Andrzej Kuśniewicz: Holt nyelvek órája

Európa Könyvkiadó, Budapest 1981

182 oldal

A kitűnő lengyel író legújabb regénye az első világháború utolsó évében játszódik, már a monarchia sorsát megpecsételő döntő ütközetek után. Alfred Kiekeritz osztrák főhadnagy, a régi porcelánok, rézmetszetek, ikonok szenvedélyes gyűjtője, egy csapat orosz hadifogollyal és kisszámú őrséggel egy kárpátaljai városkában húzódik meg. Ez az átszellemült műértő és megszállott esztéta a művészet megidézésével próbálja magát fölvértezni a mindenütt jelenvaló halállal szemben. Jelképek, szimbólumok és mítoszok labirintusán át vergődve igyekszik kifürkészni a "holt nyelvek" titkát.
Kuśniewicz nagy szuggesztivitással idézi meg a századforduló szépségeszményét. Még a háború nyomait viselő táj is művészetté szublimálódik: "...estefelé, amikor a hegyek megkékülnek...megerősödnek az illatok, és az estéli csöndben tisztán hallani egy Mahler-szimfónia ütemeit. Amikor pedig napfölkelte előtt derengeni kezd, amikor a ködrétegek, egyik a másik után, átbuknak a hágón a völgybe, legördülnek a vízmosásokban és szurdokokban, akkor Brahms uralkodik. És néha Chopin." A regény alapján készült film nagy sikert aratott Lengyelországban.

http://www.antikvarium.hu/ant/book.php?konyv-cim=holt-nyelvek-oraja&ID=30086

-------------------------------

"Az asszony beszélt, ő pedig, bár az utóbbi időben úgy-ahogy megtanult lengyelül is, ukránul is, nem értett mindent, következésképpen a mellette álló főerdész, Alois Szwanda fordította le németre az asszony szavait, ő pedig, fejét kissé balra döntve, jobb kezét a csípőjére helyezve, figyelmesen hallgatta, másik kezét, tenyérrel fölfelé, a jóasszony tartotta gyengéden barna ujjaival."

"A halál ez esetben csak a jövőbe nyíló, ígéretesen kitárt kapu, a jövő bejárata vagy küszöbe, egy magasabb cél vagy fokozat elérésének feltétele, a legfontosabb, a kizárólagosan lényeges ígérete, annak ígérete, ami ezen időleges, jelentéktelen, mert mulandó és átmeneti, tévesen egyetlen reális életnek nevezett lét után következik, hiszen tudjuk, hogy az az igazi csak akkor kezdődik, ha átlépjük a küszöböt, hogy a Styx foyló túlsó partján vár ránk."

"A hervadás általában vonzóbb, mint a füvek illata augusztus végén."

"Ki tudja, tán valahol ott, a hegyek fölött, csillagok is vannak, de az ablak fekete és vak, és hold sincsen ma, mert újhold napja van. Alfred Kiekeritz főhadnagy időről időre, különösképpen azóta, hogy összeismerkedett Szwanda főerdésszel, elballag a fűrészmalomhoz vagy a friss tarvágás után maradt, napsütötte hegyoldalba. Ziháló tüdővel, köhécselve üldögél egy farönkön vagy egy lekérgezett fenyőtörzsön. De előbb leterít egy újságot, hogy be ne piszkítsa ruháját a friss gyanta. A derűs napokon, noha már beköszöntött az ősz, még meleg van, és a száraz füvek, hervadó gyomok, rönkök és rőzsehalmok között méhek repkednek, leginkább fekete, bozontos poszméhek. Nagy ritkán gyík surran el előtte. A főhadnagy ilyenkor megdermed, visszatartja a lélegzetét, elfojtja a köhögést, hogy el ne riassza."

"Olasz front, orosz front: melyik a rosszabb? Mindig minden rosszabb."

"Élnek itt olyasmivel foglalatoskodó vénasszonyok, akik minden bizonnyal lepaktáltak a ditkóval, ahogy errefelé mondják, vagyis az ördöggel. - Hogy mondják? Ditko? - a főhadnagynak tetszett ez a szó, a hangulatát ízlelgetve néhányszor megismételte: - ditko, ditko."

"Voltaképp furcsán okoskodnak ezek az emberek a szökésről. Hisz messziről valók, isten tudja, honnét, a világ végéről, még Ázsiából is. Odahív egyet, az arca lapos és széles, mint a tál, és megkérdezi: igen, jól sejtette, Tobolszkból való. Az Szibériában van. Messze, messze. - Mit gondolsz, Vanyka, hány nap az út odáig gyalogszerrel, mit? Na látod, fülig ér a szád, az ázsiai képed kétszeresére dagad, és mégsem tudod megmondani. - Kiekeritz főhadnagy is nevet. - Hány kilométer fárasztó gyalogút? Ezer, kétezer vagy háromezer és még annál is több? És itt, nálunk, jobb, mint a lágerban, vasárnap zsír is jut a krumplira és a kására, igaz-e? A szemetek is ragyog tőle. A kenyér, meg kell hagyni, csapnivaló, ragacsos, merő korpa és ráadásul szalma meg pelyva, mit tegyünk, ez van, elvégre a háború ötödik évében járunk. De akkor mi hajtja-űzi őket? A honvágy? Ostobaság! Hiszen a háborúnak egyszer csak vége lesz, még néhány hónap, kettő, legfeljebb fél év, egy kis türelem, és itt a fájrant, a béke, parádésan, vagonokban szállítanak házhoz benneteket, vagy nem? Na, mit szólsz ehhez, hogy is hívnak?"

"Alfred Kiekeritz főhadnagy például azt állítja, hogy estefelé, amikor a hegyek megkékülnek, s végigjárják a gyöngyezüsttől a hol felragyogó, hogy kihunyó sötétkék porral meghintett feketéig a teljes színskálát, megerősödnek az illatok, és ő, az estéli csöndben, tisztán hallja egy Mahler-szimfónia ütemeit. Amikor pedig napfölkelte előtt derengeni kezd, amikor a ködrétegek, egyik a másik után, átbuknak a hágón a völgybe, legördülnek a vízmosásokban és szurdokokban, akkor Brahms uralkodik. És néha Chopin."

"Kiekeritz főhadnagy helyeslően bólogat, amikor házigazdája úgy beszél a vadászatról, mint egy sajátos fajta szertartásól, ceremóniáról, misztériumról."

"És a völgyben a hadifoglyok. Hallani a beszélgetésüket, a kiabálásukat, az éneklésüket. Micsoda emberek! Már ami az állandó szökéseket illeti. Vakon, térkép és iránytű nélkül vágnak neki az útnak, tán csak a fák árnyéka, a nap és a csillagok állása szerint tájékozódnak. Hegyeken, hegyláncokon át, és a hegyláncok szurdokokkal szabdalt gerincein át, télen és tavasszal is, megesik, derékig gázolva a hóbuckákban, mert a hó sokáig kitart, néha júniusig is, elfekszik a hegyekben. Belezuhannak a hasadékokba, üregekbe, a két méter és még annál is mélyebb, hóval teli gödrökbe, még most is ott vannak, messziről látni őket, amikor felenged a fagy, és megolvad a hó. A fej, megesik, leválik a törzstől, a nyaktól, amelynek csigolyái, miután lerágták a rókák, és lecsipegették a madarak, úgy meredeznek a lehullott levelek, tűlevelek közül, mint egy fehér, csontból faragott dugóhúzó. Félreeső helyeken, távol a házaktól, a három évvel ezelőtti hadjárat maradványai is fellelhetők. Áfonya- vagy gombaszedés közben egy-egy kölyök, vénasszony, öregember, miközben ájtatosan a mellére írja a hármas, görög katolikus keresztet: - Hoszpodi, pomiluj! Vicsnaja pamjaty! - hajlongva hátrál a helyről, ahol megjelent előtte ez a formájában már nem emberi lény, aki valaha ember volt, de olyannyira kiszáradt, nemegyszer a csupasz csontig lemeztelenítették, tisztára preparálták a hangyák és a temetőbogarak, hogy gyökérnek tetszik, amit a vihar fordított ki a földből. Olyanok is akadnak, akik fejjel lefelé, szétvetett karral és lábbal fekszenek: bizonyára lefelé futottak a lejtőn, tán menekültek, menedéket kerestek, és ordítottak a rémülettől, mások pedig arccal, pontosabban azzal, ami hajdani arcukból maradt, az ég felé fordulva hevernek; a hátukon pihennek, laposan, karjuk a törzs mellett, mint díszszemlén, vagy másképpen, hetykén, sőt bohócosan, mondhatnánk balettpózban, nem tudni, miért, keresztbe font lábbal, szétvetett karral fekszenek. Előfordul, hogy a közelükben, az avar alatt ott hever a fegyverük, néha már a fű is benőtte, és ilyenkor nyilvánvaló, ki fekszik ott: ha mannlicher, akkor a mienk, osztrák katona, tán földi, ha ellenben nyársat formáló szurony meredezik a puskáján, hát akkor orosz, kacap, tán a málladozó sapkája is előkerül valahonnét. Vagy a csajkája. De leginkább hüvely meg kulacs akad a közelben. A faluban a gyerekek őriznek efféléket, és értékes zsákmánynak tartják, a háború gyümölcse. Rozsdás szuronyokat is. Konyhakésnek használják.
A tapasztalat azt mutatja, hogy először valamilyen állat, róka vagy madár, például egerészölyv, héja, esetleg közönséges varjú - mert télen, nyilvánvaló, a hangyák nem járkálnak, hanem a magas, vörhenyes, hóval borított bolyban alszanak - lerágja a szemhéjat, nyugodtan befalja azt, amit alatta talál, az általában már beesett, megpuhult, zavaros szemgolyót, aztán az ajkakhoz lát, az orrcimpákhoz, és csak ezek után kerül sor a fülkagylóra valamint az arcra, és a legvégén a keményebb részekre, az izomra és a porcokra. Következésképp a fej rendkívül csúnya, elrettentő, sőt undorító e gasztronómiai beavatkozás után. Nem csoda, hogy aki a látványt nem szokta, háromszor is keresztet vetve, hátrálva, minél gyorsabban igyekszik a lehető legmesszibbre kerülni e helytől. Néha egy-egy könyörületes és kevésbé ijedős lélek betakarja a holtat egy ággal; máskor csak a hó temeti be. A mész, a foszfor és a vas visszatér ősforrásához. A természetben semmi sem vész el."

"És váratlan ráeszmélés: hát ez meg mi? (a köhögésroham hirtelen, váratlanul, ahogy jött, véget is ért egy fulladásos roham közepén, érzi, hogy tele van a szájürege, az arca kidagad, pufók, fölöttébb nevetséges, de a főerdész már felugrott a székből ,idegesen fut egy kancsó vízért, hajtja a verandán dübörgő léptekkel rohanó, rémült Nasztusát, már az öreg Jevka is kinézett a konyhából, kezében az ebédre megkopasztott kakas: Schneller! Schneller! Schneller, zum Teufel!), és meghökkenés: káprázik a szemem? itt? ilyen csodát! Igen, a veranda lépcsője alól egy sáros, baromfiétekkel megrakott, tyúklábnyomoktól maszatos, eredeti, a lehető legeredetibb meisseni porcelán tányér kandikál ki. "

"Várjon csak... A nemrégiben láttam egy másik ilyenformát, tán még nagyobb is, salátástál ugyanebből a virágos szervizből, valahol bent kell lennie. Nasztka! - szól a lánynak, hogy keresse meg. Na és előkerül. A ribizkebokor alatt volt, a pulykáknak állt benne a víz."

"Ily módon növekszik, gazdagodik, gyarapszik Kiekeritz gyűjteménye."

"A tizenkilencedik századot - magyarázta a kézikönyv szerzője - a nazarénus festők századának nevezzük. A helyi, primitív vallásos művészeten határozottan idegen, nyugati hatás mutatható ki. Már ami az Osztrák-Magyar Monarchia területét illeti. A Balkánon valamint Oroszországban, meglehet, más a helyzet. A bécsi tudós azonban szándékosan a monarchia területére korlátozza kutatásait. Gyakorlatilag Kelet-Galíciára és Bukovinára, Kelet-Szlovákiára valamint Erdély északi részére, továbbá a Tiszától északra fekvő magyar területekre. Különösen értékesek a veraikonnak nevezett ikonok, amelyek Szent Veronika kendőjét ábrázolják különböző változatokban."

"Kár, hogy nem sikerült magával hoznia az azon a nyáron, a Podóliában, majd pedig Ukrajnában látott rokokó porcelán figurákat: a váratlan riadó megakadályozta abban, hogy összeszedje s úgy csomagolja be őket, hogy ne törjenek össze az úton, arról nem is szólva, hogy málhás állatot vagy szekeret kellett volna szereznie."

"Már az is, amit sikerült összeszednie, meglehetősen sokat ért, de nehéz így kapásból megállapítani, hogy konkrétan mennyit, ilyen vagy olyan pénznemben. Például először is a kristályserleg, amelyet egy napóleoni ütközet képe díszít, és a babérkoszorú közepén a császár nevének kezdőbetűje, egy nagy N látható."

"Egyes feltételezések szerint a fulladásos halál olyan gyönyörérzettel jár, mint a szeretkezési aktus. Nem kizárt, de hogyan lehet megbizonyosodni róla? Kérdezzünk meg egy kötélről levágott embert?"

"A főhadnagy (még mindig a rönkön ülve) ezt gondolja: fenyőrigó. Fenyőrigó pirított kenyéren. Pompás étek! És egy menü a sok közül: sült hús besamelmártásban (à la XIV. Lajos, a megboldogult öreg császár számára, köztudott, nem volt ebéd az ebéd sült hús nélkül), aztán például fürj à la Sacher (az is köztudott, hogy Sachernál kapni a legízletesebb, malagával elkészített fürjet), aztán fenyőrigó pirított kenyéren, vagy nagy békaszín, azaz szalonka, vadászosan (nyomban alacsonyan fekvő rétek jutnak az ember eszébe, párás erdei tisztások, hajnal előtti köd, valamint a naplemente után egyre sűrűsödő, rózsaszín félhomány és égerfaligetek, tovább sűrű mogyorósok, s a felettük áthúzó hosszú csőrű, nehézkes madarak), és befejezésül tiroli rétes - hohó! - és egy pohárka Altvater (a címkén szakálla pofa, stájer vagy tiroli ruhában, amint poharát emeli), igen igen. Egy pohárka snapsz aperitifnek - erről kis híján megfeledkezett."

"A cipője orrával meglökött egy aranyozott, bőrbe kötött, kisalakú könyvet, benne ex libris, ugyanolyan címerrel, amilyent a bejárat fölött látott. Lehajolt, fölvette a könyvet, belelapozott szarvasbőr kesztyűs ujjával. Elolvasta a kissé, éppen hogy egy kicsit sáros címlapot, valaki rátaposott a mocskos cipőjével. Lafontaine Mesék. Régi, párizsi kiadás, feltehetőleg rézmetszetekkel illusztrálva."

"Ily módon sikerült Alfred Kiekeritz főhadnagynak nem csupán megszoknia a háborút, hanem, ami ennél is fontosabb, ráadásul valamilyen tompultság vet erőt rajta a káprázatos benyomásokkal való túltelítettségből. Tűzvészek és hajszák, és kivégzések, mert könyörtelenül kivégeztek mindenkit, akit rablással, az udvarházak, raktárak, kisvárosok elleni támadással, továbbá felforgató tevékenységgel, a bolsevikok iránti szimpátiával vagy bármi egyébbel gyanúsítottak - és mindehhez a buja nyár, az állandóan napos idő forrósága, a virágzó hársfák és mályvák illata, a romantikus, lenyűgöző tüzek, a füst, a füstben röpködő lepkék, méhek és dongók, az illatkoktél és az illatokkal egybeolvadó, az illatokat kísérő dallam, a lángok nesze, a tűz lobogása, mint ezer meg ezer ördögszárny, a förgeteg, amelyet a tűz szült és szított, s amely a szomszédos tetőkre, zsúpfedelekre, boglyákra és kazlakra, sőt még a méhesekre is átvitte a tüzet, merthogy azok is égtek az őrült méhrajok táncos örvényeiben és keringésében, a füstöt magas, vízszintes oszloppá növelő, változatos, rongyos alakzatokká szaggató vad széllökések - mindez együtt eleinte csodálatosnak, rendkívülinek, lenyűgözőnek tetszett, ám bizonyos idő után elszürkült, már nem ejtette ámulatba, fárasztani kezdte. Néha olybá tetszett az egész, mint egy modern stílusú, gondosan rendezett, őrült balett. Voltak szólisták, és volt kórus is. Maga a tűzvész alakította a színpadi helyzeteket, maga játszotta a zenekar és a díszlet szerepét is. Sortüzek dördülése - mint amikor tust húz a zenekar, vagy másszor, mint az előadás végén felcsendülő ováció, az egyes zenei frázisokat, vagy tán egy dráma egyes felvonásait, jeleneteit elválasztó pontok."

"Éjjel-nappal illatoznak a fenyők. Így fognak illatozni végestelen végig, mert az már úgy van, hogy a fák tovább élnek, mint az emberek."

"- Sajnos, az az érzésem, hogy nem segíthetek magán. Nem változtathatom meg a sorsát, és nem vehetem föl a harcot a rosszal. Feltéve, hogy az, amiben él, valóban rossz. Ennek eldöntése nem az én feladatom. Nem vagyok sem ördögűző, sem gyóntató atya. És különben is, ki vagy mi ellen kellene harcolnom? És miért? Semmit sem tudunk egymásról. Légüres térben élünk. Időről irőre érzünk valamit, feldereng valami, de senki sem tudja pontosan, hogy mi az."

"Ám a cigányasszony, arccal Kiekeritz főhadnagy felé fordulva, egy percnyi hallgatás után, a fölismerhetetlenségig megváltozott, zörgő és rekedt, csikorgóan éles gyerek- vagy madárhangon, majd férfias, rekedt torokhangon így szólt: - Hillél Lévi-Salitt reb vagyok, akinek meglátogattad a sírját Ukrajnában, a Skwira nevű faluban. Úgy bizony, Alfred kispapom, kispapnak nevezlek, mert még nem bújtál ki a pólyából, és nem szabadultál meg a gubótól sem, mint azt a rovar teszi, amikor óvatosan kibújik belőle, bezárt, összeragadt szárnyakkal, amelyeket laposan egymásra fektet a hátán, a nyakától a potroha végéig. Változatlanul éretlen ifjú vagy, éveid ellenére, a leélt évek ellenére, és éppen ezért elnyered a bocsánat és a befogadtatás kegyelmét, mivelhogy korán halsz meg. Nemsokára, nemsokára. Ezt kérdezted? Ezt akartad tudni? Erre a kérdésre akartál választ? Hát akkor nesze! Hát akkor nesze! Nesze! Nesze! Nesze! - minekutána az asszony, a még mindig az íróasztal szélén ülő főhadnagy térde fölé hajolva, egyre gyorsabban folytatta, de halkan és érthetetlenül, rekedten motyogva, mintha imádságot mormolna, mintha litániát mondana, Kiekeritz főhadnagy számára érthetetlen nyelven, talán héberül - gondolta Kiekeritz -, talán arameusul, esetleg törökül, megtanulhatta ezt a nyelvet, még akkor amikor isten tudja, merre csatangolt a cirkusszal, bár valószínűleg nem létező nyelven beszélt, egy titkos tudomány holt és mesterséges nyelvén, azén a tudományén, amelyet, meglehet, szolgált, amelynek réges-rég és örökre eladta magát."

"'L'assassinat est, c'est connu, l'un des beaux-arts' - és megvonta a vállát: köztudott? Miért? Honnét ismeri ezt a sort, amely az élet kioltásában - ugyan, nevezzük néven a gyereket, a gyilkosságban - rejlő művészet jellegéről fecseg? és a katonai hadműveletek idején mit nevezhetünk a mindennemű fegyveres harctól elválaszthatatlan ölésnek, és mit gyilkolásnak? A halál műalkotása? Nonszensz? Csak az Isten a megmondhatója!"

"De a fiú, Alfred Kiekeritz ulánus főhadnagy, ebben a pillanatban már nem élt."

"És így történt, hogy a ládában fekvő halott mellett csak Liza Kut, a halál istenének hű szolgálóleánya őrködött."

"A ládába, sietve, ahogy jött, bedobáltak néhány olajnyomatot, két vagy három ikont, tovább az epheszoszi Diana gondosan kötszerbe bagyulált, miniatűr másolatát is."

"Na és a vonat kigördült a turkai állomásról, és ezerkilencszáztizennyolc november tizenhatodikán átlépte a határt Uzsoknál, ahol is el kellett takarítani a sínekről az éjszakai viharban képződött hóbuckákat. Valaki azt mondta, hogy Ungvár után, a magyar völgyekben, még nincs hó, és elég meleg van. Liza, vékony kabátjában fázósan kuporogva a ládán, a katonáktól kapott lókolbászt evett."
----------------------
Az I. világháború, az Osztrák-Magyar Monarchia (és saját életének) utolsó heteiben, hónapjaiban Alfred Kiekeritz főhadnagy, a monarchia tisztje valahol a Kárpátokban, egy letűnőfélben levő kor és birodalom romjai, földre szórt, semmibe vett és megtaposott értékei, élő és rég halott orosz hadifoglyok közt, az őt körülvevő táj szépségében gyönyörködve elmélkedik a mulandóságon és az igaz értékeken, miközben kénytelen szembesülni azzal, hogy nem csupán az őt körülvevő világ van menthetetlenül oda, hanem saját élete is kihunyófélben van.

Hatalmas kontrasztok könyve ez: szinte érezni a Kárpátok erdeinek lapokból áradó késő őszi és kora téli illatát, melybe ugyanakkor bele-belevegyül a pusztulás és a rothadás, az égő házak, a kivégzőosztagok sortüzei nyomán felszálló puskapor és a bomló holttestek szaga.

Kiekeritz főhadnagy, aki a tuberkulózis végső stádiumában az erdők illatát, az erdők talaján oszlófélben levő holttestek és a rommá lőtt épületekből felszálló füst szagát belélegezve a fulladásos halálról (is) elmélkedik, döbbenten csodálkozik el hol a természet szépségén, hol a romok közt és a frontok okozta rombolás nyomán elé táruló borzalmakon és a borzalmak közt megbúvó, talán még megdöbbentőbb értékeken.

Szinte hitetlenkedve szemléli azt, hogy a Szibériából származó, Galíciában fogságba esett orosz hadifoglyok a fogolytábor relatív biztonságát feladva térkép, iránytű és helyismeret nélkül szöknek el és vágnak neki a hazafelé tartó útnak, melynek során garantáltan rájuk talál a halál a Kárpátok zegzugai közt. Kiekeritz főhadnagy nem hisz a szemeinek akkor sem, amikor egy paraszti gazdaság udvarán a tyúkudvar szárnyasainak etetőtáljáról kideríti, hogy az valódi, talán éppen XVII.-XVIII. századi meisseni porcelán. Már-már szenvtelenül szemléli egy rommá lőtt és kifosztott gazdaság házi könyvtárának padlón heverő, kézműves és rézmetszetekkel ellátott kötetén a rabló, fosztogató lábnyomát. Menteni próbálja a menthetőt: gyűjtögeti a kincseket, a múlt relikviáit - s teszi ezt abban a tudatban, hogy próbálkozása eleve hiábavaló. Nap nap után kénytelen szembenézni azzal, hogy minden mulandó, minden odavész: hadifoglyok, katonák, banditák, meisseni porcelán és rézmetszetes könyv, páratlan podóliai ikonok, a Monarchia, a régi rend világa, minden, mi halandó.

Alfred Kiekeritz apránként rájön arra, hogy minden, legyen az érték vagy sem, úgy tűnik oda, úgy vész el, hogy a természet, a környezet, a világ egésze azt teljesen szenvtelenül, úgymond sine ira et studio, harag és részrehajlás nélkül szemléli. A Kiekeritz által szemlélt természetben az is gyönyörű, hogy teljesen semleges minden iránt: meisseni porcelán vagy bomló holttest, őszi szín- és illatorgia vagy füstölgő romok, háború vagy béke - egyre megy.

Végül Alfred Kiekeritz a holt nyelvek óráján egy cigányasszony szájából kénytelen tudomásul venni, hogy ő is hamarosan oda - s mire véget ér a háború 1918 novemberében, nem csak egy birodalom és egy soha vissza nem térő világ száll sírba, hanem Alfred Kiekeritz főhadnagy is.

A főhadnagy holttestét Magyarországra szállító vonatban az Alfred Kiekeritz főhadnagy földi maradványait rejtő deszkaládába figyelmes kezek jelképesen néhány, a főhadnagy által korábban az enyészettől megmentett tárgyat is elhelyeznek.

Így nem csupán Kiekeritz, hanem az általa még megmenteni kívánt világ utolsó maradványai is egy névtelen koporsóban tartanak a teljes megsemmisülés és a totális felejtés felé - miközben a Kárpátokban már ugyanúgy havazik, mint bármikor máskor, s mikor még a magyar alföldre ugyanúgy nem jött el a tél, mint bármikor máskor sem. A természetnek egyre megy.

Vanitatum vanitas, omnia vanitas.

Fantasztikus hangulatú, valódi "Keleten a helyzet változatlan" ez a könyv - Andrzej Kuśniewicz remekműve melegen ajánlott mindenkinek, aki úgy véli, hogy a plázák és bevásárlóközpontok vasárnapi nyitvatartási rendjének kérdésén vagy a valótlanságshow-kon túl is van élet. Még akkor is, ha az az élet ugyanúgy tovatűnik majdan, mint a talmi csillogás világa.