Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest 2008
526 oldal
Gyönyörű mulatt lány volt Julie Vairon. Szerelmével Dél-Franciaországba szökött, végül mégis egyedül maradt erdei házában, távol a város rosszindulatú pletykáitól, az olajfák és leanderek árnyékában. Akik hallották földöntúli zenéjét, vagy látták rajzait, elnémultak. Némelyek állítják, éjjelente meztelenül táncol a fák között, és úgy úszik a vad sodrású folyóban, mint a vidra. S énekét hallani vélték még a tragédia után is. Száz évvel később a londoni Zöldmadár társulat alapító tagjai elhatározták, felkeresik a házat, hogy a romok mellett megelevenítsék a lány történetét. Ám a színpadi próbák féktelen hevében észre sem veszik, mint kúszik Julie mindannyiuk bőre alá, hogyan veszi birtokba sorsukat, s miképpen éri utol őket megint a sokszínű, olykor boldogságot hozó, olykor halálos szerelem. 2007-ben Doris Lessing kapta az irodalmi Nobel-díjat. A nyolcvannyolc éves írónő ezzel szinte minden jelentős irodalmi elismerést magáénak tudhat. Perzsiában született, évekig élt Dél-Afrikában, majd A fű dalol című első regényével vált világszerte ismerté. Az ötödik gyermek és A fű dalol című művek után idén a Megint a szerelem és Az aranyszínű jegyzetfüzet című regényekkel folytatjuk Lessing életműsorozatát.
http://www.libri.hu/konyv/megint-a-szerelem.html
-------------------
"Bárki azt hihette volna, hogy langyos szürkeségbe burkolózó, szellőzetlen, csendes lomtárba került, ekkor azonban megmozdult egy árnyék, alakot öltött, elhúzta a függönyöket, és kitárt minden ablakot. A nő - mert nő volt - gyorsan az ajtóhoz lépett, kiment, és nem csukta be maga után."
"Nem volt már olyan fiatal, amennyire lendületes mozdulataiból következtetni lehetett volna, amikor félig kilépett az árnyékból. Bizonyos kort megért, mondaná a francia, sőt még egy kicsit többet. Nem öltözött ki, kopott nadrágot és inget viselt.
Csupa élet volt, csupa energia, mégsem tetszett neki a látvány."
"Éneklek, ha akarok, ha nem
Csupa fájdalom ez a szerelem,
Mindennél jobban, csak őt szeretem...
A modern nő pedig, kezével a billentyűzeten, tudta, hogy régi-régi időkből megidézett nővérével szemben felsőbbrendűséget, majdhogynem megvetést érez. Ezzel nem aratott elismerést önmaga előtt. Lehet, hogy már nem olyan toleráns, mint régen?"
"Most mégis nyugtalanságot érzett. Mintha az, amit az ember másban megvetéssel elutasít, előbb-utóbb őt magát is utolérné, hogy próbára tegye. Edd meg, amit kiköptél - igen, Sarah ismerte jól a törvényt. Még a múltban az agyába véste: óvakodj attól, hogy megítélj másokat, vagy jól vigyázz magadra!"
"Szépen megöregedni... az utat kijelölték. Azt mondhatnók, az utasítások láthatatlan szövege csak lassan lesz olvasható, fokozatosan, ahogy megvilágítja az élet. Akkor csak ki kell mondani a megfelelő szavakat. Ha végiggondoljuk, nem is olyan rossz az öregség. A büszkeség fontos, a szükséges alapállás, a sztoicizmus meg jön magától, hiszen az ifjak nem is tudják - előttük még titok -, hogy a hús az amúgy változatlan belső lényegről fonnyad le. Az öregek éppúgy osztoznak mulatságos titkaikon, mint egy lakomán a kísértetek, ők jól látják egymást, ellentétben a vendégekkel, akiknek komédiázását, szerepeit jóindulatúan, emlékezően megmosolyogják.
A legtöbb idősödő ember egyetértene ezekkel a békés, önbecsülést árasztó mondatokkal, úgy vélnék, a fogalmazás pontos, sőt biztonságot ad.
Igen, ennyivel én is beérem, gondolta Sarah. Sarah Durham. Tisztes, értelmes név egy értelmes nőnek."
"Sarah megtorpant egy tükör előtt. Csinos, középkorú nő nézett vissza rá, jól karbantartott testtel, a haja simán, szorosan összefogva - fodrászokkal bajlódni minek? -, az útlevele szerint szőke, valójában fakósárga, mint az elhanyagolt sárgaréz. Mostanra nem illene legalább itt-ott szürkülnie? [...] Ritkán nézett tükörbe, nem izgatta a külseje. Miért izgatta volna? Gyakran nézték húsz évvel fiatalabbnak a koránál. A nyitott ajtón a hálószobai tükörben még fiatalabbnak látszott. Ha kicsit tekergette a nyakát, jól látta az alakját. Egyenes háta csupa életerő."
"Hatvanöt évesen azt mondogatta barátainak, nincs az öregedésben semmi különös, egészen kellemes, hiszen ha egyik vagy másik jó dolog el is tűnt az életéből, megjelent helyette valamilyen más gyönyörűség, melynek a létezését a fiatalok még csak nem is gyanították, és gyakran azon kapta magát, máris tűnődik, mi lesz a következő meglepetés. Őszintén így is gondolta, és miközben megfigyelte, milyen érzelmi zűrzavarokkal kínlódnak a nála akár csak egy évtizeddel fiatalabbak, még azt is megengedte magának, hogy beleborzongjon a gondolatba, mi volna, ha még egyszer át kellene mindezen mennie - beleértve persze a szerelmet is. Ami azt illeti, húsz éve nem esett meg vele, ami addig könnyedén - sőt, be kell ismernie -, mohón vette le a lábáról. Elképzelni sem tudta, hogy megint utolérje a szerelem. Ezt is nyugodtan jelentette ki, mert elfeledkezett a szigorú törvényről: az ember előbb-utóbb elszenvedi, amit lefitymál."
"A Zöldmadár az alternatív színház legjobbjai közé került, a kritikusok eljártak a premierjeikre."
"Hogy kikkel osztozott ennyi mindenen?
Mary Ford valaha olyan volt, mint egy csábító lidérc, párás kék szemekkel, vibráló, de makacs kis arccal, ám az évek komoly és nyugodt negyvenes asszonyt varázsoltak ebből a lelencből, akinek legfőbb dolga a közönségszervezés és a reklám lett. A szintén mintaszerű szakértelemmel bíró Roy Strether ügynökként kezdte. [...] Az állandó stáb negyedik tagját Patrick Steele-nek hívták. [...] Homoszexualitása ekkoriban kifejezetten megrémisztette. Nem volt hajlandó megvizsgáltatni magát, mondván, ha HIV-pozitív, jobb, ha nem tud róla. Ugyanakkor ügyelt rá, hogy mást véletlenül se veszélyeztessen."
"Négy ember, akit hajt a szakértelem és a siker. Mindegyik mögött a hátország, az úgynevezett magánélet, melyet ebben az esetben messze nem lehetett leválasztani a munkával töltött órákról.
Mary férjezetlenül - férfi nélkül - élt, mert évek óta sclerosis multiplexes, majdnem magatehetetlen anyját ápolta."
"Roy Strether házasember volt, egy gyerekkel. A házasság nem sikerült."
"A múlt század nyolcvanas éveiben Martinique szigetén élt egy gyönyörű lány - negyedvér, mint Napóleon Josephine-je -, aki elbűvölt egy francia tisztet."
"A róla kialakuló kép nem egyszerűen egy értelmes és vonzó fiatal nőt mutat, de olyasvalakit, aki szándéka ellenére is zavart keltett és provokált, aki egész életében rosszindulatú pletykák céltáblája volt, akibe mindig beleszerettek a férfiak, pedig nem várta el tőlük, és nem bátorította őket."
"Hogy egyedül volt-e? Igen, mindig."
"Mielőtt megölte magát, halmokba rendezte a képeit, a naplóit, a kottáit. Semmit sem tüntetett el, mintha azt üzente volna: ha kell, a tiétek. A rendőrséggel segítőkész üzenetben közölte, hol keressék a testét.
Háromnegyed évszázadon át tartó feledés következett, azután a Belles Rivières-i nyári játékok, ahol fölhangzott a zenéje."
"- Miért? - kérdezte, anélkül, hogy hízelegni akart volna. - Maga csinos nő.
- Még mindig csinos vagyok - mondta Sarah. - Még mindig. Na igen. Hát ez az. Húsz éve nem voltam szerelmes. Nemrégiben számoltam ki: húsz éve. - Még ki sem mondta, már elcsodálkozott, miért beszél egy idegennek (aki nem is idegen) olyan dolgokról, melyekről a legközelebbi barátainak, a színházbeli családjának sem."
"Stephen azt bizonygatta: - Komolyan csak egy nőt szerettem.
Sarah azt hitte, majd azzal folytatja, 'a feleségemet' - tudta róla, hogy nős -, vagy valaki mást, de a férfi Julie-re gondolt. Sarah azt mondta: - Most rajtam a sor, hogy figyelmeztessem, maga egyszerűen úgy döntött, hogy felejt. De most nem erről van szó. Az unalom kockázatáról beszélünk, és ebben az esetben egészem más a művészet és az élet. Mintha nem látná a valódi problémát. A maga változatában Julie legfőbb foglalatossága a szerelem.
- Miért, nem az volt a legfőbb foglalatossága?
- Az ideje nagy részében szerelmes volt. De nem ez volt a legfőbb foglalatossága. És nem írhatunk darabot egy nőről, akit két szerelmese is elhagyott, mire öngyilkos lett. Nekünk nem kell romantikus hősnő.
[...]
- Nem látom be, miért nem. A lányok újra meg úja átélik. Mindig is átélték."
"Stephen hallgatta, elgondolkozott, és megjegyezte: - Amikor az emberek az életükről mesélnek, sorolják a tényeket, nem mondanak vele sokat. Hát nem. - Mintha azt hinné, Sarah tiltakozni készül, folytatta: - Már ha van valami az emberekben. Akkor sem az, amit az élet leoszt. Arról senki nem tehet, ugye?"
"- Szívesen vagyok magával - mondta Stephen, nem pusztán azzal az őszinteséggel és nagyvonalúsággal, amit el is várt tőle, de némi meglepetéssel a hangjában. Nem számított volna semmi örömre? Ő sem szokott efféle élvezetekhez. Olyan keményen dolgozott, annyira nyomasztotta a felelősség... ugyanakkor egy férfi, akivel ilyen bőkezűen bánt az élet, nyilván nem szűkölködött lehetőségekben... és most itt álltak ők ketten, együtt, mintha csak nekik lett volna kulcsuk ehhez a boldogság levegőjét árasztó helyhez.
Rázhatják a fejüket, gyunyoros mosolyokat küldhetnek egymás felé, csodálkozhatnak vonzalmuk valószínűtlenségén. Bűvölet. Mint amikor kibontunk egy gyönyörűen csomagolt ajándékot, és találunk benne valamit, amire éveken át sóvárogtunk, de soha nem hittük igazán, hogy megkapjuk. Az életét elvarázsoltak ez a Stephen Hogyishívják, aki egy halott nőbe szerelmes."
"- Stephen, maga őrült. - Igen, Sarah, szabadon beismerem. - Ha kimondjuk, hogy valaki őrült, azzal szinte ártalmatlanná is tesszük. Vicces kis szó ez."
"Persze, a büszkeségem. El tudja képzelni, hogy én kapaszkodjak egy férfiba, akinek másvalaki kell?"
"- Úgy beszél, mint az a nő, aki nem kíván lenni, akinek nem akar látszani.
- Milyen nő?
- Szerelmes nő. Olyan nő, aki vállalja a szerelmet."
"Emlékszik Julie naplójára? Tudom, nem szereti őket. amikor a nyomdászmesteréről írt, azt írta: Elkerülhetetlenül eljön majd az az éjszaka, amikor tudni fogom, hogy nem engem, Julie-t tart a karjában, hanem a patikus feleségét, vagy a szomszéd gazda lányát, aki aznap délután áthozta a tojást. Inkább meghalnék. És meg is halt. - A hangja dacosra váltott. - A mi Julie-nk éretlen volt. Egy érett asszony tudta volna, hogy ha a férjének kedve támad elszórakoztatni a patikus feleségét vagy a fuvaros lányát, és helyett őket bassza meg, akkor az úgy van rendjén.
- És megfordítva, gondolom. - Mosolygott."
"Nagydarab, kényelmes ember, megnyerő modorral, minden porcikájával azt sugallta a betegeknek, bízniuk kell benne. A szakmájában sikeres lett, és a családi életben sem vallott kudarcot, bár folyamatosan megcsalta Anne-t. A felesége mindig megbocsátott. Előre tudni lehetett, hogy megteszi, nem érdekelte a bizalom kérdése."
"Vannak emberek, kik soha-soha nem betegek, és amikor mégis utoléri őket valamilyen kór, a sokkba halhatnak bele. Hal az ilyen ember morális megfelelője volt: nem bírt szembenézni a tényekkel, mert ha egyszer beismeri a vereségét, mi jön azután?"
"Milyen könnyen, milyen nemtörődöm módon csatlakozunk vallási, politikai, színházi, értelmiségi, gyakorlatilag bármilyen csoportosuláshoz: a leghatalmasabb boszorka keveri a bájitalt, benne a jó és rossz lehetőségével, de leggyakrabban csak illúziót keltve."
"Azt mondja, ez az újbrutalitás kora. A mi fajtánk pedig álomvilágban él."
"Ha az ember szíve fáj, annak ritkán van egyetlen oka, különösen, ha az ember kissé öregszik, mert az egyik bánat előhívja a többit."
"Édes szerelmem, elmehetsz,
Az egész világ ünnepel.
A barátom vagy, hát maradj
Barát az, ki magamra hagy?
Fájdalmas csak a szerelem,
Barátom vagy, maradj velem!"
"Sarah is hazament, szerelemittasan. Tudta, hogy Bill szereti. 'Szerelem' - ez a szó az egész világot jelentheti a férfinak. És a nőnek. Annyi árnyalata van a szerelemnek, mint a festékboltok mintakártyáin a színeknek. Rendben, Bill belezúgott. És akkor mi van? A férfiak mindig ott zümmögtek körülötte, legalábbis így emlékezett."
"A hosszú évek óta elfojtott emlékek most körülvették, kísértették vagy vádolták, de mindenképpen figyelmet követeltek. Vissza kellett idéznie az elmúlt szerelmeket."
"Küldött Stephennek egy faxot:
'A szerelem tiszta őrület; és hidd meg, csakúgy sötétzárkát és korbácsot érdemel, mint a többi őrült: és csak azért nem büntetik és gyógyítják így, mert ez a hóbort olyan általános, hogy maguk az ápolók is szerelmesek.'
Stephen válaszolt:
'Aki nagyon szeret, hisz a lehetetlenben.' Szép dolog a fax, de szívesebben hallanám a hangját."
"Hónapokon, talán éveken át, de legalább két évig - nehéz a pontos helyre rámutatni, ahol a naplók hangneme változott - Julie őrjöngött. Egészen elvesztette az eszét. [...] Teljesen kizökkent: az egyensúlyunk mindig bizonytalan, egy érintés kibillenthet, megpördíthet, és már húz is le az örvény."
"- Felolvassam, mit ír az elválásról? Együtt hintettük be forró sóval, ami a szerelmünkből maradt, a helyén most nincs más, mint ízetlen homok."
"Elég őrültség az is, hogy Stephen szereti Julie-t, de hogy egy nő az ő korában egy szépfiúba essen bele... Még akkor is, ha nevezett ifjú sem közömbös iránta. Bizonyos határig. Szerelem: vannak emberek, akik egy hajfürtöt őrizgetnek egy ruhadarabba göngyölve vagy borítékba zárva, és néha gyengéd mosollyal nézegetik. Szerelem: fájó, elveszett lehetőségek izzása, mint az a fény, amit az ég őriz, miután lement a hold. Ez bezzeg megfelel a helyzetének, tetszene az embereknek. Ó, az én édes, darabokra tört szívem, olyan gyengéden sajog, mint a reumás térd a rossz idő közeledtével. Amit Bill szeretne, valószínűleg egy csók és egy finom ölelés. (Ezen a ponton belépett valami féktelen, már elfelejtett szexuális büszkeség: Igen? Na majd én megmutatom neki!)"
"A legtöbb férfi és legtöbb nő - főleg a magukért aggódó fiatalok - gúnnyal büntetik az idős nőket, kegyetlenül büntetik őket, ha a szexualitás szerintük nem megfelelő tüneteit mutatják. A férfiak is megkapják a magukét, amiért éveken át alávetik magukat a nők szexualitásból eredő hatalmának. Azzal vigasztalta magát: Ha ennek az egész Bill-ügynek vége, Stephen barátsága akkor is megmarad nekem.
Stephen folytatta: - Azt hiszem, ha egy, csak egyetlen éjszakát tölthetnék vele, akkor minden megoldódna, minden csoda az enyém lenne.
- Egy éjszakát, de kivel?
- Jó, jó! - mondta, de egy centit sem közeledett a józan észhez."
"- A legelviselhetetlenebb az, hogy tizenöt éve élek egy asszonnyal, akivel soha nem tudtam úgy beszélgetni, mint magával.
- A legelviselhetetlenebb... - ismételte Sarah, aki nem szokott hozzá, hogy Stephen elragadtassa magát.
- Igen, azt hiszem, ez a megfelelő szó. Sok mindent találok elviselhetetlennek, de a leginkább ezt. Nem hinném, hogy egyáltalán ismerne. Ne gondolja, hogy nem törődik velem, az nem lenne igaz. De ha egy nővel kapcsolatban, akivel már egy mérleghintán is ültél, azt érzed, hogy egyáltalán nem ismer, az a lehető legelviselhetetlenebb."
"Az igazság az, gondolta, miközben megtagadta magától, hogy Billre nézzen, és Stephennel beszélgetett, aki örült, mert elvonták a figyelmét -, az élet bizonyos területei még ahhoz is túl rémisztőek, hogy tudomást vegyünk róluk. Az emberek gyakran szeretnek, de ritkán egyforma hévvel vagy ugyanabban az időben. Beleszeretnek abba, aki beléjük nem, mintha törvényszerű lenne, és ez oda vezet... ha az ő állapotán nem fityegne az ártalmatlan 'szerelem' cédula, a tünetek alapján komoly betegségre gyanakodhatna.
Ebből a központi gondolatból jó néhány út vezetett kifelé. Az egyik szerint ez minden ember sorsa, mindenki megöregszik, vagy csak öregszik, a kegyetlenség a dologban az, hogy míg minden energiánkkal elkerülnénk vagy elhalasztanánk az öregséget, alig-alig engedjük, hogy élesen, hideggen fölfogja az agyunk a tényt: ebből - és Sarah végignézett a fiatalokon - ez lesz: színtelen, sőt, ami még rosszabb, fénytelen burok. És én, Sarah Durham, akit ma este főleg fiatalok vesznek körül (de legalább olyanok, akiket én fiatalnak látok), ugyanabban a helyzetben vagyok, mint az a megszámlálhatatlanul sok ember a világon, aki csúnya, torz, nyomorék, vagy borzalmas bőrbetegséggel kínlódik. Vagy akiből egyszerűen hiányzik az a rejtélyes vonzerő, amit szexepilnek hívnak. Milliók töltik az életüket csúf maszkok mögött, és ugyanúgy vágynak a szerelem hétköznapi örömeire, mint a vonzó emberek. Ugyanolyan helyzetben vagyok, mint a szerelemtől eleve megfosztottak, de most először fogom fel, hogy fiatalkoromban a szexuálisan privilegizált kaszthoz tartoztam, és ebbe soha nem gondoltam bele, mint ahogy abba sem, mit érez az, aki nem. Mégsem számít, milyen érzéketlen az ember fiatalon, mert egyszer úgyis mindenki megtanulja, milyen a megfosztottság sivataga, ezért nem is baj, hogy olyan gyorsan száguldunk az öregkor felé, hogy észre sem vesszük.
Mégis, miért van az, hogy most itt ülök, nyomorúságos, vén kísértet a lakomaasztalnál, és csak most érzem, hogy a két évtizeden át békésen viselt megfosztottság milyen elviselhetetlen? Az idő nagy részében észre sem vettem, hogy öregszem. Nem érdekelt. Túl sok volt a dolgom. Túl érdekes az életem. Kis szerencsével (ha nem botlom Julie-be) kényelmesen éldegélhettem volna a lassan homályosuló fényben, a szinte észrevétlenül kihamvadó tűzben, úgy ért volna el az aggkor, hogy szinte meg sem érzem az átmenetet. Gondolom, hamarosan megszabadulok ettől a megpróbáltatástól, és visszatekintve csak nevetek rajta. Ebben a pillanatban ezt nehéz elképzelni. Hogy felejteném el valaha is, mennyire szenvedek most - vagy mégis?"
"Évekkel azelőtt, friss özvegyként, majd hónapokon, éveken át úgy érezte, nincs értelme az életének, ha nem tudhatja ott maga mellett azt a kedves és megszokott férfit, a férjét. Ez később módosult: ha nem alhat egy férfi karjában... Aztán, nem is meglepő módon, elért abba a fázisba, melyben egyedül aludni ajándék, sőt kegyelem, és elképzelni sem tudta, hogy nemrég még szenvedett és zokogott azért, hogy egy férfitest legyen mellette. Ezt követték a higgadtság évei. A szex teljes hiánya? Nem, hiszen néha kielégítette önmagát, de nem vágyott egy bizonyos partnerre. Olyan tökélyre fejlesztette ezt a tevékenységet, hogy gyorsan lezavarható legyen, és csökkentse benne a feszültséget, az egész mégis inkább ingerültséget okozott, mint gyönyört, a lealacsonyító jellege miatt. Tudathasadásos állapot is volt egyben, mert a nárcizmust, mely oly nagy mértékben része az erotikának, már nem táplálhatták az önmagáról - a jelenben - alkotott képek: csak most értette meg, hogy akkor régen legalább annyira megrészegült önmagától, mint az övét kényeztető férfitesttől."
"Sarah gonddal öltözködött. Bizonyos korban (és azután) a nőknek muszáj. Amit visel, az ő maga. A tükörben csinos nőt látott fehér lenvászon ruhában, aki sokkal üdébbnek hatott, mint azt a korával járó változások sugallták volna."
"Bill arca a délutáni ragyogó napfényben, mint egy szépre rajzolt maszk. A vonásain aggodalom. Ha nem a szerelmes nő szemével nézte ezt a szép arcot, hanem a sokat tapasztalt asszonyéval, a szenvedés fenyegető hálóját látta ráhurkolódni. Küzdelmekét. Sokba került szegény fiúnak, nagyon sokba, hogy a nők, csak a nők hódolójának színében tűnjön föl. A nők előtt hódoló férfi színében. Persze szerette a nőket is, azzal a természetes, együtt érző testiséggel, de semmit nem tudott a nagy játékról, a két nem közti élvezetes ütközetekről, ellentétekről, egyensúly-teremtési kísérletekről. Julie szavai kívánkoztak a nyelvére: Még az ábécét sem tudod. Csak azok a friss ráncok a szemed alatt, csak ők tudják, hogyan beszéljenek velem."
"Nincs a földön nő, aki ne tudna diagnosztizálni a háttérben egy anyát."
"- Mielőtt arra kérsz, szeresselek, mondd el, mit jelent neked a szeretet - Julie szavait énekelte Sarah számára ismeretlen dallammal, hiszen Sarah nem volt lakója annak a világnak, amelybe ő a fülhallgatójával belépett."
"Beteg vagyok, mondta magának. - Beteg vagy. - A szerelem betege, nincs mit tenni. Hogyan történhetett ez? Mit akar ezzel a Természet? (Szemtől szembe a Természettel idős emberek gyakran vádolják őt - vajon milyen nemű? - azzal, hogy alkalmatlan, cselekvésképtelen.) Én meg alig várom, hogy elmúljon belőlem a szenvedély, és visszatérjek hűvös, idősödő önmagamhoz. Tán csak nem ragadok ebbe a pokoli csapdába mindörökre? Ha nem végzek vele, tényleg belebetegszem... és közben nézte a tükörképét, amely nem egy kiszáradt öregasszonyt, hanem egy szerelmes nőt mutatott."
"Üldögélt, és lényének olyan mélységei felé közeledett nagy óvatosan, melyekre az idő nagy részében emlékezni sem akart. Kevesen érik meg a középkorukat anélkül, hogy úgy ne éreznék, bizonyos ajtókat még kinyithattak volna, sőt eztán is megtehetik. Amit azóta kedvesen S-M-nek kereszteltek, aranyos név a közkedvelt időtöltésre (másik, túlságosan is komolyan hangzó nveén, a szado-mazochizmusra), fölbukkant az ő életükben is, mint lehetőség. Konkrétan: a férje űzte is egy korábbi szerelmével, de azt tapasztalta, a szerelemből gyűlölet lett... jóval hamarabb, tréfálkozott, mint ahogy különben történt volna, a két dolog nem illett össze. Sarah a barátnői körében tapasztalta, hogy akik az S-M-et 'élvezik', előbb-utóbb szomorú véget érnek. Az emberek azt szokták mondani, ezek csak játékok, éppen olyan ártalmatlanok, mint a golf, de egyikük sem így tapasztalta a korábbi életében."
"Az ember pontosan tudhatja, milyen a másik, az általa ébresztett képzetekből és fantáziákból."
"Sarah, aki évek óta nem is gondolt a házasságra, de arra sem, hogy együtt éljen valakivel, és azt hitte, hogy boldog egyedül, most figyelte a régen elsüllyesztett fantáziák felszínét. Leste-várta a férfit, akivel megoszthatná ezt a szerelmet, melyet úgy cipelt magával, mint súlyos terhet, mint amit vége valaki más karjába adna. (A lázas állapotnak persze, mely szenvedéseit okozta, semmi köze nem volt a házaséletben megszokott gyengédségekhez vagy kielégülésekhez.) Elfelejtett énjei fortyogó folyadék szavakban szétpukkanó buborékjai: Itt vagyok: emlékszel? Azt mondta magának, olyan, mint egy ághoz tapadt báb, kívülről száraz, halott, de a burkon belül az anyag előbb formáját veszti, fortyog, köpülődik, látszólag cél nélkül, az alaktalan leves előbb-utóbb mégis alakot ölt: pillangó lesz belőle."
"A kertben, ahol még mindig gyengén sütött a nap, Joyce testvérei hevertek fekvőszékekben szinte csupaszon. Úgy festettek, mint két szép, fiatal agár. Sarah kapcsolata Brionyval és Nellel a legjobb esetben is formálisnak volt mondható. Joyce-ról szóló beszélgetésekre, rituális ajándékozásra és színházi meghívásokra korlátozódott. Panaszkodtak is, hogy a nénjük úgy tesz, mintha csak egy unokahúga lenne. Okos lányok voltak, jól, sőt kitűnően tanultak az iskolában, majd az egyetemen. Mára jó állásokat szereztek, egyikük egy bankban dolgozott, a másik vegyész lett egy laboratóriumban. Egyik sem volt különösebben becsvágyó, a keményebb munkát jelentő előléptetést visszautasították. Húszas éveik közepén jártak, és mindketten a szülői házban laktak, mert, ahogy őszintén bevallották, miért mennének el onnan, ahol mindent megkapnak, és ahol megspórolhatják a saját pénzüket. Tudatlanok maradtak, a brit iskolarendszer egy különlegesen válságos korszakának termékei. Bármelyik képes volt vigyorogva bevallani, hogy fogalmuk sincs olyasmikről, mint hogy az oroszok a brit oldalon álltak a legutóbbi háborúban, vagy hogy a rómaiak valaha hódítottak Britanniában. Sosem hallottak az amerikai függetlenségi háborúról, a mongolokról, a normann hódításról, a szaracénokról vagy az első világháborúról. Olyannyira, hogy közös játékukká vált: Sarah véletlenül megemlítette a rózsák háborúját, mire ők ütődött vigyorral jelezték: 'Na, egy újabb dolog, amit nem tudtunk!' Nem olvastak, és nem is érdekelte őket semmi, kivéve a különböző városok bevásárlóhelyeit. Sarah kedvéért Briony azt mondta, ő megpróbálta elolvasni az Anna Kareninát, de csak megríkatta a könyv. Ez a két szeretetre méltó barbár tartott Sarah-tól, mert ő tudta, hogy nem kivételek. Sőt, egy társaságukban eltöltött óra után azt gondolta: 'Miért is kellene bárkinek bármit tudni? Hiszen tökéletesen boldogok azzal, hogy csak a ruhák érdeklik őket. Közben annyi pénz ment a nevelésükre, hogy abból néhány évig megélhetett volna egy egész afrikai falu.'"
"Kifelé menet Sarah-nak a két üres fekvőszékre esett a pillantása. A két egészséges lányt még csak nem is említették. Briony és Nell már csak annyit jegyeztek meg ilyenkor: - Ó, kérlek, velünk ne is törődjetek! Mi csak egészségesek vagyunk. Sikeresek. Életképesek."
"Ekkor a férfi váratlanul megjegyezte: - Sarah, én nagyon nős ember vagyok.
- Tudok róla.
- Tényleg? - Mindkettejük rovására gúnyolódott tovább: - Netán hallott már a kisfiamról is?"
"Alig egy hónapja még Billbe volt 'szerelmes' (ha tisztességtelennek számított, akkor sem bírta rávenni magát, hogy elhagyja az idézőjelet)."
"A Henry-szerelmet utólag sem érezte szégyenletesnek. Mosolyogtató emlék?"
"Az igazi, a komoly, az érett szerelem. Vagy inkább testének egy lakója, egy önkényesen felcímkézett Sarah Durham készen állt a gyengéd szerelemre. Abban az állapotban leledzett, már hetek óta, mint az esküvőre készen álló lány, aki sorra beleszeret egyik férfiba a másik után. Aztán lehiggad, és elfelejti a férfiakat, akiket úgymond megszimatolt még a házasság előtt."
"És akkor ott van még Stephen. Ő megmarad. Az élethez köti. Amíg azonban ő itt mosolyog, Stephen házában valószínűleg egy boldogtalan férfi ül az ablaknál, és arra gondol, nem bírom elviselni ezt az életet, ezt a sivatagot."
"Bizonyos korú nő áll csupaszon a tükör előtt, és vizsgálja különböző testrészeit. Eszébe sem jutott ilyesmi... húsz éve?... harminc? A bal válla - előrelöki, hogy jobban lássa - nem is rossz. A válla még mindig szép. A háta is, olyannyira, hogy - persze nagyon régen - a Rokeby Vénuszhoz hasonlították. (Művelt osztályok köreiben kevés olyan nő van, akinek a hátát elvakult szerelmesek ne hasonlították volna a Rokeby Vénuszéhoz.) Alig látja a hátát, nem elég nagy a tükör. A melle? Némelyik fiatal nő megirigyelhetné. De várjunk csak... mi történhetett vele? Ha akad nő, aki valaha Aphrodité kebleivel dicsekedhetett (biztos akad), és a szemlélőnek minden eszébe jutott eme keblekről, csak a táplálkozás nem, előbb-utóbb akkor is kényelmes dombokká formálódnak, és tulajdonosuk eltűnődhet: miért? Hogy az unokák feje megpihenjen rajtuk? A kellő idejük akkor jött volna el, mikor anya lett. (Vajon mit akar a Természet?) A lábai. Egész jók, inkább ne foglalkozzunk azzal, milyenek voltak. Egészében véve formás testet mondhatott magáénak, és megőrizte az alakját (többé-kevésbé), amíg mozgásban volt, amíg be nem állt valami bomlásos állapot, és a formás részek felszínét is el nem borították egy fonnyadó őszibarack finom, bársonyos ráncai. Ez azonban mind nem számított. Amivel nem bírt szembenézni (és muszáj volt megpróbálnia), hogy bármilyen csúf is egy lány, akkor is rendelkezik valamivel, amivel ő nem. Soha nem is fog. A visszavonhatatlanság zavarta. Hogy nincs mit tenni."
"Henry még így is szerelmes lett belé. Andrew is. Sőt, Bill is a maga módján. Mi az, amibe beleszerettek? Nem tudta elnyomni a felötlő gondolatot: egy csimpánzközösségben a legidősebb nőstény szexuális népszerűségnek örvend. Legjobb, ha így fogja fel."
"A világ tele van emberekkel, akiket csak a saját fajtájuk vesz észre (csak másban ismerheted meg önmagad), akik szájukban hüvelykujjal élnek. Sarah tudta, az ő szájából mi verte ki a cumit: két gyereket kellett felnevelnie pénz és apa nélkül."
"A betegségnek két fázisa van. Az első, amikor a nő közelebbről szemügyre vesz egy-egy részletet: igen, a csukló, a kar. A második, amikor egy könyörtelen tükör elé áll, keményen és hidegen szemügyre veszi az öregedő nőt, kényszeríti magát, hogy ezt többször megtegye, mert a tükörbe néző személy még ugyanolyannak érzi magát (a tükörtől távol), mint húsz, harminc, negyven évvel azelőtt. Pontosan ugyanaz az ember, mint az a lány vagy fiatal nő, aki a tükör előtt számba vette előnyös vonásait. Mégis, tudatosítani kell magában, hogy ez az igazság és nem az emlékei. Amit most lát, az ő. Az, és nem más."
"Milyen lehet a szex egy kétszerte idősebb nővel?"
"Életében először kérné, hogy ne égjen a villany, miközben tudná, hogy eljön a pillanat, mely a férfi impulzív, zabolátlan, érzéki természetéből következik, amikor Henry felkapcsolja a villanyt, hogy megnézze a testet, amit kíván. És - ki tudja - talán éppen az öregedő test látványától indulna be? (Kiszámíthatatlan, hogy ki mitől, hogyan.) De tényleg akarja ő ezt? Hiszen valaha olyan magabiztos volt (most döbbent meg, milyen magától értetődően az), hogy egy percnyi aggályt sem okozott neki, mit is láthat az őt becéző, csókoló, ölelő férfi... hova tűnt a büszkesége?"
"- [...] De már nem vagyok olyan fiatal, Sarah. Mindjárt középkorú leszek. Azt veszem észre, hogy a fiatal lányok mostanában keresztülnéznek rajtam. Nem olyan rég történt a változás. Nem esett nagyon jól, mikor először fölfedeztem."
"- Rájött már, milyen szerencsések vagyunk mi, a mi fajtánk?
- Milyen kedves, hogy a saját fajtájához sorol!
- Pre-AIDS. Post-AIDS. Erre célzok. A régi erkölcsök alól felszabadultunk. A bűntudat nem több, mint egy gyenge ostorpattintás.
- De megmaradtunk romantikusnak. Szerelemről beszéltünk, és nem szeretkezésről.
- Nem aggódtunk annyit egy lehetséges terhesség miatt... és nem ismertem senkit, akinek nemi betegsége lett volna. Maga igen?
- Nem hiszem. Legalábbis senki nem azzal mutatkozott be: vigyázat, szifiliszem van!
- Látja? Maga a paradicsom! A paradicsomban éltünk, és nem is tudtunk róla! De ezeknek az ifjoncoknak több köze van a nagyszüleinkhez meg a dédszüleinkhez, mint hozzánk. Félnek, szegények. Ami engem illet, nem tudom, megéri-e."
"- De hát ilyenek a férfiak. Csak ez érdekli őket. Kínálkozz fel nekik, és elégedettek lesznek."
"Belső tája napkelte előtti vidék volt, ahol a szemlélőt átjárja a nyugodt, egyenletes, megbízható fény, melyben az emberek, épületek, fák arra várnak, hogy meghatározza őket az árnyék vagy a napsugár. Az efféle táj való a felnőtteknek. Túl a horizonton létezik egy hely, egy világ, ahol a gyengédség és bizalom az úr, őt pedig nem a távolság választja el tőle, hanem a puszta tény, hogy az egy másik dimenzió. Így van rendjén, így működnek a dolgok..."
"Furcsa, hogy a szeretett vagy kívánt lénnyel egyedül akarunk maradni, csak én és te, te és én, egy évig vagy húszig. Aztán, bizonyos idő elteltével, ezek a kivételezett, hihetetlenül vágyott személyek kiszabadulnak a barátok és szeretők lakta világba, és szorosan kötődnek egymáshoz is, mert felfedezik a láthatatlan, titkos vonzalmak mögött a jogos igényt: ha ugyanazt a személyt szerettük, vagy szeretjük, akkor egymást is szeretnünk kell. A dolgoknak ez a valószínűtlen állapota csak a hétköznapi élettől elválasztott birodalomban, legendában, mosolyországban létezhet. Az ember azt hihetné, hogy erre találták ki a szerelmet: hogy belépő legyen a szeretet és a paradicsomi csókok földjére."
"Julie előtt, mielőtt végképp kifordult önmagából, azt gondolta, a szerelem országa olyan távol esik az ő viharedzett és kiegyensúlyozott lényétől, hogy mellette ahhoz az emberhez hasonlít, aki nagy vaskapu előtt áll, és nézi, hogy odabent egy kutya riszálja a hátsóját, egészen helyes, ártalmatlan és bolondos állat, akitől nagyon nehéz lenne megijedni. Azóta megtudta, hogy a kapu hártyavékony anyagból készült, vagy sietősen összehányt lécekből, a kutya pedig gyilkosságra kitenyésztett fajta. Tisztán látta maga előtt a kutyát. Akkora, mint egy borjú. Szájkosarat visel. Vagy maszkot? Színházi maszkot, amely nevetősről bánatosra, bánatosról nevetősre vált."
"Sarah magában azt mondta a gyereknek:
'Tarts ki, tarts ki! Nemsokára becsukódik benned egy ajtó, mert amit érzel, az elviselhetetlen. Ha szerencséd van, egész életedre zárva marad, és soha nem tudod meg, milyen világban éltél - meddig is? A gyerek nem úgy méri az időt, mint a felnőtt. A magány és a bánat örökkévalónak tetszik, valódi pokol, mert a pokol lényege a reményvesztettség. Még nem tudod, hogy az ajtó becsukódik, azt hiszed, hogy ilyen az élet, és ilyennek is kell lennie, hogy sose fog szeretni, csak nézheted, mennyire szereti azt a másik apró teremtményt, akit te is, már csak azért is, mert úgy gondolod, ha te is szereted, amit ő, téged is szeretni fog. Egy nap rájössz, nem számít, mit teszel és milyen keményen próbálkozol. Azon a napon az ajtó becsukódik, és te megszabadulsz.'"
"Hónapok teltek el. Sarah a tükörben vizsgálgatta magát, mint azon az estén, mikor először láttuk. Első pillantásra nem változott sokat, közelről már inkább. Legalább tíz évet öregedett."
"A szerelem csak emlékeztet rá, hogy száműzöttek vagyunk. A szenvedő ezért nem kívánja a gyógyulást, akkor sem, amikor azt panaszolja: 'Nem bírom elviselni ezt a nem-életet. Ezt a sivatagot.'
Támadt egy praktikusabb gondolata is: amikor Cupido az időseket, az öregeket veszi célba a nyilával (nem virággal, csókkal), hogy a bánatba kergesse őket, talán csak a túl hosszú élet veszélyét kívánja elkerülni, és lekergeti őket a színpadról, hogy helyet csináljon az újaknak?
Hogy kivel osztotta meg ezeket a gondolatokat? Stephennel. Pedig tudta, hogy az érzékelhető jelenléte, közeli, mint egy másik én, csak a szükség kivetített teremtménye volt. A barátságuk édes könnyedségére emlékeztetett, a vidámságra, a lidércnyomás előtti hetekre, még mielőtt a gyilkos fekete kutya teljes súlyával a vállára nehezedett volna.
Billre nem gondolt, mert az önmagával szemben érzett harag már nem érdekelte. Az a gyötrő szenvedély ma bagatellnek látszott. Azt a fiatalembert, aki még fiatalabb, mint az évei mutatják, és hozzá kamaszosan bizonytalan, ugyanúgy megbabonázta Julie, mint mindannyiukat. Mint a többiek, ő is kifordult önmagából.
Henryre gondolt, hát persze, de csak a közönséges élet birodalmán túl, ahol minden csupa mosoly és könnyedség, és ahol, ha találkoznának, ugyanott folytatnák a beszédet, ahol abbahagyták. Azért gondoskodik róla, hogy ez meg ne történhessen.
A hely, ahol valaha kisöccse, Hal élt, akkoriban, amikor az iránta érzett szeretet volt az egyetlen remény a szeretetre, megmaradt.
Az öccse, a hús-vér mai öccse nem egy másik világban létezett, olyannyira nem, hogy esténként bejelentés nélkül fölbukkant. - Hal, nem tudtál volna legalább telefonálni?
- De hát úgysincs dolgod, vagy igen?"
-------------------------
Amikor Doris Lessing írása angolul először megjelent 1996-ban, a szerző 77 éves volt. Regénye talán ezért is rendkívül hihető és hiteles írás egy, a hatvanas éveiben járó („Bizonyos kort megért, mondaná a francia, sőt még egy kicsit többet.”) nő újbóli (és többszöri) szerelembeeséséről.
Sarah Durham, a kötet főhőse, a Zöldmadár alternatív színház vezetője és oszlopos tagja, akis saját bevallása szerint korához képest még rendkívül jól tartja magát (általában fiatalabbnak nézik valós koránál) egy új színdarabot készít elő társulatával Julie-ről, aki "A múlt század nyolcvanas éveiben Martinique szigetén élt […] gyönyörű lány - negyedvér, mint Napóleon Josephine-je -, aki elbűvölt egy francia tisztet." Julie óriási tehetség volt: naplóiból és hátramaradt kottáiból ez derül ki; a férfiakkal való viszonyai azonban rendre kudarcba fulladtak, míg egy napon maga is öngyilkosságot követett el.
Az ő életét feldolgozó színházi próbák során azonban teljesen felkavarodik a társulat élete: Julie szerelmi története az összes érintett (színész, producer, rendező) bőre alá fészkeli magát, s olyan önreflexióra készteti magát Sarah-t is, hogy szembesülni legyen kénytelen saját eddigi életével, környezetével és legfőképp jelenlegi saját magával. Love, Again – szól a könyv eredeti címe, és Sarah, immáron 65 évesen, kénytelen észrevenni, hogy az ifjú titán színész, Bill (a fiatalember, „aki még fiatalabb, mint az évei mutatják, és hozzá kamaszosan bizonytalan”) iránti érzelmei valami olyasmihez foghatóak, amit már húsz éve nem érzett. De Bill iránti érzelmei elmúltával felbukkan Henry is, a „mindjárt középkorú”, ahogy saját maga megfogalmazta, akinek szintén megvannak a maga problémái: „Azt veszem észre, hogy a fiatal lányok mostanában keresztülnéznek rajtam. Nem olyan rég történt a változás. Nem esett nagyon jól, mikor először fölfedeztem.” S végül ott van a tulajdonképpen korban leginkább Sarah-hoz közel álló Stephen, aki reménytelenül szerelmes – az immáron legalább 80 éve halott Julie-be, viszont aki saját bevallása szerint a létező legjobb beszélgető- és lelki társra lelt Sarah személyében: „A legelviselhetetlenebb az, hogy tizenöt éve élek egy asszonnyal, akivel soha nem tudtam úgy beszélgetni, mint magával.”
A kép színesítése végett ott vannak még Sarah öccse és annak családja, Sarah unokahúgai, aki mind önálló szigetcsoportot alkotnak a szerelem újonnan és ismételten felfedezett óceánján – s a bemutató és egy tragédia, a szerelem újbóli átélése után Sarah-t utoléri az idő, mely eddig elkerülni látszott őt: "Hónapok teltek el. Sarah a tükörben vizsgálgatta magát, mint azon az estén, mikor először láttuk. Első pillantásra nem változott sokat, közelről már inkább. Legalább tíz évet öregedett."
S miután mindenen túlvan, túl a bemutatón, a hatvanon túli szerelmeken, túl egy tragédián és azon, hogy bármi bármikor is visszaszólítsa az élet színpadára, saját öccsével beszélve kénytelen észrevenni, hogy visszaszökkent a valós világba, ahol már nincsenek nagy történések, nincsenek nagy szerelmek, drámák: "Az öccse, a hús-vér mai öccse nem egy másik világban létezett, olyannyira nem, hogy esténként bejelentés nélkül fölbukkant. - Hal, nem tudtál volna legalább telefonálni?
- De hát úgysincs dolgod, vagy igen?"
Isten éltesse a 92 éves Doris Lessinget, akinek jelen könyvét minden 65 év alatti nőnek (és férfinak) el kellene olvasnia, de melyet vélhetőleg és istenigazából csak 65 után értünk majd meg. Ha megérjük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése