Kalligram, Pozsony 2003
152 oldal
Vajon tíz évvel a rendszerváltás után kísért-e még Marx szelleme Közép-Európában?
Mi is valójában Közép-Európa?
Mi jellemzi Közép-Európa egyes nemzeteit?
Milyennek látják őket a nyugatiak?
Mit tanulhatnak a nyugatiak a közép-európaiaktól, s a közép-európaiak vajon igénylik-e a Nyugat tanácsait?
Mikor jön el az az idő, amikor a közép-európaiak vállalják tetteikért a felelősséget, s nem másokban keresik a bűnbakot?
És egyáltalán, miért vesznek mindent olyan komolyan?
Az 1969-ban Angliába emigrált, majd a `89-es fordulat óta felváltva Csehországban és Angliában író regénye Közép-Európa, főként Csehország szellemesen, magas színvonalú humorral megfestett képe. A figyelem középpontjában az igazságszolgáltatás és a jogrendszer foghíjas volta áll, ami lehetővé teszi, hogy a legnagyobb visszaéléseket a törvények megszegése nélkül lehet elkövetni. A tények elszomorító élét a szerző játékosan szórakoztató stílusa tompítja.
http://www.kalligram.com/?cl=kniha&iid=731&PHPSESSID=64437e76ec3aac7b9325e13c9991f33c
-----------------------
"Hogyan lehetséges az, hogy ugyanazok a személyek és csoportok, akik és amelyek a kommunista titkosszolgálatot irányították, pályafutásukat a legfőbb posztkommunista pénzügyi és vállalkozói hálózatok vezetőségeiben fejezték be?
Hogyan lehetséges az, hogy ezek a posztkommunista törvények támogatását élvező hálózatok oly sikeresen meg tudták fosztani országaikat vagyonuktól, és ehhez a művelethez felhasználták a kormányuk által pénzelt vállalkozói stratégiákat, amelyek 'alagútfúrás' néven honosodtak meg a köztudatban. A találó kifejezés a 'készpénzesített' vagyonok elszívását jelenti láthatatlan csatornákon keresztül olyan láthatatlan számlákra, amelyeket azonosíthatatlan országokban működő fellelhetetlen bankokban és különböző pénzalapoknál vezetnek.
Hogyan lehetséges az, hogy jól összehangolt bankcsődök, valamint beruházási alapok és takarékpénztárak összeomlása révén törvényesen és büntetlenül sikerült megfosztaniuk polgártársaikat megtakarított pénzüktől?
Hogyan lehetséges az, hogy e rablások okozta veszteségek java részét a kormányok polgáraik adójából fedezték?
Hogyan lehetséges az, hogy a nyugati országoktól kapott, trilliókra rúgó dollárkölcsönök és az óriási nyugati magánberuházások eltűntek valamennyi posztkommunista ország gazdaságából és forgalmából, és belevesztek az adómenedékek fellelhetetlen kontóiba?
Miért van az, hogy ugyanazok a posztkommunista törvényhozók, politikusok és pénzügyi főnökök, akik felelősek azokért a törvényekért, amelyek ezeket a rablásokat egy egész évtizeden át lehetővé tették, egyre-másra látogatják a nyugati vállalkozókat és beruházókat, azt mesélve nekik, hogy a posztkommunista Közép-Európában sohasem volt befektetésre alkalmasabb idő, mint éppen most, az új évezred hajnalán?"
"Közép-Európa rendkívül különleges feladatot kap: azt kell színlelnie, hogy a nyugati értékek felújítására vágyó, igazi demokráciává válik. Ezt olyan hitelesen kell tennie, hogy a Nyugat meghívja a közép-európaiakat saját politikai, katonai és gazdasági struktúráiba. Az ő közreműködésükkel reaktivált KGB-hálózat behatol a nyugati pénzügyi, politikai, katonai és gazdasági központokba."
"A Nyugat azzal fogja áltatni magát, hogy megnyerte a hidegháborút, és nem veszi észre, hogy megint elvesztette a békét."
"Az emberek mindig hamis képet alkottak önmagukról, arról, hogy kik ők és mikké kellene lenniük."
"- Mi a különbség Gorbacsov és Dubček között?
- Húsz év."
"Tíz évvel később, a NATO-ba való belépés után és az Európai Unió küszöbén Közép-Európában az átlagos bruttó hazai össztermék alacsonyabb, mint 1989-ben volt. A lakosság óriási többsége jövedelmének emelkedése alig feleannyi mint az árak emelkedése. Bankok, vállalatok mennek tönkre. A munkanélküliség nő. A közép-európai elnyugatosodás mindenkori elővédjének tekintett Cseh Köztársaságban az újjáéledt KGB-hálózatok nagy sürgés-forgása észlelhető - már a NATO-n belül. És a megreformálatlan, bűnüket meg nem bánó szemérmetlen kommunisták felméréstől felmérésig 23%-ot érnek el, és legjobb úton haladnak afelé, hogy a legtöbb tagot számláló párttá váljanak.
Az emlékezet elhalványul.
De a vécék tisztábbak."
"Közép-Európát legjobban ez a történet érteti meg velünk:
- Ausztriában születtem. Iskolában Csehszlovákiában jártam. A mesterségemet Magyarországon kezdtem gyakorolni. Munkás életem java részét a Szovjetunióban töltöttem. És most Ukrajnában megyek nyugdíjba.
- Ó, akkor bizony sokat kellett utazgatnia.
- Nem, sohase tettem ki a lábam a szülőfalumból."
"A lengyelek hajlamosak arra, hogy a cseheket minden hájjal megkent, de gyáva és megvetendő álnok népségnek nézzék, amelyik tréfálkozva gázol át a történelmen, a magyarokat hebehurgya, szenvedélytől hajtott, forróvérű, lobbanékony, de csodálatra méltóan vakmerő fickóknak, önmagukat pedig feltétlenül megbízható, felvilágosult szellemű, becsületes és bátor, jóllehet túlontúl romantikus hősöknek, akik mindenkor, még a túlerővel szemben is készek harcolni és szenvedni a jó ügyért.
[...]
A csehek viszont a lengyeleket humorérzék nélküli, kínosan romantikus, dogmatikus, könnyen kiismerhető és egészében véve nem túl okos bugrisokként tartják számon, akikről nem is érdemes anekdotákat kigondolni. A magyarokat pedig mint könnyelmű, tréfakedvelő, jóllehet itt-ott alamuszi, tisztességtelen, megbízhatatlan és elmaradott mucsaiakat, akik meg nem érdemelten pompát nőkben bővelkednek.
Önmagukat a csehek a német határtól keletre élő egyetlen demokratikus, kulturált, intellektuális, dolgos, leleményes és elnyugatiasodott nemzetnek tartják, amely csak tévedésből él Közép-Európában, igazság szerint valahol Anglia és Franciaország között lenne a helye, ha azok a gonosz németek megengedték volna az átjárást. A nemzetközi kapcsolatokat tekintve viszont gyakran úgy viselkednek, mintha az Atlanti-óceán valamelyik magányos szigetének lakói volnának, és mintha nem volnának szomszédaik, akikre tekintettel kell lenniük. Zsenik nemzete ők, akiktől az egész világ tanulhat.
Közép-európai vonatkozásban a csehek mindig is hajlamosak voltak arra, hogy a többieket elmaradott falusiaknak nézzék, akik közül civilizálni csupán a szlovákokat lehet, de azokat is csak akkor, ha együtt élnek a csehekkel, úgy viselkednek, mint a csehek, és hálásak a cseheknek, hogy annak idején megmentették őket a magyarok fennhatósága alatt fenyegető nemzeti pusztulástól. Most, hogy az örökké hálátlan szlovákok a maguk útján haladnak, a csehek őket is leírták és beledobták a kelet-európai parasztság idomtalan, érdektelen és megkülönböztethetetlen tömegébe. A lengyelek és a magyarok, mint egyébként a 20. század folyamán többnyire mindenki, a szlovákokat a csehek függelékének tartották, és ma nem tudják eldönteni, mit is gondoljanak róluk.
A szlovákok mindenkihez gyanakodva közelednek azt képzelve, hogy mindenki meg akarja lopni őket, mert tudják, hogy már mindenki meglopta őket, ennélfogva mindenki adósuk. És ez esetben a 'mindenki' valóban mindenkit jelent.
A magyarok, akik még emlékeznek rá, hogy hajdan milyen szilárdan uralkodtak a Habsburg Birodalom egyik felében, a cseheket tekintik az egyetlen közép-európaiaknak, akikkel érdemes szóba állni, mégpedig egyetlen egyszerű oknál fogva: elismerik, hogy a csehek, minden hibájuk ellenére, legalább nevetni tudnak hibáikon. A humor a csehek és a magyarok egyedüli, néha egymás ellen, de sokkal gyakrabban valamennyi többi fájón unalmasnak tartott szomszéd ellen irányuló közös tulajdonsága.
A magyarok többsége betéve tudja a Švejket, a derék katonát, és a csehek többsége szívesen elszórakozik a nemzetközi hírű, bájos humorú magyar élcmesterek társaságában, mint amilyenek Ephraim Kishon és George Mikes, akik mind a ketten ízig-vérig magyarok maradtak, jóllehet idegen nyelveken és más országokról írnak."
"Azokban az években, amikor én is egyike voltam a hazai rendszer aláásásán fáradozó cseh hangoknak, intellektuális szempontból legserkentőbbnek azok az alkalmi beszélgetések hatottak rám, amelyeket a London szívében álló Bush House-nak nevezett híres épület központi tömbje felső emeletén, a mi irodánkkal szomszédos magyar adásban dolgozó kollégámmal folytattam. Köszöntéseinket egymás adása elejének vagy végének töredékei képezték, amelyek a hosszú évek során ugyanabban a stúdióban naponta több ízben is elhangzott szövegekből bevésődtek emlékezetünkbe.
A magyar kolléga 'milí posluchači' köszöntésére a magunkfajta lény ugyanilyen fesztelenül 'lekközölöb tüzen egy óratol'-lal válaszolt, aminek az értelmét ugyan tudom, de hogy hogyan kell írni, arról sejtelmem sincs. Mindkettőnknek maga a másik nyelv hangzása a pukkadásig nevetséges volt, és egyben adomákra és szellemességekre ösztönzött. Tipikus példa erre egy részlet abból a beszélgetésből, amely köztem és Szalai kollégám között zajlott le a BBC kantinjában késő éjszaka egy csésze tea mellett:
Szalai egyik szlovák kollégámra panaszkodik, akinek a neve nem jut eszébe, és ezért igyekszik valahogy lefesteni előttem: - Hisz tudod, aki úgy néz ki, mint...
Azzal a szándékkal, hogy Szalai nemzeti büszkeségét vidám szóval ébren tartsam - bocsánatot kérek szlovák barátaimtól - tökéletesen komoly arccal félbeszakítom:
- Én nem tudom megkülönböztetni az egyik szlovákot a másiktól.
Szalai erőt véve szája szélének rándulásán tökéletesen komoly képpel feleli:
- Íme, így vérbeli cseh ember szavai.
Folytatjuk a beszélgetést, és Szalai megkérdezi, melyik városból származom. Amikor meghallja, hogy Olomoucból, felragyog a képe, és így szól:
- Olomoucot ismerem. Šternberk mellett van.
Kétségbeesetten igyekszem továbbra is komoly arcot vágni, miközben így felelek:
- Ez ugyan igaz, de mintha azt mondanád, hogy Budapest Kiskunfélegyháza mellett van.
Nem tudom, miért, de a cseh fül számára Kiskunfélegyháza a földgolyóbis legviccesebb szavai közé tartozik."
"A csehek és a magyarok csak akkor komolyodnak el, ha nincs közös harmadik nyelvük. Ilyenkor nyakukat szegik egy nyelven, amelyikről azt hiszik, német vagy legalábbis 'osztrák'. Ezt 1969-ben tapasztaltam emigrálásom utáni első párizsi látogatásom alkalmával, amikor beszédbe elegyedtem két magyar festővel, akik a Montmartre utcáin egy kis pénzt próbáltak keresni.
- Eljen magyár kultúra - köszöntöttem őket a Švejkből tanult választékos magyarsággal.
Rám zúdították anyanyelvük zuhatagát, és amikor angolul azt mondtam nekik, hogy cseh vagyok, és a 'nemtúdom' egyike azon magyar szavaknak, amelyeket ismerek, franciául válaszoltak. Én akkoriban éppolyan rosszul beszéltem franciául, mint ők angolul. A következő három órát egy bárban töltöttük, bort iszogattunk éhgyomorra, és törtük-zúztuk a német szavakat a cseh és a magyar grammatika kínpadán, időnként latin, magyar és orosz szavakkal fűszerezve őket. Beszélgetésünk mély és tudós vitává terebélyesedett a művészetről, irodalomról, filozófiáról, a számkivetésről és a Weltanschauungról. A szomszéd asztalnál ülő kis német turistacsoport valamennyi tagja a fülét hegyezve igyekezett kitalálni, mi lehet az a nyelv, amely úgy hangzik, mintha német akarna lenni, és ők mégsem értenek belőle semmit."
"Jones kereskedelmi tárgyalásra Budapestre érkezik. A pályaudvarról kifelé menet meglát két rendőrt, odamegy hozzájuk, és angolul megkérdezi, hogyan jut el a szállodájába.
- Nem tudom - felelik a rendőrök.
Felteszi újból a kérdést, ezúttal franciául.
- Nem tudom.
Németül.
- Nem tudom.
Tört oroszsággal.
- Nem tudom.
Kétségbeesetten továbbmegy.
- Idehallgass, István - szólal meg az egyik rendőr -, most, hogy annyi külföldi jár ide, nem kellene elkezdenünk valamilyen idegen nyelvet tanulni?
- Minek - feleli István. - Ez már négy nyelven beszél, és mégse megy vele semmire."
"Tapasztalatból tudom, hogy ha Közép- és Kelet-Európa különböző nemzeteinek tagjai összejönnek valahol, és tűrhetően beszélnek egy közös harmadik nyelvet, nem tart sokáig, és a csehek meg a magyarok viszik a tréfálkozásban a prímet, és egymás vállát veregetve viccelődnek a rovásukra, miközben közösen, valamint külön-külön magukat tekintik az egykor híres és máig is annak tartott, igen sajátos közép-európai kultúra egyedüli igazi örököseinek és hordozóinak.
Ezért sok csehet és magyart talán meglep, hogy Közép-Európát nemcsak hogy mások is lakják, hanem hogy ennek a földdarabnak mindenki számára más és más jelentősége lehet. Azoknak, akik a cseheket és a magyarokat éppolyan mulatságosnak hiszik, mint ők magukat és egymást, még egy apró anekdotát tartogatunk, miközben megvizsgáljuk Közép-Európát mint történelmi, kulturális, politikai, földrajzi és etnikai koncepciót - akár a valósággal, akár illúzióval állunk szemben.
***
A Varsói Szerződés csapatainak Csehszlovákiába való betörése idején a csehek és a szlovákok ezt az anekdotát mesélték egymásnak:
Kádár, Gomulka és Dubček előtt megjelenik a mesebeli öregapó, és felajánlja, hogy teljesíti leghőbb kívánságukat.
- Én azt akarom, hogy Oroszország eltűnjön a térképről - mondja Kádár.
- Én azt akarom, hogy Németország eltűnjön a térképről - mondja Gomulka.
- Ebben az esetben - mondja Dubček - én csak egy krigli sört kérnék.
Közép-Európa - a régi gemütliche Mitteleuropa - František Palacký fejében született meg, aki a maga idejében lelkes híve volt a Habsburg Birodalomnak. Közép-Európa neki a Németország és Oroszország közé ékelt apró, jobbára szláv nemzetek keverékét jelentette. Abból a meggyőződésből kiindulva, hogy egyedül és függetlenül egyikük se tudná megvédeni magát, és így valamelyik agresszív szomszéd könnyű prédájává válhatna, Palacký a Habsburg Birodalomban kereste a nemzetek identitásának és túlélésének egyetlen biztosítékát. A későbbi években kénytelen volt megváltoztatni véleményét, mert látta, hogy Ausztria fokról fokra feladja nemzeteinek és azok nemzetiségi különbözőséggel terhelt közép-európai azonosságának védelmezését, és az erősödő, egységesítő és terjeszkedő Németország befolyása alá kerül.
Ausztria és Németország fokozatos egymáshoz közeledése Ausztria népeiben végül is felébresztette azt az aggodalmat, hogy létük veszélyben forog, és ez a birodalom teljes szétbomlasztására késztette őket. Csak kevesen gondoltak rá, hogy ha nem tesznek azonnal kísérletet valamely életképes politikai szövetség helyreállítására, valamennyien elpusztulhatnak a mindkét oldalról rájuk zúdulni készülő katasztrófákban. A szövetségeket nem állították helyre, és a katasztrófák rájuk zúdultak. És csak most kezdenek - úgy-ahogy - kievickélni belőlük. Jelenleg egyetlen közös terv hajtja őket össze: legszívesebben egyáltalán nem beszélnének egymással mindaddig, amíg Brüsszelből valaki nem mondja meg nekik, miről beszéljenek."
"Mint minden közép-európai ember, valaha én is azt hittem, hogy Közép-Európa földrajzilag azokat az országokat jelenti, amelyek annak idején az Osztrák-Magyar Monarchiát alkották."
"Amióta Közép-Európa szovjet uralom alá került, a különbségek Közép-Európa és Kelet-Európa között kezdtek elmosódni. Nyugati szemmel nézve Közép-Európa eltűnt a föld színéről, és a vasfüggönyön túl minden Keletté vált."
"És hogy Közép-Európa hanyatlása tökéletes legyen, Ausztriát, Közép-Európa egykori tengelyét a megszálló szovjet hadsereg távozása és néhány évvel a vasfüggöny létrejötte után - pusztán szerencsés véletlen folytán - formálisan a Nyugathoz csatolták."
"A hagyományos közép-európaiak - csehek, szlovákok, lengyelek és magyarok - új, kelet-európai címkéjüket mélységesen sértőnek és degradálónak érezték. Mint már annyiszor a történelem során, elhagyatottnak, nemkívánatosnak és elfeledettnek hitték magukat. Ráadásul egy olyan nemzet és olyan kultúra igázta le őket, amelyet minden szempontból, kivéve a katonait, vulgárisan szólva alacsonyabbrendűnek tartottak. Nemzeti self-image-üket és önbizalmukat tekintve ez a tény pszichológiailag sokkal gyötrőbb volt számukra, mint a kommunista rendszer uralomra jutása."
"Ha benne találom magam a szarban ahelyett, hogy csak távolról szereznék róla tudomást, tökéletes közönyt tanúsítok."
"Gyakran halljuk, hogy a nemzetek jelleme, vérmérséklete, vágyai, és sikereinek, valamint kudarcainak mértéke a történelmük eredménye. Ennek az ellenkezője igaz. A nemzetek többségének története részben legendákból és mítoszokból, részben néhány, adatokkal alátámasztott és néhány állítólagos történelmi esemény elfogult magyarázatából alakul ki, főként azonban abból a jelenlegi egyezségből, amely szerint a kollektív múltat úgy kell felfogni, hogy az a jövő egy bizonyos modelljének kialakítását elősegítse. A történelem mindig az elkövetkezendő konkrét cselekedetekről való emberi döntés eredménye volt. A döntés pedig attól függ, hogy miképp értelmezik az emberek a múltjukat abban az időben, amikor döntenek. A történelem saját felfogásunk szerint és azzal a szándékkal történő átírása, hogy megváltoztassunk a jövőnket - a nemzeti túlélés jogos eszköze.
A nemzet olyan, amilyen tagjainak döntő többsége lenni akar. Ha hiányzik belőle az eltökélt törekvés valami sajátosság birtoklására, amely világosan felismerhető és amelyet érdemes védelmezni, sőt, ha hiányoznak belőle még az efféle törekvéseket lélektanilag támogató történelmi mítoszok is, akkor feltétlenül bekövetkezik a nemzet távozása a történelemből, felszívódása a szomszédos és eltökéltebb nemzet testébe, és végül kulturális és politikai, sőt esetleg fizikai megsemmisülése is."
"Vizsgáljuk hát meg röviden, milyen is a közép-európaiak image-e külföldön, mondjuk Britanniában.
[...]
Ha egy magyar a forgóajtón mögötted jön be, előtted megy ki rajta.
A cseh ugyanezt teszi, de senki se veszi észre.
A különbség a magyar és a román között az, hogy mind a kettő eladja neked a nagyanyját, de a román még házhoz is szállítja.
A lengyelek olyan komolyak, hogy sem a csehek, sem a magyarok nem tudtak egyetlen anekdotát sem kitalálni róluk.
A szlovákok nem érdemeltek ki semmiféle sztereotípiát az angoloktól, akik sohasem fogják elhinni, hogy Dubček nem cseh volt. Ez persze többet mond nekünk az angolokról, mint a szlovákokról.
(És ha már szó esett a norvégekről, ők mellesleg a humort illetően a leglassúbb felfogású emberek hírében állnak, amilyenekkel az angolok valaha is találkoztak. A norvég televízió szombat este nem tűz a műsorra komédiát, nehogy vasárnap reggel a templomban egész Norvégia röhögjön.)"
"Csehszlovákia müncheni elárulása után nemcsak a magyarok, hanem - Tĕšín vidékének megrohanásával és elfoglalásával - a lengyelek is csatlakoztak az ország feldarabolásához. Ez nemcsak áruló és megvetendő, hanem egyszersmind ostoba cselekedet volt, és katasztrofális következményekkel járt magukra a lengyelekre nézve is. nem venni tudomásul annak a valószínűségét, hogy Hitler terjeszkedésének ők lesznek a következő áldozatai, az őrültséggel volt határos. Nehéz kitérni a kérdés elől, mennyire másként alakult volna Európa történelme, ha a lengyelek megtették volna azt, ami csekély előrelátással a legbiztonságosabb, a leglogikusabb és a legbecsületesebb lett volna. Ha München előtt Csehszlovákiának feltétlen katonai segítséget ajánlottak volna fel Németország ellen, akár mint csupán egyetlen szövetségesük, Hitlert talán mindjárt ott meg lehetett volna állítani, a második világháborúnak sohase kellett volna kitörnie, és a kommunizmus örökre a szovjet határokon belül rekedt volna. Közép-Európa ma talán a világ leggazdagabb térségei közé tartozna, akárcsak Csehszlovákia a múlt század harmincas éveiben."
"Közép-Európa igába hajtásának legegyszerűbb módja fenntartani nemzeteinek megbontottságát és egymás közötti viszálykodását, és ha bármikor szükség van rá, fegyverként használni egyiket a másik ellen."
"A közép-európaiak évszázadokon át ámították magukat szövetségeseik őszinteségével. Az EU talán újabb önámítás, amelyből ki kellene józanodniuk, ha meg akarják kímélni magukat a további csalódásoktól."
"Közép-Európa tökéletes képviseleti demokrácián és szabadpiaci gazdaságon alapuló nyílt társadalomba való teljes átmenetének útjában a változatlan szocialista magatartás csökevényei állnak, valamint a régi egyszerű, olcsó, apró védőháló utáni nosztalgia. Ehelyett megmaradtak a kommunista titkosszolgálat hálózatai, amelyek újdonsült és az egész térséget kizárólag a maguk hasznára fordító maffiákká vedlettek át.
És ez nyilván így marad legalább egy nemzedéken át."
"Annak a társadalomnak, amelyben a korrupciót, szélhámosságot, csalást és alkuszegést azonnali és könnyen elérhető eredményei miatt előnyösebbnek tartják, mint a szolid, tartós, megbízható vállalkozást - ha sikerre vágyik és nem akar ismét hazai és külföldi gazemberek tehetetlen és védtelen zsákmányává válni - nagyon mély és alapos pszichológiai átprogramozásra lesz szüksége."
"Közép-európai vonatkozásban a katolikus egységet és központiságot három évszázadon át a Habsburg uralkodóház testesítette meg, amelyre sok osztrák máig nosztalgiával gondol vissza. A nosztalgikus emlék, amely szerint a Habsburgok hajdan jóságosan uralkodtak a bárdolatlan és hálátlan közép-európai sült parasztok fölött, az osztrákokban a közép-európai tudat utolsó csökevényeként maradt meg. Kivéve természetesen a vezetékneveket és szóhangsúlyokat, amelyek arra késztetik a német nyelvészeket, hogy az osztrákokat úgy határozzák meg, mint 'cseheket és magyarokat, akik elfelejtették a cseh és a magyar nyelvet, és azokat nem sikerült más nyelvvel pótolniuk'. Egyes német történészek szerint az egyetlen eredmény, amire az osztrákok jutottak, hogy elhitették magukkal: Hitler német volt és Beethoven osztrák."
"A Habsburg-dinasztia bölcsességét és jóindulatát dicsőítő esszéiben dr. Otto von Habsburg a 'Duna menti birodalom' szükségességét hangsúlyozandó elmélete támogatására a 11. századbeli magyar István királyt választja. Ő volt az, aki jóval a Habsburgok előtt - ahogy Otto von Habsburg írja - 'bölcsen nemzetek fölötti államot alapított a Duna mentén, és végrendeletében kijelentette, hogy az az állam, amelyben csak egy nyelvet beszélő egyetlen nemzet él, szegény és nyomorúságos'.
Közép-Európa történészeinek bizonyára eszükbe jut, hogy Magyarország a szegénységből és barbárságból úgy emelkedett fel, hogy megszállta az abban az időben a morva, később a cseh állam részét képező mai Szlovákia és Horvátország szláv nyelvet beszélő népek által lakott területét. Aztán ezer éven át kérlelhetetlenül uralma alatt tartotta, megtagadva e népektől alapvető nemzeti jogaikat. A horvátokat, akiknek a helyezte valamivel jobb volt, a magyar fennhatóság valószínűleg kevésbé zavarta, mint az esetleges pravoszláv Szerbia vagy az iszlám Törökország uralma. De ahhoz, hogy az ember megértse, milyen örömöt jelentett egy szláv nemzetnek a magyar uralom, el kell olvasnia Szlovákia történetét. 'Tót nem ember', hangzott a népszerű magyar szólás, amely a 20. század második felében is élt még.
István király, magyarázza Otto von Habsburg, arra törekedett, hogy 'védelmezze a koronája alá tartozó szláv nemzeteket'. Vajon pontosan ki ellen?"
"A Habsburgok nélkül Közép-Európa a Lipcsétől Minszkig, Danzigtól Kisinyovig és Raguzáig elterülő három szövetséges ország bevehetetlen erődje lett volna. Lakosai az Északi-, valamint a Földközi-tengeren hajózhatnának. Csehekből ma harmincmillió, magyarokból szintén harmincmillió, lengyelekből hatvanmillió lenne. Ausztria nem létezne, nem lenne Poroszország sem, és a németek máig is tudósok, költők, filozófusok, zenészek és kabaréénekesek hírében állnának. És Oroszország sohase lépte volna át a Dnyesztert és a Nyement."
"A legkülönbözőbb eszmei hitvallású közép-európaiak valóban hisznek abban, hogy Közép-Európa valaha igazán jó időket élt át. Nem biztosak afelől, hogy ez pontosan mikor volt, vagy hogy mi is volt jó bennük. És mindaddig, amikor valamely katasztrófa véget ér, szeretnének visszatérni ama katasztrófa előtti idilli világba. Elfelejtik, hogy éppen az a katasztrófa előtti világ az, amely a katasztrófát előidézte. Vannak olyanok, akik az utolsó katasztrófa előtti időhöz vágynak visszatérni. Vagy az azt megelőzőhöz. És így mindig elszalasztják az alkalmat, hogy elhárítsák a következő katasztrófát. Azután keresik a bűnbakokat.
Ezért van az, hogy mindenki, aki valaki, Közép-Európából származik.
Közép-Európa az a hely, ahonnan gyönyörű származni."
"A harmadik keresztény évezred hajnalán a közép-európaiak úgy vélik, hogy átutazóban vannak."
"'Aki nem lopja meg az államot, meglopja a családját' - ez a mondás a társadalom minden szintjén megteremtette a természetes, magától értetődő és szemérmetlen tolvajlás szilárd sablonját. A megszorítás csak ez volt: a helyi párttitkárságok éber szeme előtt be kellett tartani azt a mércét, amely meghatározta, hogy ki, kitől és mennyit lophat.
Mihelyt a párttitkárságok eltűntek, azok, akik menedzserként megtanultak száz téglát lopni, most száz házat lopnak. Akik mint alkalmazottak az államtól loptak, most új magánmunkaadóikat lopják meg. A vállalkozók nemcsak normálisnak, hanem célszerűnek tartják nem fizetni a szállítóknak, mert tudják, hogy a per elhúzódik két évig, amely alatt a meg nem fizetett adósság a legolcsóbb kölcsönné válik még akkor is, ha a hitelező végül megnyeri a pert. És ha valaki kérdőre vonná őket, csodálkoznának, hogy miért csinál nagy ügyet belőle."
"A 'kommunizmus kísértetének' marxi-engelsi parafrázisával Václav Havel 1992-ben így óvott:
'Európát kísértet járja be - a posztkommunizmus kísértete.'"
"'Híd Kelet és Nyugat között' - ez volt dr. Edvard Beneš csehszlovák köztársasági elnök romantikus elképzelése arról, hogy mivé kellene a második világháború után hazájának válnia, jóllehet a külügyminisztere, Jan Masaryk látnok módjára igyekezett emlékezetébe idézni:
- A hídon járni szoktak."
"Örvendj, NATO, jön a cseh katona."
"Közép-Európa bővelkedik elbűvölően elképesztő bizarr nevekben, amelyek az idegen fülnek úgy hangzanak, mint a nyikorgás, recsegés, kaparás, tördelés, fúrás, csusszanás, ropogás. Az angolok körében nagyon népszerű egy optikusnál ülő közép-európai emberről szóló anekdota. Az optikus megvilágít a tábláján két betűsort: RYWQPRSH - BLMRTXF, és megkérdezi a látogatójától:
- El tudná ezt olvasni?
- Elolvasni? - neveti el magát a közép-európai. - Én ezt a pasast ismerem."
"A munka az utolsó kétségbeesett kísérlet arra, hogy megéljünk."
"'Könnyebb úgy lopni, hogy bankot alapítunk, mint hogy bankot kirabolunk.' (Bertold Brecht Karl Marxot idézve)"
"'Mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint.' (Karl Marx)
A ruritániai népi bölcsesség szerint ahhoz, hogy kielégítsük szükségleteinket, meg kell tanulnunk a helyes oldalra állni. Minden ruritániai tudja, hogy a 'helyes oldalnak' ez esetben semmi köze a helyességhez, helyesléshez vagy helyeselhetőséghez. Mindenképpen azt jelenti, hogy a győztes oldalra kell állni.
Ez természetesen nagyon is ésszerű és szerfölött ajánlatos. De van egy apró bökkenője: nem állhat mindenki a helyes oldalon. Hogy egyesek a helyes oldalon álljanak, másoknak a helytelenen kell állniuk. Ez világos és nyilvánvaló mindenkor, amikor az egyik oldal kényelmes életet biztosít magának a másik oldal megrablása árán."
"És persze akadnak olyanok, akik a világot a világ zsidóságának a világuralomért vívott szakadatlan harcaként fogják fel. Ennek megnyilvánulásai, csak úgy találomra: A marxizmus. A kapitalizmus. A pszichoanalízis. A degenerált művészet. A liberális gazdaság. A faji türelmesség és a migráció. Az infosztrádák. A nemzetközi pénzrendszer, amely a világot egy tucatnyi, nemzetek fölött álló bank közvetítésével hatalmában tartja. És - amit csak a vak nem lát - a keményen dolgozó, jóravaló és jobbára fehér emberek jövedelmét és megtakarított pénzét meg adóit elszívja és átcsúsztatja a Nemzetközi Valutaalapba, amely aztán a zsákmányt egyrészt elosztja a kapzsi diktátorok és maffiánus diktatúrák között, másrészt beleszórja az Irántól Líbiáig terjedő Nagy-Izrael uralomra jutására szánt, feneketlen cionista ládákba, miközben az egész földgolyót pénzügyi és információs nyomás alatt tartja.
Ha ezt még nem hallották volna, olvassák el a Cion bölcseinek jegyzőkönyve című 19. századi orosz pamfletet, Hitler Mein Kampfját vagy az Oroszország zsidó megszállása nevű modernebb kiadványt. Az ilyenfajta kiadványok megint igen népszerűek lettek Közép- és Kelet-Európában, ahol - ne felejtsük el - senki se tud kimászni az ágyból anélkül, hogy valakit valamiért ne okolna."
"Amerika, ne félj, Izrael melletted áll"
"Azoknak a közép-európaiaknak a száma, akiknek eltökélt szándékuk kiragadni magukat és néhány általuk befolyásolható embert a nemzetükben elhatalmasodott fásultságból, egyre nő."
----------------
A könyvet elolvasva nagyon fontos megállapítanunk, hogy Benjamin Kuras nem magyar író, bár akár az is lehetne. A szező cseh.
A könyv olvasása során úgy érezhetjük, hogy a szerző olyan problémákat és gondolatokat vet fel, melyek bennünket, magyarokat, éppúgy foglalkoztatnak, érintenek, mint a cseheket, a lengyeleket, a románokat, vagy bármely más nemzet tagjait széles e régióban. A nemzeteink és országaink közti mindennemű ellentét ellenére számos közös tulajdonságunk van - talán ezért is érezzük úgy, hogy Benjamin Kuras nem tipikusan cseh problémákról ír - olyan dolgokat pedzeget, melyek egyúttal magyarok is.
Igaz, kétségtelenül sokat - a kötetben talán a legtöbbet - hazájáról, Csehországról (és annak jogelődjeiről, Csehszlovákiáról és az Osztrák-Magyar Monarchiáról) ír, a kötetben gyakran idézett Ruritánia pedig (mely egy ideotipikus állam valahol Közép-Európában), bár nagy valószínűséggel Csehország alteregója, elvben bármely más állam is lehetne régiónkban.
A szerző cseh, s mint ilyen, ő is annak a nagy országhalmaz egyik nemzetének a tagja, melyet Köztes-Európaként (vagy Közép-Európaként, esetleg Kelet-Közép-Európaként, isten ne adja, Közép-Kelet-Európaként vagy Scmitt Pál-i (vagy Schmit Páll-i?) fordulattal "Közel-Kelet-Európaként") szokás emlegetni.
Maga a szerző is elgondolkodik rajta, vajon Közép-Európa csupán az egykori Osztrák-Magyar Monarchia területén kialakult utódállamokat jelenti-e, de talán nem tévedünk túl nagyot, ha bizonyos szempontból Közép-Európának nevezzük mindazt, ami Rovanijemi és a Pelloponészosz, a Szudéták és Kijev között van.
Kelet és Nyugat közötti híd ez a régió, bár ahogy Banjamin Kuras is okkal idézi Masarykot: "A hídon járni szoktak". No igen: itt aztán boldog-boldogtalan megfordult...
Számos okunk lehet, hogy ezen hatalmas vidék számos népének és országának élet- és sorsközösségét véljük felfedezni. Olyan hatalmas, s a történelem folyamán nem mindig túl barátságos szomszédokkal, mint a németek, az oroszok vagy éppen a törökök, régiónk népei nem kifejezetten leányregénybe illő történelmet tudhatnak magukénak. Ha csupán a még viszonylag népes baráti lengyel nemzetre gondolunk is, vajon hány másik mondhatja el magáról Európában, hogy történelme során többször is teljesen letörölték a térképről?
Szenvedésből, balsorsból, szerencsétlenségől, történelmi katasztrófákból bőven kijutott itt mindenkinek, jelen helyetünkért bőven van miért hibáztatni a németeket, az oroszokat, a törököket, a tatárokat, a zsidókat, a ki- és bevándorlókat, a helyben maradókat, a szomszédokat és még saját magunkat is, a fasisztákat, a kommunistákat s úgy általában a múltat, a jelent és a jövőt. Talán nem is jár messze az igazságtól Benjamin Kuras akkor, amikor felfedezi, hogy régiónk népei közt ennek a tragikus életérzésnek köszönhetően rendkívül elterjedt magatartási forma az, hogy "senki se tud az ágyból kimászni úgy, hogy valakit valamiért ne okolna".
Ilyen helyezetben, ilyen terhelt múlttal - s a múlt meghatározza jövőnket is - mi jót remélhet a régió százmilliónyi lakója? Szükség van valamire, amivel fejünket a bennünket ellepő fekália fölött tarthatjuk: gyűlölhetjük szomszédainkat, magunkat, akárkit, ha ez éppen segít, de talán van más módszer is. Például a (keserédes) humor.
Ha a könyv lapjait olvasva számos alkalommal elmosolyodunk, már megérte. Ha csupán azokat a részeket vesszük, amikor a cseh szerző rólunk, magyarokról ír, megmosolyogtató az a viccözön, anekdotagyűjtemény, elbeszélések és történetek halmaza, melyek rólunk szólnak. Számos történet nem csupán tankönvybe illő példája a kulturális sztereotípiáknak, hanem valóban tankönyvi példák. Elég, ha nemzetközileg és a magyar kabarékból is ismert, a két magyar rendőrtől négy nyelven is kétségbeesetten útbaigazítást kérő, de azok hiányos nyelvtudása miatt kudarcot valló külföldi esetére gondolunk, mely érdekes adalék a sajátosan magyar interkulturális problémamegoldásra. A külföld is igazolja a régi magyar nemesi közmondást: Extra Hungariam non est vita, si est vita, non est ita. A jó magyar csak magyarul tud és nem lát túl a Kárpátok bércein. Hasonlóképpen elbűvölő a szállóige a magyarról, aki a forgóajtón, ha utánad is megy be, előtted jön ki rajta...
Ha belátjuk, hogy a magyar a cseh fül számára épp oly vicces lehet, mint a cseh a magyarnak, hogy a román "Drum bun!" és a magyar "Jó utat!" ugyanazt a jókívánságot fogalmazzák meg még akkor is, ha más nyelvet és kódrendszert használunk hozzá, ha kicsit megkísérlünk mások szemén át tekinteni a világra, közelebb jutunk a sikerhez, új perspektívák tárulnak ki előttünk.
Ha pedig a cseh szerző (vagy bármely más szomszéd nemzet tagjainak) szemén keresztül látva magunkat, más nézőpontból vagyunk képesek önmagunkat megfigyelni, s ha a rólunk másokban élő képet (mely gyakorta mulatságos) magunk is képesek vagyunk humorosnak tartani, ha képesek vagyunk nevetni magunkon, ha van önkritikánk, akkor van esély arra, hogy jövőnket ne múltuk árnyékában éljük, ne másokat okolva, hibáztatva és gyűlölve, ne a múlton keseregve és sebeinket nyaldosva, hanem sokkal inkább egy pozitív életszemlélettel, szomszédainkkal és a külvilággal együttműködve építsük és élvezzük jelenünket és jövőnket - s természetesen mindez nem csupán ránk, magyarokra, hanem régiónk minden népére igaz: szlovákokra, románokra, csehekre, lengyelekre, szerbekre, bolgárokra, horvátokra, akárkire.
Benjamin Kuras határozottan foglal állást egy közép-európai együttműködés, egy pozitív jövőkép mellett - ennek azonban elengedhetetlen feltétele önmagunk megismerésén túl szomszédaink megismerése és elfogadása.
Ennek a szellemnek megfelelően Benjamin Kuras pozitív üzenetét követve javasoljuk a régió mindenkori oktatási politikusainak és minden nyílt gondolkodású lakójának: indítsunk egy olyan játékot, melynek címe a Ki tud többet régiónk népeiről és országairól? vagy csak egyszerűen Ki tud többet a szomszédairól? lehetne. Hajrá, Közép-Európa, hajrá, közép-európaiak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése