Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986
241 oldal
Hogyan élhet valaki azzal a tudattal, hogy az egész családját kiirtották? Meddig kísért a múlt, meddig kell újra szembesülni vele? Anton Steenwijk tizenkét esztendős volt, amikor szüleit és bátyját a németek „mint az állatokat” leterítették. Mindez Hollandiában, a háború utolsó hónapjaiban történt. Harry Mulisch, az egyik legismertebb és legelismertebb kortárs holland író nem a szó szoros értelemben vett háborús regényt írt. Őt inkább az érdekli, meddig és hogyan játszhat még szerepet a háború a túlélők életében. Érdekfeszítő szellemi izgalmat is nyújtó és elgondolkodtató könyvéből, melyet már majdnem minden európai nyelvre lefordítottak, Hollandiában tizenöt hónap leforgása alatt több mint kétszázezer példány fogyott el.
http://www.fokapu.hu/index.php?cikklap_id=11504&int=&sorokszama=14&PHPSESSID=c63be71cada939ebc83e46f7d56d751f
------------------------------
„Olyan lesz majd az élet, mint ezek az önfeledt és meghitt esték, olyan titokzatos, olyan végtelen.”
„1945 januárja volt. Csaknem egész Európa felszabadult már, evett, ivott, ünnepelt, szerelmeskedett, és lassanként feledni kezdte a háborút; de Haarlem napról napra jobban hasonlított azokra a szürke salakdarabokra, amelyeket a kályhából szedtek ki, abban az időben, amikor még volt szén.”
„Tíz-tizenöt évvel a háború után az Anton név újra polgárjogot nyert, ami eléggé bizonyítja Mussert jelentéktelenségét; de az Adolf név körül még mindig nem csitultak el a kedélyek. A második világháború igazából akkor süllyed csak a múltba, amikor megint lesznek majd Adolfok, de ehhez egy harmadik háborúra lenne szükség: vagyis az Adolfok ideje soha nem érkezik el.”
„Gondolj csak a ’szimbólum’ szóra, ez a szümballo származéka, ami azt jelenti, hogy ’egyesíteni’, ’találkozni’. Tudod, mi volt a szümbolon? […]
– Mi az, papa? – kérdezte Anton.
– Egy kő, amelyet kétfelét törtek. Tegyük fel, valaki vendégül lát engem egy másik városban, és én arra kérem, fogadjon szívesen téged is: miből tudja meg, hogy te vagy a fiam? Fogunk egy szümbolon-t, az egyik felét ő tartja meg, a másik felét pedig neked adom odahaza. És amikor felkeresed, a két fél kő épp egymásba illik.”
„Láthatjuk-e nevetség nélkül az embereknek az ő cselekedeteit?”
„A gyűlölet, az a sötétség, a rossz. És nekünk mégis gyűlölnünk kell a fasisztákat – és ez jó. Hogy lehet ez? Úgy, hogy mi a világosság nevében gyűlöljük őket, ők pedig a sötétség nevében gyűlölnek bennünket. Mi a gyűlöletet gyűlöljük, és ezért a mi gyűlöletünk jobb, mint az övék.”
„Ha az ember szeret valakit, mindig azzal indokolja meg a dolgot, hogy a szeretett lény szépségéről – testi vagy erkölcsi szépségéről – beszél, vagy esetleg mind a kettőről, pedig mások semmit sem látnak ebből a szépségből, és nem is láthatnak. De aki szeret, az mindig szép.”
„Csupa remegő, olajos ócskavas volt minden, és Antonnak ez a kép furcsamód többet mondott a háborúról, mint minden egyéb, amit meséltek róla. Tűz és ócskavas – ez volt a háború.”
„… a belpolitikának akkor sem szentelt sok figyelmet; legfeljebb annyit, amennyit egy légikatasztrófa túlélője szentel a papír repülőgépeknek.”
„… a Budapestre bevonuló szovjet tankok robajának visszhangja Amszterdam kövezetét is megremegtette, és ezt legerősebben annak az utcának a sarkán lehetett hallani, ahol Anton lakott. Itt állt az a nagy XVIII. századi épület, az egykori, Felix Meritisről elnevezett tudományos társaság székhelye, amely most a kommunista párt vezetőségének adott otthont. A városban megvadult hordák tomboltak, és szétvertek mindent, amihez a kommunistáknak így vagy úgy közük volt, feldúlták a könyvesboltjaikat, beverték a házuk ablakát – a sajtó serényen a kezükre jár: a tárgyilagos tudósítás örve alatt megírták, hogy a párt ilyen és ilyen nevű vezetőjének a háza, mely ebben és ebben az utcában van, a múlt éjjel csupán kisebb károkat szenvedett. A tömeg másnap annál jobban kitett magáért.”
„… mégiscsak van valami különbség a te apád és az én szüleim halála között.
– Igazán, és micsoda? – kérdezte Fake támadóan.
– Az én szüleim ártatlanok voltak.
– Az én apám is!”
„Mikor nektek a házatokat felgyújtották, nekünk az apám halálhírét hozták meg. Gondoltál te erre? Én sokszor gondoltam arra, ami veled történt; de te, te vajon gondoltál-e valaha is énrám?”
„Szemtől szemben állni azzal az emberrel, aki lelőtte Ploegot 1945 januárjában, olyan volt ez, mint egy mese.”
„Egy háborús bűnös beteg, ó, édes istenkém, szegényke. Rajta, szabadítsuk ki gyorsan, hiszen nem fasiszták vagyunk, ó, nem, a mi kezünk tiszta. Hogyan? Hogy az áldozatai belebetegedtek? Micsoda bosszúszomjas emberek ezek az antifasiszták, semmivel sem jobbak az ellenségeiknél!”
„Pokol ez a világ – gondolta -, pokol. És ha holnap leszállna a földre a paradicsom, a múlt eseményei nem engednék, hogy az valóban paradicsom legyen. A rossz jóvátehetetlen. Az élet kudarc a világmindenségben, jobb lett volna, ha soha meg nem jelenik. Csak azon a napon, mikor az élet minden nyoma eltűnik majd, és szétfoszlik az utolsó halálsikoly emléke is, csak azon a napon tér vissza újra a rend a világba.”
„És aztán… és aztán… Múlnak az évek. ’Az élet egy darabja már mögöttünk – szoktuk mondani -, de milyen lesz, ami még előttünk van?’ A szokásos nyelvhasználat szerint a múltat a hátunk mögött hagyjuk, és a jövő felé nézünk, és a legtöbb ember ezt így is éli meg. Előttünk a jövendő, mögöttünk a múlt. Tetterős emberek számára a jelen egy hajó, mely orrával a jövendő háborgó tengerének hullámait hasítja, a resteknek inkább tutaj, mely nyugodalmasan ereszkedik alá a folyamon.”
„Amikor fiát karjába vette, néha arra gondolt, hogy ez a gyerek messzebb van a második világháborútól, mint ő az elsőtől – és ugyan mint is jelentett Anton számára az első világháború? Annyit sem, mint a peloponnészoszi háború.”
„De hát mi lehet az, ami egyre rosszabb?’”
„Nem ő háborodott, meg, a világ háborodott meg körülötte…”
„Egy szép napon öregebb volt, mint az apja valaha is; mintha egy tiltott határmezsgyén lépett volna át, szinte várta a megérdemelt korholást: Quod licet Iovi, non licet bovi! Régen soha eszébe nem jutott volna ilyen közmondásokat idézni, hogy ’Késő bánat, eb gondolat’, vagy: ’Nincsen öröm ütöm nélkül’, esetleg hogy ’Az istenek azzal büntetik a halandókat, hogy teljesítik kívánságaikat’, de most már elég idős volt hozzá, hogy ezeket a közhelyeket gyakran nagyon is valóságosnak érezze. Most már úgy látta, hogy ezek nem pusztán elszomorító szólamok, hanem tömörségükkel nemzedékek élettapasztalatát is összegzik – persze többnyire elkeserítő igazságokat mondanak ki. Nincs bennük forradalmi bölcsesség – hisz a forradalmároknak nincs bölcseletük -, de hát Anton nem is volt soha forradalmár. Az események tettek róla, hogy elvegyék tőle a kedvét.”
„De fontos ez? Mindent elborít a feledés. A kiáltások elhalnak, a hullámok elsimulnak, az utcák kiürülnek, és visszatér a csönd.”
--------------------------
A 2010 őszén elhunyt holland író, Harry Mulisch jelen alkotása a maga rövidségében is drámai. Az alaphelyzet az, hogy egy békés holland család megkísérli túlélni a II. világháborút, melynek vége a könyv kezdetén már belátható közelségben van.
Ekkor következik be azonban a merénylet, melyről a regény is címét kapta: a holland ellenállás lelövi a környéken bicikliző egyik holland kollaboránst.
Az eseményre ráadásul még csak nem is a főhős, az 1945-ben még alig 12 éves Antonék háza előtt kerül sor, sötét is van, igazából tanúk sincsenek, de a megtorlás mégis rájuk sújt le.
Egész családját lemészárolják, házukat lerombolják, egyedül a kis Anton éli túl a borzalmat. A rendőrségi cellában, ahova viszik, találkozik a holland ellenállás egyik sebesült tagjával, akiről utólag kiderül, hogy részt vett a megtorlást kiváltó merényletben. Ezt követően – a könyv több mint 35 év eseményeit foglalja össze – Anton találkozik az érintettekkel: a korabeli szomszédokkal, a merényletben meggyilkolt kollaboráns fiával és a rendőrségi cellában talált sebesült ellenálló társával…
Fokozatosan kiderül, hogy a megtorlás alanyaiul mily banális és egyúttal nagyon is emberi események véletlen összjátéka tette Anton családját – közben pedig az olvasónak többszörösen is alkalma van elmélkedni a bűn és bűnhődés holland verziója felett, míg végül talán csak az hoz feloldozást, hogy életünk a véletlenek groteszk összjátéka csupán, s legvégül aztán úgyis mindent „elborít a feledés. A kiáltások elhalnak, a hullámok elsimulnak, az utcák kiürülnek, és visszatér a csönd.”
Óriási könyv alig néhány oldalon. Harry Mulisch műve méltán klasszikus.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése