Európa Könyvkiadó, Budapest 1970
332 oldal
Ki az a Humbl úr? "Mindig úgy viselkedtem - írja önéletrajza végén -, ahogy az emberek követelték tőlem; alkalmazkodtam követeléseikhez, és ők, ahelyett, hogy megdicsértek volna, megvetéssel sújtottak, és sértésekkel halmoztak el. Az egyik szánalmas szenteskedőnek nevezett, a másik pöcegödörnek és hülyének, valaki Scheisskerlnek és kreténnek, megint más rühös kutyának, a következő szégyentelen patkánynak, valaki tisztességtelen és nyavalyás szarházinak, semmirevaló és büdös kapcarongynak, olyan is akadt, akinek a számára bitang voltam, és olyan is, akinek undorító hüllő, satnya alak, áruló és gyilkos. Jaj, az a sok nyájasság és kedvesség, amellyel drága kortársaim etettek jutalmul azért, hogy magasabb rendű emberként mindig ügyeltem törvényeikre és rendelkezéseikre, és alkalmazkodtam azokhoz az az eszmékhez, amelyeket nem én találtam ki, amelyekért tehát nem én találtam ki, amelyekért tehát nem voltam felelős. Igaz, nem mindig volt ez így, vállalatunknál például az atyjuknak neveztek, de tudom, hogy hátam mögött száraz kórónak és dogmatikusnak hívtak; pedig én, Karel Humbl, most is harcolok a dogmatizmus ellen, és nemcsak a munkahelyemen, hanem a legmeghittebb magánéletemben is; Camus és Kafka könyveit olvasom, és a vitrin fölött, ahol azelőtt Sztálin portréja lógott, majd utána Hruscsové, most Paul Klee avantgarde festő egyik képének ízlésesen bekeretezett reprodukciója függ..."
Humbl úr tehát - hamarosan talán ugyanúgy fogalom lesz, mint Švejk - egy minden rendszerhez, minden eszméhez készségesen s a maga érdekeit pontosan kiszámítva alkalmazkodó kaméleon, aki saját igazolására tárja elénk életét. Hogy éppen az aljasságaira keresett és felsorakoztatott mentségek, hogy éppen önigazolása leplezi le igazán, az már Neff bravúrja, aki ezzel a legújabb reményével minden kritikusa szerint maradandót alkotott a szatíra műfajában."
http://www.antikvarium.hu/ant/book.php?konyv-cim=humbl-ur-viszontagsagai&ID=187663------------------
"Karel Humblnak hívnak, munkásember fia vagyok, s Prágában születtem az első világháború előtt."
"Abban az időben, amikor hazámban kapitalista rendszer volt, főként angol-amerikai eredetű könyveket olvastam [...]. Miután a szocialista rendszer uralomra jutott országainkban, a szovjet írók művei kötötték le érdeklődésemet [...]. ... az utolsó években viszont, a sztálini személyi kultusz bukása után, áttértem Hemingway, Faulkner, Camus és Kafka könyveire, amelyek jól megfeleltek a rám tört abszurd világérzésnek.
A haszon, amelyet a legjobbak legjobbjaival folytatott sokéves érintkezés hozott nekem, óriási volt. Bizonyára nem tudnám ma úgy megfogalmazni gondolataimat, ahogy megfogalmazom, s életemnek ebben a mai válságos szakaszában bizonyára nem tudnám rászánni magam emlékeim feljegyzésére, amitől pedig megkönnyebbülést évárok és viszontagságaim feledését [...], ha egész életemben nem álltam volna közel azokhoz, akik úgy ismerték és ismerik az embereket, mint csak kevesen, és ismereteiket megfelelően meg is tudják fogalmazni műveik oldalán."
"Zsenge éveimben is példás magatartású és szófogadó gyermek voltam..."
"Annyira példamutatónak, szófogadónak és szorgalmasnak bizonyultam, hogy apámnak, aki kedélyes, társaságkedvelő és tréfás természetű volt, ez olykor már az idegeire ment."
"Lelkemben vágy támadt, hogy én is lelkesedjem valamiért..."
"Ilyen voltam én, ilyen volt és ma is ilyen a természetem. Ezt beismerem, nem szégyellem, sőt bátorkodom kijelenteni, hogy az emberek közt nem volna elidegenedés, nem volna rendetlenség és elégedetlenség, sőt új háború veszélye sem fenyegetne, ha minden ember hasonlítana hozzám."
"Csak a kiskutyával nem azonosultam, amely a gramofon tölcséréből hallgatta gazdája hangját, mert büszke voltam rá, hogy ember vagyok, a természet és a teremtés ura.
Gondoljanak, amit akarnak, ezekről az én magányos élményeimről, azt senki sem vonhatja kétségbe, hogy ha rajongásom gyermekesen naiv és öncélú volt is, és semmire sem vezetett, mégiscsak rajongás volt, és egy ostobaságért is jobb lángolni, mint lángolásra képtelennek lenni."
"Bár többnyire egyedül játszottam [...], s bár szabad időm túlnyomó részét magányos álmodozással töltöttem, nem voltam társaságot kerülő természet, sőt ellenkezőleg: személyiségem belső lényegét tekintve nem voltam individualista, nem szívesen turkáltam egyedül a homokozóban, hanem arra vágytam, hogy összeforrjak valamivel, valamilyen magasabb egésszel, kollektívával. Hogy ez nem sikerült, az más kérdés, arról nem tehetek."
"Különös dolog, bár életem során sokszor találkoztam ezzel a jelenséggel: azokat az embereket, akik a legalkalmasabbak arra, hogy a kollektívában éljenek, és alávessék magukat alapelveinek, a kollektíva megveti; ezzel szemben a falka hízeleg az individualistáknak, az öntörvényű és fegyelmezetlen embereknek, akiket szórakoztatónak és figyelemre méltónak tart. Társaságukba csábítja őket, és ahelyett, hogy elítélné, csodáló és elismerő kiáltásokkal nyugtázza önkényük és szilajságuk jeleit. Ez egyike azoknak a tragikus törvényszerűségeknek, amelyeknek ősidők óta az egész emberi nem alá van vetve; engem különösen keményen sújtott ez a törvény."
"Az úgynevezett honismereti órán ez az igazgató úr előadást tartott nekünk az osztrák-magyar seregek küszöbönálló szükségszerű győzelméről és a Habsburg-trón dicsőségéről; az én druszám, a fiatal Károly császár, akinek arcképe az ajtó mellett és az ablakkal szemben a falon lógott, jóságos és helyeslő mosollyal hallgatta ezeket az előadásokat. Vasárnap reggelenként az igazgató úr elvezetett minket a templomba, és a
Tartsa Isten, óvja Isten kezdetű osztrák himnusz közben gondosan figyelte, hogy mindnyájan annak rendje és módja szerint énekelünk-e. Én ilyen alkalmakkal mindig elnyertem különös kegyét, mert szántszándékkal a közelébe ültem, és teli torokból énekeltem, hogy kellőképpen értékelhesse buzgó hangocskám erejét.
Istentisztelet után így szólt iskolatársaimhoz: - Humbltól vegyetek példát, ti semmirekellők. Ő énekel, ti viszont csak nyöszörögtök és morogtok és mekegtek és zümmögtök, jó lesz, ha vigyáztok magatokra, ti csavargók! Azt hiszitek talán, hogy a császár őfelsége és osztrák hazánk nem érdemli meg, hogy rázendítsetek nagyszerű himnuszára?
Így volt ez az első osztályban, a második osztályban, sőt a harmadik osztály elején is. Aztán, október végén - a felnőttek tanúsága szerint - borzasztó és az utolsó pillanatig váratlan dolog történt, az osztrák birodalom egyik napról a másikra széthullott, vége lett. Amikor aztán az államfordulat, vagyis a Csehszlovák Köztársaság megalapítása után úja bementünk az iskolába, az a hely, amelyet Károly császár arcképe díszített, üres és világos volt, az igazgató úr pedig szláv háromszínű szalaggal a hajtókáján lépett be az osztályba, s Tomá
š Garrigue Masaryk ízlésesen bekeretezett képet tartotta a hóna alatt. A mai napig világosan emlékszem rá, hogy bár Masaryk ababn az időben hatvannyolc éves volt, az a kép [...] alig harmincéves, fekete hajú, fekete szakállú, telt és üde arcú férfinak ábrázolta. Akkor még nem létezett hatóságilag jóváhagyott, hivatalos kép az első csehszlovák elnökről.
Az igazgató úr felakasztotta Masarykot a szögecskére, amelyen pár napja még Károly császár lógott; a kép kicsi volt, így hát nem fedte el egészen a világos helyet, amely Károly arcképe után a falon maradt.
Aztán valami effélét mondott:
- Jól véssétek emlékezetekbe, kedves cseh gyerekek, ezt a pillanatot, amikor arra a helyre, ahol a nemzetünk megsemmisítésén háromszáz év óta fáradozó osztrák zsarnokság gyűlölt képviselőjének képmása lógott, felakasztom a mi szeretett Masaryk apánk képét, aki rövidesen visszatér hazájába, amelyet felszabadított. Most szépen álljatok fel, és örömötök, hálátok jeléül, leendő elnökünk tiszteletére zendítsetek rá nagyszerű himnuszunkra:
Hol a hazám!Azt hiszi talán valaki, hogy az igazgató úrnak ezt a beszédét a felháborodott döbbenet kiáltásával nyugtáztuk, és megkérdeztük tőle, hogy milyen jogon beszél az osztrák zsarnokságról, hiszen még pár napja az osztrák kormányt magasztalta, vagy talán megkérdeztük tőle, hogy tulajdonképpen mikor hazudott, akkor, Ausztria bukása előtt, vagy most? Semmi ilyesmi nem történt. A mai gyerekekkel ellentétben mi akkor magától értetődően helyesnek tartottunk mindent, amit a felnőttek csináltak és mondtak. Így hát egyszerűen felálltunk és énekeltünk, s valamennyiünk közül én énekeltem a legerősebben és a legbuzgóbban, amit az igazgató úr kellőképpen méltányolt és megdicsért."
"Nemzetünk kicsiny, szegény és gyönge. Nagy-Britannia nagy területi veszteségei és valutájának állandó gyengülése ellenére még mindig gazdag és hatalmas, tehát megengedheti magának azt a fényűzést, hogy a politikai állandóság, a törvények és a kormány iránti tartós hűség eldorádója legyen. Félezer évvel ezelőtt, a középkorban, hasonló eldorádó volt a Velencei Köztársaság; ezért aztán, mikor szegény őseink fellázadtak, és emberi jogokat követeltek, váruraik ekképpen szólították fel őket: - Fogjátok be a pofátokat, bugrisok, hajtsatok fejet, hitványak, gondoljatok arra, hogy ti nem vagytok velenceiek! - Nos azokat az akadékoskodókat, akik elítélik igazgató urunk fent említett piruettjét, egészséges dolog volna emlékeztetni rá, hogy nem vagyunk angolok, nem énekelhetjük újra meg újra ugyanazt a dalocskát."
"A legjobban az bántott, hogy a legnagyobb prágai pályaudvart, amelyet azelőtt Ferenc József pályaudvarnak neveztek, Wilson elnök nevére keresztelték át, ezzel szemben Masary elnök nevét az addigi Állami pályaudvar vette fel, amely kisebb és sokkal jelentéktelenebb volt, mint a Ferenc József pályaudvar. Így aztán egyszer megkérdeztem apámat, hogy voltaképpen ki különb, Masaryk vagy Wilson, de ő nem értette, mi fán terem gyerekes kíváncsiságom, és naiv pártoskodásom, tehát így válaszolt:
- Hogy kérdezhetsz ilyen hülyeséget?"
"Köztársaságunk első elnöke iránti tiszteletünk és odaadásunknak apám és én Masaryk égetett agyagból készült ízléses szobrával adtunk látható kifejezést, s e szobrot feltűnő helyen, a fogadószoba vitrinjében őriztük, más értékes és művészi szempontból becses porcelán- és üvegtárgyak közt. De amikor húsz év múlva a köztársaság összeomlott, és a német fasiszták vashadosztályai betörtek a határ menti területeinkre, szükségessé vált eltávolítani a szobrot. Ahhoz, hogy megsemmisítsük és kidobjuk a szemétbe, ahogy a mi helyzetünkben lévő emberek közül sokan csinálták, apám és én túlságosan tisztességesek és elvhűek voltunk; jól becsomagoltuk tehát régi újságokból tekert papírcsíkokba, és elrejtettük egy megfelelő ládikába, én pedig megkértem Pěnička urat, a házunk földszintjén levő papírhulladék-begyűjtőhely raktárosát, hogy őrizze meg a ládikát a raktárban. Először vonakodott, mert attól félt, hogy fegyver van benne, de amikor biztosítottam, hogy a ládikában Masaryk képmásán kívül semmi sincs eldugva, kezet nyújtott nekem, és így szólt: - Hívek maradunk! - mire én is: - Hívek maradunk! -, és jó ideig így álltunk ott némán, elérzékenyülten, kéz a kézben, könnyes szemmel.
A mellszobor aztán egészen a háború végéig ott feküdt, a Světozor című újság régi évfolyamainak halmai alatt. Persze amikor hazánk felszabadulása és apám halála után Pěnička úr visszaadta, én már nem tudtam használni, mert világnézetem időközben megváltozott, és nem Masaryk mellszobra, hanem Sztálin marsall képe lett lakásom központi dísze. De később, pontosabban a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa után, vagyis ötvenhatban, szükségessé vált e kép eltávolítása és felcserélése Hruscsov elvtárs képével."
