Európa Könyvkiadó, Budapest 1976
339 oldal
Namora napjaink egyik legtermékenyebb és legsikeresebb portugál regényírója, a parasztélet és parasztlélek nagy ismerője.
"A Búza és konkoly olyan, mint egy komoly és mélyen zengő szimfónia, a drámaisága körülbelül bennünket, és szinte a torkunkat szorongatja... Mégsem szomorú történet... Hősei kis becsvágyak, iszonyú vágyak közepette balsorsukban is megőrzik emberi nagyságukat, és ebből fakad ennek a regénynek nagysága" - írja Jorge Amado Namora darabos bájt és megindító derűt árasztó könyvéről.
Egy déli kisbirtok szinte élettől lüktető természeti világában tárul fel az a színtér, amely a portugál kisparaszt szerény reményeit, kudarcait, de törhetetlen életerejét is jeleníti meg. Kettős ívű mű; egy társadalmi regény - amely a portugál falu jelen és jövendő változásait előlegezi - egy lélektani regényt foglal keretbe, amely az emberi méltóság születését vázolja fel egy falusi kópé festői kalandjaiban.
http://konyvbarlang.hu/index.php?sid=0NQXML7weRUoMKH&me=036013&te=21880------------------------
"Egyetlen utca a falu. Az eukaliptuszok dombjáról ereszkedik alá, megköveti a síkságot, amiért álmában megzavarja, átszeli a keresztbe futó ösvényeket, melyek fölött a Spanyolországból vagy a tengerről idezúduló szelek nyargalnak, majd gondol egyet, és merész kanyarral nekivág egy domboldalnak, mintha a templomot keresné, ahol egykor mórok meg apáturak leltek menedéket, s ott megállapodik, kihívóan, a környék bámulatától övezve. A fehér házikók, vállukon a zömök tetőgerinc fölé szökellő magas kéményekkel, a templom mögött kis erőddé zárulnak, melyet nem tudott megtörni a búza szívós falánksága. A kapukból kíváncsi asszonyok vigyázzák az utat, lesve, nem jön-e valaki, akitől friss híreket kaphatnának, amelyeket, ha a szükség úgy kívánja, maguk találnak ki; a férfiak vállán báránybőr zeke lóg, a szavuk és járásuk lassú, tragikus; a gyerekek a csalitos felé inalnak, ahol a fákról, mintha az égből hullanának, makkok potyognak a bokrok ölébe. Végig az utcán kocsmák hosszú sora, olykor viharos örvénybe csap át bennük az élet lassú mormolása. Sok a kocsma. A parasztok munka után a pult elé ülnek, az asztal márványlapjára könyökölnek, és hallgatnak. Fárasztó a beszéd."
"- El kell menned a Fatimai Szűzhöz, amiért megmentett téged, te hitetlen! Két nap, három éjjel kell gyalogolnod, hogy megköszönd az ő isteni kegyelmét.
- Magát tényleg megszállta a kegyelem, ha ilyesmiket beszél.
Quitéria asszony ijedtében keresztet vetett, s szemét a kifürkészhetetlen égre emelte, mintha a mennykövet várná, amely a szentségtörő torkára forrasztja a szót.
- Imádkozni fogok érted, bűnös fiú.
- Nem adna inkább egy csülköt helyette?..."
"Amikor se hal, se zsákmány, de még egy ártatlan tyúk sem akadt, amikor az élet ízébe keserű mélabú vegyült, Szőrgróf kitárta a keblét az áldozatok viharának, és munkát vállalt, válogatás nélkül, ha kellett, aratott, ha kellett, olajbogyót szedett, és mindezt olyan nagy hévvel csinálta, mint akinek égetően sietős a dolog, mint aki már alig várja a percet, hogy újra pihenőre térhessen. És ezzel a tűzzel, ezzel a kalandos nekibuzdulással több vinkóravalót szedett össze, mint akármelyik munkában kicserződött férfi, mindenesetre eleget ahhoz, hogy utána két-három napig megint csak a virágzó semmittevésnek adja át magát."
"Néhány állat is jött velük: egy kutya meg egy bárány, vagy valami ehhez hasonló állat. A bárány egy kötél végén ugrált, melyet az asszony vállához erősítettek, és szemmelláthatóan bosszantotta, hogy nem mozoghat elég szabadon, és nem adhat illő választ az útitársa incselkedéseire."
"Egy olyan világban, ahol semmi sem történik, márpedig a helybeli mezőket csak a remény harmata fürösztötte, minden ember, aki kérdéseket tesz fel, varázslónak vagy látnoknak számít."
"Ebben a pillanatban degeszre tömött hasával módfelett hajlamosnak érezte magát a nagyra törő tervek jóleső reményében ringatózni. A meleg félhomályból, a mezők fölött bóbiskoló csendből valami sóvárgó fuvallat csapta meg. Mintha a föld mélye kicsúszott volna eléjük, szomjazva a vágytól, hogy birtokba vegyék. A síkság mélyen, szélesen hullámzott, mint a tenger. Minden hatalmas volt rajta, kifürkészhetetlen s odaadó és menekülő egyszerre."
"Féltucatszor is megemelte a kapát, de mielőtt még lesújtott volna, elragadtatva megállt, és várta, hogy a föld ettől a szenvedélyes biztatástól, csordultig telve örömmel és termékenységgel, megsokszorozódjék. Mintha éppen a fizikai erőkifejtés fosztaná meg az örömtől, hogy elvégezze a nemzés ünnep aktusát. Szerelmet vallott a földnek, és vallomásában rajongó vágy dalolt, vágy, hogy sebet ejtsen rajta, de nem a kemény munka, hanem a szerelem sebhelyét."
"Ha két alentejói találkozik, az égre vagy a búzától sárga tájra pillantanak, szavaikat vagy hallgatásukat a búza uralja."
"- Akarjátok tudni, mi a gazdálkodás? - bölcselkedett egy falubeli gazda. - Joaquim Roviscónak kimúlt a szamara. Hát ötvenesztendei munka után annyit sem tudott összekaparni, hogy egy másik állatot vegyen!"
"Loas tanyáján pezsgett az élet. Joana mint félénk árnyék suhant ide-oda a ház körül titokzatos tennivalói után, óvatosan kitérve a család többi tagja elől, mintha szüntelenül attól tartana, hogy jelenléte vagy céltudatos szorgoskodása zavarná a többieket. Alice a kecskét vonszolta a bokrok közt, és szenvedélyes, titokzatos párbeszédbe merült a tyúkokkal, a kutyával vagy a kukacokkal, de a házigazda, a társával együtt, valóban mutatós munkát végzett. Mintha az egész tanya csak erre az egészséges nekibuzdulásra várt volna, hogy hosszú idő után végre egy csapásra levetkőzze vigasztalanságát."
"- Az ember, még ha ilyen rongy senkifia is, mint mi vagyunk, nagy dolgokat adhat a világnak."
"Most, hogy a tündöklő jövőről ábrándozik, Loas mosolyog. Disznókondák, karámok, a ház körül hatalmas kert - és körös-körül a mindent elnyelő, érzéketlen, zöld tenger, a búzatenger. S a szelek, mint elszabadult csikók, kergetőzve borzolják a búza üstökét."
"- Én, ha meghalok, szívem szerint egy pézsmamacska bőrébe bújnék. Hát te? Figyeld csak, Szőrgróf, hogy odadugja a kisegér az orrát az ujjadhoz. Ki tudja? Ki tudja, hátha éppen a nagyapád, aki...
- A nagyapám? Ugyan!
-Nagyon könnyen lehet."
"Quitéria asszonynak volt még egy másik tulajdonsága is, amit, mint sejteni lehetett, mindenütt büszkén fitogtatott: választékosan beszélt. Akár társalgott, akár gyalázkodott, mindig nagy műgonddal kiválasztott, takaros, finomkodó, mesterkélt szavakat használt, amelyeket még iskoláskora óta őrzött. Meggyőződése volt, hogy a helyes szókincsnek nagy szerepe van benne, hogy felismerjék valakiben az úrinőt."
"- Pompás nők, Szőrgróf. Isteniek. Az ott például egy igazi madrigál.
Szőrgróf ugyan nem tudta, hogy mit jelent az a 'madrigál', de nem is volt kíváncsi rá."
"Szőrgróf, ahogy elnézte a lány fehér bőrét, maga elé képzelte azt a szédítő szépséget, amit a ruha eltakart, és gondolatban összehasonlította a tenyeres-talpas falusi asszonyok testével. A vágy, hogy ezt a selymes fehérséget megérintse, pillanatról pillanatra erősebben, izgatóbban égette. Talán nem is testi vágy volt ez, hanem valami érthetetlen öröm utáni sóvárgás, amit maga sem tudott megmagyarázni, s ami most egyszeriben ott állt előtte, kézzelfoghatóan, egy fehér bőrű lány alakjában, mellén a véres virággal, a vággyal. Nem is vágy volt ez már: tüzes láva."
"A napszámosok, nősek és nőtlenek egyaránt, három nap alatt az egész keresetüknek a fenekére vernek. A falubeli férfiak ott, a barakkok ragadós, szinte tapinthatóan sűrű levegőjében ettek, szeretkeztek és aludtak az utolsó centavóig. Amíg csak ki nem merültek, meg nem csömörlöttek vagy éppen még nagyobb izgalomba nem jöttek. Ez a fajta erotika sokkal több volt, mint nemi felbuzdulás: egy tiltott világ ismeretlen örömei után való lobog vágyakozás volt."
"Szamarak, mindig csak a szamarakról fecsegsz, de te is jól tudod, hogy nem erre való vagy. Csakugyan, a magunkféle ember az élvezetre született."
"- Van egy ötletem, Szőrgróf. Az ember, ha pénze van, sok mindent meg tud szerezni: például egy nőt is. És nekünk van pénzünk. De...
- A pénz a szamárra van.
- Tudom, tudom - válaszolta ingerülten. - Már nagyon sokszor elmondtad."
"Étvágygerjesztő, nagy hozamú földek voltak, kétségtelen. És Szőrgróf most, akármennyire is Vieirinhát követte az érzékeivel meg a gondolataival, amióta Loas, minden ügyességét latba véve, megkísérelte, hogy átültesse belé a föld birtoklásának a gyönyörűségét, nem tudott úgy lépni erre a nagy és termékeny birtokra, hogy ne érezzen valami különös nyugtalanságot. Loas arannyá, paradicsommá gyúrná ezt a talajt. Nem olyan arannyá, ami az emberi kapzsiságot táplálja, vagy ami a kevélységet és a hatalmat szüli, hanem olyan arannyá, amit maga tesz minden alkalommal gazdagabbá Loas, aki olyan kicsike földön vert tanyát, amelyen még az árnyéka is alig-alig fér el, s amelyet két mostoha, szeszélyes esztendő az utolsó gyökérig felfalna, képes volt álmokat szőni arról, hogy egy zsebkendőnyi hitvány földön szárba szökkentse a síkvidék lelkét."
"- Hát akkor, kis bocsom?...
Szőrgróf hátralépett. Annyi erő sem volt a karjában, hogy kinyújtsa a lány felé. Szeretett volna elfutni onnan, örökre megőrizve a szemében azt a csodálatos látomást.
- Csak nem félsz tőlem, te mafla? - ismételte a lány már bosszúsan.
Nem is hallotta, mit mond. Beszélhetett a lány akármilyen durván, lehetett akármilyen fülledt az illata, akármilyen züllött a teste, lehetett akármilyen kivetett pária, akárcsak ő, a falu rongyosa, abban a pillanatban elérhetetlen, megmagyarázhatatlan vágy volt, egy káprázat. Szinte sok is az ő póri mivoltához. Ha az övé lenne, szertefoszlana a varázs. Vieirinha megvásárolta egy spanyol legyezőért és Loas pénzéért, és Szőrgróf most úgy érezte, hogy akár egy életen át is szívesen vezekelne, csak végre megízlelhetné, az érzékeibe szívhatná ezt a földöntúli csodát, amit talán még be sem mocskolna azzal, ha élete ijesztő ürességét egy perce betölthetné vele.
- Megkukultál, hülye buzi?"
"- A szar is tisztább nálatok, ti koszosok! Ti meg az anyátok!"
"- Pofa be, koszos ribancok!
- Majd ha leharapták a nyelvünket! Gyere ide, szép fiú, harapd le, kóstold meg, fincsi-e!
- Mit gondolnak, hol vannak, mosdatlan szájúak?
- Egy rohadt pöcegödörben. Ez egy rohadt, szaros pöcegödör!"
"- Lehet, hogy ezek lopnak is?
A többiek tanácstalanul néztek össze. Fogas kérdés. Végül is Cortes gazda válaszolt:
- Egypár tyúkot... gyümölcsöt... Mást nemigen... Nem tudom. Persze az az igazság, hogy ezeknél sose lehet tudni."
"- Vajon az a pénz, amit ezek a szajháknak adtak, nem Loas ládájából való?
- Ki az a Loas? - kérdezte azonnal a titkár, mintha érdeklődése megtiszteltetés volna ezeknek a hatalmas uraságoknak.
- Egy bolond, aki itt él egy közeli tanyán.
- Gazda?
Cortes úr úgy nézett a titkárra, mintha ez a kérdés súlyos sértés lett volna rá és az egybegyűltekre nézve. Aztán hűvösen megmagyarázta:
- Egy betáblázott kis földje van. Amíg egy tenyérnyi marad belőle, mindig akad uzsorás, aki eltartja. De előbb-utóbb kéregetni fog, vagy beáll a napszámosok közé.
Maldonado gazda, a nyomaték kedvéért, közbevágott:
- Aztán meg nekünk kell eltartanunk minden tönkrement vénembert."
"Alentejo az ország, az áldott bőség; a hivatalnokok, a titkárok, az orvosok, a jegyzők falánk hordájának éléskamrája, az egész fürge értelmiségé, amely a maga kiművelt és kifinomult böfögésével rágódik a koncon, amelyet a Dél lakossága vet elé nap mint nap, mint aki csepűrágóknak dob alamizsnát."
"Az emberek, akik minden hajnalban kimentek a földre, hogy ellenőrizzék a búza növekedését, a tanyákat átszelő ösvényeket választották."
"És mindannyian újra elmerengtek a hatalmas határon, végtelenbe vesző tekintettel, s mélyen beszívták az érett mag illatát, amely már átjárta a nyári levegőt. Ezekben a szavakban, ezekben a lassú fontolgatásokban volt valami büszke és titkolt érzelmesség, valami magvaszakadt, csöndes birtoklásvágy."
"Kis idő múlva Alice felegyenesedett, és azt mondta:
- A mama nem szeret téged. Azt mondja, temiattad nincs szamarunk. De én nem hiszem.
Szőrgróf érezte, hogy elszorul a torka, és egy szót sem tud kimondani. Amikor végre felelni tudott, a szavak rekedten törtek ki a száján.
- Lesz szamarunk. Megígérem. Tudod, hogy én akartam hozni a szamarat, ugye, Alice?"
"- Ezt figyeld meg, komám. Vannak bizonyos földek...
- Mit kell megfigyelnem?
- A mezőt, Loas. Vannak bizonyos földek, ahol az ember úgy érzi, egy fabatkát sem ér. Láttad már a tengert, komám? Az ember, ha a tengeren van, nagyon jól tudja, hogy egy pitykegombot sem ér. Itt a síkságon ugyanaz a helyzet. A föld minden oldalról elnyel bennünket. Az ember fabatkát sem ér. Emlékszel, amikor a Báró felakasztotta magát? Elment, vett egy kötelet Justinónál, és felkötötte magát egy fára. Mindannyian tudtuk, hogy mire készül, amikor megvette a kötelet. Az ember itt egy fabatkát sem ér."
"Szőrgróf is határtalanul szabadnak érezte magát. Még csavargásai éveiben sem, amikor csak az ivás, a csínyek, a nap, a levegő és a nyomorúság töltötte ki az életét, még akkor sem érezte a szabadságnak ezt az összehasonlíthatatlan jó ízét, az örömöt, hogy sikerült feltépnie a tudatlanságnak és az elnyomottságnak a gúzsait."
"- Tudjátok meg, hogy Szőrgróf elhozta a pénzt a szamárra.
Fölösleges mondat volt, mert már mindenki tudta, vagy legalábbis kitalálta az előkészületekből. De most, hogy a házigazda bejelentette, hivatalosan is elismerték. Szőrgróf érezte, hogy mindhárman tisztelettel néznek rá."
"A szegény kevéssel is beéri. Loas ma már egy szamárral is olyan elégedett lenne, mintha nagybirtokai meg öszvérei volnának, ő pedig, Szőrgróf, aki még nála is szegényebb, azzal is beérné, ha megengednék, hogy hozzásegítse Loast ehhez az álomhoz - miért nem történik valami nagy változás a világban, ami minden embernek megadná a lehetőséget, hogy boldog legyen? Boldog! Itt kezdődne minden. Mi kell az embernek, hogy boldog legyen? A falu tele van emberekkel, akik üres kézzel születnek, és ugyanúgy halnak meg, és vannak olyanok, akik egész életüket végigunatkozzák, mert semmiért sem kell igazán megküzdeniük."
"Ezekben a napokban, amikor a házigazda a szomszédos tanyákat látogatta, Szőrgróf és Alice az istálló ajtajában üldögélt, és a szamarat meg az esőt bámulta. A kislány hosszú percekig nézegette az állatot, és szemlélődéséből minduntalan valami meglepő kérdés vagy egy-egy újabb ötlet született. Például, hogy nevet kéne adni a szamárnak. ('Lehet egy állatnak embernevet adni, Szőrgróf?') Vagy hogy párnát kéne tenni a feje alá szénából, hogy ki ne csavarodjon a nyaka. Vagy hogy a véknyán megint piszkosabb lett a szőr, mert meghempergett az ürüléktől síkos fűben. Ilyenkor elszaladt a keféért, megnedvesítette az ajtó lépcsőjének gödreiben megrekedt esővízben, és újra átsikálta az állat forró és kérges bőrét. Szőrgróf is örömmel tartotta a vizesvödröt, amíg a szamár dugig nem itta magát, és szívesen etette a kezéből szalmával vagy árpával. Szerette az ujjain érezni a szamár nedves ajkait, ahogy óvatosan összeszedegeti a magot a tenyeréből, s utána úgy érezte, mintha megsimogatták volna."
"Amikor véget értek az esők, a föld új pompájában bontakozott ki, mindenütt buja növénytakaró borította, amely mintha az egyik pillanatról a másikra bújt volna elő a föld alól, dúsan és burjánzóan. A szamár, kitágult orrcimpával, az újjászületett táj felé nyújtotta szimatoló pofáját, és idegesen felnyerített. Egy szempillantás alatt kinyomta az istálló kapurácsát, és ügetni kezdett a szabad mező felé, mint egy rakoncátlan iskolásfiú. Alice szomorúan szaladt utána, és csak nagyon messze talált rá, amint a piros és sárga virágokat harapdálta, és nagy gyönyörűséggel hempergett a kövér, csomós fűben.
De Szőrgróf hamarosan véget vetett ennek a ficánkoló szabadságnak. Újra az eke elé fogta a szamarat, és ahol még kellett, felszántotta a földecskét."
"Honnan veszi a jogot ő, nyomorult együgyű, aki ki se látszik a bizonytalanságból, amely fenevadként marcangolja a vágyait, hogy ilyen magasról megvesse azokat, akik alázatosan a segítségére sietnek, és megosztják vele szegényes álmait? Mit számít a birtok, a nagy nyájak, a fogatok, ha mindebben nem a föld eleven jelenléte lüktet? Hogyan hagyhatta magát befolyásolni azoknak a röhejétől, akik elrejtették a szívüket a föld igazi nagysága elől?"
"-... Egy alkalommal, koma, elmentem, hogy beszéljek a kormányzóval; gondoltam, már annyiszor kértem, talán most végre áthelyeznek máshova.
[...]
- Mi az a kormányzó, Vieirinha?
- Hát egy ekkoraforma ember. Az ilyenforma volt, köpcös és alacsonyka."
"A szamár gazdája leprás volt. A beteg undorító keze és ruhája minduntalan az állat testéhez ért, és lassan, alattomosan elültette a kórt a húsába. A család végül kórházba dugta a leprást, és hogy semmi se maradjon vissza tisztátalan jelenlététből, eladták a szamarat az első gyanútlan idegennek, aki az útjukba került. A rothadó test mérge, fekélyei, egész utálata egyszerre távozott el az állattal, és most itt gunnyaszt Loas családjában."
"Az állat nedves szemgödre mélyén valami édes bánat csillogott, láng, amelyet elsötétített a lemondás. A kislány a bal kezével a kötelet fogta, a másikkal pedig szénával kínálta meg az állatot. A szamár lassan, kényelmesen enni kezdett, és mélabús tekintettel a távolba bámult."
"Eladni a szamarat, eltávolítani a lepra gócát. Eladni a szamarat, kicserélni egy egészséges, tiszta állatra, amely nem fenyegeti senki boldogságát. Eladni a szamarat."
"Loas dermedten állt a küszöbön. Ó, nem! Ez nem olyan szamár, amelyet csak úgy fel lehet cserélni egy másikra. Itt a tanyán az embereket és az állatokat egy közös hősköltemény öleli koszorúba, és senki, de senki sincs köztük, akit valaki más felválthatna vagy bérbe vehetne. [...] Az állat, Szőrgróf, ő maga egy elválaszthatatlan egész gyökerei voltak. Az állat azért jött, hogy betömje egy álom hézagait, amely mindaddig izgalomtól és szorongástól reszketett. Ha elvinné az állatot, az álom gyökereit rángatná ki."
"A csodadoktorral való beszélgetés alapos megfontolást kívánt."
"Máglyát kell rakni, és a lángok fölé oda kell tartani a gyereket meg az állatot, amíg az ágak hamuvá nem égnek. Utána pedig soha többé nem szabad megengedni, hogy a kislány a szamár közelébe menjen."
"Minden évben, amikor a száraz idő beköszöntött, mintegy bejelentve a felhőtlen hónapokat, amikor a föld meg az ég valami különös tűzvész zsarátnoka gyanánt parázslanak, Joana nyugtalan lett, és még a szokásosnál is szótlanabb. Sajgó szívvel tapasztalta, hogy az idő képtelen elaltatni benne a szülőföldje iránti vágyakozását. A síkföld évről évre unalmasan ismétlődő, mélybarna egyhangúsága mint valami leronthatatlan börtön vette körül, s a számára örökre idegen maradt; és bármennyire megváltozott is az idő vagy a vidék az esős évszakban, ez meg sem közelítette a táj szeszélyes harmóniáját, ahol az illatok, a napok és a színek soha nem nyugvó pompája ragyogott."
"Az átok, ami a tanyát megülte, elvegyült a síkság nyomorúságával. Valami sárszerű péppé dagasztódott, s elfojtotta a föld lélegzetét. Joanának is eldugult a tüdeje. Sár, sár. A puszta felpüffedt a ragálytól - mint az élesztőtől megkelt nyerstészta. Joana megpróbálta tágabbra tárni a mellkasát, hogy megszabaduljon a fulladástól. Egész teste kétségbeesetten vágyott a hegyvidék mostoha ridegségére, a férfias szélre, amely szétveri a zsibbadtságot az érzékeiben, s a fákra, amelyek megtisztítják a tüdejében a levegőt."
"A kislány ereiben a síkföld mélasága folyik; Joana magára maradt az erdő iránti áhítatával."
"A szamár, ez a megvalósult, szegényes kis álom volna az egyik rontás? 'Add el!' De ha megteszi, mi marad a kezében egy marék hamun kívül? A macska rúgja meg: talán benne magában lappang a rontás. 'Harcolj magaddal. Önmagaddal kell harcot kezdened.' Ez a dolog a betegséggel vajon nem szintén egy olyan sötét szakadék, amelynek a mélyén az ő állhatatlansága vergődik, leszámítva a csodaváró időszakot, amikor hullámokban tör rá a gyökértelen és céltalan remény?"
"- Joana! Joana! Már nem kell megölni a szamarat!
Joanának a lélegzete is elállt a megdöbbenéstől. A férje most sem tagadta meg önmagát: állhatatlan és gyenge, mint mindig. Örök életre el kell merülniük a síkföld, a ragály, a tehetetlenség sarában."
-----------------------
Alentejóról, ahol ez a fantasztikusan szép könyv játszódik, azt írják a statisztikák, hogy a szárazföldi Portugália mintegy harmadát öleli át területét tekintve, ugyanakkor a lakosság alig 7 százaléka él itt. A Tejo folyón túli síkságon, mely kilométerben nincs is oly messze, de valahogy mégis ezer évre van a fővárostól, megrekedt a vidéki Portugália levegője: ez az igazi
Portugal rural. S e vidéki közösségben minden és mindenki a földtől függ, minden és mindenki csak és kizárólag a földdel való összefüggésben értelmezhető.
A kissé bolond kisbirtokos, Loas családja is e földből él, ettől függ. Loas viszonyát a földhöz a szerző valóságos szerelmi viszonyként, a földmunkát pedig nemzési aktusként írja le. A jó gazda mindenét a földből, a földtől kapja - vágyai és reményei is ezzel kapcsolatosak. Bár valahol odakint, a nagyvilágban, a Tejo másik oldalán, van már traktor, gépek, Loas egy szamarat szeretne, kinek/melynek segítségével gazdaságát tovább bővíthetné. Nem sok igény ez. Spórol is rá, dolgozik keményen, még bérest is felvesz - utóbbi Szőrgróf, a falu igazi nincstelenje, akinek már az is nagy ábránd, hogy "a falu legjobb bérese" megtisztelő címet elnyerje. Szőrgróf vágyai - ha ez egyáltalán lehetséges - Loas vágyai alatt maradnak: a béres a napi betevőre, a napi borocskára, esetleg álmai netovábbjára, egy fehér húsú lányra vágyik - s ekkor a helyi ördög képében felbukkan a színen Vieirinha, az - állítólag - világlátott falusi, aki megjárta Brazíliát, Angolát, s ért a nők nyelvén - sőt, az igazat megvallva, mindenhez ért.
Loas tehát minden félretett pénzével elküldi Szőrgrófot szamarat venni - hiszen a világlátott Vieirinha egyik jó ismerőse remek áron remek szamarat tud szerezni a falusi vásárban; a két jóember, a szájhős Vieirinha és az együgyű Szőrgróf Loas pénzéből elébb nekilátnak borozni, mulatni, majd - a fehér húsú lányokat keresve - a céllövölde kurváival kötnek ki egy eukaliptuszbokor aljában. Igazi bukolikus romantika: a saját vágyálmaitól valósággal lebénuló Szőrgróf minden dühét beleadja ezen egyszeri aktusba - románcát azonban a lány sikoltozására a helyszínre érkező karhatalom szakítja félbe - tragikomikus helyzet, amikor a portugál rend őre rápirít Szőrgróf az eukaliptuszbokorból kilógó pucér fenekére.
Se pénz, se szamár, se lányok - csak a szembesülés és megszégyenülés akkor, amikor Loas megérkezik a fogdába, kiszabadítani béresét.
Szőrgróf a bűntudattól indíttatván keményen dolgozni kezd, önnön életével is szembenéz, s csak egy cél élteti: Loasnak szamarat kell vennie. Össze is spórol annyit, amivel törleszti minden adósságát, s meg is veszi a szamarat Loasnak.
Csodálatos jószág a szamár. A szegény kevésre vágyik, a szamár pedig mindezt meg is képes adni. Úgy fest, a boldogság beköszönt végre Loas tanyájára: a szamár boldogan eszi a friss füvet a réten, Szőrgróf legnagyobb megelégedésére szánt a szamárral Loas földjén, Loas már a jövőt tervezi, Loas kislánya, Alice a szamárral kel,fekszik, a szamár a kislány tenyeréből eszik - már-már családtaggá válik.
Portugal rural, az Alentejo vidékén azonban nem csak az utak porosak, hanem e por lerakódni látszik a lakosok agyában is, meggátolva őket a gondolkodás képességében, s örökre mumifikálva mindenkit az atavisztikus előítéletek, a babonák, az ostobaság, a tompaság, népi hiedelmek és bigottság portengerében. S elég csupán néhány óvatlanul elejtett szó, hogy a paradicsomi állapotból földi pokol váljék: Loas minden logikát és észérvet félretéve elhiszi egy mendemonda kapcsán, hogy a szamár - leprás.
A métely, mely megfertőzi Loas családját, nem a lepra, hanem a szegény falusi közeg tudatlansága. Valóságos kálváriát jár a szamár, Alice, Szőrgróf, Loas - s a tragédiát Loas felesége teljesíti majd be, akinek vágyai talán még a többiekéhez képest is kis lángon lobognak: szeretné látni a síkvidék után saját szülőföldjének dombjait és erdejeit...
Senki nem akar sokat e könyvben - mégsem valósul meg senki álma sem.
Namora könyve fantasztikus leírás a kisemberek kis álmairól - már ha egyáltalán álmok ezek... Az ambíciótlanság, a tudatlanság, a műveletlenség és a kilátástalanság világában a legnagyobb vágya mindenkinek egy csipetnyi boldogság - e boldogság megszerzése, s ami még ennél is több, megtartása azonban lehetetlen - s az ok a szereplőkben rejlik.
Namora könyvében Alentejo az a hely, ahonnan nincs kitörés. Pedig nagyon kevés is elég lenne a boldogsághoz.
A könyv kis terjedelme ellenére is átütő erővel bír; hol komikus, hol tragikus, hol tragikomikus színben láttatva az alentejói kisemberek életét - ahol a legfőbb ellenség mindenki számára saját maga, s ha a könyvet elolvasva erre magunk is rájövünk, talán annak igazát is belátjuk, hogy bizony tényleg nagyon kevés is elég a boldogsághoz.
