Hegyi Klára: Egy világbirodalom végvidékén

Gondolat Könyvkiadó, Budapest 1982

291 oldal

Augusztus 29-e szerencsés napja volt Magyarországon Szulejmán szultán hadseregének. 1521-ben Nándorfehérvárt, Magyarország legfontosabb déli erődítését foglalta el ezen a napon, öt év múlva a mohácsi csatamezőn győzött, újabb tizenöt év elteltével, 1541. augusztus 29-én az ország fővárosát, Budát szerezte meg. A három eseményt nemcsak a nap véletlen egyezése sorakoztatja egymás mellé. Ezen a három sorsdöntő napon, s a velük elmúló két évtized során összeomlott és darabokra szakadt a középkori Magyarország. Középső része másfél évszázadra a török birodalom legtávolabbi határtartománya lett.

http://www.antikvarium.hu/ant/book.php?konyv-cim=egy-vilagbirodalom-
vegvideken&ID=27155
---------------------------------

"Ma is a történelem nagy kérdőjelei közé tartozik az, hogy miért kezd el hódítani egy nép, s miért éppen az s nem egy másik, amelyik a kezdetek kezdetén talán erősebb, nagyobb is nála."

"A hatalom, a rang, a tekintély gyakran cserélt gazdát. Ahogy az egyik budai pasa írta a szandzsákbégi hivatal tartósságáról: '... az hatalmas császár az urak könyörgése által, jókedvéből hogy szandzsákot adott volt kezében, de azféle [olyan] itt, mint egy keszkenő, hogy ki ma az egyik kezében vagyon, holnap meg más kezébe kerül....'"

"... a szultáni hatalomnak nem sok belső ellenfele maradt. Az uralkodókat egyetlen irányból fenyegette komoly veszély: saját családjuk tagjaitól. [...] Olyan öröklési rendre volt szükség, amelyik eleve kizárja a belharcok fellobbanását. A megoldás kegyetlen, de kézenfekvő: ha a trónra kerülő örökösön kívül nincs több élő oszmán-házi herceg, nincs aki egymásra rontson. Előbb csak gyakorlat, később íratlan törvény, hogy a trónra lépő szultán mind egy szálig kiirtsa fiútestvéreit és lehetséges oldalági versenytársait, mint szultán pedig - egy kivételével - veszélyesnek tűnő fiait."

"Minden fejlődés változás, nemcsak a természetben, hanem az emberi társadalomban is. A törökök társadalmának állandó mozgása, a személyek folytonos cseréje szüntelen változás képzetét kelti, valójában azonban mozdulatlanságot takar: a társadalom változatlan szerkezetben élt tovább századokon át, s változatlanok maradtak ezzel együtt intézményei is. Ami módosulás végbement, az ezen a változatlan szerkezeten, a változatlan intézményeken belül maradt.
A társadalom alig-alig változott - a birodalom fejlődése mégis rendkívül gyors volt. Mi volt tehát a hajtóerő?
Itt, ezen a ponton találjuk meg a hódító háborúk valóságos funkcióját."

"Vita legfeljebb arról folyhatott, hogy melyik évben legyen béke és melyikben háború, s hogy a soron levő hadjáratot melyik irányba vezessék; ahhoz, hogy háborúra szükség van, nem férhetett kétség. Életszükséglet s ezért törvény volt ez, olyannyira, hogy a birodalom a 17. századot is támadóan harcolta végig, pedig ekkor a hadjáratok már alig hoztak eredményt."

"Egyedül I. Szelim szultán és Nagy Szulejmán fergeteges arabföldi hódításai keltik azt a látszatot, mintha itt a birodalom átlépte volna terjeszkedése természetadta határait. Az arab országok lerohanása valóban könnyedén ment. Ismét a gyenge ellenállás útjai nyíltak meg a törökök előtt, hiszen ekkor e területeken nem voltak erős, ellenállni képes államok."

"A [tizenöt éves] háború török krónikása, Pecsevi Ibrahim jegyezte fel Győr visszavívója, Pálffy Miklós jellemzését a gyengülő török hatalomról: 'Mi a muzulmán népet mostanáig olyan doboznak tartottuk - mondta Pálffy -, melyet elődeink nem mertek felnyitni, mert azt mondták, hogy telidestele van kígyókkal, százlábú férgekkel, skorpiókkal, s ha ezt a dobozt felnyitnánk, ezek országunkra kiáradnak s a népet elpusztítják, megölik. Császáraink és királyaink mindegyike egy-egy lakatot tett rá. Most azonban szükséges volt; mi felnyitottuk és a doboz teljesen üres, éppen semmi sincs benne. Sajnos, hogy ily hiedelemben töltöttük mostanáig az életünket.'"

"A régi rend alapjaiban roppant meg, a visszafordulás lehetetlen volt. Az egyetlen, amit a két Köprülü tehetett, az az volt, hogy véres terrorral megállítsa a hanyatlást. Köprülü Mohamed pasa kortársai harmincezerre becsülték a nagyvezírsége első évében kivégzettek számát és leírták, hogy fejükből naponta új gúlát emeltek a szultáni palota bejárata előtt."

"Ahogy leálltak a hódítások, megszűnt az a táplálék, amelyből a birodalom és egész társadalom élt a szultántól a kis rabfiúig. Az egyének személyi törekvései, amelyeket a fellendülés évszázadaiban a közös nagy cél, a hódítás medrébe lehetett terelni, most sok kis szétfutó csatornán kerestek érvényesülést."

"A húsosfazékhoz közel ülő, az államgépezet csúcsán tevékenykedő vagy éppen ingyenélő emberek legfőbb törekvése az volt, hogy minél több javadalombirtokot utaltassanak ki maguknak."

"A lakosság ügyei egyik tisztviselőtől vándoroltak a másikhoz, mindenki beleszólt és intézkedett - sokszor egymásnak ellentmondóan -, hogy azután a hozott határozat díját a folyamodókon beszedje. Általánossá vált az elsősorban pénzszerzési szándék vezette ügyintézés."

"A Köprülüek kormányzásának időszakától eltekintve súlyos volt a birodalom pénzügyi helyzete, az államkincstár állandó deficittel küszködött."

"Az udvar pazarlásáról egyöntetű felháborodással írtak a kortársak."

"Azok a jó szándékú, alapos elemző munkát végző emberek, akik a birodalom megerősítésére dolgoztak ki terveket, mind ugyanarra a megvalósíthatatlan kívánságra jutottak: az államélet minden területén vissza kell térni a már ideállá fényesedett szulejmáni aranykor rendszeréhez. Végkövetkeztetésük érthető, hiszen koruk társadalmában nem találtak semmi olyan gazdasági vagy társadalmi erőt, amelyből valamilyen előre mutató, minőségileg új rendszer születhetett volna. A múltat pedig a török birodalomban sem lehetett visszahozni, a kortársak reformtörekvéseinek kudarcából ítélve még apró részkérdésekben sem."

"A Balkán belsejében inkább jelképes - 10, 20, 60 fős - őrségek állomásoztak, emlékeztetőül a megszálló hatalom jelenlétére és a helyi rendfenntartás segítésére.
Tömeges volt viszont a polgári lakosság betelepülése. A legkorábban meghódított déli területekre, Trákiába, Macedóniába és Dél-Bulgáriába ezrével telepítették át a mohamedánokat Kisázsiából."

"Utazók leírásai és elszórt adatok vallanak arról, hogy Bulgária-szerte fennmaradtak a faluközösségek, és ellátták mindazokat a gazdasági és önigazgatási feladatokat, amelyeket egy faluközösség általában ellátott. [...]
Mindez azonban az ő belügyük volt. A török hatóságok érdekeit nem keresztezte, sőt segítette őket a termelés, a mindennapok rendjének fenntartásában. Az igazgatásnak azon a szintjén, ahol az államhatalom akárcsak legkisebb érdekei intéződtek, ezeknek a közösségeknek már nem volt szavuk. A falu vénjeit csak a falu tisztelte, a török hatóságok nem tekintették őket tárgyalófélnek."

"A meghódított lakosság vezetői nem menekülhettek megmaradt országrészbe, külső segítségre sem számíthattak, csak a beépülés vagy a lesüllyedés között választhattak."

"Az önálló állami lét és az önigazgatás elvesztésén túl még egy, s minden másnál súlyosabb következménye volt a török uralomnak a balkáni országokban. Ez a megszálló társadalom merevségének, mozdulatlanságának romboló hatása volt, ami az alávetetteket is mozdulatlanságra kényszerítette."

"Lehet, hogy abban a történelmi pillanatban, amikor az ellenfelek szembekerültek, a török birodalom a meggyengült balkáni országokhoz képest a szervezettség magasabb szintjét képviselte. De azután, hogy ezt a szervezettséget a megszerzett területeken is megvalósította, nem tudta a fejlődést tovább ösztönözni.
A törökök állóvíz-társadalma közel fél évezredre leállította a balkáni országok fejlődését is."

"Ez a tespedésre kényszerítés volt a török uralom legsúlyosabb következménye azokban az országokban, amelyekben szilárdan megvetette a lábát."

"A Balkán-félsziget belső területeihez képest a birodalom északnyugati végvidékén, a magyar tartományban mindig magas volt az állandó várkatonaság száma."

"Két birodalom, két nagy ellenfél katonái csaptak össze éppen nálunk, s két évszázados kényszerű marakodásuk közben nem kímélték egymást és a föld vétlen és védtelen népét."

"A legfontosabb török várakban a betelepülő katonákból és civilekből hamarosan jelentős mohamedán kolóniák alakultak ki. Fehérvár boltjai közül 80 már egy évvel a hódítás után törökök kezén volt."

"A török kori népesség vizsgálatának ma is egyik legnehezebb problémája a délszláv betelepülés, az akkor és a szakirodalomban mindmáig rácoknak nevezett bevándorlók számának, betelepedési idejének, gazdasági és társadalmi helyzetének a kérdése."

"Az biztos, hogy nagy tömegű mohamedán lakosság nem szállta meg a falvakat, Magyarországon néhány egyedi esetet leszámítva áttérésről sem tudunk, s különösen nem a parasztság körében."

"Egy meghódított ország megállapodott szokásokkal és hagyományokkal élő lakosai, mellettük a mohamedánok zárt kis közösségei, meg a jórészt ide-oda vándorló, új jövevény délszlávok csoportjai - íme, ez az az alap, amelyen és amelyért a törököknek meg kellett szervezniük a polgári élet mindennapjait."

"Magyar tartományukban a törökök - bármilyen hosszúnak tűnt és tűnik ez a másfél évszázad - csak százötven évig éltek, várakban és várak mögé húzódva, viszonylag kis számú lakossággal - maradandó átalakító hatást már csak ezért sem gyakorolhattak."

"A birtokba vett és átalakított köz- és magánépületek mellett megjelentek a török építőmesterek alkotásai. Egymást követő generációk évszázadok óta vádolják azzal a törököket, hogy csak romboltak. Ez az elmarasztalás, ebben a sommás formában igaztalan, főleg ha romboláson esztelen és céltalan pusztítást értünk.
Már csak azért is kénytelenek voltak építeni, mert az új tartományban sok olyasmit nem találtak készen, amire pedig szükségük volt. [...] Sokkal több fürdőt igényeltek, mint amennyit találtak, építettek hát újakat."

"Hiába hirdették a hódítók biztos öntudattal, hogy a magyar föld a birodalom és a hitharcok erős bástyája, valójában csak az ideiglenes katonai megszállás erejéig érezték benne otthon magukat. Hiányzott benne a jövővel is számító gazda gondoskodása. Nem romboltak esztelenül, csak éppen hagyták, hogy az idő romboljon."

"A város képe híven adta vissza a kort: a két, egymást tagadó világ kényszerű együttélését, a szegénységet és a háborúk pusztítását."

"Ha a törökök magyarországi építkezéséről azt állítottuk, hogy provinciális volt és egyáltalán nem gazdag, ugyanezt elmondhatjuk azokról a törökökről is, akik ideig-óráig itt szolgáltak, vagy mint városi polgárok itt élték le életüket."

"...1674 tavaszán készült az a leltár, amelyikben egy alacsonyabb rangú tiszt hagyatékát vették számba. Az elhunytról csupán annyit tudunk, hogy Elhádsz Musztafának hívták és a délkeleti határszélen, Karánsebes várában teljesített szolgálatot, mint a várvédő janicsárok bölükbasija, azaz egy 5-10 katonából álló egység vezetője. Családos ember volt, s nem lehetett teljesen új jövevény, mert saját házában lakott, kertje és szőlője volt présházzal és 25 méhkaptárral. Hagyatéki leltára elsőként pénzét vette számba: otthon és kintlevőségekben, kisebb-nagyobb összegekben kölcsön adva 7144 akcséja (apró török ezüstpénze) volt, az Ali Cselebi házában talált összegnek (a közben eltelt évszázad pénzromlását leszámítva) kb. ötvened része. Ingatlanain kívül volt egy lova takaróval, egy tehene, egy használható hosszú és egy használhatatlan rossz puskája, egy kardja, egy ócska és egy jobb matraca két régi ágytakaróval, egy párnája, egy régi szőnyege, egy értékesebb bundája, két elnyűtt köpenye, egy kopott nadrágja övvel, egy fürdődézsája hozzávaló kannával, néhány konyhaedénye (2 bogrács, 2 tál, több vödör és cseber, 2 tepsi, 1 serpenyő), egy baltája és néhány más aprósága. Szolgája nem volt, felesége, Szebile asszony, nyilván maga járt a piacra."

"Gyermekkori regényélményeink alapján úgy képzeljük el a hadjáratból hazatérő török katonát, még az egyszerűbbjét is, hogy övében aranyakat rejteget s nehéz láncra kötve néhány rab kíséri. Ha karánsebesi halottaink között ezt a figurát keressük, meglepetéssel látjuk, hogy a viseletes köpönyeg, az ócska nadrág és a gyatra süveg alatt egy szegény ördög rejtőzködik."

"Búcsúzóul még egy ismeretséget köthetünk. Juszuffal, akiről nevén kívül még a kádi is csak annyit tudott feljegyezni, hogy 'egy egyén', s Karánsebes felé igyekezve, 'Allah rendelésére' útközben halt meg. Lova és ruházata után ítélve nem lehetett nyomorultul szegény ember, bár egyetlen akcsét sem találtak nála. Úticéljáról elárul valamit az, hogy ruháján, kardján és kopott iszákján kívül egyetlen feljegyzésre méltó szállítmánya volt, egy okka (= 1,28 kg) kávé, aminek a 'fekete levessel' éppen csak ismerkedő ország kávétisztelő törökjei között nagy becsülete volt, s ezért még kis tételben is megérte üzletelni vele."

"A hódítók zöme nem a 'török basa nagy a hasa' típusú gazdag úr volt, egy tehetős debreceni marhakereskedő valószínűleg az egész karánsebesi török őrséget meg tudta volna vásárolni."

"Az adóztató szervezet a hódítás másnapján megkezdte munkáját."

"Az adófizető paraszt számára mindig az volt a fő kérdés, hogy keserves munkája eredményéből végül is mennyi úszik el adóban."

"Nagyon nehéz pontosan meghatározni azt, hogy a törvényesen előírt adóknak és szolgáltatásoknak hányszorosát fizették ki a valóságban az adózók."

"A törvényes és a valóságos közötti szakadék mélységét leginkább azokon az 'ajándékokon' mérhetjük le, amelyeket az adózók a török közigazgatási központokba hordtak. Ezek nem voltak kötelezőek, de próbált volna nélkülük egy város valamilyen kéréséhez vagy panaszához megértő füleket találni!"

"A határmenti, a törököknek is hódolt Rimaszombat 1670-ben 5805 forint adót fizetett ki Egerben, amikhez csak pénzben 2114 forint ajándék járult."

"A kor szülöttei nyilván jobban tudták, mint mi, hogy az ajándékfizetés megúszhatatlan teher, de azért - talán lelkük megnyugtatására - néha megpróbálkoztak hadakozni ellene. Buda ugyanazoktól a tisztviselőktől, akiknek az ajándékokat hordták, papírt szereztek arról, hogy nem kötelesek ajándékot hordani. A papírt kérésre állították ki és fizetni kellett érte. Fizetni annak elismeréséért, hogy nem kötelesek fizetni, annak a hivatalnoknak, akinek fizetni szoktak. Bűvös kör, amiből nem lehet kitörni. 'Hogy az töröknek semmi ajándékot ne adjunk - jegyezték fel a kecskemétiek 1669-ben -, az levél váltságért adtunk Mahmut pasának forint 6 dénár 40.'"

"A komoly megterhelést viselni bíró, gazdag mezővárosok kivétel nélkül szultáni birtokban voltak, növekvő ajándékaik a tartományi központok néhány magasabb rangú tisztviselőjét gazdagították. A közrangú megszállóknak ebből alig jutott. S ahogy az egyes falvakat sem sújtotta az adóemelés mindahány módszere, úgy az egyes közrangú török sem élvezte az összes módszer hasznát - sok esetben egyet sem tudott teljesen kiaknázni."

"A Balkán-félsziget országait azzal az öntudattal szállták meg, hogy berendezkedésük az öröklétnek szól."

"A törökök európai terjeszkedése Magyarország területén akadt el, s ez az országot megmentette attól, hogy a hódítók itt is konszolidálni tudják hatalmukat."

"A török terület belsejében és a határszélen volt tehát egy sor olyan város, amelyikben nem volt sem török, sem magyar állami hivatal, nem élt bennük sem török katona, sem török polgár. Megmaradt viszont korábbi önkormányzatuk, a város élén álló, választott vezető testület."

"A török terület magyar lakossága szívós makacssággal, irtózatos áldozatok árán védte, őrizte a maga világát. S ha tépetten is, de átmentette élete kereteit, gyarapodása lehetőségeit és szellemi kincseit egy nyugodalmasabb kor szülötteinek."

"A szarvasmarha mellett egy másik mezőgazdasági termék is keresett volt: a bor."

"Tolna és Baranya megye szőlőművelésre alkalmas dombjain helybeli és távolról odajáró gazdák - még pesti, kalocsai és ráckevei lakosok is - művelték szőlőiket, s a források arról vallanak, hogy sem a termésátlagokat, sem az össztermelést tekintve nem maradtak el a hegyaljai bortermelők mögött. 1576-ban 320 tolnai termelő 3440 hektoliter bor után adózott, amit a hegyaljai mezővárosok közül csak Sárospatak múlt fölül."

"A 16. században az egész európai gazdaságot erőteljesen befolyásoló keresletnövekedés a mezőgazdaság terményei iránt széles piacot nyújtott a magyar, s benne a hódoltsági terület vágómarhája, állati terményei és bora számára is."

"Az európai piacokon a 17. század elején csökkent a mezőgazdasági áruk iránti kereslet, az árak stagnáltak, vagy éppen estek. A Magyarországról kihajtott szarvasmarhát már nem lehetett olyan könnyedén eladni, az sem volt ritka eset, hogy a tőzsérek kénytelenek voltak az állatok egy részét visszahajtani."

"Vagy nagyon bátor, vagy nagyon életunt embernek kellett lennie annak, aki a 16-17. század fordulóján kényszerítő ok nélkül, magányosan utazásra vállalkozott a háború tépázta Magyarországon. [...] A gonosztevők és a csellengő katonák úgy ellepték az országot, 'hogy ember házában nem maradhat meg miattok, az uton járók is békességesen utaikon nem járhatnak, és kereskedő emberek is nem mernek miattok imide amoda menni'."

"Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy sem a török, sem a magyar közigazgatási szervek nem képesek helyreállítani a közbiztonságot."

"Az önvédelem a két nagy ellenség, a magyar és a török katona ellen nem lehetett elég hatásos. Szervezett és hatásos volt viszont a közönséges bűnözőkkel szemben."

"A boszorkányégető engedélyeket a törökök némi idegenkedéssel állították ki, mert ezt a boldogtalan asszonytípust ők nem ismerték. Ebben az esetben jogosan bélyegezték a keresztények eljárását 'bolond szokásnak'. Vállvonogató rosszallásuk azonban semmit sem változtatott a korszak felfogásán. A gyöngyösiek az egyik boszorkányégető török engedély hátára figyelmeztetőül külön felírták: 'Hasznos levél'."

"Mi, az hatalmas és győzhetetlen császárnak vég Egör várának Tisza és Duna között való helyeinek és hadainak gondviselő ura és parancsolója, tekintetös és vitézlő Kászon pasa.
Ti megnevezött Miskolc tartományában, Szikszó tartományában levő minden falusi bírák s polgárok, az kik magatokat jobbágynak mondjátok, hitetlen, hamis, keményfejű kurafiak, hányszor úri címerös levelünk járt köztetök, hogy Szolnokból az császár búzáját fölhozzátok! mi lehet oka szófogadatlanságtoknak? vagy veszödelmetöket várjátok? Így lévén kurafiak, ha fejetök, életötök s jószágotok szeretitök, mindjárt segítséggel menjetek Szolnokban az császár búzáját fölhozni. Ezt el ne hallgassátok és süketségre ne vegyétök, mert ha egy hét alatt föl nem hozzátok az búzát, midön faluból két két embört nyargalókkal behozatunk, elhigyjétök bizonyosan, hogy körösztül nyársban vonyatunk, az melyet el sem kerültök. És így mely az anyátok csöcsiből tejet szoptatok, az is keserűre fordul, ezért úgy nyissátok föl az szömeitöket, hogy meg ne bánjátok. Iratott vég Egör várában die 30 április. Idem qui supra.
(Kívül a címzésen:) Miskolc bírónak adassék, miskolci bíró hordoztasd az tartományokban levő falukra és ismét hozd be, el ne mulasd, mert nyársban száradsz meg."

"1732-ben, több mint három évtizeddel a felszabadító háborút lezáró béke után, Bács megyében még mindig folyt a vizsgálat arról, hogy mikor hová költöztették falujukat a török uralom idején a szeremleiek."

"Ma már hihetetlennek tűnik, hogy kerestek egy falut, pedig akkor százszámra folytak az ilyen vizsgálatok."

"Veszprém megyében 1531-ben 333 helység közül 254 volt lakott, s még csak 79 lakatlan. A pusztító tizenöt éves háború utánra, 1609-re éppen megfordult az arány: az összeírt 328 település közül 249 volt az elpusztult és csak 79 a lakott."

"A határok nem voltak sem állandóak, sem élesek - de voltak."

"A 'ki kit tart el' kérdését sem döntötték el egyértelműen az új határok."

"Abban, hogy török katonák magyar várak lábánál hódoltattak, magyar végváriak pedig tovább szedték a megszokott adókat a török őrségek szeme előtt, tehát a kezdeti évek kialakulatlan és zűrzavaros birtoklásában nincsen semmi rendkívüli."

"A kettős adózás az adófizetőket nyomorította, s már nagyon korán felmerült annak szükségessége, hogy az adózók védelmére a két félnek meg kell egyeznie az adók még elviselhető, követelhető nagyságában."

"De mindaz, amit a magyar állam követelt a hódoltság népén, a nyomába sem ért annak, amivel a magyar nemesség terhelte meg a török birodalomba szakadt jobbágyait. A 'jogfenntartó misszió', a magyar adóztatás oroszlánrészét a földbirtokosok vállalták magukra."

"A magyar hatóságok megpróbálták védeni - ha nem is sok sikerrel - a hódoltság népét zaklatói ellen, s ezzel együtt azért is közbenjártak a törököknél, hogy ismerjék el a hódoltsági helységek önálló közösségi életét, s ha voltak, korábbi kiváltságaikat."

"Teljesen világos és egyértelmű, hogy a magyar hatóságok a töröknek semmilyen, birtoklással kapcsolatos lépését nem tűrték el, s az ilyenek eredményét semmisnek tekintették."

"Az egymás mellett élő két világ ellentétei csak egyetlen területen, a kétféle kultúra és életfelfogás találkozásában oldódtak meg viszonylag békésen. Erőszakos, nemegyszer véres jelenetek itt is adódtak, az együttélés a felszínen mégis egyfajta összerázódást, összeszokást hozott, ahogyan örökké marakodó házastársak is lassan átveszik egymás szokásait."

"A [törökök a] katolicizmus és protestantizmus harcát közönnyel szemlélték, mert bár az utóbbi puritanizmusa egy fokkal közelebb állt hozzájuk, végső soron mind a kettőt értelmetlennek tartották."

"A törökök magyarországi uralma így végső soron két, egymástól alapjában különböző, egymással nem keveredő és egymásra csak a felszínen ható társadalom, két távoli világ ideiglenes együttélése volt."
------------------
Amikor oly sok idő után 2011 szeptemberében újraolvasásra került Hegyi Klára jelen örökbecsű írása a magyarországi török hódoltság hétköznapjainak történelméről, még nem sejthettük, hogy 2012 januárjában hogy a magyarországi demagógia jogász ill. történész végzettségű, de sajnálatos módon politikussá (?) avanzsált prominens képviselői olyan bődületes baromságokat lesznek képesek kiejteni a szájukon, amilyeneket végül kiejtettek.
A Magyarországot eredendően mezőgazdasági országként aposztrofáló, délibábos álmomként és ugyanakkor atavisztikus vízióként ható politikusi szóömléstől kezdve az Európai Unióból való kilépést közvetlen politikai célként megfogalmazó hagymázas ötletrohamig, mely további megoldásként ugyancsak a földhöz való visszatérést, a mezőgazdasági önellátást és a halászó-vadászó-gyűjtőgető életmód felélesztését és a tartós élelmiszerekből való betankolást szorgalmazza az amúgy kétharmadában városi lakos magyarságnak - ezeket a fantasztikus és ugyanakkor bombasztikus ötleteket (?) hozta a január, kétségtelenné téve, hogy az idei év bámulatosan demagógnak ígérkezik.
Az ősközösségi, de legalábbis középkori állapotokat visszasíró és ezek visszaállítására törekvő politikusi (?) agymenések ékes példáját adják, hogy 2012 valóban világvége lesz - hazánk politikai életében mindenképp: elérkezhet az a paradicsomi állapot, hogy a mikrofon és kamera közelébe engedett politikai szereplők egyike sem éri el egy orangután, egy makákó, egy gorilla vagy egy csimpánz szellemi szintjét és közgazdasági ismereteinek fokát. A majmok bolygója soron következő epizódját valódi, öltönybe bújtatott emberszabású szereplőkkel forgathatja majdan újra az etyekwoodi filmstúdió, költhet rá kormányzati pénzeket Andy Wajna kormánybiztos, a helyszín pedig igazán látványos: Magyarország sokat látott parlamentjének épülete. Hajrá Majomország, hajrá majmok!
Mivel a hazánkban politikai (?) elitet (?) képviselő emberszabásúak (vagy a törzsfejlődés alacsanonyabb fokán álló gerinctelenek?) sajnálatos módon se írni, se olvasni nem tudnak, így minden kétséget kizárólag elkerülte a figyelmüket Hegyi Klára alábbi kötete, melyben a XVI. és XVII. század három részre szakadt Magyarországának gazdasági élete kapcsán a történész kutató az alábbi módon ír: "A 16. században az egész európai gazdaságot erőteljesen befolyásoló keresletnövekedés a mezőgazdaság terményei iránt széles piacot nyújtott a magyar, s benne a hódoltsági terület vágómarhája, állati terményei és bora számára is." Majd így folytatja: "Az európai piacokon a 17. század elején csökkent a mezőgazdasági áruk iránti kereslet, az árak stagnáltak, vagy éppen estek. A Magyarországról kihajtott szarvasmarhát már nem lehetett olyan könnyedén eladni, az sem volt ritka eset, hogy a tőzsérek kénytelenek voltak az állatok egy részét visszahajtani."
Az érettségivel és talán diplomával (horribile dictu: doktori fokozattal!) rendelkező, a politikai életet terrorizáló emberszabásúak (gerinctelenek?) logikai képességeit sem haladhatja meg (vagy mégis?) az a feladvány, hogy ebből leszűrjék azt, hogy sajnálatos módon a majmok (és/vagy gerinctelenek?) szabadságharca a világpiac és az Unió (vagy példának okáért egy jól ismert vonneguti példára hivatkozva a gleccserek vagy akár az időjárási frontok) ellenében nem csupán korunkban, az ezer és ezer szállal a külvilággal kapcsolatban álló és létében is attól függő Pannon Paradicsom esetében egyenlő a lehetetlennel, de már 4-500 évvel korábban is az lett volna. Pedig akkor három részre szakadt hazánk (ill. az akkor és ott élő emberek hazája) ténylegesen állandó frontvonal volt kelet és nyugat közt; puszta létéhez azonban nagyban hozzájárult a kor még - a jelenéhez képest összehasonlíthatatlanul gyengébb szintű - világgazdasági vérkeringésébe való szerves bekapcsolódás.
Kormányzati szinten a magyar mezőgazdaság felpörgetése, a középkori marha- és élőállatexport felélesztése, az eredeti magyar tőkefelhalmozás stencillel történő lemásolása napjaink hírei szerint élő valóság: a szabadságharcot l'art pour l'art alapon (szabadságharc a szabadságharcért!) folytató urnapolitika csupán egyetlen dolgot változtatott meg ebben: az irányt (http://hvg.hu/gazdasag/20120207_magyar_marha_torokorszag). Mit nekünk százötven év török uralma, Mohács, Buda, Eger - ma, amikor Zrínyi Miklós szobra mellett Szulejmán szultáné is ott vigyorog a látogatókra Szigetváron, mi sem természetesebb, hogy a magyar mezőgazdaságot gatyába rázó kormányzat egyik legfontosabb intézkedése, hogy minden akadályt elgördítsen a Törökországba irányuló élőállatexport elől.
Az idő megszépíti az emlékeket - utal erre Hegyi Klára is -, így talán eljön majd az idő úgy 4-500 év múlva, hogy az akkori magyar közélet egyes politikusai közösen éneklik majd a csasztuskákat az akkori Oroszország diplomáciai képviselőivel, miközben a Budapest-Felcsút székesfőváros és koronázási helyszín központjában, a Schmitt Pál (Schmit Páll?) téren (egykor Szabadság tér) együtt helyeznek el majd koszorút az összevont szovjet felszabadulási emlékmű, a Ronald Reagan-szobor, a később banki különadóból oda építendő 'a végtörlesztés banki áldozatainak emlékműve' és a tervezett szoborcsoport, a "Ferenc József-Kun Béla-Horthy Miklós-Rákosi Mátyás-Nagy Imre-Kádár János-Antall József-Horn Gyula-Gyurcsány Ferenc-Orbán Viktor-Független Tarlós István együtt kvaterkáznak a múlt romjai felett" c. szoborkompozíció talapzatánál.
Úgy tűnik, a XVI. század óta azonban számos más dolog sem változott. Igaz, hogy a törökök már nincsenek itt, a Habsburgok sem, a hülyeség azonban örök.
Bizonyíték erre a napokban megjelent egyik legfrissebb hír, melyeket reményeink szerint még számos érdekesség követ a jövőben, pusztán azért, hogy a hazai politikai és parlamenti kabaré nézői-hallgatói, a lakosság a nagy hideg ellenére is kedélyesen szórakozzon: http://www.origo.hu/itthon/20120203-a-jobbik-kulpolitikai-tervei-kozeledes-torokorszag-fele.html.
Hegyi Klára könyvéből az is nyilvánvaló, hogy bár a törökök - és ebben hazánknak annak ellenére szerencséje volt, hogy 150 éven át frontországgá vált, annak minden pusztító következményével egyetemben - a balkáni országokkal ellentétben nem voltak képesek tartósan berendezkedni a Duna-Tisza vidékén, velük együtt a mohácsi csatamezőn és azt követően számos olyan, a magyar jellemet mind a mai napig lelket rágó féregként átjáró és megkeserítő tulajdonság is megjelent itt, mint a baksis és a korrupció sajátosan keleti verziója, ill. az adóelkerülés, mint a túladóztatásra adott értelemszerű válasz.
Tanulságos olvasmány Hegyi Klára könyve, hiszen láthatjuk belőle, hogy a magyar agy évszázados gondolkodásmódja a megszállók jövése-menése ellenére, de ugyanakkor annak hatására is a stabil állandóság és a változó alkalmazkodás sajátosan kettős hatása között őrlődik. A könyvet elolvasva szinte természetesnek tűnik, hogy török és magyar két oly eltérő világot képviselt, melyeknek kényszerű, 150 éves együttélése sem vezetett a kölcsönös megértéshez, annál érdekesebb viszont az a mód, ahogy a törökök tekintettek alkalmanként valósággal megrökönyödve a magyarok egymás közti torzsalkodásaira és érthetetlen, értelmezhetetlen - tkp. bolond - cselekedeteire: legyen szó vallási ellentétekről, boszorkányüldözésről vagy akár arról a számunkra megszokott, de még a hódítónak is meglepő magyar tulajdonságról, mely szerint magyar magyarnak farkasa. Állandóság a változásban, mondhatnánk.
A Porta, a bécsi udvar, az erdélyi fejedelem és a mindennél kártékonyabban adóztató magyar nemesség ugyan már rég a történelem süllyesztőjébe kerültek, ám a magyar lakosság XXI. századi hozzáállása az adórendszerhez semmit sem változott a középkor óta: "Az adófizető [és itt nyugodtan kihagyhatjuk az eredeti idézetben szereplő 'paraszt' szót - H.K.] számára mindig az volt a fő kérdés, hogy keserves munkája eredményéből végül is mennyi úszik el adóban."
Aki a három részre szakadt Magyarország és annak hétköznapjairól olvasva nem csupán korunk visszásságai felett szeretne elgondolkodni, hanem alapos, érdekes és hiteles betekintést kíván kapni a (török) kor közrendű, igazi nímand szereplőinek mindennapjaiba, olvassa el a kötetet - ebben legalább (szemben korunk közéletével) nem fog csalódni.