Vitaliano Brancati: Szicíliai Don Giovanni - A szép Antonio

Európa Könyvkiadó, Budapest 1972

407 oldal

Különös, mulatságos Don Juannal ismerkedünk meg a Szicíliai Don Giovanni-ban: Giovanni Percolla, ez a kedves, és barátaihoz hasonlóan nőbolond fiú, aki három nővérével éli együtt langyos, kényelmes hétköznapjait Catalinában, beleszeret egy gyönyörű lányba, feleségül veszi, s Milánóba költözik vele. Imádja a feleségét, mégis gyötrelem az élete, mert nem tudja megszokni a koránkelést, a munkát, a hideg éghajlatot. Végül is, amikor egyszer hazalátogat, boldogan süllyed vissza a szicíliai édes semmittevésbe. – Ő csak komikus figura, de A szép Antonio (amelyből egy nagy sikerű film készült, s ezt Magyarországon is bemutatták) hőse már tragikomikus. Antonio a legszebb fiú a városban, a nők bálványa, apja valóságos legendákat terjeszt kalandjairól, s amikor megnősíti,a remek fiúról kiderül, hogy… Szóval Antonio csődöt mond a házasságban.

http://konyvbarlang.hu/index.php?sid=0NQXML7weRUoMKH&me=036002&te=39738
-------------------

"Giovanni Percolla negyvenesztendős volt, s tíz éve élt együtt három leánytestvérével, akik közül a legfiatalabb 'hadiözvegynek' vallotta magát."

"Mindazonáltal, ennek az embernek az életén a nő gondolata uralkodott."

"A három cimbora, a bársonyba tekeredve és a port meg a felfeslett varrásokat rágcsálva, lilára bökdöste könyökével egymás oldalát, így hangsúlyozva, hogyan villan ki egy-egy húsdarab a lány ruhái közül, hogyan veti keresztbe a lábát, hogyan feszül meg a keble, amint az asztalra könyököl."

"Éveket tudtak volna eltölteni egy profil vagy akár egy kéz csodálatával. Életük soha nem volt olyan változatos, mint mikor a szemük elő táruló látvány sokáig változatlan maradt. Ó, hisz több minden van egy lány szemében, mint az egész afrikai kontinensen; mennyi viszontagság mennyi találkozás, szerencse és balszerencse!"

"Miközben a bolt pultja mögött ülve a pénztáros beszámolóját hallgatta, Giovanni balra fordult, s mély sóhajjal unokabátyja fülébe súgta: - Ha tudnád, milyen érzést ezt hallani: 'Giovanni, te valóságos isten vagy a szerelemben!'"

"A jól megtermett szép nőknek megvolt az a képessége, sokkal inkább, mint a nagydarab férfiaknak hogy egy láblendítéssel, egy szempillarebbenéssel, álluk öklükre támasztásával figyelmeztessenek: a jövő semmi jót sem ígér. Így például Giovanni felkérésére, mikor egy keringő első ütemeinél, lelkét a Madonnának és Szent Ágotának ajánlva, odamerészkedett egy ilyen hatalmas, szép, szerelmes és hűséges német lányhoz, amaz nemcsak avval válaszolt, hogy tudomást sem vett róla, de szemöldöke egyszersmind megjósolta, hogy rövidesen kitör a háború, s Európát villámok pusztítják el. Giovannit mintha e mennykőcsapások egyike égette volna hamuvá, mire visszatért a helyére. - Hiába, nincs mit tenni! - dünnyögte magában. - Nincs mit tenni!"

"Mondjuk ki kertelés nélkül? Giovanni Percolla harminchat esztendős korára soha meg nem csókolt egy tisztességes lányt, sohasem borzongott éjszaka a kertkapunál lesve, hogy egy leány, mihelyt apja szobájában kialszik a fény, hosszú fehér ingében botladozva közeledjék a sötét fák között. Nem írt és nem kapott egyetlen szerelmes levelet, s a telefonkagyló sosem simogatta fülét e szóval: 'szerelemem'."

"Hát, az asszonyokkal ez volt a helyzet. Egy szomszédasszony, negyvenes, csinos özvegy, a szalonban várakozván Giovanni vásárlókörúton járó húgaira, olyan kellemes csevegésbe kezdett a házigazdával, hogy kacagása az utcára is kihallatszott. Szó ami szó, később aztán nem hallatszott már semmi. Ám a kapcsolat el is akadt ott és akkor, mivel az özvegy megsúgta Giovanninak, hogy csakis délután négykor találkozhatnak, amikor pedig Giovanni aludni szokott. 'Azt már nem! Nekem aludnom kell!'
És ezt az asszonyt nem követte egyetlen másik sem."

"- Nősülj már meg! - intették a nagybácsik.
Ő meg a takarók közt dünnyögött, akár a meleg hamuban megzavart macska: - Jaj, istenem!... Hagyjatok békén még egy évig!
A gondolatra, hogy minden áldott éjjel egy nővel kell aludnia, olyan vértolulásokat kapott, mint a katonai szolgálatéra egy ötvenéves férfi, akit soha nem soroztak be."

"Ez a férfi, aki egy boka megpillantásától elájult, rettegve gondolt arra, hogy egy hideg térd érhet hozzá éjszaka, vagy délután nyílik az ajtó, s egy bekandikáló fej rászól: 'Túl sokáig alszol, Giovanni!'"

"Giovanni pedig, egyedül maradván, beszerzett egy meztelen nőkkel teli színes képeslapot, s azt forgatta előröl hátra, hátulról előre, míg csak álomba nem szenderült. E gyakorlat helyettesítette, némi energiamegtakarítással, a nőkről való tereferét."

"Márpedig Giovannival igenis történt valami, méghozzá olyan óriási dolog, hogy ha csak álmodta volna is, vagy egy hónapig nem tér magához, s minden este szívdobogva, szorongva bújik ágyába, hátha megismétlődik a kellemes és borzongató álom.
Maria Antonietta kisasszony, Marconella márkiék lánya, ránézett!
Ennyi az egész?, kérdik az olvasók.
Ennyi!"

"Tudni való továbbá, hogy Catania történelmének legfontosabb tényezője nem a szokások, a kereskedelem, az épületek vagy a felkelések története, hanem a pillantásoké. A város teli van eseményekkel, barátságokkal, civódásokkal, szerelmekkel és sértésekkel, amelyek csupán a férfiak és nők egymást keresztező tekintetében zajlanak le; egyébiránt az élet szegényes és unalmas."

"A nők hosszú órákon keresztül lesütött szemmel fogadják a pillantásokat, lassan-lassan kigyúlva a finom fénygyűrűben, melyet a százával feléjük szikrázó tekintetek formálnak egy-egy arc körül. Viszonozni ritkán viszonozzák. De ha mégis, ha egyetlen szemvillanásnyira is, fölemelik lehajtott fejüket, ezzel egy férfi életének egész menete és tartalma megváltozott. Ha a nő nem néz föl, a dolgok, fiatal vagy középkorú férfi számára egyaránt, mennek tovább a maguk útján: egyhangúan, köznapian, fantáziátlanul, szomorúan: már amilyen maga az emberi élet. Ám ha fölnéz, csak fél szemmel is, ő, akkor az élet voltaképpen mégsem olyan szomorú, s a költő Leopardi mit sem tudott erről a világról."

"És eljött élete első álmatlan éjszakája; ő, aki a délutánt se látta soha, mert átaludta azt is, most felfedezte, milyen baljósan komorak a levetett ruhák hajnali kettő és négy között."

"A város, nem bírván tovább küzdeni az unalom s a kábultság ellen, és megadva magát a legyeknek és szúnyogoknak, amelyeket elkergetni senkiben sincs már kézlendítésnyi erő, zászlót is tűzött ki: fehér lepedő csüng petyhüdten egy tornyocska magasából, ahova előző nap terítették száradni."

"Állandóan valami szédítő magasságban érezte magát; éjszakánként, míg barátai beszélgettek, szeme a Siriustól a Jupiterig, a Göncölszekértől az Algolig szerte bolyongott. Valahány tekintetet csak vetett egész eddigi életében az égboltra, összevéve sem lehetett egytizede annak, amennyiszer most pillantott föl rá este nyolc és hajnali három óra között. Egyetemesség-érzése elmélyült: ezer esztendeje szerette Ninettát, aki egy személyben volt minden hajdani szép nő, ő maga pedig minden híres férfiú. Egy éjjel, mikor éppen Julius Caesarként igyekezett Kleopátra-Ninettához, szórakozottan betévedt egy elreteszelt ablakú házba, ahol a választása, bármily meglepő, a legrútabb leányzóra esett. Mióta a toszkán szépséget szerette, szégyellt pucéron, zavaros tekintettel mutatkozni a Szépség előtt, mintha csak Ninetta tekintete ragyogna valamennyi nő tekintetében, aki nem mondható csúnyának. Bizonyos, egyébiránt ritkán követelőző szükségleteinek kielégítése végett egy mind tőle, mind Ninettától idegen nemhez fordult: a báj nélküli nőkéhez."

"De hát micsoda is végső soron a női mell? Miért az a sok-sok órányi fecsegés róla, hogy milyen a formája, a színe, a melege, hogy kemény-e vagy puha? ... Sok-sok óra, amely összegezve napokat, hónapokat, talán éveket tesz ki!
Micsoda sorsrendelés az, hogy ennyit kelljen beszélni két kavicsról vagy zsömléről?! ... És a vér hányszor lüktetett át pirosan a meztelen nők képein?!..."

"A márványkeretes ablaknál, az eloltott lámpa s a sűrű csillagos ég alatt, Ninetta megfogta jegyese vaskos kezét, és nevet adott mindegyik ujjának. E nevek az ő szabadságjogait jelölték. - Te nem lehetsz olyan, mint az itteni tökfejek. Nem fogsz nekem féltékenykedni! Én őszinte vagyok hozzád: szeretőm, az nem lesz soha de soha, a szabadságjogaimhoz viszont ragaszkodom, mert születésem óta szabadon nőttem fel!
Hát tessék! Hüvelykujj: az egyedül való kijárás joga; mutatóujj: a hegyi sítúrák joga; középső ujj: évenként egy utazás joga; gyűrűsujj: a lovaglás joga; kisujj: lakásuk berendezésének joga, mégpedig a saját ízlése szerint, hiszen az otthon királynője úgyis az asszony.
Giovanninak úgy rémlett, e szavakkal a lány minden ujjába, pontosan a körme alá, egy-egy tűt döfköd, amelynek a hegyén apró zászlócska lobog."

" - Drágám! - függesztette fel ingerültségét a lány egy kedves mosoly erejéig. - Add a kezed! ... Ne a jobbat, a másikat! - Majd halkabban: - Bal kéz hüvelykujja: a rossz kedvhez való jog. Megadod?
-Meg, de csak muszájból, mert azt szeretném, ha soha nem volnál rosszkedvű!"

"Még egy érzés ébredezett Giovanniban, s ez inkább irigység volt, mintsem féltékenység. Eléggé pontosan emlékezett rá, hogy agglegénysége virágjában a megbámult és sokszor visszaidézett nőktől valamiképpen többet kapott, mint menyasszonyától: zamatosabb és töményebb mézízt, bőségesebb táplálékot az érzékei számára. Szerette volna hát, hogy azon túl, hogy Ninetta oldalán sétál, és lágyan szorongatja az ujjai hegyét, ugyanakkor ezert tekintettel döfheti át, ezer kávéházi asztalkánál ülve és ezer mohó szempárt meresztve rá egyszerre. Mert bizony, ami az érzékeket illetően történt, az nem volt nagyon világos, sőt, hovatovább furcsa és titokzatos dolog is: az érzékek nemigen mocorogtak."

"Házasember barátainak egynémely mondata, a rejtelmesen súlyos pillanatról, midőn első ízben csukódik be az ajtó egy házaspár mögött, s a félelemről, amelyet az ifjú asszony félelme okoz, végül egészen feldúlta Giovannit. Immár gondterhes és fürkésző tekintete szüntelen ott röpdösött Ninetta nyugodt, higgadt alakja körül, s minél nyugodtabb és szelídebb volt a lány, annál jobban félt a vőlegénye."

"Amióta egy nő állandóan mellette volt, lényegesen csökkent számára a Nő jelentősége. Ninetta jött, és megszabadította a másik nemtől való függőségéből; csakhogy ez a szabadság (mondjuk ki, persze semmiképp sem becsülve le a felesége iránti szerelmét, amely, féltékenységgel párosulva, rohamosan növekedett), immár nem is volt oly nagyon ínyére."

"Reggelente, kibontakozván Ninetta csókjainak lenge illatfelhőjéből, a vele való kapcsolat egész fátyolos, valószerűtlen és szűzies légköréből, gyakorta hátat fordított a feleségének, és hagyta, hogy átzúduljon rajta az a zavaros áradat, amely, mivel hosszú évek során mindig a fejébe szállt, s a jegyesség és tiszta szerelem sok-sok napja során elfojtódott, most ellenállhatatlan erővel tört fel ismét. Így hát, míg a szomszédos párnán könnyű lélegzés nesze surrant végig, Giovanni, elfordulva, visszagondolt a Nőre."

"Lassacskán meg is változott: szikár és sovány lett, arca színe rendes (immár evés után sem vörhenyes), a szeme ragyogott és már nem süppedt arcába. A régi szokásokkal való erőszakos szakítás után rögeszméjévé vált a mozgás és a hideg: vékony felöltőben járt mindig, s alig néhány percnyi pihenést engedélyezett magának napközben, néhány órányit éjszaka."

"Giovanni attól tartott, feszélyezi majd e művelt és neves férfiak társasága; de el kellett ismernie, hogy igazán derék emberek egytől egyig: még föl is álltak, amikor ő a szalonba lépett, vitáikban mindig kikérték a véleményét, s Szicíliáról kérdezgették, a nőkről, a nyári fürdőzésről, az Etnáról, a narancsfákról."

"Ami azt illeti, a szicíliaiak nem ilyenek, és ő sem volt mindig ilyen. De amióta eljegyezte magát a tevékeny élettel, már ahogy ezt a fejveszett rohangálást nevezték, meg azt, hogy az ember mindenüvé lihegve, szájában az utolsó falattal érkezik; amióta a zuhany még a zsigereit is megdermesztette, s szeme mindinkább kidülledt sovány, szikkadt arcából, azóta Giovanni egészen másképp érezte magát, mint azelőtt. Hogy hogyan? Ninettának azt mondta: 'Jobban!' És bizonyos értelemben jobban is volt, de örökké csak egy hajszálnyira attól, hogy pokolian rosszul legyen.
Immár a délutáni alvástól is megfosztott, tevékeny napja során erejét az utolsó cseppig felemésztette. Mivel pontosan teljesített mindent, amit maga elé tűzött, s a napot tartozás nélkül zárta, sem Nintta, sem ő maga nem vette észre, hogy rossz állapotban van."

"Különösen féltékeny volt a csúnya férfiakra, s mihelyt sikerült ötnél több szépséghibát felfedeznie Valenti arcán, kétsége sem maradt afelől, hogy felesége heves rokonszenvet érez az író iránt. Bizonyítékot nem tudott szerezni; de esténként, amikor Valenti cigarettájának füstje Ninetta orrocskájába szállt, ő maga alá gyűrte a kezét, hogy ne lássák, miként szorul ökölbe."

"Május volt, s a milánói napfény még nem melegített: a járókelők minduntalan kezüket lehelgették az utcán; télies ködből villantak elő a könnyű tavaszi kabátok. Giovanni arra gondolt, hogy ilyentájt Cataniában a macska kinn alszik az erkélyen, s még a víz sem ébreszti föl, amelyet Barbara viráglocsolás közben a farkára csöpögtet; a kiürült zöldségestargoncán, fejét az oldaldeszkára hajtva, kopott, ruhájú fiú alszik a napon, s baktatva szunyókál még az is, aki targoncástól húzza a sötétbe öltözött, de rózsaszín fényben járó sétálók között."

"Nem telt bele két nap, s Ninetta megvalósíthatta szándékát, hogy visszavigye ezt a 'más embert' Szicíliába. A házaspár vonatra szállt.
Nevetgéltek, szorongatták egymás kezét, kinyújtott ujjal mutogatták az első erős napsugarat, amely rásütött Milánóra, s mintha eleven lángként mart volna bele a sínekbe. Aztán a vonat elindult, ők pedig lezöttyentek az ülésre, egymással szemközt, hosszú beszélgetésre készen. Szicília szidalmazásával kezdték. Micsoda népség lakja! Valóságos arabok, kedélytelenek, rosszmájúak, lusták!... Giovanni bizonyos cataniai férfititkokat is elárult a feleségének: - Ha jól figyelsz, meglátod, hogy egyik barátom sem mer a szemedbe nézni. Félnek a túlzott felindulástól, mert valamennyi forróvérűnek tartja magát!"

"Ha nagy a tűz - gondolta Giovanni -, bizony minden lángra lobban tőle! - S zakójából kibújva, odatartotta a napnak a száját és állát.
- Szépnek szép, annyi szent - mondta Ninetta. - De unalmas!
- Halálosan! - felelt rá Giovanni. - Hogy is lehet itt élni?"

"Csakhamar ott ültek az asztalnál, amelyen az ételek kánaáni bősége töltött meg tálakat és tányérokat, s gőzölgött párafüggönyt vonva a csillár köré.
- Én már elszoktam az ilyen étkezésektől! - mondta Giovanni. - Így csak az állatok falnak! De ma kivételesen ugorjunk vissza a múltba!
És szép sorjában el is tüntetett mindent, amit a három nővér a tányérjára halmozott."

"- Emlékeztek - tette hozzá Giovanni nevetve -, amikor ebéd után mindig lefeküdtem? Most már az sem hiányzik!
- Az ágyad ott áll a helyén - jegyezte meg Lucia.
- Hozzá se nyúltunk - folytatta Rosa.
- Ha le akarsz pihenni, csak át kell menned a szobádba!
- Giovanniból kitört a kacagás, amint a mutatóujja körmét harapdáló Ninettára nézett.
- Már-már - mondta, még mindig kacagva - kedvem szottyant próbát tenni, milyen fekvés esik abban a régi ágyban!"

"De nem telt bele egy perc, a derékalj megnyílt alatta, s ő langyosan süppedt az oldalait védelmező két gyapjúhullám közé; az ágy mélye pedig, noha nem süllyedt egy ponton túl, továbbra is bizonytalan, csuszamlós és meleg maradt. A dunna, mintegy becéző kezekkel, ráfonódott, tapadt a bokájára és térdére; a paplanlepedő lágyan fellibbent a szája fölött egészen az orráig, de apró nyílást hagyott a levegőnek, amely meglangyosodott kissé, mire a bőréhez ért."

[Szicíliai Don Giovanni]

"Csúnya barátai tisztelték Antoniót; irigyelték volna és talán meg is gyűlölik, ha azokról a nőkről, akikkel viszonyuk volt, tudtukon kívül szinte járványszerűen át nem terjed rájuk az iránta érzett szerelem."

"Mert nem az a legrosszabb, kedves asszonyom, ha elkárhozunk, hanem az, ha kárhozatba taszítunk valaki mást, aki fölött nincsen semmiféle jogos hatalmunk! Kérje az Istent, asszonyom: ő végtelen bölcsességével biztosan megtalálja az eszközt, amivel meg lehet szelídíteni fia ördögi szépségét anélkül, hogy pulvis et umbra lenne belőle."

"A nők egyik kezükkel cirógatnak, a másikkal számolnak. De az ördögbe is, oly könnyű becsapni őket! Csak egy kis ügyesség kell hozzá! Nem mintha nem akadnának ravasz nők is, akik az apróságokra is odafigyelnek, de ez az ostoba nő ravaszsága, mert az okos nő tudja, hogy egészen másra kell figyelnie. Tanulj meg megálljt parancsolni magadnak: ennyi az egész... Épp az ellenkezője annak, amit az a disznó mond, aki kormányoz bennünket... Igaz is, tényleg gyomorfekélye van?"

"- Bajtárs - mondta a gerarca [magas rangú fasiszta tisztségviselő] -, aztán igaz volna, amit rólad beszélnek?
- Mit beszélnek rólam? - suttogta Antonio elpirulva, miközben Lorenzo Calderara a fülébe súgta: - Nehogy vissza merd tegezni! magázd! ... mért nem tűzted ki a pártjelvényt?
- Azt beszélik - folytatta a gerarca -, hogy nagy szerencséd van a nőknél."

"Amikor elmentek, könnyes szemmel esküdözött, hogy tíz évet adna az életéből, ha egyetlen éjszakát tölthetne Mussolinival."

"De Olaszországban már a nők se... Ha egy társadalom már a prostituáltjaira se számíthat, akkor vége! Tényleg nincs miben reménykedni!"

"- Éljen! - kiáltotta - a többi nép szabadságot kap, Olaszország nőket!"

"1933-ban félő volt, hogy egy bizonyos hivatalos aktus háromnegyedére csökkenti a Puglisi család vagyonát. [...]
A közjegyző, amikor értesült erről a hihetetlen hírről, feleségét és lányát küldte a színházba, a szobalányokat lezavarta vásárolni, aztán becsukta az ablakokat, s harsányan felkiáltott: - Tolvajok! tolvajok! ellopják a vagyonomat!
[...]
Így hát, mihelyt visszatért Cataniába, rögtön rájött, hogy Antonio, a miniszter meghitt barátja, gyönyörű szép fiatalember, és a legjobb parti lánya számára.
Barbara, amikor megmondták neki, hogy Antonio lesz a férje, és nem illetlenség rágondolnia, a valósághoz nagyon is hasonló képet alkotott róla álmodozás közben, noha csak két vagy három alkalommal látta, mindig futtában, és mélységes zavar lepte meg, valahányszor barátnői meglátogatták, és anyja felszólítására kifeszítve az erkélyről beáramló világosság felé tartotta azokat a lepedőket, amelyek között a város legszebb férfijával fog hálni."

"...egyébként, ha igaz, hogy hadjárat készül Abesszínia ellen, akkor ez a vircsaft nem megy sokáig. Egy néptanító hülyesége kell hozzá, hogy valaki manapság ugyanazt csinálja, amit Anglia három évszázaddal ezelőtt csinált. Hallgasd, mit ír a Croce!
- Kicsoda? - kérdezte Antonio.
- Benedetto Croce, nem ismered? Olaszországot csak azért lehet emberlakta földnek mondani, mert ő is itt él, különben juhakol volna..."

"Ezen a napon Antonio szépsége láttán még a papok is elérzékenyültek, beleértve az érsek unokahúgának gyóntatóját, aki megtagadta a lány feloldozását, amiért túlontúl sokszor esett abba a bűnbe, hogy megpróbálja lerajzolni Antonio testét az egyik karfára."

"- Ahhoz, hogy valaki Antoniót szeresse, nem kell túlságosan nagy erőfeszítés - jegyezte meg valamelyik feketébe öltözött nagynéni."

"Alfio úr ivott egyet, majd többször csettintett méreglepedékes nyelvével, aztán így szólt: - Közjegyző úr, ne csűrjük-csavarjuk a dolgot, öntsünk tiszta vizet a pohárba! Mi történt?
- Az történt, hogy Barbarán, a lányomon, amióta elhagyta a házamat, semmiféle változás nem esett, pedig az esküvő óta már három év telt el."

"- Barbara! - folytatta Antonio könyörgő hangon, és újra leült a felesége lába elé. - Hova lett a szerelem, amivel szerettél?
- Még mindig szeretlek - mondta Barbara szelíden -, de nem úgy, ahogy a férjes asszonyok szokták!
- Miért nem?
- Mert nem vagyunk férj és feleség!
- Mióta nem vagyunk?
- Ó, Antonio, sohase voltunk... De én nem tudtam, Most tudom."

"- A szents!... Maga kényszerít rá, hogy káromkodjak!... Hát ha a szüzesség a legnagyobb erény, mért átkozzák ki, mért gyalázzák meg, mért semmisítik meg annak a férfinak a házasságát, aki saját otthonában valósítja meg?
- Az Isten szerelmére! Hiszen a házasságnak, amint mondtam két alkotóeleme van: egy lelki vagy intencionális, és egy testi. Ha a testi alkotóelem nem jött létre, akkor világos, hogy az intenció is hibás volt. Szaporodjatok és sokasodjatok! mondta a Mi Urunk a házastársaknak..."

"- Téged meg azért vert meg az Isten, Alfio, mert ilyen csúnya szád van, mert szerinted mindenki hibás - mondta Rosaria asszony keserűen. - Most aztán a fiunkat keverték rossz hírbe!
- Miféle rossz hírbe? - ordította Alfio úr magánkívül. - Miféle rossz hírbe? te is egy követ fújsz velük? Az én fiamnak olyan szerszáma van, hogy a követ is kilyukasztaná!..."

"- A nőkkel úgy voltam - folytatta Antonio hideg hangon -, hogy szívem minden szenvedélyével lábuk elé vetettem volna magamat, s akár a padlón fetrengve kértem volna irgalmat tőlük!
[...]
Amikor szembekerültek velem, nevetve és kihívóan düllesztették felém a mellüket, mintha olyan ellenségük volnék, aki töltetlen pisztolyt szegez rájuk..."

"- Rómában, 1930-ban, érdekes dolog történt velem. Megérkezésem napján, este, vacsora után többet ittam a szokottnál, és elmentem egy bizonyos házba; ott, mielőtt időm lett volna a félelemre és az undorra, sikerült bebizonyítanom, hogy férfi vagyok!...
- Ó, igen? Ó, jól van! Jól van, a mindenségit!
- Nem akartam elhinni a dolgot, a boldogságtól tántorogva távoztam a háztól, és győzelmem helyszínétől a San Silvestro térig minden falat, minden kaput megcsókoltam. Éjjel azt álmodtam, hogy újra megteszem, amit este tettem, és akkorát kiáltottam, hogy a penzió tulajdonosnője pongyolában berohant hozzám. Akkor vettem észre, hogy az a mosoly, amivel a nők néznek rám, és amit csúfondárosnak és kihívónak éreztem, éppen ellenkezőleg, a legőszintébb elragadtatás jele volt. Igen, arról a kifejezésről, amelyben az asszony arcán tizenkét órával azelőtt a csúfondáros és kíváncsi rosszindulat bizonyítékát láttam, nyomban kiderült, hogy nem egyéb a vágy visszfényénél, s ez a vágy, amelynek nem volt más célja, mint hogy a legmeghittebb kapcsolatba kerüljön velem, megismerkedésünk pillanatában született. Mihelyt a szobámba lépett, egész arca elpirult örömében, s olyan készségesen rohant be hozzám, hogy mindebből észre kellett vennem: voltaképpen annyira szeretné megtenni azt, amit szeretne, hogy a legszívesebben máris megtenné! Nem fogom azt mondani neked, hogy akkor éjjel nagyon merész voltam. Jól voltam lakva, és legalább hat napig kellett várnom, míg éreztem, hogy vége a jóllakottságomnak. Hat nap után tényleg boldoggá tudtam tenni a penzió tulajdonosnőjét és magamat; de másnap betegnek tettettem magam, különben nem tudtam volna igazolni kapcsolatunk megszakítását. Ez volt életem legboldogabb szakasza. Huszonnégy éves voltam, a nők tiszta szívükből szerettek, és én minden hetedik napon képes voltam elérni, hogy valamelyikük szinte megőrüljön örömében. Másnap rögtön elkezdődött a hazudozás, jöttek a kibúvók, mert mindenáron el kellett kerülnöm, hogy nővel háljak..."

"- Abban az évben boldog voltam - folytatta a hang -, sőt gőgös és lenéző. Bár csupán minden hetedik napon...de valóságos bikának éreztem magam."

"- Ne beszélj hülyeségeket. Egy alkalommal beadhatod a nőnek, hogy esküt tettél, hogy fáj a hasad, hogy áldoznod kell. De második alkalommal mit mondasz neki? Halljuk, mit mondasz neki?
- Bátyám, én mindig találtam ürügyet."

"A botrány zaját, akár az Etna robaját, egész Catania meghallotta."

"- Hitler ugat, de nem harap - mondta -, olyan, mint minden töketlen férfi.
[...]
- De...hogyan? - dadogta.- Mit ... mondasz?
- Nem az ő hibája, hogy ide jutott - vágott vissza Edoardo. - Sőt, mint minden katona, érdemeket szerzett vele. Biztos te is tudod, titkár bajtárs, hogy a múlt háborúban Hitler gázfelhőbe került, és akkor égett le... akkor égett le az izéje!"

"Kegyelmes Uram, nem tudtam türtőztetni magamat, és fennhangon emlékeztettem a jelenlevőket, hol rokkant meg Németország vezére a legutóbbi háborúban, amelyben egyébként csodálatra méltó seregeink hősiessége fényesen tündökölt - s bár a Führer rokkantsága önmagában dicsőségesnek tekinthető, mindazonáltal testi értelemben megakadályozza, hogy olyan nagyra tartsuk, mint a DUCÉT."

"Helyes-e, ha az embernek hazudnia kell, ha meg akarja mondani az igazat?"

"Abban az évben önkéntesként harcolt Afrikában, folyton a Fekete orcá-t énekelte, de a dalt betiltották, s ő olyan némán vonult be Addisz Abebába, mint a hal; komor szívébe belopta magát az a bizonytalan gyanú, hogy nem szabad ember."

"Egyébként az a mondat, amely annyira feldúlta Alfio urat, hogy az utcán fölemelte a botját, a következő formában jutott Antonio tudomására: - Azért beszélnek folyton filozófiáról meg szabadságról, mert elfogyott a puskaporuk; ha ki tudnák elégíteni a feleségüket, nem forgatnának annyi hülyeséget a fejükben."

"Micsoda szomorúság! A korzón különféle nagyságú, angol nyelvű feliratok: - Óvakodj a nemi betegségtől! - A háború véget ér, de a nemi betegség megmarad! - Mit visztek haza a kedveseteknek? nemi betegséget? "

"- Azt álmodtam, hogy csinálom, hogy igazán csinálom... Olyan boldog voltam, hogy bele is halhattam volna! És talán nem volt álom, vagy csak a nő volt álom, de én, ami engem illet, nem álmodtam.
[...]
- ... De szerinted folyton csak azzal kell foglalkoznunk - csattant fel nyers hangon. - Más nincs is a világon? ... Bárcsak ne volna más, kedves Antonio! Az internáló táborban annyi mindenre gondoltam, rád is gondoltam.
- Mit gondoltál rólam? Halljuk!
- Azt, hogy nyugodtabban fogadhattad volna azt a balesetet, ami veled történt!
- Balesetnek nevezed?
- Igen, balesetnek és semmiségnek. Más országban bárki számára jelentéktelen baleset lett volna. De a mi számunkra nem! Nekünk tragédia! Mert mi mindig csak egy dologra gondolunk! Arra! És közben a zsarnok belerúg a fenekünkbe, és háborúba kerget. Az idegenek megint csak belénk rúgnak, és visszazavarnak a háborúból, aztán betelepszenek a házainkba! A nők! A nők! ...négyszer, ötször, hatszor! Íme, ezért epekedünk!... De hisz tudod, hogy nincsen abban semmi tisztességtelen, ha az ember egész életét szüzességben tölti... Szép vagy, jó modorú, magas, erős, könnyen megtanulhatnál bármilyen tudományt vagy művészetet, mindent meg tudnál érteni! ... Gondold meg, mi mindent vihettél volna végbe, ha nem zárkózol be éjjel-nappal abba az önpusztító mániába?
- Én, kedves Edoardo, csak egyvalamit akarok: azt, hogy nem maradjon álom, amit álmodtam!
- Ó, a nagy vágy! A nemes vágy! a mindenségit! milyen magasztos célkitűzés!
- És aztán még valamit szeretnék: találkozni Barbarával és felpofozni. Biztosítalak róla, hogy ha ma találkozom vele, az apja és a férje szeme láttára is úgy felpofozom, hogy lejön a bőr a képéről.
- Ó, a nagy vállalkozás! Ezzel rendbe is tennéd a világot: helyreállítanád Olaszország becsületét, megoldanád a társadalmi kérdést.
- Engem aztán nagyon érdekel a társadalmi kérdés... - kiáltotta Antonio elkeseredetten, majd még jobban felemelte a hangját: - és Olaszország!"

[A szép Antonio]

---------------------

Amióta Mars hadisten kései és ugyancsak szegről-végről való távoli leszármazottai, az olaszok a XIX. század végén bravúros küzdelemben létrehozták a modern Olaszországot, mely - bizton állíthatjuk - oly haditett vala, melyet az azóta eltelt olasz hadtörténelem sem felülmúlni, de még csak megközelíteni sem tudott, Róma és a Római Birodalom ezen újkori utódai azzal a már-már elviselhetetlen örökséggel néznek szembe, hogy megkíséreljenek megfelelni az ősök szellemének és elvárásainak.
A modern Olaszország - a kor más hatalmainak nyomdokába lépve - erején túlmenően próbálkozott olyan katonai sikereket felmutatni, melyek legalább távolról emlékeztetnek a dicső ősökére (vagy legalább a kevésbé dicső kortársakéra). Ezt a küzdelmes utat oly fiaskók kísérték, mint az Abesszíniában elszenvedett 1896-os aduai vereség, vagy oly 'dicsőséges' haditettek, mint a haldokló Oszmán Birodalom földön heverő testébe való egyik utolsó nagy rúgásként is értelmezhető (de távolról sem zökkenőmentes) hadjárat Tripoli és Kirenaika (valamint a Dodekanészosz) megszezésére. Az első világháborúban vélhetőleg a puszta véletlennek és a jól megválasztott szövetségeseknek, semmint az olasz fegyverek erejének volt köszönhető, hogy Olaszország végül is a győztesek oldalán kötött ki; a fasizmus és Mussolini a modern Római Birodalom feltámasztásáról szőtt hagymázas álmai zenei aláfestéséhez pedig sokkal inkább egy Puccini- vagy Verdi-ária, semmint a hódítást méltán kísérő wagneri apokalipszis asszociálható. Abesszínia dicsőséges (kínkeserves?) bekebelezése vagy az albán Anschluss (!) csupán a kezdeti, egyben az utolsó sikeres lépések azon a rögös úton, melyet az olasz militarizmus követett a fasizmus dicsőséges napjai alatt Mars mezején, hiszen talán gimnáziumi tanulmányaiból mindenki emlékszik arra, hogy Mussolini görög hadjárata már teljes vereséggel és visszavonulással, valamint Hitler beavatkozásával, Jugoszlávia és Görögország német lerohanásával, a Szovjetunió elleni háború kényszerű elhalasztásával és talán azzal járt, hogy az olasz katonai impotencia ily látványos megnyilvánulásának köszönhetően hivatalosan ma Moszkvát nem Moskaunak nevezik... (ahogy pedig azt a Rammstein oly szépen megénekli: http://www.youtube.com/watch?v=hHkhzNLHC4g).
A salói köztársaság és Mussolini végnapjai egyúttal az olasz katonai gloire-ról szőtt álmok végét is jelentik. A XX. század második felének Olaszországa kénytelen más utakon maradandót alkotni, szembesülve azzal, hogy az ókori és az újkori Itália csak nevében azonos...
Hosszas kísérletezés és türelmes háttérmunka hosszú évei után azt mondhatjuk, hogy a XXI. századra Olaszország megalkotta a maga csodafegyverét, mely a pizza, a spagetti és a maffia mellett talán a legfőbb hívószó akkor, amikor az ember Olaszországra és az olaszokra asszociál, s a modern olasz társadalom kitermelte a plasztikai sebészet csodáját, a két lábon járó viagrareklámot, a modern nemifegyvert, az élő tesztoszteronbombát: Silvio Berlusconit.
Hogy vajon húsz év múlva ki mire fog emlékezni a ma már némileg (nemileg?) levitézlett olasz miniszterelnök/médiamogul/popénekes (?) és kormányszintű maffiózó ténykedéséből, még nem tudni, de a 'bunga-bunga party' Berlusconi által világhírűvé tett kifejezése talán élénken megmarad mindenki eszében (http://video.repubblica.it/dossier/caso-ruby-bunga-bunga/e-berlusconi-scherza-con-netanyahu-il-bunga-bunga-del-1811/70649/68989 és http://www.theawl.com/2010/11/silvio-berlusconi-themed-porn-is-coming).
Nehéz lehet olyan országban élni, ahol a miniszterelnök voltaképpen nem más, mint egy öltönybe bujtatott, nyakkendős, plasztikázott és műfogsorral megspékelt embernagyságú hímvessző.
Főleg akkor, ha az intravénás viagrafröccs egy idő után kevés a népszerűséghez és a teljesítmény fenntartásához, s korunk két lábon járó férfi nem szerve ugyanazzal az 'impotenzá'-val kénytelen szembenézni a gazdasági válság kezelése során, mint jó 70 évvel ezelőtt másik nagynevű kortársa a csatamezőn.

Jelen kötetünk szerzője, Vitaliano Brancati, zseniális színességgel és humorral, de vitathatatlan irodalmi értékkel ragadja meg az olasz dél (Szicília, Catania) hőseinek szembesülését a Mussolini-Berlusconi duó nagyságánál sokkal emberibb dimenziókban, a hétköznapok szintjén, a hely szellemének impotenzá-jával.

A kötet első írásában, a Szicíliai Don Giovanniban a főhős Giovanni három nővérével él egy fedél alatt a szicíliai Catania városában, s legfőbb tevékenysége a - Malena c. csodálatos filmből ismert hangulatot idéző jelleggel - a helyi és ide látogató nők főmunkaidős szemrevételezése és a délutáni alvás. Míg a Malena hősei azonban kamaszkoruk hajnalán álló suhancokként bámulják nyálcsorgatva nap mint nap, hogy a főhősnő végigvonul a falu főutcáján, Giovanni jó harmincas, érett férfiként műveli ugyanezt a komoly tevékenységet, s méz után kutató méhecske módjára repdes egyik virágról a másikra a szicíliai szerelem naptól átforrósított kertjében, amíg meg nem ismerkedik leendő - észak-olasz - nejével, aki magával viszi szicíliai férjét a hideg-rideg és távoli, munkás Északra, ahol a lombard szellem semmi perc alatt megtöri a 'dolce far niente' szellemében nevelkedett Giovannit. Az ifjú férj új szokásokat vesz fel, idomul az Észak munkás világához, már-már lenézi saját szicíliai gyökereit, múltját és egykori barátait, szűkebb pátriájának lakóit, nevetségesnek és kedves nejével karöltve elfogadhatatlannak bélyegezve a Dél élhetetlen és vegetatív világát, ahol a machismo és a siesta Szküllája és Kharübdisze közt őrlődve folynak el a férfilét napjai. (Zárójeles megjegyzés: mily érdekes, hogy a machismo és a siesta is a spanyolból származik, holott a Szicíliai Don Giovanninál ékesebb példája talán nem is igen kínálkozik e két fogalomnak.)
A dráma akkor csúcsosodik ki igazán, amikor az ifjú ara arra veszi rá - immár kultúremberré, a társadalom értékes tagjává átformált egykori barbár-szicíliai - férjét, hogy látogassanak el (le) Szicíliába, Giovanni nővéreinek házába. S elég csupán egyetlen ebéd, egyetlen délutáni alvás, hogy Giovanni ugyanúgy visszasüppedjen az édes semmittevés világába, mintha mi sem történt volna: "De nem telt bele egy perc, a derékalj megnyílt alatta, s ő langyosan süppedt az oldalait védelmező két gyapjúhullám közé; az ágy mélye pedig, noha nem süllyedt egy ponton túl, továbbra is bizonytalan, csuszamlós és meleg maradt. A dunna, mintegy becéző kezekkel, ráfonódott, tapadt a bokájára és térdére; a paplanlepedő lágyan fellibbent a szája fölött egészen az orráig, de apró nyílást hagyott a levegőnek, amely meglangyosodott kissé, mire a bőréhez ért."
Úgy látszik, a napmelegtől nem csak a kopár szik sarja ég a Kárpátok között, hanem a szicíliai férfiagyvelő is leolvad.

A kötet másik írása, A szép Antonio a fentinél valamivel komorabb képet nyújt az olasz férfiideál és maga Olaszország kudarcáról.

A kötet főhőse, (aki értelemszerűen maga) Antonio, akiről tulajdon családja, barátai és érdekességképp környezetének női is úgy vélik, hogy egyfajta proto-Berlusconiként a férfiasság mintaképe, a nők bálványa, a két lábon járó szexuális kihívás és fantázia, a férfitestet öltött tesztoszteron, maga a talján bika - házasságot kötvén Barbarával, előbb-utóbb urbi et orbi is kénytelen szembenézni azzal, hogy bizony menthetetlenül impotens, ami a házasság felbomlásához, a barátok és a becsület elvesztéséhez, személyes és családi tragédiához, valamint a machista gloire elvesztéséhez vezet.
Ezzel párhuzamban bepillantást nyerünk a fasiszta Olaszország 30-as és 40-es évekbeli, ugyancsak impotens világába, ahol a helyi feketeinges talp- és seggnyalók - bár látják, hogy Olaszország apránként tényleg csak másodhegedűs és csicskás lehet a náci Németország mellett és mögött - mindennél hangosabban hirdetik, hogy egy dologban azért Mussolini mindenféleképpen felülmúlja Hitlert: a Duce igazi keménytökű férfi, míg a Führer - háborús sérülésének hatására - sajnos már nem az...
De jaj, mi van akkor, ha a Duce összes maszkulinitása is kevés ahhoz, hogy megakadályozza, hogy Olaszország vesztesként kerüljön ki a háborúból, hogy megszállják az angolszászok, hogy magát a Ducét partizánok lincseljék meg és akasszák fel közszemlére holta után Clara Petaccival egyetemben fejjel lefelé - hova lesz akkor a nagy olasz virilitásba vetett hit?
S mi van akkor, ha a világ összes bunga-bunga partyja és viagrája is kevés a bukás elkerüléséhez?
És mi van akkor, ha a haza és a férfiasság élő szimbólumaként és oszlopaként, afféle megtestesült lingamként az égnek meredő mindenkori okostojás és maszkulin nemzetmentő és nemzetvezető politikusairól kiderül, hogy impotens ökrök - a kifejezés legszélesebb értelmében?
Ha ezek a herélt jószágok olvasni tudnának és képesek lennének elolvasni Vitaliano Brancati fantasztikusan magával ragadó írását nagyzolásról és töketlenségről, a látszat és a valóság éles ellentmondásáról, a világ talán megúszná kevesebb ökörrel a hátán, akik farkukat behúzva menekülnének a világ és politika színpadáról az egyetlen helyre, ahol senkinek nem ártanak: legelni a mezőre.
Sok szeretettel ajánljuk Barncati ezen írásait a szexuálisan frusztrált, nadrágjukban koktélvirslit rejtegető politikai vezetőknek és nagy autóban kis férfiasságot villantó úrvezetőknek.