Európa Könyvkiadó, Budapest 1961
247 oldal
Élhet-e az ember gyökértelenül? Kell-e tartoznia valahová? - Ezeket a kérdéseket veti fel és válaszolja meg az író ebben a lebilincselő érdekességű regényében, miközben hősét, az aradi fiatalembert végigvezeti Bukarest színes forgatagán és a háborús évek viharain. Laurenţiu kalandos és hányt-vetett életében elkeseredett korszakok váltakoznak, míg végül az író megfellebbezhetetlen és igazságos módon mondja ki rá ítéletét.
http://www.antikvarium.hu/ant/book.php?konyv-cim=a-boldog-kereskedo&ID=196460
------------------
„A forradalom tüze elérte a várost. A külső kerületekből, a szomszédos falvakból mordályokkal, kaszákkal és fejszékkel felfegyverkezett emberek jelentek meg. A bankba is munkások érkeztek: két jól megtermett, kialvatlan és borotválatlan marcona legény vette át az intézmény vezetését. A főpénztáros nem tért ki előlük, és nagy csodálkozására, senki sem bántotta. Felhúzta a könyökvédőjét, és elkezdett kifizetni és bevételezni, olyan utalványok alapján, amelyeken aláírás helyett csak egy ujjlenyomat szerepelt. De a forradalom nem tartott sokáig, a francia és a román seregek a forradalmi csapatokat visszavonulásra kényszerítették, egészen a Tiszántúlra.
A fehér terror következett, azután a versailles-i szerződés. Ebből az alkalomból, a volt Imperial Bank csődöt mondott, és Augustine Barna, az őfelsége szolgálatában eltöltött húsz évi elismert munkája után, az utcára került. És a ’vörösök’ szolgálatában eltöltött két hétért nem tudott elhelyezkedni sehol sem.”
„Laurenţiu Barna a negyedik elemibe járt éppen, amikor édesanyja az Andrej Mureşanu utca 2. szám alatti házukat hirtelen eladta, és a város szélére, egy bérelt házba költöztek.”
„– Hogyan, anyám, minden ember meghal egyszer?
– Mindegyik.
– Én is meg fogok halni?
– Te is, Laurenţiu.
– De én nem akarok meghalni.
Végül nem tehetett egyebet, megbékült azzal a gondolattal, hogy valamikor meg fog halni ő is.”
„– Hogy van az, Gavril, hogy apád asztalos és nincs semmi bútorotok.
– Nem tudom – felelte őszintén meglepődve Gavril. – Erre sohasem gondoltam. Majd megkérdezem apámtól. […]
Laurenţiu elhatározta, hogy sohasem lesz belőle bútorasztalos.”
„– Bácsikám, mondd csak, tudod-e, melyik Franciaország leghosszabb folyója?
– Franciaország leghosszabb folyója? Nem, nem gondoltam még soha erre. Miért kérded?
– Mert mi tanuljuk az iskolában.
– Nagyon helyes.
– Te is tanultad?
– Bizonyára igen.
– Akkor miért nem tudod?
– Mert elfelejtettem.
– De mondd, bácsikám, hasznát vetted valaha az életben, hogy tudtad, milyen magas a Himalája?
– Nem, de nem ezért tanul az ember, hanem azért, hogy… - Hirtelen zavarba jött. Nem tudta, mit mondjon.”
„– Hát az orvostudomány csalás, bácsikám?
– A csőcselék számára igen! Azt hiszed, egy orvos sokat törődik holmi mosdatlan fickóval? Örüljön, hogy egy úrnak adhatja a pénzét. Mit csinál a paraszt a pénzével? Elissza. Nem jobb akkor, ha egy úrnak adja oda? Az legalább tudja, hogyan kell elkölteni.
– De így a parasztok sorra elpusztulnak.
– Nem is olyan nagy baj az. Úgyis annyi paraszt van a világon, hogy egyáltalán nem árt, ha néhányan elpatkolnak.”
„A pert Bukarestben tartják. Majd megmutatom én a regáti cigányoknak, mit jelent az erdélyi jogvédelem és ki is az a Virgil Barna!”
„Az élet egén felhőként ballagok,
Jelentéktelen töltőtoll vagyok.
Ki tintáját betűknek adja át,
S fogytával teremti saját magát.”
„Európa vajúdik, egy sereg új ország kel életre, köztük az új Románia is. Többé már nem állhatunk félre. Hát ezért hívtalak össze benneteket.”
„Valahol olvasta, hogy létezésének kezdete óta az emberiség egy magasztos cél – a boldogság elérésére törekedett. Mivel az ehhez a célhoz vezető utak még feltöretlennek látszottak, elhatározta, hogy ő is kiveszi a részét. Ehhez azonban szüksége volt a boldogság meghatározására. Megkérdezte Virgil bácsi véleményét. Nagybátyja összeráncolta homlokát, az állát dörzsölgette, aztán kijelentette, hogy szerinte a boldogság a kielégülés, az elégedettség. Valeria asszony már szerényebb volt: ő akkor lenne boldog, ha olyan szerencsés volna a kártyajátékban, mint Virginica postáskisasszony. A cselédlány kezdetben nem akart válaszolni. Laurenţiu azonban kitartóan kérdezősködött, megfogadta, hogy nem leplezi le Valeria asszony előtt, mire bevallotta, hogy számára a boldogság az lenne, ha bérét ötven lejjel felemelnék. E kutatások alapján a fiú arra a következtetésre jutott, hogy minden ember másképpen képzeli el a boldogságot.”
„Nincs semmi célom, nincs ideálom. Nem értenek meg engem, és ami még rosszabb, én sem értek meg senkit.”
„– Megérkeztünk, fiam. Itt kezdődik Bukarest.
A rozoga kis házak, nagy összevisszaságban szétszóródva, a zegzúgos utcák, inkább Arad külvárosára, Ségára vagy Pernyávára emlékeztettek. Egyáltalán nem volt városias, s még kevésbé fővárosias jellegük.
– Ez Bukarest, bácsikám? – kérdezte csalódottan Laurenţiu.
– Nem, ez csak Bukarest szemete.”
„– Miért nem költözünk Bukarestbe, bácsikám?
– Én is sokszor gondoltam erre. De én azt tartom, jobb falun elöljárónak lenni, mint városban hátulkullogónak. Otthon Aradon azt csinálok, amit akarok. Itt elölről kell kezdenem mindent. És ez sokba kerülne nekem.”
„Igyunk, fiam! Az élet olyan, mint egy per a Legfelsőbb Bíróságon. Nincs fellebbezés. Vagy megnyered, vagy elveszted. Azok, akik vesztenek, szolgálnak. Azok, akik nyernek, fogyasztanak.”
„– Igen, igen, Laurenţiu, ilyen az élet. Te tudod, hogy az Úr a világot a saját kedve szerint teremtette. Mi szegény halandók csak lemásoljuk a művét. Nézd ezt a vonatot. Csak egy elsőosztályú kocsi van és négy harmadosztályú. Lépcső pedig négyszer annyi van, mint ahány kocsi. A vonatokat úgy állítják össze, ahogy a természet megköveteli.
– Jó, de az uticél azonos.
– Jobban mondva egyetlen uticél van: a halál. Mindannyian erre az utolsó állomásra igyekszünk. És nincs fontossága annak, hogy ez alatt a rövid ötven, hatvan évnyi szempillantás alatt egyesek elsőosztályú fülkében, mások pedig az ütközőkön utaznak. A fontos az, hogy arrafelé tartunk. A nagy válogatás odaát fog történni. Ha minket, akik az elsőosztályú fülkében utazunk, nem csupán egyetlen, kis példányszámú kiadásban hoztak volna forgalomba, áldozatokat is hozhatnánk. De így? Miért egyek babot, ha csirkét ehetek? Nagyon egyszerű törvény ez. Akinek akartuk, jellemük és szerencséjük van, az elsőosztályú kocsikba szállnak fel. A gyávák, az erőtlenek a lépcsőre. Ott is a helyük!”
„– Néhány nappal ezelőtt nagytakarítást csináltam a régi szekrényemben. Különböző semmiségekre akadtam. Közöttük egy történelemkönyvre is. Szent könyv… minden oldalán meghal vagy születik egy császár. Minden oldalán kegyetlen csatákat vívnak életre-halálra… És most ezek az évek… Szomorú évek, egyhangú évek… Senki sem akar birodalmakat alapítani, senki sem visel háborút…
– És München?
– Minden csak vitákra, alkudozásokra szorítkozik, mint az ócskapiacon. Miért kellett ilyen szégyenletes időben születnem? Félek, hogy meg fogok halni, és a világ változatlan marad…”
„Elzálogosított ruháiból még három hétig tudott élni. Ez alatt az idő alatt egész nap a városban járkált, hogy munkát keressen. Talán nem volt szerencséje, talán nem értett hozzá, de minden kísérletezése hiábavalónak bizonyult.”
„Az a tény, hogy megtűrt személy lett, alsóbbrendűségi érzést keltett Laurenţiu tudatában. Leszegett fejjel járkált, röviden, igennel, nemmel válaszolt a kérdésekre, és szokatlanul udvariassá vált.”
„Ez a hibánk nekünk, románoknak. Sohasem csinálunk semmit. Hagyjuk magunkat vonszolni, mint a marhák a vágóhídra. Néha el-elbődülünk és csodálkozunk bátorságunkon. Még tapsolunk is magunknak.”
„Reménykedett, hogy végül is tisztázódnak a dolgok, a németek elfoglalják az Uralt, ahol állítólag az oroszok elrejtették összes kincseiket. […]
Laurenţiu csak augusztus 23-a után döbbent rá, hogy sohasem jut el Leningrádba, sem a cárok volt székhelyére. Hálát adott Istennek, hogy nem igényelt zsidólakást és hogy nyíltan nem exponálta magát. […]
Visszavonultan élt, ritkán ment a városba, akkor is szerényen öltözködött, hogy ne legyen szembetűnő.”
A kis Laurenţiu – kinek édesapja már a kötet elején elveszti állását és a körülmények kényszerítő hatása miatt a jobb élet reményében Amerikába vándorol, ám ott egy szerencsétlen baleset folytán csupán adósságot hagy az óhazában maradt családjára –, csekély talentummal és talán még annál is kevesebb ambícióval és fantáziával érkezik világra Aradon, mely születésekor még az Osztrák-Magyar Monarchia része.
Amennyiben korunk álintellektuális divatjának hódolnánk, játszi könnyedséggel mondhatnánk: rossz karmával megáldott gyermek, ám némileg idevalóbbnak érezzük azt állítani, hogy – nemzetének 1918 után némileg megnőtt hazájához, Romániához hasonlatosan – jelentős hátrányokkal indul az élet rajtvonalán: az ország történelmiekkel, a kis Laurenţiu családiakkal.
Az apa állásvesztését majd halálát követően a kis Laurenţiu egyedül maradt édesanyja folyamatosan süllyedő életszínvonal mellett igyekszik megadni gyermekének mindazt, amit lehet – végső elkeseredésében azt a gyermek nagybátyjához, az aradi ügyvéd Virgil bácsihoz küldve, akinek atyai gondoskodása mellett Laurenţiu – akárcsak hazája, Nagy-Románia – elindul az új élet ígéretes horizontja felé.
Lányok, bukaresti élet, jogi tanulmányok – csillogó jövőkép várja Laurenţiut, ki az ugyancsak nagy reményeket ébresztő új Romániához hasonlóan, helyét keresi a világban. Nagy szerepekről, nagy lehetőségekről ábrándozik mindkettő, ám hamarosan rá kell ébredni, a glamour is csak addig csillog-ragyog, míg a felsőbb hatalmak úgy határoznak felőle.
Ahogy az adottságok és a lehetőségek egyre inkább konfliktusba kerülnek egymással, a vágyálmok is szertefoszlanak.
Amint Virgil bácsi meghal, Laurenţiu is kénytelen szembenézni azzal, hogy bizony-bizony, önerőből azzal, ami van, nem lehet jutni semmire – Románia pedig a németek oldalán elveszti a második világháborút, s amint saját nagyságának ábrándját szertefoszlani látja, az ország is betagozódik a keleti blokk szürke téglái közé. Laurenţiu pedig – mind saját maga, mind országa számára is szimbolikusan – megtalálja azt a helyet, ami neki legmegfelelőbb: dinnyeárus lesz, s boldogan él felesége mellett, kiről korábban azt sem tudta elképzelni, hogy akár csak hozzá ér…
Francisc Munteanu hihetetlen tehetséggel és a fokozatos hanyatlás lenyűgözően színes palettáját felhasználva festi elénk az új Nagy-Románia (és benne Laurenţiu) születését, adottságait, reményeit, vágyait és lehetőségeit, hogy aztán a nagy világégést követő szereposztásban helyükre kerüljenek a figurák az élet nagy színpadán. Mindezek után a végszóban a szerző ekként mondja ki az ítéletet országa és főhőse felett: „Visszavonultan élt, ritkán ment a városba, akkor is szerényen öltözködött, hogy ne legyen szembetűnő.”
Nehéz szembesülni azzal, ha a nemzet vagy az egyén önnön jövőjéről szőtt reményei, ábrándjai, elképzelései szertefoszlanak. Nehéz szembesülni azzal, hogy csupán dinnyeárusi szerepre szán valakit a sors. De ha ezt felismeri és képes elfogadni, akár a szereptévesztésből fakadó frusztrációtól és feszültségtől mentes boldogságra is lelhet, s járhat úgy, mint Laurenţiu Barna, aki „olykor-olykor mosolyogva fordult a vevőkhöz:
– Jó aradi dinnye. Édesebb, mint a cukor.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése