Jurij Bujda: Porosz menyasszony

Kalligram - Pozsony, 2006
Oldalszám: 384

Kalinyingrád ma valószínűleg az egyik legfurcsább hely Európában. Kant egykori lakóhelye, a porosz Königsberg 1945-ben vált szovjet várossá: a német lakosságot kitelepítették, a helyére oroszok költöztek. A Szovjetunió szétesése után a németek, oroszok és balti népek olvasztótégelyévé vált kalinyingrádi körzet Oroszországhoz tartozik ugyan, de a határaival nem érintkezik, el van vágva az "anyaországtól". A terület hétszázötven éves történetéből jó félévszázadnyi az orosz és hét évszázadnyi a porosz. Ugyanakkor a második világháború után éppen ezt a hétszáz évet kellett volna ideológiai okokból eltörölni, elfelejteni, és létrehozni a város orosz történetét. Jurij Bujda ezt a furcsa világot tárja az olvasó elé, a klasszikus orosz irodalom legjobb hagyományait követve. A könyv érdekfeszítő, a képzelet és a valóság határán mozgó történetei, képtelen gúnynevekkel azonosuló, groteszk hősei az orosz irodalomból ismert nagy sorskérdéseket vetik fel - remek, leginkább talán a mágikus realizmushoz hasonló stílusú elbeszélésekben.

http://bookline.hu/product/home!execute.action?id=36632&type=22&_v=Bujda_Jurij_Porosz_menyasszony
-------------

"Egy alkalommal megtudtam, hogy szülővárosomat valaha nem Znamjonszknak, hanem Welaunak nevezték. Németek lakták. Ez itt Kelet-Poroszország volt. Csak töredékek maradtak belőle: a gótika visszhangjai, egy csodás alakú ajtókilincs, a homlokzat feliratának darabjai."

"Azóta a békés angyalok kara igyekszik minél gyorsabban átsuhanni e világ központja, centruma és köldöke felett, vagy inkább elkerülni a városok városát, amely hét dombon terül el, titokban elkerülni, és elrejtőzni a sűrű augusztusi éjszakában, amely penész- és disznószagot áraszt, meg bűzlik a gyepmester hordójától, a halál és a szomorúság edényétől..."

"Istenem [...], a mi életünk ez, Uram, vagy a Te álmod?..."

"Igen, igen, csak a vakok boldogok, így van fölépítve a világ."

"Név Szerint Lev elképedt. Vele soha senki nem vitatkozott."

"Ha van Isten, kell léteznie a Csekuska kölyöknek is."

"- Milyen szagot áraszt ez a nő? - dörmögte elgondolkodva Fotográf. - Valami olyan... - Csettintett az ujjával, és cuppantott az ajkával.
- Szarszagot! - felelte durván Eudochia. - Disznószarszagot! Jegyezd meg a szavam..."

"Az ördög csütörtökön, rögtön a hosszan tartó esőzéseket követően jelent meg nálunk, amikor az embernek, aki megkockáztatta, hogy öt percnél hosszabban csevegjen a barátjával az utcán, a csizmájában apró kis ebihalak termettek, a fülében pedig halványsárga fű nőtt ki - igen, igen, ez csütörtökön történt, amikor a reggeli rigai vonat a Park vasúti átjáróban elütött egy tigriscápát, amelyik a síneken mászkáló tyúkokból lakmározott éppen."

"Az anyja a halála napjáig meg volt győződve róla, hogy a belsejében béka lakik, amely még ebihalként hatolt be a gyomrába - és onnan a májába -, amikor egyszer az erdőben egy útszéli pocsolyából csillapította a szomját."

"Soha senki sem szólította Alekszej Irinarhovot a nevén. Inkább csak Szegény Parasztnak, mint ahogyan ő is szeretett magáról beszélni: 'Nekünk, szegény parasztoknak limonádé nem kell, nekünk vodkát adjál...'"

"De hát miféle nyelv kellene ahhoz, hogy hírt adjon erről az igazságról, és ne haljon meg? Milyen? Égi? Földi? Élő? Holt? Gyönyörű, mint a zene? Vagy olyan ijesztő, mint a zene?..."

"Oroszországban minden lehetséges. Még a szerelem is."

"Az öreg az NKVD nyomozója volt, egy csavar a gépezetben, amely az emberi húst eszmévé dolgozta át. Az öreg becsülettel tette a dolgát. Önmagát nem kímélve dolgozott. Sohasem tett fel magának - másoknak meg pláne - olyasfajta ostoba kérdéseket, hogy: helyes-e az, amit tesz, bűnösek-e azok az emberek, akiket lágerbe vagy börtönbe küld, nincs-e mindebben valami hiba...Nem, ugyanúgy, ahogy mások, ahogy Oroszországban több millióan, ő sem engedte szabadon az efféle gondolatoait. Magától értetődött, hogy azok az emberek bűnösök voltak. Magától értetődött, hogy ő helyesen járt el, vagyis úgy, ahogy nem tudott nem eljárni. Az egyetlen kérdés, amelyet feltett magának - és kizárólag magának - , és amelyre mind ez ideig nem találta a választ, nevetséges, naiv, ostoba kérdés volt: fél-e a hatalom a szép nőktől. Sokféle volt közöttük - kellemes, kedves, igéző, vonzó -, de szép egy se."

"A Charlie Chaplin gőzöst egy távoli vakvágányra tolták és elfelejtették."

"A halál és a fényképezés rokon jelenségek [...]. A pillanat megállításának művészete a gyilkolás művészete."

"Titze úr azt mondta: [...] 'Amikor meghalunk, egyszerűen csak átköltözünk egy másik világba. Az ugyanolyan, mint ez itt: a lepke szárnyával, a tyúkszemmel, a sóhajjal bezárólag. Ott újra leéljük a megelőző életünket, az elejétől fogva egészen addig a pillanatig, amikor is az élők szemében az életünk megszakadt. Megszületünk. Felnövünk. Megházasodunk. Ugyanazokat a kínokat, ugyanazokat az örömöket éljük át. Meghalunk. Megszületünk... és így tovább, a végtelenségig...' - 'De hiszen ez pokoli!' - kiáltott fel Nyikolaj Szemjonovics. - Mi lehetne ennél szörnyűbb?"

"Az embert az állattól csak az különbözteti meg, hogy képes hazudni."

"A szétbombázott szökőkút körüli kis téren a T-34-es tank parancsnoka egy fonott kosárban talált egy kutyát, amelynek emlőire két összefagyott csecsemő tapadt. Ki volt az anyjuk: német? lengyel? litván? - kideríteni nem sikerült."

"- A könyvtár a valódi kommunizmus - mondogatta Ilja Iljics. - Vagy a paradicsom, ha akarjátok. A határtalan lelkek és a nagy elmék testvérisége. Itt eggyé olvad a szépség minden vívmánya, amely abban a harmonikus egységben forr össze, amely megváltja a világot, ahogy Dosztojevszkij mondta...
- Dosztojevszkij a krisztusi szépségről beszélt - vetette ellene Moroz Morozics.
- Krisztus csak egy álom, aki, ha él is valahol, akkor éppen itt, ebben a paradicsomban, a lélek hazájában..."

" - Sehogy se tudom megérteni, minek írnak és olvasnak az emberek verseket...
- A költők hangosan kimondják, amit az emberek rendesen nem mernek - válaszolta Ilja Iljics."

"Jó, hogy az embernek nincs lelke - gondolta ernyedt mosollyal Ilja Iljics, miközben leheveredett a fűbe és rágyújtott -, különben az élet elveszítené értelmét és célját..."

"Persze, hogy hazudsz. De lélekkel teszed. Akár egy asszony."

" - Nem akar egy kis jóságot? - selypítette, és hízelegve szemembe nézett. - Tessék. - Azzal átnyújtott egy sarkainál ragasztónyomos kis dobozt. - Ne vegye rossz néven... [...] A szobámban óvatosan kinyitottam a dobozt. [...] az aljára akkurátus, egy majdhogynem írástudatlan ember kézírásával egyetlen szó volt ráírva: 'Jóság'."

"Oroszország-anyácska, mennyire szeretlek téged,
Áttetsző folyóidat és rétjeidet,
Az embereket és az égi madarakat!
Mennyire szeretem minden szépségedet!
Oroszország-anyácska, szeress te is engemet!"

"- Elnézést, maga német? [...] - Az utolsó németet két évvel ezelőtt telepítették ki a városból".

"A hatalmas, komor, vasaló alakú téglaépület cserépteteje a fészerek kátránypapír- és palatetőinek tarkasága fölé magasodott; a fészerekben tehenek szuszogtak, disznók röfögtek és birkák növekedtek hangtalanul."

"Nem a haláltól félsz te, hanem az élettől."

" '- Én még gyerekkoromban megesküdtem a nagyanyámnak az ikon előtt - felelte Szeverin -, hogy soha semmilyen célom se lesz. Hogy az élet el ne kapjon.'
Az ilyen embereket a városban 'ok nélküli1-nek nevezték, és nem tartották semmire."

"A fiú elkomorodott és megkérdezte:
- És az angyalok szoktak kakálni?
Az öregasszony halkan felkuncogott.
- Ha eljön az ideje, majd te magad megkérdezed tőlük."

"Kolka egy szolid dallal kezdte:
Jártam az erdőt naponta,
Fülemüle ült a faszomra.
Megfogtam vón', de elszállt,
Baszd meg te a jó anyád!"

"Jukio Tsurukava Szahalinról származó orosz japán volt. Miután elvégezte a papíripari technikumot, a városunkba került, és a helyi papírgyár mestere lett. Az útlevele szerint Jukio Tojamovics volt a neve, de a városiak Jurij Toljanovicsnak hívták. Amikor egy vénasszony, Grammofonyiha először meglátta, gyanakvóan érdeklődni kezdett: 'Gyermekem, nem vagy zsidó véletlenül?' Gúnynevet is adtak neki, azt, hogy Szamuráj, ami ellen Jukio mindenképpen tiltakozott: 'Az apám könyvelő, az anyám tanítónő. Miféle szamuráj vagyok én?!'"

"Az elbeszélő - maga az elbeszélés, és ebben nekem nincs semmi érdemem. Mint ahogy az embernek nincs érdeme abban, hogy van szíve, még ha éretlen is. Vagyok, ami vagyok: nihil."

-----------------

Meseszerűen valóságos képet tár elénk Jurij Bujda egymással lazán összefüggő elbeszéléseiben az orosz anyaországtól földrajzilag elvágott, s már éppen ezért is szürreális kalinyingrádi terület egy kis közösségének (talán éppen Znamjonszk-Wehlau) életéről. A történeteket, melyekben a furcsa és furcsa nevű szereplők különböző hangsúlyú szerepeket kapva az egyes történetekben többször is fel-felbukkannak, valószínűleg annak valószínűtlen élménye köti egy nagyobb történet részévé, hogy az immáron 700 éve Kelet-Poroszország részét alkotó német vidéket 1945-ben egyszerre orosszá varázsolja a történelem vihara. Régi színfalak közé új szereplők érkeznek, s talán a helyszínnek ugyanolyan nehéz feldolgozni az új jövevények érkeztét, mint az új jövevényeknek hozzászokni egy olyan színpadhoz, mely eredetileg nem az ő életük drámájának volt színtere.
Kelet-közép-európai anzix: Karéliától a Dodekanészoszig és Prágától Kijevig sokunk fejében megfoganhat a könyv olvastán az a kérdés, voltaképpen mi a valóság, hol kezdődik a fikció, és kik is vagyunk mi ebben az egészben. S mi végre mindez?
Mert úgy tűnik, hogy a KKE egyik legfőbb tulajdonsága, hogy az élet és a valóság maga valószerűtlenebb a képzeletnél.