Ljuben Dilov: A szkafander súlya

Kozmosz Könyvek, Budapest 1974

331 oldal

Ljuben Dilov tudományos fantasztikus regénye már ma is időszerű és izgalmas kérdést vet fel: hogyan teremthetnénk kapcsolatot idegen civilizációkkal? 1973 tavaszán ezzel foglalkozott a Brit Bolygóközi Társaság egyik ülése is. A glasgow-i egyetem nemrég végzett hallgatója, Duncan Lunan ismertette feltevését az 1927-1929-ben végzett rádiójelzéseknél tapasztalt kísérletek visszhangjáról. Ezeknél a kisugárzott jelek megmagyarázhatatlanul nagy késéssel érkeztek vissza. Lunan szerint a "visszhangok" egy távoli égitestről származó Föld körüli pályán keringő, felderítő mesterséges hold jelzései voltak, és a hosszabb-rövidebb szünetek valamiféle értelmezhető közlést tartalmaznak. Dilov regénye már a kapcsolatteremtés társadalmi és pszichológiai problémáit járja körül. Meggondolkodtató írás, a jelenkori sci-fi irodalom kiváló alkotása.

http://bookline.hu/product/home!execute.action?id=2100680970&type=10&_v=Dilov_Ljuben_A_szkafander_sulya
----------------
"Igen, a bolygó talányai! Természetesen a pszichofizikai feszültség megmagyarázható, amikor már egy egész hete fennáll a lehetősége annak, hogy idegen civilizációval érintkezésbe lépjünk, no de honnan adódnak ezek a rémségek régi és edzett űrhajósaimnál?"

"Egyszerre csak mintha megszűnnénk emberek lenni, összeolvadunk gépeinkkel, olyan nyelven kezdünk beszélni, hogy nehezen vehető ki: mikor beszél az ember, mikor az előtte levő specializált komputer, és mikor jelentkezik az adott személy pszichorobotja, amely őrként áll háta mögött?"

"Nyilvánvalóan egy másik, magas színvonalú civilizációval jutunk érintkezésbe. Akármilyennek is találjuk az emberiség egész társadalmi és pszichikai rendszerének hallatlan próbatételére és felülvizsgálatára és átértékelésére kerül sor."

"- Az űrjogi törvénykönyv - folytattam - a mi kódexünk; hangsúlyozom, hogy a 'mi' kódexünk, és teljesen irreális. Csak az űrkutatások kezdeti időszakában volt némi jelentősége. Akkoriban ez a szerződés az emberiség egymással viaskodó két felének érdekeit védelmezte, valamint a világűr érdekeit, ha lehet így mondani. Amikor megszűnt a Föld politikai megosztottsága, eltűnt a törvénykönyv jogi alapja is. Az emberiség egyedül volt, és úgy rendelkezett a világűrről, ahogyan akart. A kódex afféle közlekedési szabályzattá változott. Következésképpen, amíg nem jelentkezik egy szemben álló szerződő fél, a mi űrjogunk egyoldalú kifejezője marad..."

"...mi azt képzeljük, hogy figyelembe vettük az ismeretlen civilizációk érdekeit is, meghirdettük a mások fejlődésébe való be nem avatkozás elvét, a csupán üres térségben történő együttműködést, a csupán el nem foglalt, az adott civilizációk érdekszféráján kívül eső űrtestek birtokbavételének jogát, de megtartjuk a jogot, hogy mindent és mindenkit vizsgálat alá vessünk. És mit jelent az, hogy megvizsgálni? Ez az első lépés a hódítás felé. Íme, mi azért jöttünk, hogy érintkezést teremtsünk, de ha ez a civilizáció nem igényli és nem kívánja az ilyen érintkezést? Visszatérünk-e, vagy pedig kikényszerítjük az érintkezést? A válasz felesleges, mert adott esetben mindegy. Azzal, hogy idejöttünk, máris kikényszerítettük az érintkezést. Az érintkezés megteremtődött, és sohasem szakad meg, mivel már sem ők, sem mi nem lehetünk nyugodtak, miután tudomást szereztünk egymás létezéséről itt, a galaktikának ezen a részén."

"- Doktor, mintha a másik civilizációval bekövetkező érintkezésünket bokszmérkőzésnek képzelnéd."

"Képzeld el azt, hogy ezek a lények erősebbek, mint mi! Mit kell tennünk? Járuljunk elébük, és essünk térdre? De mi lesz, ha nem értenek meg, és lenyisszantják a fejünket, még mielőtt békés szándékainkat bebizonyíthatnánk?"

"Időnként feltettem magamnak a kérdést: valójában miért is nem megyünk el innen? Csak úgy menjünk, és kész! Miért kell nekünk annyira ez az érintkezés? Ki kényszerít bennünket, hogy könnyelműen behatoljunk ebbe a világba, remegve a félelemtől; ki kényszerít, hogy felkeressük? A tudásszomj? Butaság! Millió dolgot nem ismerünk ebből a bolygórendszerből, de nyomban mindent félredobunk, amikor a rendszer 17 bolygója közül az egyiken organikus tevékenység jeleit fedeztük fel. A sportszellem, ahogy a koordinátor emlegeti? A kockáztatás szelleme, ahogy a többiek mondják? Az a belső kényszer, amely minden pillanatban harcra ösztökél bennünket, hogy megerősítsük önmagunkat és létezésünk ismeretlen célját? Vagy talán a magány? Vagy az önvédelmi ösztön, amely azt súgja, hogy el fogunk pusztulni, ha nem találkozunk egy másik civilizációval, és nem olvadunk össze vele? Nem úgy van-e ez, mint a Föld őstörténetének népeivel? Megszületett egy civilizáció, majd elpusztult, miután átnőtt egy másikba. Lehet, hogy az emberiség csak azzal kerülte el pusztulását, hogy megkezdte kitelepülését a közeli bolygókra. Az emberek nehéz körülmények közé mentek, hogy elölről kezdjék. Kiűzették magukat a földi paradicsomból, s ezek az elpuhító kényelemmel, a bágyasztó unalommal elégedetlenkedők megérezték, hogy el fognak pusztulni, ha nem térnek vissza a természethez, és nem kezdik el elölről a vele folytatott harcot. Újfajta barbarizmushoz hasonlított ez, kultuszokkal és rítusokkal, idegenkedéssel a modern világ kifinomult élvezetével szemben. Ez a szellem csupán a fiatal emberek kisebb rétegét, néhány millió embert érintett, nem többet, mint egy cseppet a sokmilliárdnyi emberből, de hiszen a barbárok, akik elfoglalták Rómát, meglepően kis létszámmal rendelkeztek a hatalmas impériumhoz hasonlítva, nem? Ez is olyan irányú törekvés, amely tükrözi a fejlődés más útjának szükségességét. Ugyanaz a szükségesség késztette az űrhajókat a galaktikarepülésekre, az a már megérett szükséglet, hoy másokkal találkozzunk, s hogy lássuk: nem találtak-e helyesebb utat? Nem ösztönös megérzés hajt-e bennünket, hogy társat keressünk, s ha a 'barbárok' nem jönnek hozzánk, mi menjünk el hozzájuk? Mert hogyha nem léteznek mások, akkor vagy az 'isteni kiválasztottságban' kell, hogy higgyünk, visszatérve a valláshoz, vagy azt kell elfogadnunk, hogy az anyag valamiféle véletlen fehérjeképződménye vagyunk, a fejlődés véletlen mellékága, amely feltétlenül el fog pusztulni, mint ahogy elpusztultak a dinoszauruszok, mert roppant méreteik nem feleltek meg a mi bolygónk feltételeinek. Ugyanis minél többet röpködünk a világűrben, annál inkább meggyőződhetünk arról, hogy nem vagyunk alkalmasak az űréletre. A világűrben saját gépeink nyomorúságos függelékeivé válunk."

"Mikor lehet flörtről beszélni? Amikor az ember meg akar hódítani valakit? Mivel hódíthat? Ha a legjobb oldaláról mutatja be magát. Ha nincsenek jó tulajdonságai, kitalál, hogy mégis felmutasson valamit. Öntudatlan nagyzolás az egész. Okosnak, erősnek, nagylelkűnek és hasonlónak igyekszik mutatkozni, az erények egész listáját szeretné felmutatni."

"Több tízezer évnek kellett eltelnie, amíg az ember elért az erkölcsiségnek arra a fokára, amelynek megfelelően elismeri más földi lényeknek is az élethez való jogát."

"Ahhoz, hogy elismerjük egy másik civilizáció önálló létezésének jogát, legalábbis egyenrangúnak kell tartanunk. Ehhez azonban az szükséges, hogy féljünk tőle."

"Az első mondatok már mind a két oldalon elhangzottak, és minden kétséget kizáróan kölcsönösen megértettük. A mondatok így hangzottak: 'Ne közeledjenek, megsemmisítjük magukat!', 'Ne támadjanak, nem közeledünk!' és 'Küldjék (küldjük) a létrehozandó nyelv jeleit!'"

"Vagy esetleg arra kell rávennünk őket - ha netán olyannyira előbbre jutottak, több millió évvel előbbre, mint mi -, hogy egyszerűen figyelemre méltassanak, mert esetleg csak muslincáknak tekintenek bennünket. Mi pedig nem tudunk majd szót érteni velük, mint ahogy a muslincák sem tudnak beszélni velünk..."

"Mit, mit, mit ... akarnak, akarnak, akarnak ... maguk, maguk, maguk ... tőlünk, tőlünk, tőlünk..."

"- Távozzanak! Nem teszünk semmit annak érdekében, hogy megismerjük civilizációjuk helyét a világűrben."

"Annak ellenére, hogy az emberiség halálos veszedelmet látott magára nézve egy idegen civilizációkkal történő érintkezésben, nem hagyott fel keresésükkel."

"'Galaktika, sötét anyácskám!...' - szűkölt bennem valami, ezúttal minden tréfa nélkül, egy elkárhozott lélek minden rémületével és tehetetlenségével."

"Azt hallottam, hogy a diplomácia művészet vagy tudomány, vagy mindkettő együtt, most azonban úgy láttam, mintha az idegek igazi háborúja lenne, amelyben a dolgokat nem a saját nevükön nevezik. A diplomáciában a győzelmet és a kudarcot is olyan semleges szó mögé rejtik, mint a kompromisszum, a rettegést pedig, amely itt uralkodó tényező, ennek megfelelően a szótárból választott igen különböző, de szebbnél szebb nevekkel illették, mint: tapintat, pontosság, megelőzés, mások jogainak tiszteletben tartása stb. Általában olyan jelenségekkel találtam magam szemben, amelyek idegenek számomra az emberekkel fenntartott kapcsolataimban, végül is hajlok olyan következtetés levonására, hogy ha a diplomácia művészet, akkor ez abban művészet, hogyan tegyük a rövidet hosszúvá és az egyszerűt bonyolulttá. Ha pedig tudomány, akkor ez annak a tudománya, hogyan lesse az ember állandóan a másikat, és hogyan hintsen port a szemébe mindaddig, amíg mindketten 'porfelhőbe' nem kerülnek olyannyira, hogy egyáltalán nem látják egymást, míg végül kezük tapogatózva és mindkettőjük megkönnyebbülésére üdvözlő szorításban nem találkozik."

"Íme, a kérdések:
1. A bolygó felépítésének és a szerves élet fajtájának alapelvei, a szemléltető bizonyítékok ismertetése az élet alacsonyabb és középszintű formáiról.
2. A versenyző szervezetének elvi felépítése és a biológiai környezet, amelyben különleges védelmi berendezések nélkül él.
3. A felsőbbrendű individuumok együttélésének általános törvényei.
4. A civilizáció eredetének hivatalos elmélete.
5. A civilizáció jövendőbeli fejlődésének és a világűrben elfoglalt helyének hivatalos elmélete."

"Hiszen én leszek az első ember, aki szemtől szembe találkozik egy másik, magasabb szintű civilizáció képviselőjével!"

"Milyen szánalmasak is vagyunk elfojthatatlan igényünkkel, hogy minden ismeretlent valami ismerthez hasonlítsunk!"

"- A Föld képviselője üdvözli önt!"

"- Azt látom - közöltem vele -, hogy biológiai felépítésünk hasonló. Ez elegendő alap ahhoz, hogy hosszan tartó megértés jöjjön létre közöttünk.
- Nincs lehetőség a megértésre a világűr különböző civilizációi között - válaszolta rövidesen az a hang, amelynek eleinte úgy megörültem."

"- Tehát kozmopolita vagy, mi? A szó legteljesebb értelmében!"

"De hát mit is képzelhettem volna el, amikor mindazon földi történetek és fantasztikus elmefuttatások, amelyeken nevelkedtünk, az embert a legmagasabb erkölcsi magaslatra úgy emelik fel, hogy a felszabadító szerepében magasztalják! Ezek közül a leggyakoribb, a legszokványosabb és a gyermeki képzeletre leginkább ható történetek mindig arról szóltak, hogy az ember idegen bolygókra kerül; ott furcsa vadállatokkal vagy emberhez hasonló zsarnokokkal találkozik; önfeláldozóan harcol velük, legyőzi őket, és kiszabadítja a rabságukban sínylődő jó lényeket. Nagyon nehéz ilyen nevelés mellett feltenni a kérdést: és ha nincs kit felszabadítani? Vagy: és ha ezek a lények nem kívánják a felszabadítást? Ha pedig annyira jók, és megérdemlik támogatásunkat, miért hagyták magukat leigázni? Ez nem jelenti-e azt, hogy egyszerűen felkészületlenebbek s alkalmatlanabbak, mint leigázóik? Nem olyan eset-e ez, amikor valaki azért akarná az emberiséget elpusztítani, hogy felszabadítsa a teheneket, a birkákat és a csirkéket? ... Apám azonban valamikor a fejembe verte: 'Az erősebbek nem mindig jobbak, fiacskám, rendszerint éppen a fordítottja igaz.' Apámnak ez az igazsága elmémet és érzéseimet még mindig fogva tartotta."

"Íme, az okok: adva van egy minden esetben zárt természeti közeg, amelyben az éltet létrejön és fejlődik. [...] Amikor valamely szerves fajta túlságosan elszaporodik, és ennélfogva kimeríti a saját szférája létét biztosító tartalékait, pusztulásra van ítélve. A szerves fajtákból azonban sok van, és nemcsak egymás között, hanem önmagukon belül is harcot folytatnak. Ebben a harcban kölcsönösen elpusztítják egymást, és alkalmazkodnak egymáshoz, amíg létre nem jön az a fajta, amely alkalmas a további fejlődésre. [...] A fejlődés mindig egy csúcsa felé szűkülő spirális mentén halad, két spirális csúcsa azonban nem tűri meg egymást, mivel vetélytársak az ökológiai szférában. Ezért a harc és alkalmazkodás folytatódik. Ez érvényes nemcsak az alacsonyabb rendű lényekre, hanem a felsőbbrendű civilizációkra is. Az alacsonyabb rendű szervezeteknél azonban a fejlődés mozgató mechanizmusa a zárt természeti közeghez leginkább alkalmazkodó fajtát hozza létre. A gondolkodó lényeknél ugyanakkor ez a mechanizmus a függetlenség, az életet adó közegtől történő elszakadás törekvését szüli. A spirális csúcsán azonban pusztulás vár rájuk, mert az elszakadás lehetetlen. Ha két civilizáció érintkezésbe kerül egymással, azonnal vetélytársakká válnak az ökológiai szférában, és vagy megsemmisítik egymást, vagy pedig a konvergencia elvének megfelelően új fajtává növik ki magukat, amely újra a saját spirálisán haladva a csúcsa felé indul el, s ott ismét csak a pusztulás vár rá."
--------------------------

Talán nem mindennap olvas az ember bolgár sci-fit, főleg nem az 1960-as évekből, de azt kell mondanunk, Ljuben Dilov könyve valóságos csemege.

Két civilizáció találkozása mindig is érdekes téma, elég, ha csak arra gondolunk, hogy elkerekedhetett a szeme a középkori bolgároknak, amint az első oszmán-törökök partra szállnak Európában, a Balkánon, a Dardanelláknál - talán génjeik legbelsejében már érezték, ezek a pogányok 500 év múlva is itt lesznek, s még máig sem takarodtak vissza Anatóliába...
Vagy gondoljunk az Amerikában partra szálló derék spanyolokra, portugálokra, angolokra, franciákra, hollandokra és egyebekre, akik nem csupán az Újvilág kultúráját és civilizációját alakították át gyökeresen, hanem természetföldrajzát is.

Vajon hány középkori bolgár, hány újvilági indián agyában villant át a Dilov könyvében is feltett kérdés, amikor meglátták a saját kontinensükön partra szálló első idegeneket: "Mit, mit, mit ... akarnak, akarnak, akarnak ... maguk, maguk, maguk ... tőlünk, tőlünk, tőlünk..."?

Az interkulturális kommunikáció igazi nagy helyzetei lehettek ezek, s bár a nyelvészek szerint bizonyos univerzálék minden emberi nyelvben fellelhetők, ezáltal a civilizációk közti kommunikáció is elvben könnyebb lehet(ett), azt azért nem lehet elmondani, hogy pl. középkori bolgárok és oszmán-törökök, amerikai indiánok és a conquistadores között kizárólag a felek kölcsönös megelégedésére szolgáló kebabsütéssel és grillpartikkal zajlott volna le a nagy kapcsolatfelvétel.

Ha a civilizációk közti kapcsolatteremtés már a mi kis sárgolyónkon is szemmel láthatólag leginkább azon az elven alapul, hogy ki nyírja ki elébb a másikat, óhatatlanul érdemes Dilov nyomdokain elgondolkodni azon, a napjainkban tudományosan (és nem is annyira fantasztikusan) is felmerülő kérdésen: vajon egyedül lennénk széles e univerzumban? S ha nem, akkor mi lesz...?
Ha pusztán a Nyolcadik utas a halál vagy az Alien vs Predator c. csodás darabokra gondolunk - hol az emberiség őt megillető helye a világegyetemben? Mi vagyunk e ebben a játékban a bolgárok/indiánok, vagy esetleg az oszmánok/spanyolok szerepét méri ránk a sors?

Az interkulturális kommunikáció problémáit világméretű közegbe ágyazva Dilov azt intergalaktikus kommunikációként veti fel: vajon hogyan kommunikálunk majd egy totálisan más, nem is földi létformával, ha már - a történelem tanúsága szerint - ez nem ment zökkenőmentesen Ázsia és Európa ill. Európa és Amerika között sem?

Igazi kihívás ez nyelvészeknek: nem csupán interkulturális nyelvészetről van itt szó, hanem intergalaktikusról... Márpedig, ahogy azt a némileg átalakított latin mondás is tartja: Communicare necesse est.

Ljuben Dilovval egyetemben meggyőződésünk, hogy a kommunikáció szerepét nem lehet elhanyagolni a kultúrák közti dialógusban, legyen az Földön belül vagy valahol az Univerzumban. Hogy mennyire így van ez, az Dilov könyvében is visszaköszön annál a kétségbeesett résznél, amikor a főhős saját gyermekkorára emlékszik vissza, egy édesapjával folytatott beszélgetésre, melynek során felvetődik, mi van akkor, ha az emberiség az idegen, földönkívüli civilizációnak csak annyit jelent, mint nekünk a muslincák - s emiatt hiúsul meg bármilyen kapcsolatfelvétel...

Nem kell messzire menni, csupán Douglas Adams néhány évtizeddel későbbi halhatatlan írásáig, amikor is a Galaxis Útikalauz Stopposoknak c. remekművében felveti az intergalaktikus kommunikáció egyik lehetséges csődjét, nevezetesen, amikor is az Univerzum egyik végéről kiküldött csillagközi flottát az Univerzum másik végén - számításbeli, értelmezési és kommunikációs félreértések groteszk összjátékának eredményeképp - felnyalja egy arra járó kiskutya...

Amíg azonban amiatt kell izgulnunk, hogy ez esetleg bekövetkezik, és amiatt, hogy a Dilov könyvében emlegetett civilizációs spirál (és ezzel civilizációnk) végére érünk, nem árt elgondolkodni azon az emberi hozzáálláson is, hogy "beavatkozni márpedig kell...".

A könyv azt sugallja, nem feltétlenül van ez így. Ha tényleg úgy gondoljuk, mindenkit fel kell szabadítani az elnyomás alól, legyen az elnyomott rabszolga Amerikában, politikai elnyomás alatt sínylődő kíniak, kínai megszállás alatti tengődő tibetiek, burkát viselő muzulmán nők, Dilov nyomán gondolkodjunk el azon is: "Szabadságot a csirkéknek!"

És ha mindezen elelmélkedtünk, idézzük eszünkbe a Mátrix Smith ügynökét, ugyancsak a dilovi civilizációs spirál nyomdokain haladva, mely szerint az emberen kívül csupán a vírus az, mely addig szaporodik, míg saját környezetét - és ezzel önmagát is - halálra ítéli.

Reméljük, a könyv enyhén negatív - realista - világképe nem távolít el senkit attól, hogy mindeközben nyugodtan álmodozzon arról, milyen is lenne az élet, ha az oszmán-törökök nem szállnak partra a Dardanelláknál, ha Bulgária világot hódít, felfedezi és meghódítja Ázsiát, Afrikát, Amerikát, s ha a jövőben a Todor Zsivkov űrhajón kapitánykodó Ljuben Karavelov kapitány azt az üzenetet küldi a Marson levő Hriszto Botev űrbázisnak: "Ivan Vazov tábornok úrnak jelentem, az I. Bolgár Intergalaktikus Flotta megérkezett!" - s a háttérben felcsendül Ivo Papazov ritmusos klarinétja...: http://www.youtube.com/watch?v=kNvxd_iyYCE&feature=related

Ahogy azt maga Ivan Vazov (az író, nem a fentebb elképzelt tábornok) fogalmazta meg: Да живее целокупна, неразделна и велика България! Éljen az egységes, osztatlan és nagy Bulgária!