Európa Könyvkiadó, Budapest, 1985
196 oldal
"A tisztviselő-galaxis régi törvénye, hogy ott tartják a legtöbb értekezletet, ahol a legkevesebbet dolgoznak. Ennek valószínűleg az az oka, hogy az értekezleten üldögélő tisztviselők úgy érzik, hasznos tagjai a társadalomnak, és ott szükség van rájuk.
Az értekezlet jelenti létük hazug alibijét, s ha sokáig nem tartanak értekezletet, bűntudat gyötri őket, és úgy érzik, közeleg a vég. Ilyenkor a folyosón fel-fel hangzik az aggodalmaskodó mondat: "Gyerekek, régen nem volt értekezlet!" - ezt pontosan úgy mondják, mint valaha azt, hogy "régóta nem voltam már gyónni", vagy: "Itt az ideje, hogy fogorvoshoz menjek..."
A végtelen sorhoz hasonlóan, az értekezlet az adminisztráció valamilyenfajta közös imádsága. Pontosabban: az irodalmi életforma oltárán bemutatott időáldozat; eszköz arra, hogy minél kisebb területen, minél több alkalmazott gyűljön össze kollektív lelkiismeret-mosdatásra.
-------------------------------
„Mondjuk, hogy közönséges átlagember vagyok, noha ez a meghatározás nem egészen pontos: nincsenek közönséges átlagemberek. A történelem nem szánt különleges szerepet nekem, de azzal vigasztalom magam, hogy erre nem is volt alkalma. Életem során sohasem akartam kivételes helyzetbe kerülni. Ennek talán velem született szégyenlősségem és zárkózottságom az oka, de az is lehet, hogy neveltetésem (szerény tisztviselőcsaládban nőttem fel!); sohasem uralkodtam másokon, és ezt nem is ambicionáltam. Éppen ezért uralkodtak mások felettem!”
„kezdetben, amíg az ember fiatal, azt képzeli, hogy hivatali állása – amelybe véletlenül csöppent – ideiglenes. Van még éppen elég ideje! Ha valaki akkor azt mondaná neki, hogy az előtte álló éveket, egészen a nyugdíjig, egy penészes hodályban fogja eltölteni az ajtótól balra, a hetedik íróasztal mögött, másik kilenc szerencsétlennel egyetemben, vagy nem hinné el, vagy még abban az órában felkötné magát. És lám, a legtöbb városi ember így éri meg az öregkort.”
„Amikor a megszámlálhatatlan történelemkönyv egyikének lábjegyzetében azt olvassuk, hogy ’e század húszas éveinek nagy gazdasági válsága tönkretette a független kézművesek rétegét és a kis műhelyek tulajdonosait…’ – eszünkbe jutnak-e a hideg konyhák, ahol már nincs semmi ennivaló, látjuk-e a gyerekek eltompult tekintetét, amint üldögélnek, és a szüleikre várnak, mert azt hiszik, hogy mindenhatóak és majd segítenek rajtuk. Érezzük-e a szegénység és a vereség ízét, a félelmet a sötét városnegyedekre ereszkedő éjszakától, vagy egyszerűen átsiklunk e mondatok fölött, mint a politikai gazdaságtan száraza számadatain, nem érezzük az emberi leheletet, nem látunk magunk előtt egyetlen arcot sem, nem látjuk a kéz reszketését, a tegnapig még elegáns nadrág térdén a foltot, sem a családapa borostás állát, mert már nem borotválkozik, felhagyott minden reménnyel.
Marad még a szépirodalom, amelynek az emberekkel kellene foglalkoznia, de csak kivételes sorsok, egyes típusok érdeklik: hősök vagy antihősök, mindegy, csak hős legyen; nagyon is öntelt ahhoz, hogy másokat is észrevegyen, az unalmas, érdektelen figurákat. A szépirodalom beéri önmagával […]”
„Ha az embernek az égvilágon semmije sincs ezen a földön, úgy látszik, a szerelem az egyetlen mendedéke.”
„Kik lehetnek azok a szerencsés emberek, akik ezekben a villákban élnek? Nem utáljuk őket. Inkább csodáljuk. Alighanem rendkívüli, kiválasztott emberek lehetnek, akik nem ismerik az albérleti szobák kínjait. […] Az egyik Tolsztoj utcai villából veszekedés hangjai szűrődnek ki. Hogyan képesek veszekedni ilyen gyönyörű helyen?”
„A szenvedés örök és tompa. Borotválkozom, és egyre gyakrabban teszem azt kérdem magamtól, nehéz-e a halottakat borotválni?”
„Már belém ivódott az egymást követő, egymástól semmiben sem különböző, monoton napok ritmusa. A nappalok – ikertestvérek! Ki tudja, hányadszor fordul meg a fejemben, hogy egyszerűen befordulok az egyik mellékutcába, és elindulok, amerre kedvem tartja. Senki sem akadályozhatja meg. De hát miért jelentkeztek a lágerbe elhurcolt emberek olyan szófogadóan és illedelmesen a jövendő vesztőhelyein? Ha egyszerre erednek futásnak minden irányba, legalább néhány megmenekült volna. És miért nem hőkölnek vissza a vágóhídra hurcolt lovak? Miért nem ágaskodnak és vágtáznak egy mezőre, ahol magas a fű, és nyomtalanul eltűnhetnek? Miért viselem el az engedelmességet? Miért vagyok hajlandó olyasmit csinálni, amihez semmi közöm? Miért teszek úgy, mintha hasznosnak tartanám?
Mégis, amíg el nem ismerem a vereségemet, addig nem győztek le. Én pedig nem ismerem el.”
"Gyakorta megesik, hogy valamely fontos állást szemét ember tölt be; a becsvágy, a műveletlenség és persze a butaság szerencsés keveréke, erőszakos alak, minden nála magasabb beosztásúnak hízeleg, és kegyetlen a beosztottjaihoz; elég ravasz ahhoz, hogy véghezvigye mindazt, amit a fejébe vesz, méghozzá úgy, hogy senki semmit ne vegyen észre, kivéve az áldozatot, akit gyötör."
„Miben különbözöm én a középkori jobbágytól, aki az egyház birtokán művelte a földet? A szerződésben – melyet őrzök – az adminisztráció fölfedi igazi arculatát. Hogy az ő feudumán élhessek, még kerek tíz esztendőt kell lehúznom. Hogy dolgozni tudjak, valahol laknom kell. A kör bezárul. Hány éves leszek, mire ledolgozom azt, hogy most úgy-ahogy, mégiscsak fedél van a fejem fölött?”
„Röviden: míg mások országokat és új területeket hódítottak meg, mi boldogok voltunk, hogy az új szőnyeg egészen az ajtóig ér.”
„Talán a mi hibánk, hogy már elsején könnyelműen elköltöttük a pénzt, amelynek egész hónapra elégnek kellett volna lennie? Olyan megbocsáthatatlan bán, hogy még annyi mindent szeretnénk, amiről azt hisszük, hogy jár nekünk, de a csekélységekkel is beérjük?”
„Ugyanis az ember még azt is elviseli, ha eltapossák, de arra már nehezebben kapható, hogy tapsoljon is annak, aki eltapossa.”
„Látott-e már valaki olyan hivatalnokot, aki azzal henceg, hogy keveset dolgozik?”
„A tisztviselő-galaxis régi törvénye, hogy ott tartják a legtöbb értekezletet, ahol a legkevesebbet dolgoznak.”
„Megfigyeltem, hogy kevesen tudják a mindennapokat élvezni anélkül, hogy valamit ne várnának, pontosabban képtelenek most és ebben a pillanatban élni anélkül, hogy a múltba menekülnének (ami ennél jobb volt), vagy a jövőbe, mert az természetesen minden igazságtalanságot orvosol majd.”
„Vajon mit gondoltam volna húsz évvel ezelőtt, ha bolondos fiatalemberként véletlenül betévedek ebbe a szobába, és meglátom magam, amint kigombolt pizsamában, pocakomat vakargatva üldögélek, és bámulom azt a fényes négyzetet (a műsor már rég véget ért), körülöttem, mint az állatkerti majmok körül, az amerikai mogyoró héja szétszórtan hever a földön. Televíziós kalitkám fölé táblát kellene akasztani: Homo sapiens!”
„Mégis, elkeseredett erőfeszítéseket teszek, és könyvet veszek a kezembe azzal a szent elhatározással, hogy nem nézem az esti műsort.”
„Legtöbb gondolkodó számára az emberi élet alapvető kérdése, ha jól értelmezem, az öngyilkossághoz való jog.”
„… megfigyeltem, hogy holtak sokasága vesz körül. Nem, nem játszom a szavakkal: valóban halottak ők, noha járnak, isznak, esznek, szaporodnak, sőt, néha társaságban még szellemeskednek is… De szemüknek kihunyt a fénye, alig észrevehető, megtört külsejük mindent elárul annak, aki le tudja arcukról olvasni, hogy ezek mindenbe beletörődtek. Az ilyenek egy bizonyos pillanatban lemondtak az életről, belenyugodtak, hogy csupán léteznek, statisztálna, és még egy darabig vannak, semmi több. Természetesen egyikük sem tudja, hogy már nincs az élők sorában, az ilyen emberről mondják időnként: ’ez az a félig holt fickó?’ Azonban tudatosan, saját erőből vagy éppen gyengeségből az ő állapotukat elérni, ez az én számomra – lehet mondani – tökéletes öngyilkosság nyom nélkül, s éppoly nehezen kivihető, mint a tökéletes bűntény. Az ember így senkinek sem okoz fájdalmat, észrevétlenül hal meg, hosszú, hosszú ideig és egészen kellemes. Gyermekeit nem kíséri életük végéig az öngyilkos apa emléke (amely sötét árnyékot vethet az önéletrajzra), tulajdonképpen nem történik semmi különös – csak az ember halódik, halódik, halódik és aztán meghal…”
----------------------------------------------Momo Kapor, a 2010 márciusában elhunyt szerb író keserédes írása a Tisztviselő-galaxis, mely a (jugoszláv) bürokrácia dolgozóinak hétköznapjait tárja elénk a kötetet elbeszélő-író főhős saját életén keresztül.
A jugoszláv bürokrácia hallatán bizonyára sokunk előtt felrémlik Surda halhatatlan alakja, aki szintén mozog hasonló közegben (kávé, néhány akta a fej alá, papírtologatás, harc a jogszabályokkal a jogszabályok ellen…)
Momo Kapor rövid kis alkotása azonban – bár elsőre talán ez nem is olyan szembeötlő – sokkal nyersebben, durvábban tárja elénk a jugoszláv és egyetemes csinovnyik-létet.
Történetének főhőse – aki már az első oldaltól kezdve tisztában van mindennemű kvalitás és lehetőség teljes hiányával – a neki univerzálisan elrendelt alsóbbrendű szerepnek megfelelően leél egy totálisan üres életet, megnősül, gyermeket is nemz, lakást is kap a hivataltól – mindennek persze ára van –, majd hosszú évtizedek értelmetlen életébe belefáradva, de félve az öngyilkosság fájdalmától, halálra eszi magát. A nagy zabálás, kelet-közép-európai módra: nem egy elegáns kastélyban, luxusételeket habzsolva, hanem a tévé előtt nassolva, végtelen lassú, évtizedeken át tartó és borzalmas halállal.
A könyvet alig 196 oldalát elolvasva talán nem meglepő, hogy mindenki óhatatlanul elmélázik saját munkahelyéről, főnökéről, munkatársairól és életéről...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése