Kalligram Könyvkiadó, 2005
292 oldal
A kortárs amerikai próza egyik legeredetibb alkotójának második regénye kegyetlen, abszurd történet. A főszereplő, Jacob Horner akár a legártatlanabb kérdésekben is képtelen arra, hogy döntsön, hogy válasszon a felmerülő lehetőségek közül. Ezért az orvosa által ajánlott módszer, a mitoterápia alapján különböző szerepeket választ magának. A cselekvést lehetetlenné tevő határozatlansága ellenére - vagy éppen azért - egy szerelmi háromszög részévé válik. Joe Morgan, a rivális, a személyiség integritásának, az akarat erejének szószólója. Így válik a tragédiába torkolló szerelmi történet igazi tétjévé az "én" modern/posztmodern problematikája.
http://bookline.hu/product/home!execute.action?id=35000&type=22&_v=Barth_John_Az_ut_vege
-----------------„A nyelvtanári pályát kezelőorvosom tanácsára választottam…”
„… gyógymódjaim eljutottak a mitoterápiáig: - ugyanaz az élet akárhány történetben megfogalmazható, párhuzamosan, koncentrikusan, metszőlegesen vagy ahogy tetszik.”
„ – Késett? – kiáltott fel dr. Schott. – De, fiam, hiszen huszonnégy órával hamarabb jött. Ma még csak hétfő van!”
„Az ember kezébe vesz egy fiút: értelmes kis fickó, eleven, ezt első pillantásra látni, de sohasem kellett gondolkodnia, sohasem élt olyan környezetben, ahol a szellemi tevékenység éppoly magától értetődő, mint az evés vagy az alvás.”
„Joe Morgan szemmel láthatóan azok közé tartozott, akik toronyiránt haladnak a céljuk felé, saját példájukkal is bizonyítva, hogy az utat kell oda építeni, ahol az emberek járnak, nem pedig az embereket terelni oda, ahol az út vezet. Lehet, persze, hogy ezt egy történész megengedheti magának, de ha a leíró nyelvtan hálójába akadna, ő is csak úgy tátogna, mint a partra vetett hal.”
„Kiderült, hogy nagyon értelmes, és ha történetesen én vagyok a férje, büszke lehettem volna rá, hogy a feleségem negyvenéves korában még ilyen jól konzervált és ilyen szellemes. De nem voltam a férje, s ezért ezeket a tényeket nem vehettem tekintetbe: valójában nem volt más, csak egy negyvenes nő, akit úgy szedtem fel, s ezt a besorolást csak a legkivételesebb kedvesség és báj ellensúlyozhatta volna.”
„Két angoltanár egymás között igazán ne szarakodjon, jelentettem ki magamban, s minden teketória nélkül jelentőségteljesen meghúztam a nő strandruháján a cipzárat.”
„- Holnap semmilyen időjárás nem lesz.
- Micsoda?
- Jól hallotta. Semmilyen időjárás nem lesz holnap. Minden műszer ezt jelezte. Egyáltalán nem lesz időjárás.”
„A lényeg az, hogy ha az ember egyszer belátja, hogy a házasság értéke nem feltétlen, meg kell szabnia, hogy az ő számára milyen feltételek mellett jelent értéket.”
„…valahol a sor legvégén ott a végső cél, mely minden láncszemnek megadja a maga viszonylagos értékét, de ez a végső cél nem indokolható mentálisan, ha nem léteznek abszolút értékek. Ezek a végső célok lehetnek teljesen személytelenek, mint a „közjó”, vagy személyesek, mint az, hogy az ember komolyan veszi a feleségét. De ha az ember egyáltalán védelmezni akarja ezeket a célokat, azt hiszem, mindkét esetben szubjektívnek kell őket tekinteni. Logikailag, persze, akkor sem indokolhatók; ezek egyszerűen pszichológiai adottságok, és különbözőek mindenkiben. A négy dolog, ami a legkevésbé sem hat meg […]: - az egység, a harmónia, az örökkévalóság és az egyetemes érvény. Az én etikám szerint a legtöbb, amit az ember tehet, hogy a saját elvei szerint helyesen cselekszik, még arra sincsen általános érvényű tétel, hogy ezeket az elveket meg kell védelmeznie, s még kevésbé van arra, hogy elveit másokkal el kell fogadtatnia: az egyetlen, amit tehet, hogy ezek szerint az elvek szerint él, nincs más lehetőség. Ugyanakkor számítania kell arra, hogy összeütközésbe kerül más emberekkel vagy intézményekkel, akiknek szintén igazuk van a saját szempontjukból, jóllehet ezek a szempontok nem azonosak az ő szempontjaival.”
„Hiszen nincs jogom elvárni akár tőled, akár mástól, hogy bármit is elfogadj, amit teszek vagy mondok, bár mindig minden tettemet és szavamat meg tudom indokolni. Semmi értelme a mentegetőzésnek, hiszen semmi sem védelmezhető a végsőkig. Viszont megvan a lehetőség, hogy az ember összefüggő rendszer szerint cselekedjék; képes oly módon cselekedni, hogy meg is tudja indokolni, ha éppen akarja.”
„Az ember akaratának egyetlen megbízható jele az, amit tesz, vagy múlt időben: amit az ember tett, azt akarta tenni.”
„Valójában semmi sem érdekelt, sohasem gondolkoztam semmin, tenni sem akartam soha semmit, még csak nem is voltam oda magamtól.”
„Az egész világ egy nagy szar, és semmi értelme az egésznek – mondta. – Alig van benn egypár dolog, aminek értéke lenne a számomra…”
„Először is fel kell tennünk, hogy minden egyes ember személyisége valóban különleges. De abból, hogy egy dolog különleges, következik-e mindjárt, hogy értékes is?”
„… Rennie vonzereje a számomra abban rejlett, hogy ő volt az ismeretségemből az egyetlen nő, ha ugyan nem az egyetlen emberi lény, aki mélyen önmagába nézett, és egyáltalán nem talált semmit.”
„Valóban a legnagyobb méltánytalanság meglesni valakit, aki azt hiszi, hogy egyedül van.”
„ – Gyakran megesik ez magával, fiatalember?”
„- Igen, doktor úr.
- Ezt miért mondja? – kérdezte a Doktor.
- Mit miért mondok?
- Azt, hogy „Igen, doktor úr”. Miért mondja, hogy „Igen, doktor úr”?
- Ó, hát csak tudomásul vettem, amit az előbb mondott.
- Tudomásul vette, hogy úgy igaz, ahogyan mondtam, vagy csak a tényt vette tudomásul, hogy elmondtam?
- Hát – hebegtem zavartan -, azt nem is tudom, doktor úr.”
„Megtanultam, hogy van tápterápia, gyógyszerterápia, műtétterápia, mozgásterápia, tanterápia, beszédterápia, szexuálterápia, agapoterápia, hivatás- és hobbiterápia, erény- és bűnterápia, teoterápia és ateoterápia, majd később, hogy van mitoterápia, filozofikoterápia, literaturoterápia és még sok-sok már terápia, melyeket a legkülönbözőbb kombinációkban és sorrendekben alkalmaznak a betegeken.”
„Az életben – fejtegette – nincsenek lényegüknél fogva fő-és mellékszereplők. E tekintetben valamennyi regény, életrajz és történelemkönyv merő hazugság. Mindenki szükségképpen főhőse a saját élete történetének. A Hamlet-et elő lehetne adni Polonius szempontjából is, csak akkor Poloniusnak, Dánia főkamarásának tragédiája volna a címe.”
„Igen ám, de az ember nemcsak főszereplője a saját élete történetének, hanem magát a történetet is ő találja ki, és ő szabja meg, hogy kinek-kinek melyik mellékszerep jusson. De mivel az ember élete általában nem egyetlen összefüggő cselekményű történet, állandóan újabb és újabb főszerepeket kell kitalálnunk magunknak, s ennek megfelelően újabb és újabb mellékszerepeket kell kiosztanunk a többieknek. Ez általában így van. Ha valaki nap nap után nagyjából mindig ugyanazt a szerepet játssza, az vagy azért van, mert nincsen elég fantáziája, s olyan, mint az a színész, aki csak egyetlen darabban tud játszani, vagy azért, mert olyan érzékeny fantáziája van, hogy élete minden apró kis epizódját egyetlen hatalmas, mindent átfogó cselekmény részeként fogja fel, s ezzel magukat a helyeteket forgatja ki oly módon, hogy ugyanaz a főhőstípus megállhasson valamennyiben. De az ilyen a legritkább.
Az efféle szereposztogatás voltaképpen mítoszteremtés., s ha mindezt azért csinálja az ember, akár tudatosan, akár öntudatlanul, hogy a saját énjét előtérbe helyezze vagy megvédelmezze, - hiszen a mítoszteremtés valószínűleg mindig erre a két célra szolgál -, a az már mitoterápia.”
„Azt a bűntudatot és azt az önutálatot, amit én éreztem, már nem lehetett elviselni.”
„- Nem akarod vállalni a felelősséget? – kérdezte Joe hitetlenkedve.”
„- Joe, az ég szerelmére, nagyon jól tudom, hogy aljasság volt tőlem. Nem védelmezem a házasságtörést és a csalást.
- De elkövetted mind a kettőt! Miért tetted?”
„- Amit tudok, megteszem, Joe – mondtam kínosan.
- De egyetlen percre sem vagy hajlandó megfeledkezni önmagadról.”
„- Miért basztad meg Rennie-t?
- Nem tudom.”
„Azt állítod, hogy nem volt semmiféle tudatos indítékod. Sejtelmed sincs semmiféle ösztönös motívumról. Nem akarsz utólagos értelmezést adni. Nincs semmiféle tudatos elemzésed arról, amit Rennie tett. És képtelen vagy visszaemlékezni bármilyen beszélgetésre. Szóval mégis Rennie-vel kell egyetértenem, aki azt állítja, hogy te nem létezel? Mitől ember az ember, ha nem ezektől a dolgoktól?”
„Többek közt azt is jónak láttam elhallgatni Joe Morgan elől (mert ha nem hallgatom el, azzal csak újabb rossz pontokat szereztem volna), hogy nekem semmi fáradságomba sem kerül esetenként ugyanarról a dologról egyszerre két teljesen ellentétes, de legalábbis teljesen polarizált véleményt fenntartani, s mindkettőt teljesen egyforma közönnyel szemlélni.”
„Nos, én azt hiszem, hogy te csak unatkozol.”
„… mihelyt egyszer már egy sor társadalmi vagy nyelvtani szabályt megállapítunk, és általánosan elfogadunk mint normát – ami az eszményit jelenti, nem az átlagot -, akkor csak úgy szegheti meg őket az ember, ha egyszersmind tudomásul veszi, hogy emiatt neveletlennek vagy műveletlennek fogják tartani. Nem számít, mennyire dogmatikus vagy értelmetlen az a szabály: azt fogadtuk el. A nyelv esetében azonban más ok is van, amiért még a legostobább szabályt is követnünk kell. Mr. Blakesley, mit jelent a ló?
[…]
- Állatot. Négylábú állatot.
- Az equus caballus-t – mondtam helyeslően -: kemény patájú, növényevő emlőst. […] De a ló szó is csak egy jel. Hang, melyet a torkunkban és a szánkban képzünk, vagy néhány krikszkraksz a táblán. Elvileg, ugye, tetszésünk szerint bármit jelölhetnénk vele. Például, ha maga és én megegyeznénk egymás közt, hogy a ló azt jelentse, hogy nyelvtankönyv, akkor, ugye, mondhatnánk ilyeneket, hogy: ’Nyissa ki a lovát a huszadik oldalon!’, vagy ’Hozott lovat a mai órára?’ És, ugye, mi ketten tudnánk, hogy miről van szó? […] Természetesen, mi ketten tudnánk. De senki más nem értene bennünket. Ez minden titkosírás alapelve. Mégis: végső soron semmi akadálya sem volna annak, hogy a ló szó mindig nyelvtankönyvet jelentsen equus caballus helyett: a szavak jelentése leginkább önkényes megállapodáson alapul, általában történelmi véletlen. […] Elvileg megszegheti a szabályt, de gyakorlatilag nem, ha azt akarja, hogy megértsék. Ha valóban azt akarja, hogy megértsék, akkor csak egyetlen módja van ’megszabadulni’ a szabályoktól: olyan tökéletesen el kell sajátítani őket, hogy második természetévé váljanak.”
„Teljesen meg vagytok őrülve – mondtam.”
„A mitoterápia minden ilyesmitől megóvta volna, ha egész idő alatt kitartóan alkalmazza.”
„Túl messzire jutottunk […]. Ki tudna még ezek után is élni a világban?”
-----------------------------
John Barth Az út vége c. könyvének olvasása közben számos tudományterületen kalandozhat el az olvasó gondolata: filozófia, pszichológia, nyelvészet, de - miután a könyvet magányos estéken élvezet igazán olvasni - elalvás előtti rémképeinkben elénk villanhat a filmművészetileg halhatatlan párbeszéd a Cowboy és Adam Kesher között a
Mulholland Drive c. remekben (mely filmalkotás természetesen végig szemünk előtt pereg a könyv olvasása során):
Cowboy: A man's attitude... a man's attitude goes some ways. The way his life will be. Is that somethin' you agree with?
Adam Kesher: Sure.
Cowboy: Now... did you answer cause you thought that's what I wanted to hear, or did you think about what I said and answer cause you truly believe that to be right?
Adam Kesher: I agree with what you said, truthfully.
Cowboy: What'd I say?
Adam Kesher: Uh... that a man's attitude determines, to a large extent, how his life will be.
Cowboy: So since you agree, you must be someone who does not care about the good life.
(Watch video: http://www.youtube.com/watch?v=bKfU5gd7brU)
Szofizmus, terápia, az én megteremtése és megvédése, szerepjáték - ezekről is szól John Barth végletesen tragikus könyve.
Az önmaga meghatározására képtelen főhős, Jacob Horner terápiás jelleggel különböző szerepeket oszt ki magának, ám a nagy szerepjáték közben túl messzire jut: az élet színpadán nem monodráma folyik, hanem egy sokszereplős előadás, melyben - a kiosztott szerepek miatt - a végkifejlet a tragédia felé halad.
Vajon játszadozhat-e saját érdekében az ember mások érzéseivel, adott esetben életével? Hol vannak a határok, melyeket már az ember saját énjének védelmében nem léphet át anélkül, hogy másokat ne sértsen?
Meddig játék minden és honnét kezdődik a véres valóság?
Vajon vannak objektív, mindenkire érvényes univerzálék, olyan egyetemes szabályok, melyeket mindenkinek be kell tartani, vagy mindennek a mértéke az ember és önkényesen saját maga szabja saját mikrokozmoszának játékszabályait, tekintet nélkül másokra?
Ki osztja ránk életünk szerepét, szerepeit? Magunk választjuk őket, vagy egy mások által rendezett színdarabban vagyunk mellék- vagy éppen főszereplők?
Van-e különbség a színész és szerepe közt? Hol a közönség?
Tragédiában vagy komédiában szereplünk? Szereplünk egyáltalán?
És végső soron: hol a határ?
UI: természetesen az, hogy jelen sorok írója és a könyv főszereplője is nyelvtanár, pusztán a véletlen műve.
