A Kvantung-hadsereg első a világon! Legyőzhetetlen!"

"A mellettem álló tüzérezredes odasúgta:
- Harckocsijaink bizonyára már Mongóliában járnak, hogy kijussanak a Bajkálhoz."

"Valaki felkiáltott:
- Őfelségének - banzáj!
Valamennyien éljeneztünk."

"A miniszterek többsége arra az álláspontra hajlott, hogy a háború folytatása veszéllyel járhat a dinasztiára."

"Az ország előtt a legszigorúbb titokban tartották, hogy tárgyalásokba bocsátkoztunk az ellenséggel. A reggeli lapok a hadügyminiszter felhívását közölték. Felszólította a birodalom lakosságát, hogy szoros egységbe tömörülve folytassa a háborút."

"Az uralkodó utoljára meghallgatta a háború folytatása híveinek és ellenzőinek érveit, majd lehúnyta szemét és így ült néhány gyötrelmesen hosszú percig. Pontosan délben szeméhez emelte zsebkendőjét és közölte elhatározását:
- Szövegezzék meg a háború megszüntetéséről szóló rendeletet."

"...az uralkodó a mikrofonhoz lépett és felolvasta a császári parancsot:
[...]
...Annak idején csupán azért üzentem háborút Amerikának és Angliának, hogy biztosítsam a birodalom független politikáját és Kelet-Ázsia nyugalmát. Nem volt szándékom természetesen, hogy megsértsem más országok szuverenitását és birtokaira törjek."

"A rendőrség nem akadályozta meg a hűséges alattvalókat abban, hogy elvessék életüket, csak a rendre ügyelt."

"Hogy példát mutasson valamennyi hű alattvalójának, milyen magatartást kell tanúsítani a változott körülmények között, az uralkodó levetette tábornagyi egyenruháját és gyászruhát öltött; vállpánt nélküli fekete zubbonyt, fekete szegélyű nadrágot. Mellén és két ujján fekete hímzés díszelgett, gallérján pedig fekete selyemmel kivarrott krizantém, a dinasztia címere. Aztán bejelentette, hogy lemond az istenség földi helytartójának rangjáról. Az újságok közlése szerint a császár Lincoln amerikai elnök mellszobrát állította fel dolgozószobájában."

"Világszerte nagy visszhangot keltett Churchill fultoni beszéde. Nyíltan felszólította Amerikát és Angliát, hogy szövetkezzék az 'egyes számú ellenség' - a Szovjetunió ellen."

"Tokió éppen úgy festett, mint ahogyan egy meghódított és becsületétől megfosztott fővárostól várható volt."

"Azután megkezdődött az anyaországi japán fegyveres erők feloszlatása. Miközben a csapategységek és katonai intézmények felszámolása folyt, a leszerelt katonák egyre több, különféle szervezetet létesítettek: szövetkezeteket, irodákat, bajtársi egyleteket, klubokat. Mindezt azért tették, hogy megakadályozzák a hivatásos tisztek elkallódását. Mindezek a tiszti szervezetek - jellegüktől és elnevezésüktől függetlenül - az amerikai főparancsnok vezérkarának ellenőrzése alá tartoztak."

"Németországban az amerikaiaknak dolgozik Halder tábornok, az Oroszország elleni háborúról szóló Barbarossa-terv szerzője."

"Akkor más volt a helyzet. Oroszország és Kína nem volt vörös. Most azonban az idő nem tűr halogatást... Egyszerre vetjük meg lábunkat Taivanban és Koreában, azután elfoglaljuk Mandzsúriát - és megyünk tovább. Az önök Iszihara-terve csak Oroszország ellen irányult. A mi tervünk átfogóbb, célja Oroszország és egész Ázsia."

"...'Bazooka'-típusú páncélöklök, 'Patton'-mintájú harckocsik, léglökéses repülőgépek, napalm...és még egy és más. Igyunk Amerika legjobb stratégiájára!"

"Egy nagy tiszti csoportunk - közte Ii és Mikami - Koreába utazott.
A támadást július 25-ére tűzték ki. Határvillongással kellett kezdődnie."

"Az északiak parlamentjük nevében ismét javaslatot közöltek a rádión: azt ajánlották, hogy a két parlament egybeolvasztása révén, békés úton egyesítsék Észak- és Dél-Koreát."

"Eleinte minden, legkevésbé is gyanús egyént a helyszínen, kihallgatás nélkül ártalmatlanná tettek."

"MacArthur legjobb hadosztályait vetette be Koreában, az amerikai hadsereg színe-javát."

"Az mindjárt kiderült, hogy az amerikai hadseregnek számos fogyatékossága van."

"Az amerikaiak nagyon félnek a partizánoktól. Különösen a diverzáns-csoportoktól rettegnek."

"Végre bevonultunk Phenjanba - nem a háború negyedik napján, hanem csak négy hónap múlva. A város ég."

"Az alakulat Csunhuától keletre végzett több sikeres hadművelete után december 11-én délkeletről bevonult Phenjanba, amelyet öt nappal ezelőtt elfoglaltak a Néphadsereg egységei és a kínai önkéntesek."

"A város középpontjában ásítozó pusztaság közepette Pen Hak egy falmaradványt vett észre. Nagybetűs felírás hirdette rajta: 'Amerika, térj észre! Amerika, szégyen-gyalázat!'"

"A pályaudvar előtt hangszórós autó állt. Éppen a Főparancsnok felhívását közvetítette. Öblösen csengett Kim Ir Szen fiatal, bátor hangja:
- ... A hazája szabadságáért, becsületéért és függetlenségéért igazságos harcra kelt koreai népet a győzelembe vetett rendíthetetlen hittel és kiapadhatatlan erővel vértezi fel az a támogatás, amelyet a nagy szovjet és kínai nép, a népi demokráciák országai és a világ szabadságszerető népei nyújtanak..."

"Bosszú és halál az átkozott ellenségre: az amerikai fegyveres beavatkozókra és Li Szin Man áruló bandájára!... Dicsőség a bátor Néphadseregnek és a kínai nép önkéntes alakulatainak... Dicsőség a partizánoknak és a partizánnőknek! ... Éljen az egységes koreai nép!"

"A második hangszórós autóról pedig harsogva szállt a bemondó hangja:
- ... Azokban a napokban, amikor a támadók hadserege betört Észak-Korea szívébe és helyzetünk olyan súlyos volt, mint még soha, Sztálin generalisszimusz Főparancsnokunkhoz intézett válaszüdvözletében ezt mondotta: 'Kívánom az országa függetlenségét hősiesen védelmező koreai népnek, hogy sikeresen fejezze be az egységes, független, demokratikus Korea megteremtéséért vívott sokesztendős harcát.' Ezt mondotta népünk nagy barátja...
A harcosok rázendítettek a Kim Ir Szen tábornokról szóló dalra és tovább vonultak - dél felé.
Tudták: még sok harc, sok nehézség, sok megpróbáltatás vár rájuk, de legyőzik az emberiség ellenségeit. Éljen a szabad, független Korea - manszé! Világbéke - manszé!"

--------------------------------

A koreai-szovjet kazah író, Roman Kim leleplező írása az amerikai imperializmus és a világháborúban legyőzöttnek hitt japán militarizmus összefonódásáról és - a koreai népi demokrácia legnagyobb kárára történő - továbbéléséről.
A(z ál) dokumentumregény valójában a koreai fronton egy, népi demokratikus koreai csapatok kezébe került füzet (napló), melyet egy - a korábban a japán császári hadseregnél tisztként szolgálatot teljesítő - "japán kém" jegyzett fel.
Kiderül belőle, hogy 1945 nyarától, az elkerülhetetlen japán összeomlás végnapjaitól kezdve az imperialista Egyesült Államok hogyan menti át aljas módon (korábbi szövetségesét, a demokratikus Szovjetuniót kijátszva) a császári hadsereg militarista tisztikarát, szellemi és technikai potenciálját saját neokolonialista céljaira: a népi demokratikus Korea, majd a népi Kína s ezt követően a demokratikus Szovjetunió majdani leigázása érdekében.
Roman Kim a japán kém tollán keresztül elénk tárja a tőkés-kizsákmányoló Nyugat világuralmi terveit: a világ e, morálisan és tulajdonképpen majd' minden szempontból hanyatló fele ad absurdum még a japán háborús bűnösöket is képes felmenteni (néhány 'kirakatpertől' eltekintve, ld. Manila, de nyugodtan ide sorolhatjuk Nürnberget is...), ha az saját imperialista céljainak megfelel.
Ha valakinek ismerősen cseng a Hétköznapi fasizmus c. szovjet propagandafilm (az igazság egyfajta értelmezése többek közt az NSZK újrafelfegyverzéséről), némi párhuzamot vél felfedezni Roman Kim írásával. Nem meglepő ez, hiszen az ellenség ugyanaz: a náci-fasiszta militarista szellemet továbbvivő, a népi demokráciák ellen hadat viselő kapitalista-osztályellenség angolszász-amerikai tőkés imperialisták.
Még szerencse, hogy Kim Ir Szen és Észak-Korea mögött ott állnak a kínai "önkéntesek", s maga Sztálin generalisszimusz is harcra tüzeli a proletárokat, így a(z ál)dokumentumregény éppen a remény újjáéledésével zárul egy észak-koreai (és kínai önkéntes) offenzíva kellős közepén, amikor is az amerikai és 'ENSZ-"csapatokat kiverik Phenjanból.
Vajon Roman Kim japán kémje hogyan írná meg a szungcsongi titkos füzet második részét a bizonytalan jövőben majd egyszer, ha a két Korea remélhetőleg békét köt, aztán valahogy újra egyesül?
A szungcsongi titkos füzet - lévén befejezetlen történetet mesél el - ma is aktuális.

UI: Csak zárójelben jegyeznénk meg, azt is halkan, hogy 1950-ben járunk - a fasiszták köztünk vannak. 2011-ben járunk - a kommunisták köztünk vannak. Ki a következő célcsoport a szungcsongi titkos füzet harmadik, negyedik stb. részében, egy utópisztikus jövőben? Mert ellenségnek lennie kell...

Szent Ágoston


Sant'Agostino

olasz-német történelmi film, 2010

Rendezte. Cristian Duguay

Szereplők: Franco Nero, Alessandro Preziosi

Az Észak-Afrikában született kiváló filozófus és gondolkodó megtérésének és szentté válásának története. A háttérben nagyszabású történelmi tablóval. Ágoston élete egybefonódik az európai történelem egyik legnagyobb változásával, a Római Birodalom bukásával.
A történet egy kis provinciában kezdődik, ahol a nyugtalan kamasz fiú egyetlen vágya, hogy nagy ügyvéd legyen, ezért édesanyja segítségével Karthágóba megy, hogy egy igazi szónok iskolájába járjon. Az éles eszű ifjú hamar legyőzi a nehézségeket és csodálatos szónokká válik, miközben élvezi mindazokat az örömöket, amiket a nagyváros nyújtani tud. Amikor azonban egy férfi, akit sikerül nagyszerűen előadott beszédével felmentetnie annak ellenére, hogy ő is meggyőződött a bűnösségéről, újabb szörnyű gyilkosságot követ el, Augustinus mély válságba zuhan és hazatér egyetlen igazi szerelmével az édesanyjához. Elzárt vidéki életéből csak egy nagy kihívás mozdítja ki.

http://port.hu/szent_agoston_sant_agostino/pls/fi/films.film_page?i_perf_id=14364721&i_topic_id=1

Star Wars V. - A Birodalom visszavág


Star Wars: Episode V - The Empire Strikes Back


színes, magyarul beszélő, amerikai kalandfilm, 124 perc, 1996

Rendezte: Irvin Keshner

Szereplők: Mark Hamill, Harrison Ford, Carrie Fisher, David Prowse, Peter Mayhew, Frank Oz, Alec Guiness

A felkelők maréknyi csapata a hó borította Hoth bolygó földalatti támaszpontján rejtőzködik. A szondák azonban felfedik a rejtekhelyet és hamarosan birodalmi lépegetők lepik el a bolygót. Han Solo, Chewbacca és Leia a megbízhatatlan Lando Calrissian segítségét kérik. Nem is sejtik, hogy a birodalom rettegett ura, Darth Vader már várja őket nem kis meglepetést tartogatva Han számára. Luke Skywalker a Dagobah rendszerben az utolsó és legnagyobb Jedit, Yodát keresi, hogy felkészülhessen a végső összecsapásra az Erő sötét oldalával. A sodró lendületű akció, a speciális effektusok és George Lucas varázslatos képzelőereje a mozitörténet és a sorozat egyik legnagyobb alkotásává teszi a filmet.

http://www.port.hu/star_wars_v._-_a_birodalom_visszavag_star_wars:_episode_v_-_the_empire_strikes_back/pls/fi/films.film_page?i_film_id=7593&i_city_id=-1&i_county_id=-1&i_where=2&i_topic_id=2

2011. április 23., szombat

Annie Hall


színes, magyarul beszélő, amerikai vígjáték, 93 perc, 1977

Rendezte: Woody Allen

Szereplő: Woody Allen, Diane Keaton

Rendkívül zavaros Alvy Singer, a negyvenéves tévékomikus magánélete. Egyrészt idegbeteggé teszi New York állandó lüktetése, másrészt a közelmúltban elhagyta a barátnője. Ebben a felfokozott lelkiállapotban Alvy visszatekint az életére, a gyerekkorától kezdve egészen a különböző nőügyekig. Közülük is kiemelkedik az Annie Hallhoz fűződő kapcsolata. Egyfelől inába szállt a bátorsága, hogy elkötelezze magát, ám amikor Annie hátat fordított neki, minden áron vissza akarta szerezni.

http://www.port.hu/pls/fi/films.film_page?i_film_id=39169

2011. április 22., péntek

Vitaliano Brancati: Szicíliai Don Giovanni - A szép Antonio


Európa Könyvkiadó, Budapest 1972

407 oldal

Különös, mulatságos Don Juannal ismerkedünk meg a Szicíliai Don Giovanni-ban: Giovanni Percolla, ez a kedves, és barátaihoz hasonlóan nőbolond fiú, aki három nővérével éli együtt langyos, kényelmes hétköznapjait Catalinában, beleszeret egy gyönyörű lányba, feleségül veszi, s Milánóba költözik vele. Imádja a feleségét, mégis gyötrelem az élete, mert nem tudja megszokni a koránkelést, a munkát, a hideg éghajlatot. Végül is, amikor egyszer hazalátogat, boldogan süllyed vissza a szicíliai édes semmittevésbe. – Ő csak komikus figura, de A szép Antonio (amelyből egy nagy sikerű film készült, s ezt Magyarországon is bemutatták) hőse már tragikomikus. Antonio a legszebb fiú a városban, a nők bálványa, apja valóságos legendákat terjeszt kalandjairól, s amikor megnősíti,a remek fiúról kiderül, hogy… Szóval Antonio csődöt mond a házasságban.

http://konyvbarlang.hu/index.php?sid=0NQXML7weRUoMKH&me=036002&te=39738
-------------------

"Giovanni Percolla negyvenesztendős volt, s tíz éve élt együtt három leánytestvérével, akik közül a legfiatalabb 'hadiözvegynek' vallotta magát."

"Mindazonáltal, ennek az embernek az életén a gondolata uralkodott."

"A három cimbora, a bársonyba tekeredve és a port meg a felfeslett varrásokat rágcsálva, lilára bökdöste könyökével egymás oldalát, így hangsúlyozva, hogyan villan ki egy-egy húsdarab a lány ruhái közül, hogyan veti keresztbe a lábát, hogyan feszül meg a keble, amint az asztalra könyököl."

"Éveket tudtak volna eltölteni egy profil vagy akár egy kéz csodálatával. Életük soha nem volt olyan változatos, mint mikor a szemük elő táruló látvány sokáig változatlan maradt. Ó, hisz több minden van egy lány szemében, mint az egész afrikai kontinensen; mennyi viszontagság mennyi találkozás, szerencse és balszerencse!"

"Miközben a bolt pultja mögött ülve a pénztáros beszámolóját hallgatta, Giovanni balra fordult, s mély sóhajjal unokabátyja fülébe súgta: - Ha tudnád, milyen érzést ezt hallani: 'Giovanni, te valóságos isten vagy a szerelemben!'"

"A jól megtermett szép nőknek megvolt az a képessége, sokkal inkább, mint a nagydarab férfiaknak hogy egy láblendítéssel, egy szempillarebbenéssel, álluk öklükre támasztásával figyelmeztessenek: a jövő semmi jót sem ígér. Így például Giovanni felkérésére, mikor egy keringő első ütemeinél, lelkét a Madonnának és Szent Ágotának ajánlva, odamerészkedett egy ilyen hatalmas, szép, szerelmes és hűséges német lányhoz, amaz nemcsak avval válaszolt, hogy tudomást sem vett róla, de szemöldöke egyszersmind megjósolta, hogy rövidesen kitör a háború, s Európát villámok pusztítják el. Giovannit mintha e mennykőcsapások egyike égette volna hamuvá, mire visszatért a helyére. - Hiába, nincs mit tenni! - dünnyögte magában. - Nincs mit tenni!"

"Mondjuk ki kertelés nélkül? Giovanni Percolla harminchat esztendős korára soha meg nem csókolt egy tisztességes lányt, sohasem borzongott éjszaka a kertkapunál lesve, hogy egy leány, mihelyt apja szobájában kialszik a fény, hosszú fehér ingében botladozva közeledjék a sötét fák között. Nem írt és nem kapott egyetlen szerelmes levelet, s a telefonkagyló sosem simogatta fülét e szóval: 'szerelemem'."

"Hát, az asszonyokkal ez volt a helyzet. Egy szomszédasszony, negyvenes, csinos özvegy, a szalonban várakozván Giovanni vásárlókörúton járó húgaira, olyan kellemes csevegésbe kezdett a házigazdával, hogy kacagása az utcára is kihallatszott. Szó ami szó, később aztán nem hallatszott már semmi. Ám a kapcsolat el is akadt ott és akkor, mivel az özvegy megsúgta Giovanninak, hogy csakis délután négykor találkozhatnak, amikor pedig Giovanni aludni szokott. 'Azt már nem! Nekem aludnom kell!'
És ezt az asszonyt nem követte egyetlen másik sem."

"- Nősülj már meg! - intették a nagybácsik.
Ő meg a takarók közt dünnyögött, akár a meleg hamuban megzavart macska: - Jaj, istenem!... Hagyjatok békén még egy évig!
A gondolatra, hogy minden áldott éjjel egy nővel kell aludnia, olyan vértolulásokat kapott, mint a katonai szolgálatéra egy ötvenéves férfi, akit soha nem soroztak be."

"Ez a férfi, aki egy boka megpillantásától elájult, rettegve gondolt arra, hogy egy hideg térd érhet hozzá éjszaka, vagy délután nyílik az ajtó, s egy bekandikáló fej rászól: 'Túl sokáig alszol, Giovanni!'"

"Giovanni pedig, egyedül maradván, beszerzett egy meztelen nőkkel teli színes képeslapot, s azt forgatta előröl hátra, hátulról előre, míg csak álomba nem szenderült. E gyakorlat helyettesítette, némi energiamegtakarítással, a nőkről való tereferét."

"Márpedig Giovannival igenis történt valami, méghozzá olyan óriási dolog, hogy ha csak álmodta volna is, vagy egy hónapig nem tér magához, s minden este szívdobogva, szorongva bújik ágyába, hátha megismétlődik a kellemes és borzongató álom.
Maria Antonietta kisasszony, Marconella márkiék lánya, ránézett!
Ennyi az egész?, kérdik az olvasók.
Ennyi!"

"Tudni való továbbá, hogy Catania történelmének legfontosabb tényezője nem a szokások, a kereskedelem, az épületek vagy a felkelések története, hanem a pillantásoké. A város teli van eseményekkel, barátságokkal, civódásokkal, szerelmekkel és sértésekkel, amelyek csupán a férfiak és nők egymást keresztező tekintetében zajlanak le; egyébiránt az élet szegényes és unalmas."

"A nők hosszú órákon keresztül lesütött szemmel fogadják a pillantásokat, lassan-lassan kigyúlva a finom fénygyűrűben, melyet a százával feléjük szikrázó tekintetek formálnak egy-egy arc körül. Viszonozni ritkán viszonozzák. De ha mégis, ha egyetlen szemvillanásnyira is, fölemelik lehajtott fejüket, ezzel egy férfi életének egész menete és tartalma megváltozott. Ha a nő nem néz föl, a dolgok, fiatal vagy középkorú férfi számára egyaránt, mennek tovább a maguk útján: egyhangúan, köznapian, fantáziátlanul, szomorúan: már amilyen maga az emberi élet. Ám ha fölnéz, csak fél szemmel is, ő, akkor az élet voltaképpen mégsem olyan szomorú, s a költő Leopardi mit sem tudott erről a világról."

"És eljött élete első álmatlan éjszakája; ő, aki a délutánt se látta soha, mert átaludta azt is, most felfedezte, milyen baljósan komorak a levetett ruhák hajnali kettő és négy között."

"A város, nem bírván tovább küzdeni az unalom s a kábultság ellen, és megadva magát a legyeknek és szúnyogoknak, amelyeket elkergetni senkiben sincs már kézlendítésnyi erő, zászlót is tűzött ki: fehér lepedő csüng petyhüdten egy tornyocska magasából, ahova előző nap terítették száradni."

"Állandóan valami szédítő magasságban érezte magát; éjszakánként, míg barátai beszélgettek, szeme a Siriustól a Jupiterig, a Göncölszekértől az Algolig szerte bolyongott. Valahány tekintetet csak vetett egész eddigi életében az égboltra, összevéve sem lehetett egytizede annak, amennyiszer most pillantott föl rá este nyolc és hajnali három óra között. Egyetemesség-érzése elmélyült: ezer esztendeje szerette Ninettát, aki egy személyben volt minden hajdani szép nő, ő maga pedig minden híres férfiú. Egy éjjel, mikor éppen Julius Caesarként igyekezett Kleopátra-Ninettához, szórakozottan betévedt egy elreteszelt ablakú házba, ahol a választása, bármily meglepő, a legrútabb leányzóra esett. Mióta a toszkán szépséget szerette, szégyellt pucéron, zavaros tekintettel mutatkozni a Szépség előtt, mintha csak Ninetta tekintete ragyogna valamennyi nő tekintetében, aki nem mondható csúnyának. Bizonyos, egyébiránt ritkán követelőző szükségleteinek kielégítése végett egy mind tőle, mind Ninettától idegen nemhez fordult: a báj nélküli nőkéhez."

"De hát micsoda is végső soron a női mell? Miért az a sok-sok órányi fecsegés róla, hogy milyen a formája, a színe, a melege, hogy kemény-e vagy puha? ... Sok-sok óra, amely összegezve napokat, hónapokat, talán éveket tesz ki!
Micsoda sorsrendelés az, hogy ennyit kelljen beszélni két kavicsról vagy zsömléről?! ... És a vér hányszor lüktetett át pirosan a meztelen nők képein?!..."

"A márványkeretes ablaknál, az eloltott lámpa s a sűrű csillagos ég alatt, Ninetta megfogta jegyese vaskos kezét, és nevet adott mindegyik ujjának. E nevek az ő szabadságjogait jelölték. - Te nem lehetsz olyan, mint az itteni tökfejek. Nem fogsz nekem féltékenykedni! Én őszinte vagyok hozzád: szeretőm, az nem lesz soha de soha, a szabadságjogaimhoz viszont ragaszkodom, mert születésem óta szabadon nőttem fel!
Hát tessék! Hüvelykujj: az egyedül való kijárás joga; mutatóujj: a hegyi sítúrák joga; középső ujj: évenként egy utazás joga; gyűrűsujj: a lovaglás joga; kisujj: lakásuk berendezésének joga, mégpedig a saját ízlése szerint, hiszen az otthon királynője úgyis az asszony.
Giovanninak úgy rémlett, e szavakkal a lány minden ujjába, pontosan a körme alá, egy-egy tűt döfköd, amelynek a hegyén apró zászlócska lobog."

" - Drágám! - függesztette fel ingerültségét a lány egy kedves mosoly erejéig. - Add a kezed! ... Ne a jobbat, a másikat! - Majd halkabban: - Bal kéz hüvelykujja: a rossz kedvhez való jog. Megadod?
-Meg, de csak muszájból, mert azt szeretném, ha soha nem volnál rosszkedvű!"

"Még egy érzés ébredezett Giovanniban, s ez inkább irigység volt, mintsem féltékenység. Eléggé pontosan emlékezett rá, hogy agglegénysége virágjában a megbámult és sokszor visszaidézett nőktől valamiképpen többet kapott, mint menyasszonyától: zamatosabb és töményebb mézízt, bőségesebb táplálékot az érzékei számára. Szerette volna hát, hogy azon túl, hogy Ninetta oldalán sétál, és lágyan szorongatja az ujjai hegyét, ugyanakkor ezert tekintettel döfheti át, ezer kávéházi asztalkánál ülve és ezer mohó szempárt meresztve rá egyszerre. Mert bizony, ami az érzékeket illetően történt, az nem volt nagyon világos, sőt, hovatovább furcsa és titokzatos dolog is: az érzékek nemigen mocorogtak."

"Házasember barátainak egynémely mondata, a rejtelmesen súlyos pillanatról, midőn első ízben csukódik be az ajtó egy házaspár mögött, s a félelemről, amelyet az ifjú asszony félelme okoz, végül egészen feldúlta Giovannit. Immár gondterhes és fürkésző tekintete szüntelen ott röpdösött Ninetta nyugodt, higgadt alakja körül, s minél nyugodtabb és szelídebb volt a lány, annál jobban félt a vőlegénye."

"Amióta egy nő állandóan mellette volt, lényegesen csökkent számára a Nő jelentősége. Ninetta jött, és megszabadította a másik nemtől való függőségéből; csakhogy ez a szabadság (mondjuk ki, persze semmiképp sem becsülve le a felesége iránti szerelmét, amely, féltékenységgel párosulva, rohamosan növekedett), immár nem is volt oly nagyon ínyére."

"Reggelente, kibontakozván Ninetta csókjainak lenge illatfelhőjéből, a vele való kapcsolat egész fátyolos, valószerűtlen és szűzies légköréből, gyakorta hátat fordított a feleségének, és hagyta, hogy átzúduljon rajta az a zavaros áradat, amely, mivel hosszú évek során mindig a fejébe szállt, s a jegyesség és tiszta szerelem sok-sok napja során elfojtódott, most ellenállhatatlan erővel tört fel ismét. Így hát, míg a szomszédos párnán könnyű lélegzés nesze surrant végig, Giovanni, elfordulva, visszagondolt a Nőre."

"Lassacskán meg is változott: szikár és sovány lett, arca színe rendes (immár evés után sem vörhenyes), a szeme ragyogott és már nem süppedt arcába. A régi szokásokkal való erőszakos szakítás után rögeszméjévé vált a mozgás és a hideg: vékony felöltőben járt mindig, s alig néhány percnyi pihenést engedélyezett magának napközben, néhány órányit éjszaka."

"Giovanni attól tartott, feszélyezi majd e művelt és neves férfiak társasága; de el kellett ismernie, hogy igazán derék emberek egytől egyig: még föl is álltak, amikor ő a szalonba lépett, vitáikban mindig kikérték a véleményét, s Szicíliáról kérdezgették, a nőkről, a nyári fürdőzésről, az Etnáról, a narancsfákról."

"Ami azt illeti, a szicíliaiak nem ilyenek, és ő sem volt mindig ilyen. De amióta eljegyezte magát a tevékeny élettel, már ahogy ezt a fejveszett rohangálást nevezték, meg azt, hogy az ember mindenüvé lihegve, szájában az utolsó falattal érkezik; amióta a zuhany még a zsigereit is megdermesztette, s szeme mindinkább kidülledt sovány, szikkadt arcából, azóta Giovanni egészen másképp érezte magát, mint azelőtt. Hogy hogyan? Ninettának azt mondta: 'Jobban!' És bizonyos értelemben jobban is volt, de örökké csak egy hajszálnyira attól, hogy pokolian rosszul legyen.
Immár a délutáni alvástól is megfosztott, tevékeny napja során erejét az utolsó cseppig felemésztette. Mivel pontosan teljesített mindent, amit maga elé tűzött, s a napot tartozás nélkül zárta, sem Nintta, sem ő maga nem vette észre, hogy rossz állapotban van."

"Különösen féltékeny volt a csúnya férfiakra, s mihelyt sikerült ötnél több szépséghibát felfedeznie Valenti arcán, kétsége sem maradt afelől, hogy felesége heves rokonszenvet érez az író iránt. Bizonyítékot nem tudott szerezni; de esténként, amikor Valenti cigarettájának füstje Ninetta orrocskájába szállt, ő maga alá gyűrte a kezét, hogy ne lássák, miként szorul ökölbe."

"Május volt, s a milánói napfény még nem melegített: a járókelők minduntalan kezüket lehelgették az utcán; télies ködből villantak elő a könnyű tavaszi kabátok. Giovanni arra gondolt, hogy ilyentájt Cataniában a macska kinn alszik az erkélyen, s még a víz sem ébreszti föl, amelyet Barbara viráglocsolás közben a farkára csöpögtet; a kiürült zöldségestargoncán, fejét az oldaldeszkára hajtva, kopott, ruhájú fiú alszik a napon, s baktatva szunyókál még az is, aki targoncástól húzza a sötétbe öltözött, de rózsaszín fényben járó sétálók között."

"Nem telt bele két nap, s Ninetta megvalósíthatta szándékát, hogy visszavigye ezt a 'más embert' Szicíliába. A házaspár vonatra szállt.
Nevetgéltek, szorongatták egymás kezét, kinyújtott ujjal mutogatták az első erős napsugarat, amely rásütött Milánóra, s mintha eleven lángként mart volna bele a sínekbe. Aztán a vonat elindult, ők pedig lezöttyentek az ülésre, egymással szemközt, hosszú beszélgetésre készen. Szicília szidalmazásával kezdték. Micsoda népség lakja! Valóságos arabok, kedélytelenek, rosszmájúak, lusták!... Giovanni bizonyos cataniai férfititkokat is elárult a feleségének: - Ha jól figyelsz, meglátod, hogy egyik barátom sem mer a szemedbe nézni. Félnek a túlzott felindulástól, mert valamennyi forróvérűnek tartja magát!"

"Ha nagy a tűz - gondolta Giovanni -, bizony minden lángra lobban tőle! - S zakójából kibújva, odatartotta a napnak a száját és állát.
- Szépnek szép, annyi szent - mondta Ninetta. - De unalmas!
- Halálosan! - felelt rá Giovanni. - Hogy is lehet itt élni?"

"Csakhamar ott ültek az asztalnál, amelyen az ételek kánaáni bősége töltött meg tálakat és tányérokat, s gőzölgött párafüggönyt vonva a csillár köré.
- Én már elszoktam az ilyen étkezésektől! - mondta Giovanni. - Így csak az állatok falnak! De ma kivételesen ugorjunk vissza a múltba!
És szép sorjában el is tüntetett mindent, amit a három nővér a tányérjára halmozott."

"- Emlékeztek - tette hozzá Giovanni nevetve -, amikor ebéd után mindig lefeküdtem? Most már az sem hiányzik!
- Az ágyad ott áll a helyén - jegyezte meg Lucia.
- Hozzá se nyúltunk - folytatta Rosa.
- Ha le akarsz pihenni, csak át kell menned a szobádba!
- Giovanniból kitört a kacagás, amint a mutatóujja körmét harapdáló Ninettára nézett.
- Már-már - mondta, még mindig kacagva - kedvem szottyant próbát tenni, milyen fekvés esik abban a régi ágyban!"

"De nem telt bele egy perc, a derékalj megnyílt alatta, s ő langyosan süppedt az oldalait védelmező két gyapjúhullám közé; az ágy mélye pedig, noha nem süllyedt egy ponton túl, továbbra is bizonytalan, csuszamlós és meleg maradt. A dunna, mintegy becéző kezekkel, ráfonódott, tapadt a bokájára és térdére; a paplanlepedő lágyan fellibbent a szája fölött egészen az orráig, de apró nyílást hagyott a levegőnek, amely meglangyosodott kissé, mire a bőréhez ért."

[Szicíliai Don Giovanni]

"Csúnya barátai tisztelték Antoniót; irigyelték volna és talán meg is gyűlölik, ha azokról a nőkről, akikkel viszonyuk volt, tudtukon kívül szinte járványszerűen át nem terjed rájuk az iránta érzett szerelem."

"Mert nem az a legrosszabb, kedves asszonyom, ha elkárhozunk, hanem az, ha kárhozatba taszítunk valaki mást, aki fölött nincsen semmiféle jogos hatalmunk! Kérje az Istent, asszonyom: ő végtelen bölcsességével biztosan megtalálja az eszközt, amivel meg lehet szelídíteni fia ördögi szépségét anélkül, hogy pulvis et umbra lenne belőle."

"A nők egyik kezükkel cirógatnak, a másikkal számolnak. De az ördögbe is, oly könnyű becsapni őket! Csak egy kis ügyesség kell hozzá! Nem mintha nem akadnának ravasz nők is, akik az apróságokra is odafigyelnek, de ez az ostoba nő ravaszsága, mert az okos nő tudja, hogy egészen másra kell figyelnie. Tanulj meg megálljt parancsolni magadnak: ennyi az egész... Épp az ellenkezője annak, amit az a disznó mond, aki kormányoz bennünket... Igaz is, tényleg gyomorfekélye van?"

"- Bajtárs - mondta a gerarca [magas rangú fasiszta tisztségviselő] -, aztán igaz volna, amit rólad beszélnek?
- Mit beszélnek rólam? - suttogta Antonio elpirulva, miközben Lorenzo Calderara a fülébe súgta: - Nehogy vissza merd tegezni! magázd! ... mért nem tűzted ki a pártjelvényt?
- Azt beszélik - folytatta a gerarca -, hogy nagy szerencséd van a nőknél."

"Amikor elmentek, könnyes szemmel esküdözött, hogy tíz évet adna az életéből, ha egyetlen éjszakát tölthetne Mussolinival."

"De Olaszországban már a nők se... Ha egy társadalom már a prostituáltjaira se számíthat, akkor vége! Tényleg nincs miben reménykedni!"

"- Éljen! - kiáltotta - a többi nép szabadságot kap, Olaszország nőket!"

"1933-ban félő volt, hogy egy bizonyos hivatalos aktus háromnegyedére csökkenti a Puglisi család vagyonát. [...]
A közjegyző, amikor értesült erről a hihetetlen hírről, feleségét és lányát küldte a színházba, a szobalányokat lezavarta vásárolni, aztán becsukta az ablakokat, s harsányan felkiáltott: - Tolvajok! tolvajok! ellopják a vagyonomat!
[...]
Így hát, mihelyt visszatért Cataniába, rögtön rájött, hogy Antonio, a miniszter meghitt barátja, gyönyörű szép fiatalember, és a legjobb parti lánya számára.
Barbara, amikor megmondták neki, hogy Antonio lesz a férje, és nem illetlenség rágondolnia, a valósághoz nagyon is hasonló képet alkotott róla álmodozás közben, noha csak két vagy három alkalommal látta, mindig futtában, és mélységes zavar lepte meg, valahányszor barátnői meglátogatták, és anyja felszólítására kifeszítve az erkélyről beáramló világosság felé tartotta azokat a lepedőket, amelyek között a város legszebb férfijával fog hálni."

"...egyébként, ha igaz, hogy hadjárat készül Abesszínia ellen, akkor ez a vircsaft nem megy sokáig. Egy néptanító hülyesége kell hozzá, hogy valaki manapság ugyanazt csinálja, amit Anglia három évszázaddal ezelőtt csinált. Hallgasd, mit ír a Croce!
- Kicsoda? - kérdezte Antonio.
- Benedetto Croce, nem ismered? Olaszországot csak azért lehet emberlakta földnek mondani, mert ő is itt él, különben juhakol volna..."

"Ezen a napon Antonio szépsége láttán még a papok is elérzékenyültek, beleértve az érsek unokahúgának gyóntatóját, aki megtagadta a lány feloldozását, amiért túlontúl sokszor esett abba a bűnbe, hogy megpróbálja lerajzolni Antonio testét az egyik karfára."

"- Ahhoz, hogy valaki Antoniót szeresse, nem kell túlságosan nagy erőfeszítés - jegyezte meg valamelyik feketébe öltözött nagynéni."

"Alfio úr ivott egyet, majd többször csettintett méreglepedékes nyelvével, aztán így szólt: - Közjegyző úr, ne csűrjük-csavarjuk a dolgot, öntsünk tiszta vizet a pohárba! Mi történt?
- Az történt, hogy Barbarán, a lányomon, amióta elhagyta a házamat, semmiféle változás nem esett, pedig az esküvő óta már három év telt el."

"- Barbara! - folytatta Antonio könyörgő hangon, és újra leült a felesége lába elé. - Hova lett a szerelem, amivel szerettél?
- Még mindig szeretlek - mondta Barbara szelíden -, de nem úgy, ahogy a férjes asszonyok szokták!
- Miért nem?
- Mert nem vagyunk férj és feleség!
- Mióta nem vagyunk?
- Ó, Antonio, sohase voltunk... De én nem tudtam, Most tudom."

"- A szents!... Maga kényszerít rá, hogy káromkodjak!... Hát ha a szüzesség a legnagyobb erény, mért átkozzák ki, mért gyalázzák meg, mért semmisítik meg annak a férfinak a házasságát, aki saját otthonában valósítja meg?
- Az Isten szerelmére! Hiszen a házasságnak, amint mondtam két alkotóeleme van: egy lelki vagy intencionális, és egy testi. Ha a testi alkotóelem nem jött létre, akkor világos, hogy az intenció is hibás volt. Szaporodjatok és sokasodjatok! mondta a Mi Urunk a házastársaknak..."

"- Téged meg azért vert meg az Isten, Alfio, mert ilyen csúnya szád van, mert szerinted mindenki hibás - mondta Rosaria asszony keserűen. - Most aztán a fiunkat keverték rossz hírbe!
- Miféle rossz hírbe? - ordította Alfio úr magánkívül. - Miféle rossz hírbe? te is egy követ fújsz velük? Az én fiamnak olyan szerszáma van, hogy a követ is kilyukasztaná!..."

"- A nőkkel úgy voltam - folytatta Antonio hideg hangon -, hogy szívem minden szenvedélyével lábuk elé vetettem volna magamat, s akár a padlón fetrengve kértem volna irgalmat tőlük!
[...]
Amikor szembekerültek velem, nevetve és kihívóan düllesztették felém a mellüket, mintha olyan ellenségük volnék, aki töltetlen pisztolyt szegez rájuk..."

"- Rómában, 1930-ban, érdekes dolog történt velem. Megérkezésem napján, este, vacsora után többet ittam a szokottnál, és elmentem egy bizonyos házba; ott, mielőtt időm lett volna a félelemre és az undorra, sikerült bebizonyítanom, hogy férfi vagyok!...
- Ó, igen? Ó, jól van! Jól van, a mindenségit!
- Nem akartam elhinni a dolgot, a boldogságtól tántorogva távoztam a háztól, és győzelmem helyszínétől a San Silvestro térig minden falat, minden kaput megcsókoltam. Éjjel azt álmodtam, hogy újra megteszem, amit este tettem, és akkorát kiáltottam, hogy a penzió tulajdonosnője pongyolában berohant hozzám. Akkor vettem észre, hogy az a mosoly, amivel a nők néznek rám, és amit csúfondárosnak és kihívónak éreztem, éppen ellenkezőleg, a legőszintébb elragadtatás jele volt. Igen, arról a kifejezésről, amelyben az asszony arcán tizenkét órával azelőtt a csúfondáros és kíváncsi rosszindulat bizonyítékát láttam, nyomban kiderült, hogy nem egyéb a vágy visszfényénél, s ez a vágy, amelynek nem volt más célja, mint hogy a legmeghittebb kapcsolatba kerüljön velem, megismerkedésünk pillanatában született. Mihelyt a szobámba lépett, egész arca elpirult örömében, s olyan készségesen rohant be hozzám, hogy mindebből észre kellett vennem: voltaképpen annyira szeretné megtenni azt, amit szeretne, hogy a legszívesebben máris megtenné! Nem fogom azt mondani neked, hogy akkor éjjel nagyon merész voltam. Jól voltam lakva, és legalább hat napig kellett várnom, míg éreztem, hogy vége a jóllakottságomnak. Hat nap után tényleg boldoggá tudtam tenni a penzió tulajdonosnőjét és magamat; de másnap betegnek tettettem magam, különben nem tudtam volna igazolni kapcsolatunk megszakítását. Ez volt életem legboldogabb szakasza. Huszonnégy éves voltam, a nők tiszta szívükből szerettek, és én minden hetedik napon képes voltam elérni, hogy valamelyikük szinte megőrüljön örömében. Másnap rögtön elkezdődött a hazudozás, jöttek a kibúvók, mert mindenáron el kellett kerülnöm, hogy nővel háljak..."

"- Abban az évben boldog voltam - folytatta a hang -, sőt gőgös és lenéző. Bár csupán minden hetedik napon...de valóságos bikának éreztem magam."

"- Ne beszélj hülyeségeket. Egy alkalommal beadhatod a nőnek, hogy esküt tettél, hogy fáj a hasad, hogy áldoznod kell. De második alkalommal mit mondasz neki? Halljuk, mit mondasz neki?
- Bátyám, én mindig találtam ürügyet."

"A botrány zaját, akár az Etna robaját, egész Catania meghallotta."

"- Hitler ugat, de nem harap - mondta -, olyan, mint minden töketlen férfi.
[...]
- De...hogyan? - dadogta.- Mit ... mondasz?
- Nem az ő hibája, hogy ide jutott - vágott vissza Edoardo. - Sőt, mint minden katona, érdemeket szerzett vele. Biztos te is tudod, titkár bajtárs, hogy a múlt háborúban Hitler gázfelhőbe került, és akkor égett le... akkor égett le az izéje!"

"Kegyelmes Uram, nem tudtam türtőztetni magamat, és fennhangon emlékeztettem a jelenlevőket, hol rokkant meg Németország vezére a legutóbbi háborúban, amelyben egyébként csodálatra méltó seregeink hősiessége fényesen tündökölt - s bár a Führer rokkantsága önmagában dicsőségesnek tekinthető, mindazonáltal testi értelemben megakadályozza, hogy olyan nagyra tartsuk, mint a DUCÉT."

"Helyes-e, ha az embernek hazudnia kell, ha meg akarja mondani az igazat?"

"Abban az évben önkéntesként harcolt Afrikában, folyton a Fekete orcá-t énekelte, de a dalt betiltották, s ő olyan némán vonult be Addisz Abebába, mint a hal; komor szívébe belopta magát az a bizonytalan gyanú, hogy nem szabad ember."

"Egyébként az a mondat, amely annyira feldúlta Alfio urat, hogy az utcán fölemelte a botját, a következő formában jutott Antonio tudomására: - Azért beszélnek folyton filozófiáról meg szabadságról, mert elfogyott a puskaporuk; ha ki tudnák elégíteni a feleségüket, nem forgatnának annyi hülyeséget a fejükben."

"Micsoda szomorúság! A korzón különféle nagyságú, angol nyelvű feliratok: - Óvakodj a nemi betegségtől! - A háború véget ér, de a nemi betegség megmarad! - Mit visztek haza a kedveseteknek? nemi betegséget? "

"- Azt álmodtam, hogy csinálom, hogy igazán csinálom... Olyan boldog voltam, hogy bele is halhattam volna! És talán nem volt álom, vagy csak a nő volt álom, de én, ami engem illet, nem álmodtam.
[...]
- ... De szerinted folyton csak azzal kell foglalkoznunk - csattant fel nyers hangon. - Más nincs is a világon? ... Bárcsak ne volna más, kedves Antonio! Az internáló táborban annyi mindenre gondoltam, rád is gondoltam.
- Mit gondoltál rólam? Halljuk!
- Azt, hogy nyugodtabban fogadhattad volna azt a balesetet, ami veled történt!
- Balesetnek nevezed?
- Igen, balesetnek és semmiségnek. Más országban bárki számára jelentéktelen baleset lett volna. De a mi számunkra nem! Nekünk tragédia! Mert mi mindig csak egy dologra gondolunk! Arra! És közben a zsarnok belerúg a fenekünkbe, és háborúba kerget. Az idegenek megint csak belénk rúgnak, és visszazavarnak a háborúból, aztán betelepszenek a házainkba! A nők! A nők! ...négyszer, ötször, hatszor! Íme, ezért epekedünk!... De hisz tudod, hogy nincsen abban semmi tisztességtelen, ha az ember egész életét szüzességben tölti... Szép vagy, jó modorú, magas, erős, könnyen megtanulhatnál bármilyen tudományt vagy művészetet, mindent meg tudnál érteni! ... Gondold meg, mi mindent vihettél volna végbe, ha nem zárkózol be éjjel-nappal abba az önpusztító mániába?
- Én, kedves Edoardo, csak egyvalamit akarok: azt, hogy nem maradjon álom, amit álmodtam!
- Ó, a nagy vágy! A nemes vágy! a mindenségit! milyen magasztos célkitűzés!
- És aztán még valamit szeretnék: találkozni Barbarával és felpofozni. Biztosítalak róla, hogy ha ma találkozom vele, az apja és a férje szeme láttára is úgy felpofozom, hogy lejön a bőr a képéről.
- Ó, a nagy vállalkozás! Ezzel rendbe is tennéd a világot: helyreállítanád Olaszország becsületét, megoldanád a társadalmi kérdést.
- Engem aztán nagyon érdekel a társadalmi kérdés... - kiáltotta Antonio elkeseredetten, majd még jobban felemelte a hangját: - és Olaszország!"

[A szép Antonio]

---------------------

Amióta Mars hadisten kései és ugyancsak szegről-végről való távoli leszármazottai, az olaszok a XIX. század végén bravúros küzdelemben létrehozták a modern Olaszországot, mely - bizton állíthatjuk - oly haditett vala, melyet az azóta eltelt olasz hadtörténelem sem felülmúlni, de még csak megközelíteni sem tudott, Róma és a Római Birodalom ezen újkori utódai azzal a már-már elviselhetetlen örökséggel néznek szembe, hogy megkíséreljenek megfelelni az ősök szellemének és elvárásainak.
A modern Olaszország - a kor más hatalmainak nyomdokába lépve - erején túlmenően próbálkozott olyan katonai sikereket felmutatni, melyek legalább távolról emlékeztetnek a dicső ősökére (vagy legalább a kevésbé dicső kortársakéra). Ezt a küzdelmes utat oly fiaskók kísérték, mint az Abesszíniában elszenvedett 1896-os aduai vereség, vagy oly 'dicsőséges' haditettek, mint a haldokló Oszmán Birodalom földön heverő testébe való egyik utolsó nagy rúgásként is értelmezhető (de távolról sem zökkenőmentes) hadjárat Tripoli és Kirenaika (valamint a Dodekanészosz) megszezésére. Az első világháborúban vélhetőleg a puszta véletlennek és a jól megválasztott szövetségeseknek, semmint az olasz fegyverek erejének volt köszönhető, hogy Olaszország végül is a győztesek oldalán kötött ki; a fasizmus és Mussolini a modern Római Birodalom feltámasztásáról szőtt hagymázas álmai zenei aláfestéséhez pedig sokkal inkább egy Puccini- vagy Verdi-ária, semmint a hódítást méltán kísérő wagneri apokalipszis asszociálható. Abesszínia dicsőséges (kínkeserves?) bekebelezése vagy az albán Anschluss (!) csupán a kezdeti, egyben az utolsó sikeres lépések azon a rögös úton, melyet az olasz militarizmus követett a fasizmus dicsőséges napjai alatt Mars mezején, hiszen talán gimnáziumi tanulmányaiból mindenki emlékszik arra, hogy Mussolini görög hadjárata már teljes vereséggel és visszavonulással, valamint Hitler beavatkozásával, Jugoszlávia és Görögország német lerohanásával, a Szovjetunió elleni háború kényszerű elhalasztásával és talán azzal járt, hogy az olasz katonai impotencia ily látványos megnyilvánulásának köszönhetően hivatalosan ma Moszkvát nem Moskaunak nevezik... (ahogy pedig azt a Rammstein oly szépen megénekli: http://www.youtube.com/watch?v=hHkhzNLHC4g).
A salói köztársaság és Mussolini végnapjai egyúttal az olasz katonai gloire-ról szőtt álmok végét is jelentik. A XX. század második felének Olaszországa kénytelen más utakon maradandót alkotni, szembesülve azzal, hogy az ókori és az újkori Itália csak nevében azonos...
Hosszas kísérletezés és türelmes háttérmunka hosszú évei után azt mondhatjuk, hogy a XXI. századra Olaszország megalkotta a maga csodafegyverét, mely a pizza, a spagetti és a maffia mellett talán a legfőbb hívószó akkor, amikor az ember Olaszországra és az olaszokra asszociál, s a modern olasz társadalom kitermelte a plasztikai sebészet csodáját, a két lábon járó viagrareklámot, a modern nemifegyvert, az élő tesztoszteronbombát: Silvio Berlusconit.
Hogy vajon húsz év múlva ki mire fog emlékezni a ma már némileg (nemileg?) levitézlett olasz miniszterelnök/médiamogul/popénekes (?) és kormányszintű maffiózó ténykedéséből, még nem tudni, de a 'bunga-bunga party' Berlusconi által világhírűvé tett kifejezése talán élénken megmarad mindenki eszében (http://video.repubblica.it/dossier/caso-ruby-bunga-bunga/e-berlusconi-scherza-con-netanyahu-il-bunga-bunga-del-1811/70649/68989 és http://www.theawl.com/2010/11/silvio-berlusconi-themed-porn-is-coming).
Nehéz lehet olyan országban élni, ahol a miniszterelnök voltaképpen nem más, mint egy öltönybe bujtatott, nyakkendős, plasztikázott és műfogsorral megspékelt embernagyságú hímvessző.
Főleg akkor, ha az intravénás viagrafröccs egy idő után kevés a népszerűséghez és a teljesítmény fenntartásához, s korunk két lábon járó férfi nem szerve ugyanazzal az 'impotenzá'-val kénytelen szembenézni a gazdasági válság kezelése során, mint jó 70 évvel ezelőtt másik nagynevű kortársa a csatamezőn.

Jelen kötetünk szerzője, Vitaliano Brancati, zseniális színességgel és humorral, de vitathatatlan irodalmi értékkel ragadja meg az olasz dél (Szicília, Catania) hőseinek szembesülését a Mussolini-Berlusconi duó nagyságánál sokkal emberibb dimenziókban, a hétköznapok szintjén, a hely szellemének impotenzá-jával.

A kötet első írásában, a Szicíliai Don Giovanniban a főhős Giovanni három nővérével él egy fedél alatt a szicíliai Catania városában, s legfőbb tevékenysége a - Malena c. csodálatos filmből ismert hangulatot idéző jelleggel - a helyi és ide látogató nők főmunkaidős szemrevételezése és a délutáni alvás. Míg a Malena hősei azonban kamaszkoruk hajnalán álló suhancokként bámulják nyálcsorgatva nap mint nap, hogy a főhősnő végigvonul a falu főutcáján, Giovanni jó harmincas, érett férfiként műveli ugyanezt a komoly tevékenységet, s méz után kutató méhecske módjára repdes egyik virágról a másikra a szicíliai szerelem naptól átforrósított kertjében, amíg meg nem ismerkedik leendő - észak-olasz - nejével, aki magával viszi szicíliai férjét a hideg-rideg és távoli, munkás Északra, ahol a lombard szellem semmi perc alatt megtöri a 'dolce far niente' szellemében nevelkedett Giovannit. Az ifjú férj új szokásokat vesz fel, idomul az Észak munkás világához, már-már lenézi saját szicíliai gyökereit, múltját és egykori barátait, szűkebb pátriájának lakóit, nevetségesnek és kedves nejével karöltve elfogadhatatlannak bélyegezve a Dél élhetetlen és vegetatív világát, ahol a machismo és a siesta Szküllája és Kharübdisze közt őrlődve folynak el a férfilét napjai. (Zárójeles megjegyzés: mily érdekes, hogy a machismo és a siesta is a spanyolból származik, holott a Szicíliai Don Giovanninál ékesebb példája talán nem is igen kínálkozik e két fogalomnak.)
A dráma akkor csúcsosodik ki igazán, amikor az ifjú ara arra veszi rá - immár kultúremberré, a társadalom értékes tagjává átformált egykori barbár-szicíliai - férjét, hogy látogassanak el (le) Szicíliába, Giovanni nővéreinek házába. S elég csupán egyetlen ebéd, egyetlen délutáni alvás, hogy Giovanni ugyanúgy visszasüppedjen az édes semmittevés világába, mintha mi sem történt volna: "De nem telt bele egy perc, a derékalj megnyílt alatta, s ő langyosan süppedt az oldalait védelmező két gyapjúhullám közé; az ágy mélye pedig, noha nem süllyedt egy ponton túl, továbbra is bizonytalan, csuszamlós és meleg maradt. A dunna, mintegy becéző kezekkel, ráfonódott, tapadt a bokájára és térdére; a paplanlepedő lágyan fellibbent a szája fölött egészen az orráig, de apró nyílást hagyott a levegőnek, amely meglangyosodott kissé, mire a bőréhez ért."
Úgy látszik, a napmelegtől nem csak a kopár szik sarja ég a Kárpátok között, hanem a szicíliai férfiagyvelő is leolvad.

A kötet másik írása, A szép Antonio a fentinél valamivel komorabb képet nyújt az olasz férfiideál és maga Olaszország kudarcáról.

A kötet főhőse, (aki értelemszerűen maga) Antonio, akiről tulajdon családja, barátai és érdekességképp környezetének női is úgy vélik, hogy egyfajta proto-Berlusconiként a férfiasság mintaképe, a nők bálványa, a két lábon járó szexuális kihívás és fantázia, a férfitestet öltött tesztoszteron, maga a talján bika - házasságot kötvén Barbarával, előbb-utóbb urbi et orbi is kénytelen szembenézni azzal, hogy bizony menthetetlenül impotens, ami a házasság felbomlásához, a barátok és a becsület elvesztéséhez, személyes és családi tragédiához, valamint a machista gloire elvesztéséhez vezet.
Ezzel párhuzamban bepillantást nyerünk a fasiszta Olaszország 30-as és 40-es évekbeli, ugyancsak impotens világába, ahol a helyi feketeinges talp- és seggnyalók - bár látják, hogy Olaszország apránként tényleg csak másodhegedűs és csicskás lehet a náci Németország mellett és mögött - mindennél hangosabban hirdetik, hogy egy dologban azért Mussolini mindenféleképpen felülmúlja Hitlert: a Duce igazi keménytökű férfi, míg a Führer - háborús sérülésének hatására - sajnos már nem az...
De jaj, mi van akkor, ha a Duce összes maszkulinitása is kevés ahhoz, hogy megakadályozza, hogy Olaszország vesztesként kerüljön ki a háborúból, hogy megszállják az angolszászok, hogy magát a Ducét partizánok lincseljék meg és akasszák fel közszemlére holta után Clara Petaccival egyetemben fejjel lefelé - hova lesz akkor a nagy olasz virilitásba vetett hit?
S mi van akkor, ha a világ összes bunga-bunga partyja és viagrája is kevés a bukás elkerüléséhez?
És mi van akkor, ha a haza és a férfiasság élő szimbólumaként és oszlopaként, afféle megtestesült lingamként az égnek meredő mindenkori okostojás és maszkulin nemzetmentő és nemzetvezető politikusairól kiderül, hogy impotens ökrök - a kifejezés legszélesebb értelmében?
Ha ezek a herélt jószágok olvasni tudnának és képesek lennének elolvasni Vitaliano Brancati fantasztikusan magával ragadó írását nagyzolásról és töketlenségről, a látszat és a valóság éles ellentmondásáról, a világ talán megúszná kevesebb ökörrel a hátán, akik farkukat behúzva menekülnének a világ és politika színpadáról az egyetlen helyre, ahol senkinek nem ártanak: legelni a mezőre.
Sok szeretettel ajánljuk Barncati ezen írásait a szexuálisan frusztrált, nadrágjukban koktélvirslit rejtegető politikai vezetőknek és nagy autóban kis férfiasságot villantó úrvezetőknek.

Tango


Tango

színes, feliratos, spanyol-argentin táncfilm, 110 perc, 1998


Rendezte: Carlos Saura

Szereplők: Miguel Ángel Solá, Celcilia Narova, Mía Maestro

A középkorú, befutott színházi rendező új feladatba vág: filozofikus gondolatokra épülő táncjátékot akar színre vinni. A táncosaival való megismerkedés előtt valaki jóindulatúan figyelmezteti, nehogy rá merje vetni a szemét a tánckar ifjú csillagára, hiszen a lány köztudottan az egyik fő "maffiózó" szeretője. A rendező nem hallgat a jó tanácsra, s ahogy lépésről lépésre kialakul a táncjáték, úgy fejlődik egyre mélyebbé kapcsolatuk.

http://www.port.hu/tango/pls/fi/films.film_page?i_where=2&i_film_id=7869&i_city_id=3372&i_county_id=-1&i_topic_id=2

Vicky Cristina Barcelona

színes, magyarul beszélő, amerikai-spanyol romantikus film, 96 perc, 2008
12 éven aluliak számára a megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott
Dolby Digital

Rendezte: Woody Allen

Szereplők: Javier Bardem, Penelopé Cruz, Rebecca Hall, Scarlett Johansson

A két amerikai barátnő - Vicky és Cristina - Barcelonába érkeznek egy hosszú vakációra. A józan és jegyben járó Vicky a katalán kultúrát tanulmányozná és nem akar kalandokba bonyolódni. A szertelen Cristina viszont a boldogságot és az élet értelmét szeretné megtalálni a maga keresetlen módján, miután első rövidfilmje a szerelemről nem hozta el neki a sikert. Mindkettőjük életét felkavarja, mikor megismerkednek Juan Antonio-val, a sármos festővel és annak lökött, szuicid és közveszélyes exnejével, Maria Elena-val.

http://www.port.hu/vicky_cristina_barcelona/pls/fi/films.film_page?i_where=2&i_film_id=95166

A Faun labirintusa

El Laberinto del Fauno/Pan's Labyrinth

színes feliratos mexikói-spanyol-amerikai fantasztikus thriller, 112 perc, 2006
16 éven aluliak számára nem ajánlott

Rendezte: Guillermo del Toro

Szereplők: Sergi López, Ivana Baquero, Ariadna Gil

Spanyolország, 1944. A polgárháború véget ért, de a hegyekben még harcolnak a gerillák. Carmen (Ariadna Gil) kislányával, Oféliával (Ivana Baquero) új férjéhez, a hideg, kegyetlen és autoriter Vidal (Sergi López) kapitányhoz költözik, aki Franco seregében szolgál. Ofélia nem szenvedheti az új életét, így a ház mögött felfedezett rejtélyes labirintusba menekül. Pán - védelmezője és vezetője - egy mesebeli figura meggyőzi, hogy a kislány egy mágikus királyság rég elveszett hercegnője. Hogy az elveszett igazságot megtalálja, Oféliának három próbát kell kiállnia, olyanokat, melyekre senki nem készítette fel.

http://port.hu/pls/fi/films.film_page?i_film_id=77886

2011. április 18., hétfő

Madrid, El Escorial, Toledo, Aranjuez

Andrzej Kuśniewicz: Holt nyelvek órája


Európa Könyvkiadó, Budapest 1981

182 oldal

A kitűnő lengyel író legújabb regénye az első világháború utolsó évében játszódik, már a monarchia sorsát megpecsételő döntő ütközetek után. Alfred Kiekeritz osztrák főhadnagy, a régi porcelánok, rézmetszetek, ikonok szenvedélyes gyűjtője, egy csapat orosz hadifogollyal és kisszámú őrséggel egy kárpátaljai városkában húzódik meg. Ez az átszellemült műértő és megszállott esztéta a művészet megidézésével próbálja magát fölvértezni a mindenütt jelenvaló halállal szemben. Jelképek, szimbólumok és mítoszok labirintusán át vergődve igyekszik kifürkészni a "holt nyelvek" titkát.
Kuśniewicz nagy szuggesztivitással idézi meg a századforduló szépségeszményét. Még a háború nyomait viselő táj is művészetté szublimálódik: "...estefelé, amikor a hegyek megkékülnek...megerősödnek az illatok, és az estéli csöndben tisztán hallani egy Mahler-szimfónia ütemeit. Amikor pedig napfölkelte előtt derengeni kezd, amikor a ködrétegek, egyik a másik után, átbuknak a hágón a völgybe, legördülnek a vízmosásokban és szurdokokban, akkor Brahms uralkodik. És néha Chopin." A regény alapján készült film nagy sikert aratott Lengyelországban.

http://www.antikvarium.hu/ant/book.php?konyv-cim=holt-nyelvek-oraja&ID=30086

-------------------------------

"Az asszony beszélt, ő pedig, bár az utóbbi időben úgy-ahogy megtanult lengyelül is, ukránul is, nem értett mindent, következésképpen a mellette álló főerdész, Alois Szwanda fordította le németre az asszony szavait, ő pedig, fejét kissé balra döntve, jobb kezét a csípőjére helyezve, figyelmesen hallgatta, másik kezét, tenyérrel fölfelé, a jóasszony tartotta gyengéden barna ujjaival."

"A halál ez esetben csak a jövőbe nyíló, ígéretesen kitárt kapu, a jövő bejárata vagy küszöbe, egy magasabb cél vagy fokozat elérésének feltétele, a legfontosabb, a kizárólagosan lényeges ígérete, annak ígérete, ami ezen időleges, jelentéktelen, mert mulandó és átmeneti, tévesen egyetlen reális életnek nevezett lét után következik, hiszen tudjuk, hogy az az igazi csak akkor kezdődik, ha átlépjük a küszöböt, hogy a Styx foyló túlsó partján vár ránk."

"A hervadás általában vonzóbb, mint a füvek illata augusztus végén."

"Ki tudja, tán valahol ott, a hegyek fölött, csillagok is vannak, de az ablak fekete és vak, és hold sincsen ma, mert újhold napja van. Alfred Kiekeritz főhadnagy időről időre, különösképpen azóta, hogy összeismerkedett Szwanda főerdésszel, elballag a fűrészmalomhoz vagy a friss tarvágás után maradt, napsütötte hegyoldalba. Ziháló tüdővel, köhécselve üldögél egy farönkön vagy egy lekérgezett fenyőtörzsön. De előbb leterít egy újságot, hogy be ne piszkítsa ruháját a friss gyanta. A derűs napokon, noha már beköszöntött az ősz, még meleg van, és a száraz füvek, hervadó gyomok, rönkök és rőzsehalmok között méhek repkednek, leginkább fekete, bozontos poszméhek. Nagy ritkán gyík surran el előtte. A főhadnagy ilyenkor megdermed, visszatartja a lélegzetét, elfojtja a köhögést, hogy el ne riassza."

"Olasz front, orosz front: melyik a rosszabb? Mindig minden rosszabb."

"Élnek itt olyasmivel foglalatoskodó vénasszonyok, akik minden bizonnyal lepaktáltak a ditkóval, ahogy errefelé mondják, vagyis az ördöggel. - Hogy mondják? Ditko? - a főhadnagynak tetszett ez a szó, a hangulatát ízlelgetve néhányszor megismételte: - ditko, ditko."

"Voltaképp furcsán okoskodnak ezek az emberek a szökésről. Hisz messziről valók, isten tudja, honnét, a világ végéről, még Ázsiából is. Odahív egyet, az arca lapos és széles, mint a tál, és megkérdezi: igen, jól sejtette, Tobolszkból való. Az Szibériában van. Messze, messze. - Mit gondolsz, Vanyka, hány nap az út odáig gyalogszerrel, mit? Na látod, fülig ér a szád, az ázsiai képed kétszeresére dagad, és mégsem tudod megmondani. - Kiekeritz főhadnagy is nevet. - Hány kilométer fárasztó gyalogút? Ezer, kétezer vagy háromezer és még annál is több? És itt, nálunk, jobb, mint a lágerban, vasárnap zsír is jut a krumplira és a kására, igaz-e? A szemetek is ragyog tőle. A kenyér, meg kell hagyni, csapnivaló, ragacsos, merő korpa és ráadásul szalma meg pelyva, mit tegyünk, ez van, elvégre a háború ötödik évében járunk. De akkor mi hajtja-űzi őket? A honvágy? Ostobaság! Hiszen a háborúnak egyszer csak vége lesz, még néhány hónap, kettő, legfeljebb fél év, egy kis türelem, és itt a fájrant, a béke, parádésan, vagonokban szállítanak házhoz benneteket, vagy nem? Na, mit szólsz ehhez, hogy is hívnak?"

"Alfred Kiekeritz főhadnagy például azt állítja, hogy estefelé, amikor a hegyek megkékülnek, s végigjárják a gyöngyezüsttől a hol felragyogó, hogy kihunyó sötétkék porral meghintett feketéig a teljes színskálát, megerősödnek az illatok, és ő, az estéli csöndben, tisztán hallja egy Mahler-szimfónia ütemeit. Amikor pedig napfölkelte előtt derengeni kezd, amikor a ködrétegek, egyik a másik után, átbuknak a hágón a völgybe, legördülnek a vízmosásokban és szurdokokban, akkor Brahms uralkodik. És néha Chopin."

"Kiekeritz főhadnagy helyeslően bólogat, amikor házigazdája úgy beszél a vadászatról, mint egy sajátos fajta szertartásól, ceremóniáról, misztériumról."

"És a völgyben a hadifoglyok. Hallani a beszélgetésüket, a kiabálásukat, az éneklésüket. Micsoda emberek! Már ami az állandó szökéseket illeti. Vakon, térkép és iránytű nélkül vágnak neki az útnak, tán csak a fák árnyéka, a nap és a csillagok állása szerint tájékozódnak. Hegyeken, hegyláncokon át, és a hegyláncok szurdokokkal szabdalt gerincein át, télen és tavasszal is, megesik, derékig gázolva a hóbuckákban, mert a hó sokáig kitart, néha júniusig is, elfekszik a hegyekben. Belezuhannak a hasadékokba, üregekbe, a két méter és még annál is mélyebb, hóval teli gödrökbe, még most is ott vannak, messziről látni őket, amikor felenged a fagy, és megolvad a hó. A fej, megesik, leválik a törzstől, a nyaktól, amelynek csigolyái, miután lerágták a rókák, és lecsipegették a madarak, úgy meredeznek a lehullott levelek, tűlevelek közül, mint egy fehér, csontból faragott dugóhúzó. Félreeső helyeken, távol a házaktól, a három évvel ezelőtti hadjárat maradványai is fellelhetők. Áfonya- vagy gombaszedés közben egy-egy kölyök, vénasszony, öregember, miközben ájtatosan a mellére írja a hármas, görög katolikus keresztet: - Hoszpodi, pomiluj! Vicsnaja pamjaty! - hajlongva hátrál a helyről, ahol megjelent előtte ez a formájában már nem emberi lény, aki valaha ember volt, de olyannyira kiszáradt, nemegyszer a csupasz csontig lemeztelenítették, tisztára preparálták a hangyák és a temetőbogarak, hogy gyökérnek tetszik, amit a vihar fordított ki a földből. Olyanok is akadnak, akik fejjel lefelé, szétvetett karral és lábbal fekszenek: bizonyára lefelé futottak a lejtőn, tán menekültek, menedéket kerestek, és ordítottak a rémülettől, mások pedig arccal, pontosabban azzal, ami hajdani arcukból maradt, az ég felé fordulva hevernek; a hátukon pihennek, laposan, karjuk a törzs mellett, mint díszszemlén, vagy másképpen, hetykén, sőt bohócosan, mondhatnánk balettpózban, nem tudni, miért, keresztbe font lábbal, szétvetett karral fekszenek. Előfordul, hogy a közelükben, az avar alatt ott hever a fegyverük, néha már a fű is benőtte, és ilyenkor nyilvánvaló, ki fekszik ott: ha mannlicher, akkor a mienk, osztrák katona, tán földi, ha ellenben nyársat formáló szurony meredezik a puskáján, hát akkor orosz, kacap, tán a málladozó sapkája is előkerül valahonnét. Vagy a csajkája. De leginkább hüvely meg kulacs akad a közelben. A faluban a gyerekek őriznek efféléket, és értékes zsákmánynak tartják, a háború gyümölcse. Rozsdás szuronyokat is. Konyhakésnek használják.
A tapasztalat azt mutatja, hogy először valamilyen állat, róka vagy madár, például egerészölyv, héja, esetleg közönséges varjú - mert télen, nyilvánvaló, a hangyák nem járkálnak, hanem a magas, vörhenyes, hóval borított bolyban alszanak - lerágja a szemhéjat, nyugodtan befalja azt, amit alatta talál, az általában már beesett, megpuhult, zavaros szemgolyót, aztán az ajkakhoz lát, az orrcimpákhoz, és csak ezek után kerül sor a fülkagylóra valamint az arcra, és a legvégén a keményebb részekre, az izomra és a porcokra. Következésképp a fej rendkívül csúnya, elrettentő, sőt undorító e gasztronómiai beavatkozás után. Nem csoda, hogy aki a látványt nem szokta, háromszor is keresztet vetve, hátrálva, minél gyorsabban igyekszik a lehető legmesszibbre kerülni e helytől. Néha egy-egy könyörületes és kevésbé ijedős lélek betakarja a holtat egy ággal; máskor csak a hó temeti be. A mész, a foszfor és a vas visszatér ősforrásához. A természetben semmi sem vész el."

"És váratlan ráeszmélés: hát ez meg mi? (a köhögésroham hirtelen, váratlanul, ahogy jött, véget is ért egy fulladásos roham közepén, érzi, hogy tele van a szájürege, az arca kidagad, pufók, fölöttébb nevetséges, de a főerdész már felugrott a székből ,idegesen fut egy kancsó vízért, hajtja a verandán dübörgő léptekkel rohanó, rémült Nasztusát, már az öreg Jevka is kinézett a konyhából, kezében az ebédre megkopasztott kakas: Schneller! Schneller! Schneller, zum Teufel!), és meghökkenés: káprázik a szemem? itt? ilyen csodát! Igen, a veranda lépcsője alól egy sáros, baromfiétekkel megrakott, tyúklábnyomoktól maszatos, eredeti, a lehető legeredetibb meisseni porcelán tányér kandikál ki. "

"Várjon csak... A nemrégiben láttam egy másik ilyenformát, tán még nagyobb is, salátástál ugyanebből a virágos szervizből, valahol bent kell lennie. Nasztka! - szól a lánynak, hogy keresse meg. Na és előkerül. A ribizkebokor alatt volt, a pulykáknak állt benne a víz."

"Ily módon növekszik, gazdagodik, gyarapszik Kiekeritz gyűjteménye."

"A tizenkilencedik századot - magyarázta a kézikönyv szerzője - a nazarénus festők századának nevezzük. A helyi, primitív vallásos művészeten határozottan idegen, nyugati hatás mutatható ki. Már ami az Osztrák-Magyar Monarchia területét illeti. A Balkánon valamint Oroszországban, meglehet, más a helyzet. A bécsi tudós azonban szándékosan a monarchia területére korlátozza kutatásait. Gyakorlatilag Kelet-Galíciára és Bukovinára, Kelet-Szlovákiára valamint Erdély északi részére, továbbá a Tiszától északra fekvő magyar területekre. Különösen értékesek a veraikonnak nevezett ikonok, amelyek Szent Veronika kendőjét ábrázolják különböző változatokban."

"Kár, hogy nem sikerült magával hoznia az azon a nyáron, a Podóliában, majd pedig Ukrajnában látott rokokó porcelán figurákat: a váratlan riadó megakadályozta abban, hogy összeszedje s úgy csomagolja be őket, hogy ne törjenek össze az úton, arról nem is szólva, hogy málhás állatot vagy szekeret kellett volna szereznie."

"Már az is, amit sikerült összeszednie, meglehetősen sokat ért, de nehéz így kapásból megállapítani, hogy konkrétan mennyit, ilyen vagy olyan pénznemben. Például először is a kristályserleg, amelyet egy napóleoni ütközet képe díszít, és a babérkoszorú közepén a császár nevének kezdőbetűje, egy nagy N látható."

"Egyes feltételezések szerint a fulladásos halál olyan gyönyörérzettel jár, mint a szeretkezési aktus. Nem kizárt, de hogyan lehet megbizonyosodni róla? Kérdezzünk meg egy kötélről levágott embert?"

"A főhadnagy (még mindig a rönkön ülve) ezt gondolja: fenyőrigó. Fenyőrigó pirított kenyéren. Pompás étek! És egy menü a sok közül: sült hús besamelmártásban (à la XIV. Lajos, a megboldogult öreg császár számára, köztudott, nem volt ebéd az ebéd sült hús nélkül), aztán például fürj à la Sacher (az is köztudott, hogy Sachernál kapni a legízletesebb, malagával elkészített fürjet), aztán fenyőrigó pirított kenyéren, vagy nagy békaszín, azaz szalonka, vadászosan (nyomban alacsonyan fekvő rétek jutnak az ember eszébe, párás erdei tisztások, hajnal előtti köd, valamint a naplemente után egyre sűrűsödő, rózsaszín félhomány és égerfaligetek, tovább sűrű mogyorósok, s a felettük áthúzó hosszú csőrű, nehézkes madarak), és befejezésül tiroli rétes - hohó! - és egy pohárka Altvater (a címkén szakálla pofa, stájer vagy tiroli ruhában, amint poharát emeli), igen igen. Egy pohárka snapsz aperitifnek - erről kis híján megfeledkezett."

"A cipője orrával meglökött egy aranyozott, bőrbe kötött, kisalakú könyvet, benne ex libris, ugyanolyan címerrel, amilyent a bejárat fölött látott. Lehajolt, fölvette a könyvet, belelapozott szarvasbőr kesztyűs ujjával. Elolvasta a kissé, éppen hogy egy kicsit sáros címlapot, valaki rátaposott a mocskos cipőjével. Lafontaine Mesék. Régi, párizsi kiadás, feltehetőleg rézmetszetekkel illusztrálva."

"Ily módon sikerült Alfred Kiekeritz főhadnagynak nem csupán megszoknia a háborút, hanem, ami ennél is fontosabb, ráadásul valamilyen tompultság vet erőt rajta a káprázatos benyomásokkal való túltelítettségből. Tűzvészek és hajszák, és kivégzések, mert könyörtelenül kivégeztek mindenkit, akit rablással, az udvarházak, raktárak, kisvárosok elleni támadással, továbbá felforgató tevékenységgel, a bolsevikok iránti szimpátiával vagy bármi egyébbel gyanúsítottak - és mindehhez a buja nyár, az állandóan napos idő forrósága, a virágzó hársfák és mályvák illata, a romantikus, lenyűgöző tüzek, a füst, a füstben röpködő lepkék, méhek és dongók, az illatkoktél és az illatokkal egybeolvadó, az illatokat kísérő dallam, a lángok nesze, a tűz lobogása, mint ezer meg ezer ördögszárny, a förgeteg, amelyet a tűz szült és szított, s amely a szomszédos tetőkre, zsúpfedelekre, boglyákra és kazlakra, sőt még a méhesekre is átvitte a tüzet, merthogy azok is égtek az őrült méhrajok táncos örvényeiben és keringésében, a füstöt magas, vízszintes oszloppá növelő, változatos, rongyos alakzatokká szaggató vad széllökések - mindez együtt eleinte csodálatosnak, rendkívülinek, lenyűgözőnek tetszett, ám bizonyos idő után elszürkült, már nem ejtette ámulatba, fárasztani kezdte. Néha olybá tetszett az egész, mint egy modern stílusú, gondosan rendezett, őrült balett. Voltak szólisták, és volt kórus is. Maga a tűzvész alakította a színpadi helyzeteket, maga játszotta a zenekar és a díszlet szerepét is. Sortüzek dördülése - mint amikor tust húz a zenekar, vagy másszor, mint az előadás végén felcsendülő ováció, az egyes zenei frázisokat, vagy tán egy dráma egyes felvonásait, jeleneteit elválasztó pontok."

"Éjjel-nappal illatoznak a fenyők. Így fognak illatozni végestelen végig, mert az már úgy van, hogy a fák tovább élnek, mint az emberek."

"- Sajnos, az az érzésem, hogy nem segíthetek magán. Nem változtathatom meg a sorsát, és nem vehetem föl a harcot a rosszal. Feltéve, hogy az, amiben él, valóban rossz. Ennek eldöntése nem az én feladatom. Nem vagyok sem ördögűző, sem gyóntató atya. És különben is, ki vagy mi ellen kellene harcolnom? És miért? Semmit sem tudunk egymásról. Légüres térben élünk. Időről irőre érzünk valamit, feldereng valami, de senki sem tudja pontosan, hogy mi az."

"Ám a cigányasszony, arccal Kiekeritz főhadnagy felé fordulva, egy percnyi hallgatás után, a fölismerhetetlenségig megváltozott, zörgő és rekedt, csikorgóan éles gyerek- vagy madárhangon, majd férfias, rekedt torokhangon így szólt: - Hillél Lévi-Salitt reb vagyok, akinek meglátogattad a sírját Ukrajnában, a Skwira nevű faluban. Úgy bizony, Alfred kispapom, kispapnak nevezlek, mert még nem bújtál ki a pólyából, és nem szabadultál meg a gubótól sem, mint azt a rovar teszi, amikor óvatosan kibújik belőle, bezárt, összeragadt szárnyakkal, amelyeket laposan egymásra fektet a hátán, a nyakától a potroha végéig. Változatlanul éretlen ifjú vagy, éveid ellenére, a leélt évek ellenére, és éppen ezért elnyered a bocsánat és a befogadtatás kegyelmét, mivelhogy korán halsz meg. Nemsokára, nemsokára. Ezt kérdezted? Ezt akartad tudni? Erre a kérdésre akartál választ? Hát akkor nesze! Hát akkor nesze! Nesze! Nesze! Nesze! - minekutána az asszony, a még mindig az íróasztal szélén ülő főhadnagy térde fölé hajolva, egyre gyorsabban folytatta, de halkan és érthetetlenül, rekedten motyogva, mintha imádságot mormolna, mintha litániát mondana, Kiekeritz főhadnagy számára érthetetlen nyelven, talán héberül - gondolta Kiekeritz -, talán arameusul, esetleg törökül, megtanulhatta ezt a nyelvet, még akkor amikor isten tudja, merre csatangolt a cirkusszal, bár valószínűleg nem létező nyelven beszélt, egy titkos tudomány holt és mesterséges nyelvén, azén a tudományén, amelyet, meglehet, szolgált, amelynek réges-rég és örökre eladta magát."

"'L'assassinat est, c'est connu, l'un des beaux-arts' - és megvonta a vállát: köztudott? Miért? Honnét ismeri ezt a sort, amely az élet kioltásában - ugyan, nevezzük néven a gyereket, a gyilkosságban - rejlő művészet jellegéről fecseg? és a katonai hadműveletek idején mit nevezhetünk a mindennemű fegyveres harctól elválaszthatatlan ölésnek, és mit gyilkolásnak? A halál műalkotása? Nonszensz? Csak az Isten a megmondhatója!"

"De a fiú, Alfred Kiekeritz ulánus főhadnagy, ebben a pillanatban már nem élt."

"És így történt, hogy a ládában fekvő halott mellett csak Liza Kut, a halál istenének hű szolgálóleánya őrködött."

"A ládába, sietve, ahogy jött, bedobáltak néhány olajnyomatot, két vagy három ikont, tovább az epheszoszi Diana gondosan kötszerbe bagyulált, miniatűr másolatát is."

"Na és a vonat kigördült a turkai állomásról, és ezerkilencszáztizennyolc november tizenhatodikán átlépte a határt Uzsoknál, ahol is el kellett takarítani a sínekről az éjszakai viharban képződött hóbuckákat. Valaki azt mondta, hogy Ungvár után, a magyar völgyekben, még nincs hó, és elég meleg van. Liza, vékony kabátjában fázósan kuporogva a ládán, a katonáktól kapott lókolbászt evett."
----------------------
Az I. világháború, az Osztrák-Magyar Monarchia (és saját életének) utolsó heteiben, hónapjaiban Alfred Kiekeritz főhadnagy, a monarchia tisztje valahol a Kárpátokban, egy letűnőfélben levő kor és birodalom romjai, földre szórt, semmibe vett és megtaposott értékei, élő és rég halott orosz hadifoglyok közt, az őt körülvevő táj szépségében gyönyörködve elmélkedik a mulandóságon és az igaz értékeken, miközben kénytelen szembesülni azzal, hogy nem csupán az őt körülvevő világ van menthetetlenül oda, hanem saját élete is kihunyófélben van.

Hatalmas kontrasztok könyve ez: szinte érezni a Kárpátok erdeinek lapokból áradó késő őszi és kora téli illatát, melybe ugyanakkor bele-belevegyül a pusztulás és a rothadás, az égő házak, a kivégzőosztagok sortüzei nyomán felszálló puskapor és a bomló holttestek szaga.

Kiekeritz főhadnagy, aki a tuberkulózis végső stádiumában az erdők illatát, az erdők talaján oszlófélben levő holttestek és a rommá lőtt épületekből felszálló füst szagát belélegezve a fulladásos halálról (is) elmélkedik, döbbenten csodálkozik el hol a természet szépségén, hol a romok közt és a frontok okozta rombolás nyomán elé táruló borzalmakon és a borzalmak közt megbúvó, talán még megdöbbentőbb értékeken.

Szinte hitetlenkedve szemléli azt, hogy a Szibériából származó, Galíciában fogságba esett orosz hadifoglyok a fogolytábor relatív biztonságát feladva térkép, iránytű és helyismeret nélkül szöknek el és vágnak neki a hazafelé tartó útnak, melynek során garantáltan rájuk talál a halál a Kárpátok zegzugai közt. Kiekeritz főhadnagy nem hisz a szemeinek akkor sem, amikor egy paraszti gazdaság udvarán a tyúkudvar szárnyasainak etetőtáljáról kideríti, hogy az valódi, talán éppen XVII.-XVIII. századi meisseni porcelán. Már-már szenvtelenül szemléli egy rommá lőtt és kifosztott gazdaság házi könyvtárának padlón heverő, kézműves és rézmetszetekkel ellátott kötetén a rabló, fosztogató lábnyomát. Menteni próbálja a menthetőt: gyűjtögeti a kincseket, a múlt relikviáit - s teszi ezt abban a tudatban, hogy próbálkozása eleve hiábavaló. Nap nap után kénytelen szembenézni azzal, hogy minden mulandó, minden odavész: hadifoglyok, katonák, banditák, meisseni porcelán és rézmetszetes könyv, páratlan podóliai ikonok, a Monarchia, a régi rend világa, minden, mi halandó.

Alfred Kiekeritz apránként rájön arra, hogy minden, legyen az érték vagy sem, úgy tűnik oda, úgy vész el, hogy a természet, a környezet, a világ egésze azt teljesen szenvtelenül, úgymond sine ira et studio, harag és részrehajlás nélkül szemléli. A Kiekeritz által szemlélt természetben az is gyönyörű, hogy teljesen semleges minden iránt: meisseni porcelán vagy bomló holttest, őszi szín- és illatorgia vagy füstölgő romok, háború vagy béke - egyre megy.

Végül Alfred Kiekeritz a holt nyelvek óráján egy cigányasszony szájából kénytelen tudomásul venni, hogy ő is hamarosan oda - s mire véget ér a háború 1918 novemberében, nem csak egy birodalom és egy soha vissza nem térő világ száll sírba, hanem Alfred Kiekeritz főhadnagy is.

A főhadnagy holttestét Magyarországra szállító vonatban az Alfred Kiekeritz főhadnagy földi maradványait rejtő deszkaládába figyelmes kezek jelképesen néhány, a főhadnagy által korábban az enyészettől megmentett tárgyat is elhelyeznek.

Így nem csupán Kiekeritz, hanem az általa még megmenteni kívánt világ utolsó maradványai is egy névtelen koporsóban tartanak a teljes megsemmisülés és a totális felejtés felé - miközben a Kárpátokban már ugyanúgy havazik, mint bármikor máskor, s mikor még a magyar alföldre ugyanúgy nem jött el a tél, mint bármikor máskor sem. A természetnek egyre megy.

Vanitatum vanitas, omnia vanitas.

Fantasztikus hangulatú, valódi "Keleten a helyzet változatlan" ez a könyv - Andrzej Kuśniewicz remekműve melegen ajánlott mindenkinek, aki úgy véli, hogy a plázák és bevásárlóközpontok vasárnapi nyitvatartási rendjének kérdésén vagy a valótlanságshow-kon túl is van élet. Még akkor is, ha az az élet ugyanúgy tovatűnik majdan, mint a talmi csillogás világa.

2011. április 9., szombat

Patrik Ouředník: A megfelelő pillanat, 1855


Kalligram, Pozsony 2006

164 oldal

A méltán világsikert aratott Europeana szerzője, Patrik Ouredník ezúttal egy kalandos utazás groteszk krónikáját nyújtja át olvasóinak. A megfelelő pillanat, 1855 utazóit nem a meggazdagodás vágya vagy ismeretlen világok fölfedezésének szándéka, hanem a korlátlan szabadság és az abszolút egyenlőség utópisztikus ábrándja készteti arra, hogy hazájukkal, korábbi életükkel gyökeresen szakítva útnak induljanak Dél-Amerika egyik távoli zuga felé.
Miközben feltárul előttünk az európai kivándorlók hányatott sorsa, újra és újra alkalmunk van eltöprengeni afölött, vajon mi valósult meg az 1789. évi francia forradalom patetikus jelszavából, a Szabadság, Egyenlőség, Testvériség hitvallásában kifejeződő ideálokból? A vonzó(nak tűnő) eszmékről és botladozó szabadságkeresőkről szóló regényt lebilincselő története, szellemessége és iróniája, stílusának közvetlensége és elevensége, a visszaemlékezés és a napló ötvözésén alapuló kompozíciója olyan olvasmánnyá teszi, amely joggal számíthat mindazok érdeklődésére, akik az elmúlt években felfedezték vagy most szeretnék felfedezni maguknak korunk egyik legeredetibb (és legfontosabb) cseh íróját.
A regény 2006 tavaszán egyszerre jut el a cseh, a magyar és a francia közönséghez.

http://konyvudvar.net/olcso-konyvek/szorakoztato-irodalom/a-konyv-a-megfelelo-pillanat-1855
------------------------

"Meghajolni Ön előtt annyit tesz, mint bevallani az Ön iránti szerelmemet, ama átmeneti fellángolást, az érzékek nem éppen önkéntes összezavarodását, amely kevésbé meggyőzővé teszi mindazt, amit vallottam és hirdettem; s bár Ön tudja ezt, önző módon olyan őszinteséget kíván tőlem, amilyenre senki mással szemben nem volnék képes. [...] Még ma is, amikor már nem találok Önben semmit, ami figyelemre méltó volna, amikor ámulok afölött, hogy valaha is szerethettem Önt, még ma is védtelenné tesz és térdre kényszerít a szó, amely az Ön ajkán kél, és visszatérít az éretlenség és az ifjúkori botladozás idejébe, aki olyan parancsokat és utasításokat teljesített, amelyeket nem értett."

"Azt kívánja, meséljem el Önnek 'életem regényét' - hiszen olyan régen nem láttuk egymást!"

"Az én művem az életem; mivel azonban az élet évekig tart, a mű pedig csak egy pillanatig, megpróbálom pontosabban elmondani, milyen irányba tartottak a gondolataim."

"Nem az írástól ódzkodom, csak az irodalomtól. Az írásban igazság rejlik, az irodalom hazugság."

"Csak az tud életet lehelni a szavakba, aki saját életét élte."

"Megváltoztatni a világot? Hát nem tanultunk semmit a francia forradalomból? Csak egyetlen út van, melyen haladva létrehozható az a társadalom, amely ha nem is az egyenlőségen, de a testvériségen alapul: összefogni azokkal, akik ugyanúgy gondolkodnak, és önként egy új világot építeni, távol a régitől; egy múlt és gyűlölködés nélküli világot, amely - talán! - puszta létével, békeszeretetével, méltóságával fokozatosan hatást gyakorol majd másokra."

"Miért is nem találtuk meg az egymáshoz vezető utat, annak dacára, hogy ez volt az akaratom, és - bátorkodom állítani - Ön vonzódott hozzám? Mi választott szét bennünket? Mi teszi az embert oly konokká, oly megközelíthetetlenné? Miként lehetséges, hogy az emberek nem állnak közelebb egymáshoz? Miért ölik meg a természetes emberi vágyat oly gyakran a szabályok és az automatizmusok, amelyeket elfogadunk - mint afféle fűrészporral kitömött és rabszolgák görnyedő alázatával eltelt magatehetetlen bábok? Miként lehetséges, hogy az emberek képtelenek egymást meghallgatni, hogy minden beszélgetés valamilyen vélekedés színlelése csupán, ostoba és megszokott reflexek sora, melyeknek az égvilágon semmi közük nincs se az értelemhez, se az érzelemhez?"

"A filozófia? La belle affaire! Azok, akiket ma az emberiség világosságának nevezünk, legfeljebb szurokcsóvák voltak, de semmiképp se fáklyák; csak egyenként válhatunk azokká, s csakis akkor, hogyha ama bálványok ellenére is készek vagyunk az igazságunkért élni, amelyeket a társadalomnak nevezett eltompult tömeg imád.
Rejtőzhet talán könyvekben az emberi igazság? Írások! Értekezések! Libido sciendi, mondja Ön; én pedig ezt válaszolom: Libido dominandi. A könyvek írása csak egy további módja annak, hogyan igázzuk le felebarátunkat, kényszerítsük rá akaratunkat, tévesszük meg saját kicsiségünket és kicsinyességünket, késleltessük a halál előtti utolsó álmatlan éjszakát. A legutolsó botanikus is, aki a természet titkait kutatja, előbb-utóbb a világmindenség ismerőjeként kezdi majd szemlélni magát, s meggyőződésévé válik, hogy megértett valamit, s ezt a valamit rendnek fogja nevezni, s a maga rendjét rá akarja majd erőszakolni az egész világra."

"Arra van szükség, mondják a politika bölcselői, hogy újjászervezzük az államot, az egyházat, a közigazgatást, a kézműipart, a tudományt. Hogy újjászervezzük! S önmagunk elől is leplezzük el azt a tényt, hogy a reformok két és fél ezer éven át nem hoztak semmit - s hogy itt az ideje az újjászervezést szervezetlenségre váltani. [...] Azt kérdezi, mit jelent a szervezetlenség? Íme, a válaszom: új utakat nyitni az emberi szenvedélyeknek. Keltsünk az emberekben undort a házasságban, a háztartásban, a városban, a civilizációban élt élet iránt, s mámorító gyönyörrel fogja őket eltölteni, hogy szabadon lehetnek felebarátaikkal bárhol a világon, ahol a föld enniük ad. A szabadság lép a rabszolgaság, az egyetemesség a gyilkolás, féltékenység és az irigység helyébe. Kevésbé szenvedélyes talán a szabadság, mint a halál?"

"Mit hoztak még nekünk a reformok? Az általános iskolakötelezettséget? Minek? Hogy a csőcselék magáévá tegye a nyárspolgárok filozófiáját? A tulajdon szeretetét, a rend tiszteletét és a gyűlöletet minden iránt, ami e kettőn túlmegy, ami igazabb és valóságosabb? Vajon mikor tette a műveltség az embert emberibbé? Jobbá, fogékonyabbá, körültekintőbbé? Nem a tudás esztelenül összeválogatott s a különböző intézmények, az egyház, az állam, a forradalom, a monarchia, a timokrácia, demokrácia által megrostált morzsáiból lesz talán a legszörnyűbb tudatlanság? Az általános iskolakötelezettség a legjobb módja annak, hogyan gyarapítsuk a balgák sorait. Ne kényszerítsen senkit, hogy iskolába járjon; vagy jelentkezik önként, vagy meglesz nélküle. Ne osztogasson az embereknek kötelező jogokat. Ne osztogasson nekik se jogokat, se kötelességeket. Adjon nekik szabadságot.
Miért kéne korom, nemzedékem, nemzetem bálványainak áldoznom? Csak egyetlen istennek áldozom: a sajátomnak. Azt kérdezi, hogyan tudom megkülönböztetni őt a bálványoktól. Nagyon egyszerűen: a bálványok a társadalom művei, istenemet a tudatom választotta. Az én istenem nem ró rám más kötelességet, mint aludni, virrasztani, dolgozni, enni, inni, kiválasztani, szeretni, gondolkodni. A bálványoknak szükségszerűen föl kell áldozni a lelkiismeretet és az akaratot. Könnyű felismerni őket arról, hogy erénnyé nyilvánítják a legsiralmasabb tulajdonságot, amely az emberi lénynél megnyilvánulhat: az engedelmességet. S ez még nem minden! Kevés nekik, ha valaki föláldozza a saját életét: azt akarják, hogy másokét is áldozza föl. Egyszer egy vérszomjas isten, máskor a király dicsőségének nevében; ma a haza oltárán, holnap a faj vagy a civilizáció nevében. A bálványok úgy váltogatják neveiket, mint Ön a lábbelit: tegnap még Poroszországnak hívták az egyiket, ma Németország a neve; tegnap még egy bajor halálát követelte, ma egy franciáét. Olykor a Nemzet nevet viseli, máskor Észnek vagy Népakaratnak hívják. A bálványok nevek tucatjait és százait viselik; a legőszintébb közülük így hangzik: Mit szólnának hozzá a szomszédok. Nevek tucatjait és százait viselik, vágyuk azonban csak egy van: elnyomni az embert, megsemmisíteni, eltávolítani, tönkretenni, semmivé változtatni."

"Következésképpen ha a dolgok rendjét meg akarjuk változtatni, az első és legfontosabb szabály, amelyet alkalmaznunk kell, a nők felszabadítása. A nők társadalmi helyzete a legförtelmesebb bizonyítéka annak, milyen kisszerűek és ostobák a férfiak - s maguk a nők is."

"Nem a nők egyenjogúságát akarom; szabadságról beszélek. Az egyenjogúság nem egyéb, mint a férfiak társadalmának egy újabb átszervezése, egy újabb reform: engedjük meg a nőknek, hogy hasonlatosak legyenek hozzánk hogy gyilkosokká, stratégákká, politikusokká, felelőtlen, önző és hatalomvágyó lényekké váljanak. Adja a nő tudtára, hogy ölhet, nyomjon puskát a kezébe - s ugyanolyan vérszomjas és megvetésre méltó lénnyé változik, mint a férfi. A nők egyenjogúsága? Abbahagyja a trillázást, és bégetni kezd; közelebb leszünk egymáshoz tehát eltompultságban és rabságban. Ezt követelik manapság mindazok, akik az új doktrínát, az új bálványt vallják, melyet feminizmusnak hívnak"

"Mindenekelőtt pedig: szüntessük meg a házasságot! [...] Hogyha az emberiséget csak egyetlen csapástól szabadíthatnám meg, akkor nem a sáskákat, a vallást, a kolerát, a pestist, a magántulajdont, a háborúkat, a kormányokat, a parlamenteket vagy a nemzetébresztőket választanám, hanem a házasságot - a rabság, a képmutatás és ostobaság forrását."

"A munkásosztály nem más, mint újabb torzszülött bálvány, a proletariátus pedig torzszülött, melynek nemzői között ott találjuk a gyűlöletet, a bosszúvágyat és a képzelőerő hiányát; ürüléke csupán annak a kispolgári gondolkodásnak, amelytől állítólag szabadulni szeretne. A program? Egyesek diktatúrája mások rovására. A kommunisták pedig csak folytatják a puritánok művét: Világ proletárjai, egyesüljetek, munkások a burzsoázia ellen, öntudatosak az öntudatlanok ellen, hívők a hitetlenek ellen, egészségesek a göthösök ellen, engedelmesek az engedetlenek ellen. A nacionalistákkal és a puritánokkal együtt a kommunisták az emberi faj legmegátalkodottabb ellenségei, ők hárman jelentik az új évszázad legnagyobb veszedelmét; hálát adok a természetnek, hogy nem sokat fogok benne időzni.Higgyenek szavaimnak:előbb-utóbb hozzálátnak egymás kölcsönös kiirtásához, mert a céljuk ugyanaz, el akarják pusztítani az embert az emberiség megszervezésének, az új elrendezés nevében, a végső rend nevében. [...] Valaha az egyes ember iránti gyűlölet az emberiség iránti gyűlöletet fejezte ki. Ma már előbbre tartunk: újfajta gyűlölet született, az emberiség iránti szeretetből fakadó gyűlölet. A boldogság nem emberi jog, hanem kötelesség - ezt tanítják nekünk a kommunisták. Nem akarsz velünk együtt boldog lenni? Halj meg! Szolgálni az Istent, szolgálni a nemzetet, szolgálni az emberiséget: minden alsóbbrendű arra vágyik, hogy szolgáljon - bármit, csak nem a szabadságot. A szabad ember kiszámíthatatlan: visszautasíthatná a szolgálatainkat. Nem akarod, hogy szolgáljak neked? Halj meg!"

"A szabad embernek önmaga szabadságán kívül nincs semmi sajátja."

"Ha valamicskével több racionalitás szorult volna az emberekbe, a háború ma már elfelejtett szó volna."

"A világ tiszta őrület. Az ember bilincsekben születik. A gyűlölködés és a rossz világába. A hidegben - a rothadáshoz vezető utat keresi. Kevesen szeretnének gyilkosokká válni, de kevesen utasítják el a gyilkolást. A rossz vég nélkül húzódik a történelmen át. Kocsik a sáros gyalogutakon. Nem tudom, tisztábban lát-e az ember, ha megérti a rosszat. Nem tudom, hogy az effajta tisztánlátás megerősíti-e őt a halálra való várakozásban. Csak egyvalamit tudok: a sajátomat nyugodtan, megadóan és sajnálkozás nélkül várom."

"A németek szegényebbek nálunk, olaszoknál, többségüknek nincs szinte semmilyen saját holmija."

"Mi, olaszok, többségben anarchisták vagyunk, a franciák többsége azonban kommunista, és állandóan gyűléseket hívnak össze. Többet veszekednek egymás között, mint mi, olaszok, vagy mint a németek és az osztrákok, de ha kitör a csetepaté, öt perc múlva már mind ölelgetik egymást, és a Marseillaise-t éneklik. [...] Minden veszekedés alkalmával gyűlést hívnak össze, szinte mindennap. A gyűléseket 'közgyűlésnek' nevezik."

"30 főnyi szavazattöbbséggel eldöntöttük, hogy a gyűléseken való részvétel mindenki számára kötelező lesz, mert olyan dolgokat vitatnak meg rajtuk, amelyek mindannyiunkat érintenek."

"Az esti gyűlésre a négerek közül csak Samba, a szakács jött el, holott mindkét néger matróznak szabadja volt. Állandóan mosolygott és tapsolt. A németek közé ült, mert némelyiküket már ismerte, s amikor helyet csináltak neki, azt mondta, hogy Gut, gut."

"A németeknél gyermek született, egy kislány, Hoffnungnak hívják."

"Erre fölállt az egyik szláv, és azt mondta, hogy ő és a társai nem akarnak kitérni a szavazás elől, de hogy nem tudják, miféle telepről van itt szó, s hogy nem magyarázhatnánk-e el nekik, mi is az a Fraternitás. S hogy ő és társai Magyarország és Ausztria bilincseiben sínylődnek, és úgy döntöttek, hogy elmennek aranyat keresni Brazíliába, amelyet aztán elküldenek a hazában maradt barátaiknak, hogy törjék szét a bilincseiket, a pénz pedig revolverekre kell és szabad sajtóra. S hogy ő és társai szabadságot akarnak minden népnek, és ellene vannak a zsarnokságnak. [...] Valamelyik osztrák azt mondta, hogy szégyelli, hogy osztrák, mert országa népek sorát nyomja el, Magyarországot is beleértve, s hogy nincs messze az az idő, mikor minden ember szabad lesz."

"20 francia és 13 német máshol szándékozik letelepedni. Az olaszok viszont Domenico Parodi kivételével folytatni akarják a Fraternitasba vezető utat. Domenico jó viszonyba került egy német családdal, mellyel az Egyesült Államokba akar menni. A telepesek száma most összesen 141. A szlávok egy nap gondolkodási időt kértek. Elmagyarázták nekünk, hogy nem magyarok, hanem szlovákok, a magyarok állítólag nem is szlávok, hanem bitorlók. A szlovákok a többi szlávval együtt állítólag már jóval korábban megérkeztek a szlovák területre, mint a magyarok, s talán a zsidók kivételével a szlávok nyelve a legrégibb a világon, ezért hívják őket szlávoknak, a slovo szó alapján, ami szót jelent. S nemsokára, miután a szlávok széttörik Magyarország és Ausztria bilincseit, a szláv nyelv fog zengeni egész Európában, Párizsban is, és Berlinben is, a paloták mennyezete alatt éppúgy, mint a szegényes padlásszobákban."

"Giacomo azt mondta, hogy a szláv elnevezés nem a slovo szóból származik, hanem egy régi olasz szóból, a sclavóból, a rabszolgából."

"Igen, egy reggel felismertük, hogy az emberek szüntelenül marják és falják és gyűlölik egymást. Ne legyünk emberek, mondtuk magunknak, legyünk fákká, legyünk árnyékká, gallyá, legyünk lábnyomokká. Legyünk meztelenek, alapítsuk meg a meztelenek birodalmát, legyünk áttetszőek és félelmet nem ismerők."

"Úgy gondolom, hogy a szabad szerelem nem ér semmit, ha nem gyakorolják. Decio főleg abban lát problémát, hogy a telepen sokkal több a férfi, mint a nő, és a nők többsége a régi előítéletek rabja, s elutasítja a többférjűséget."

"A négerek végül nem csatlakoztak hozzánk, ragaszkodtak ahhoz, hogy visszatérnek a hajóra, noha Decio igyekezett nekik elmagyarázni, hogy a telepen szabadok lennének, és azt mondogatta, hogy Frídom, frídom. A szlávok elmentek, hogy aranyat keressenek a magyarok elleni felkelés céljaira."

"Decio is sokat iszik. Egy alkalommal ittasan ránk tört, amikor Germaine-nel épp az ágyban voltunk, s ahelyett, hogy elment volna, föl-alá járkált a helyiségben, s azt kiabálta, hogy Basszatok, csak basszatok, a baszás az emberiség jövője."

"Az egyéni szabadságot ideiglenesen felfüggesztették, mert kiderült, hogy az emberek még nem elég érettek hozzá, noha továbbra is a célunk marad, különös tekintettel arra, hogy a harmonikus fejlődés legelső feltételét jelenti."

"Az alkotmány szerint a nők közösek, de a problémák megelőzése érdekében a Végrehajtó Tanács dönt arról, melyikük kivel fog szeretkezni. Néha azonban terven felüli szeretkezésekre is sor kerül."

"Mindegyikünk érdeke egybevág a közösség érdekével. Előbb a szükséges, aztán a hasznos, s csak a legvégén a kellemes."

"Decio visszatért a telepre, fejsze volt a kezében, és ki akarta dönteni az udvaron álló árbocot, amelyen a vörös-fekete zászló leng."
--------------------------------------
A könyv első felében egy levélformában megírt visszaemlékezéssel találkozik az olvasó, 1902-ből. A szerző - vélhetőleg - egy ifjúkorában anarchista férfi, aki egykori szerelmének levélben foglalja össze életét, nézeteit, reményeit és csalódásait. A kötet második, hosszabb fele naplóformában meséli el egy 1855-ös tapasztalat élményeit, ami egyrészt főként olasz, francia, német, svájci, osztrák és szlovák (!) kivándorlók Európából Brazíliába tartó hajóútját, másrészt az ezek által ott megalapított - ugyancsak anarchista, itt-ott kommunista színezetű - Fraternitas nevű utópisztikus közösség életét, fokozatos hanyatlását és bukását meséli el.

A település Fraternitas/Testvériség elnevezése nem véletlen: az egész kötet a nagy francia forradalom eszméinek, a szabadság-egyenlőség-testvériség szentháromságának elvi és gyakorlati kérdéseit taglalja egy színes parabolában; Madách Az ember tragédiájának mintájára alcímként azt adhatnánk neki: Az eszmék tragédiája.

Hiszen erről szól Patrik Ouředník remekbe szabott műve: bármilyen elvont és magasztos eszme, mely az emberi agyból kipattanni csak képes, attól a minutumtól kezdve, hogy azt emberi lények megkísérlik a gyakorlatba átültetni, korrumpálódik, bemocskolódik, elhal.

A kivándorlók hozzák magukkal kulturális örökségüket, a franciák közgyűléseket tartanak, a szlovákok a magyar elnyomás ellen küzdenek - s teszik ezt annak ellenére, hogy az alapgondolatok egyike: elszakadni a gyökerektől. Minden náció s benne minden egyed saját származásának foglya, melyen felülemelkedni nem képes, s attól a pillanattól kezdve, hogy az alaktalan eszmének, a megvalósítandó jónak ki-ki saját ízlése és vélekedése szerint szabja meg az utat, melyet követni kell a kívánt cél eléréséhez, minden idealizmusnak vége: a legtisztább, legnemesebb, legfelemelőbb gondolat is önnön groteszk és torz karikatúrájává válik - adott esetben akár az eredeti gondolat totális ellentétévé.

Ki korpa közé keveredik, megeszik a disznók - mi emberek közé keveredik, vége. Az intézményesülés az eszme halála.

Ajánlott olvasmány nemzetvezetőknek és nemzetveszejtőknek, pártosoknak és pártatlanoknak, nacionalistáknak, anarchistáknak és kommunistáknak, prófétáknak és vallásalapítóknak. Meg azoknak, akik nem tartoznak sehova - ha vannak ilyenek.