Szomorú ballada trombitára

Balada triste de trompeta

színes, spanyol-francia horror, 107 perc, 2010

Rendezte: Álex de la Iglesia

Szereplők: Antonio de la Torre, Carolina Bang, Manuel Tallafé, Santiago Segura

A „tarantinósnak” nevezhető jelleg leginkább de la Iglesia filmkészítésről alkotott általánosabb víziójában érhető tetten: az, amit „posztmodern műfajkollázsnak” nevezünk, némi tudományoskodó fellengzősséggel, leginkább a nagy Quentin nevével fonódott össze, még akkor is, ha a „tanítványok” némelyike radikalitásban néha túltesz rajta. Mint most például ez a provokatőr spanyol, akitől eddig sem állt távol a (tömeg)filmes műfajok sajátosan parodisztikus-nosztalgikus átértelmezése, a horrorkliséket „felfrissítő” A Fenevad napjától a 800 golyó című spagettiwestern-ommázsig. (Van neki becsületes, művészi spílektől mentes krimije is, az Oxfordi sorozat, talán nem véletlen, hogy nem tartozik az életmű legemlékezetesebb darabjai közé.) Az esztétikai „híd”, amely összeköti ezt a sokfelé ágazó szerzői filmes korpuszt, az eltérő mértékben, de előszeretettel használt groteszk, fekete humor – amely a Szomorú ballada trombitára című új opuszában groteszkebb és sötétebb, mint valaha.
Álex de la Iglesia ezúttal a mozgókép és a modern populáris kultúra olyannyira széles hagyományrétegeit igyekezett „átölelni” filmjével, hogy azon kaphatjuk magunkat mozinézés közben: azért szurkolunk, az anyag nehogy kicsússzon a keze közül. Szakmaiatlanul szubjektívnek tűnhet, de el kell mondanom: amikor láttam a TIFF-en a filmet, a cselekmény előrehaladtával és a filmidő teltével egyre nagyobb mértékben nőtt tanácstalanságom. A spanyol rendező olyan dramaturgiai csavarokat – de egyet mindenképpen – enged meg magának, amely korábbi nézői alapállásunk gyökeres megváltoztatására késztet; és még csak nem is ez az egyetlen oka annak, hogy végül tátott szájjal kóválygunk kifelé a moziteremből.
Az indítás egyenesen bombasztikus: a spanyol polgárháború kellős közepén találjuk magunkat, egy végnapjait élő cirkuszban, amelynek művész-bűvészgárdáját Madrid védelmére (kényszer)sorozza be a helyőrség köztársasági erőinek parancsnoka. Ami ezután következik: látványosan megkoreografált vérengzésoperett, egy macsetés (!) bohóccal a középpontban. Mint tudjuk, Franco falangistái végül beveszik a fővárost; bohócunk túléli a mészárlást és az azt követő kivégzéshullámot, de a kényszermunkát nem ússza meg. Maga után hagy egy elárvult kisfiút, akire a bosszúvágyat testálja és azt, hogy ha követné apja cirkuszi hivatását, csakis a szomorú bohóc szerepét vállalja magára.
Egy háborús történelmi eposzba csöppenünk tehát, amely azonban viszonylag hamar átvált egy fellinisen mélabús, sírva nevetős bajazzó-melodrámába. S mire kényelmesen elhelyezkednénk székeinken, hogy naiv műélvezőként mindenestül átadjuk magunkat az agresszív, a lélek árnyékos tájain kalandozó vidám bohóc („azért lettem bohóc, mert másként tömeggyilkos lettem volna”) és a korántsem ártatlan, de csetlő-botló esetlenségében rokonszenves szomorú bohóc vígjátéki elemekkel tarkított, romantikus históriájának, amely egy elbűvölő légtornásznő szerelme körül forog (akit történetesen a rendező aktuális élettársa, Carolina Bang alakít); szóval, mire idáig jutnánk, máris – bumm a fejbe! – egy valószerűtlenül tobzódó és sötéten komikus, az abszurd határait ostromló neogótikus rémmese tárul elénk, a szépség és a szörnyeteg ősrégi toposzával (csakhogy itt Esmeraldának két Quasimodója van) és a trash-filmek hamisítatlan kelléktárával egyetemben. Rendezőnknek korábban sem a realista cselekménybonyolítás volt a legfőbb erénye – szeretném látni azt az önjelölt halálangyalt, akinek hepciáskodni támad kedve, miután saját kezűleg öntött marólúgot az arcára –, de vállaltan magasról tesz a logikára és a mértékletességre: a speciális effektekben bővelkedő finálé grand guignolja, a francóisták által emelt óriáskereszten való üldözés élet-halál harcával (amely azért megidéz egy-két filmtörténeti klasszikust, Hitchcock Észak-északnyugatjától a Tim Burton-féle Batmanig) igazi székbe szegező mozgóképes tűzijáték.
Mindezek hátterében pedig ott úsznak a levegőben a 60-as, 70-es évek spanyol slágerének, Raphael Balada de la trompetájának édesbús dallamai, megtámogatva a korra jellemző – az eleje- és végefőcím által sokszorosan kiemelt – képi rekvizítumokkal. Mert a fordulatos történetvezetés és a látványorgia mögött egy sokat szenvedett, minden irányból megtépázott, lassan magára találó ország huszadik századi történelmi tablója rajzolódik ki. Álex de la Iglesia nem tesz igazságot, csak fejet hajt és mesél: Szomorú balladája hódolat Hispániának.

http://www.filmtett.ro/cikk/2833/a-szepseg-es-a-szornyetegek-alex-de-la-iglesia-balada-triste-de-trompeta