Almeida Faria: A hódító

Íbisz Könyvkiadó, Budapest 1995

95 oldal

Egy portugál kisfiú mindennapjairól, kisgyerekkori élményeiről, kisiskolás kalandjairól, középiskolás benyomásairól tudósít Almeida Faria regénye. Ezek a mindennapok persze csak az olvasónak - annak is csak eleinte - tűnnek mindennaposaknak, banálisaknak. A kisfiú maga mindent csodaként él át, mindenekelőtt azt, hogy ő maga férfi, vagy legalábbis olyasmivé látszik válni, valamint, hogy a világon, a tengerparton, a kisváros utcáin, sőt az iskolában is vannak lányok, nők, kívánatos csodalények. Kamaszfantázia és igen intenzív, mitikus borzongásokkal átszőtt, elbeszélésekből, olvasmányokból, babonákból, versekből, ellesett jelenetekből, egyre sűrűsödő és egyre fantasztikusabb tapasztalatokból táplálkozó gyermeki, majd egyre kevésbé gyermeki erotika lengi be a főhős mindennapjait. Játszótársak, osztálytársak, strandon fölfedezett szépségek, ledér tanítónénik, turistahölgyek népesítik be a regény lapjait, az ő testük, ágyuk izgalmai hajtják előre a cselekményt, illetve cselekményről nemigen van szó. Nevelődési regény Faria műve, de egy sajátos nevelődés regénye. Mert a női testek, az erotika is csak bevezetés valamibe, és tulajdonképpen erről kíván számot adni az író, azaz a regény elbeszélője, a mű során egyre érettebbé, felnőttebbé váló kisfiú. Ez a valami pedig a portugál történelem, pontosabban e történelem mítosza, legendája, a középkor mindig visszavárt királyának, Sebestyénnek az alakja, az óceán vonzása, a távolságok, a végtelenség húzóereje. A földi szerelem égivé válik, és a mítosz lesz majdan új és új hódítások, új és új szerelmek táplálója, felkeltője. Különös, igen eredeti, egyszerre nagyon lírai, és nagyon "földi", életes mű A hódító - minden olvasónak ajánlható.


http://konyvtar.hu/konyv/19402
----------------------

"Sokáig hittem abban, hogy másképp jöttem a világra, mint a többi ember. Catarina nagyanyám volt az - és a nagyanyák soha nem hazudnak -, aki ezt a gondolatot elültette a fejemben. Gyakran mesélte, hogyan ment le João de Castro, a világítótorony őre, egy téli napon, korán reggel a köddel nem törődve polipot fogni az Adraga-partra, s hogyan talált rám egy tojásban, amelyből kikandikált a fejem, lábam és karom."

"Lévén hajlamos arra, hogy összefüggéseket fedezzen föl életének taposómalma és az Ószövetség csodái között, Joana Correia de Castro is meggyőzte magát afelől, hogy ez nem akármilyen vízözön, hanem maga az igazi Vízözön volt."

"Ez az én Catarina nagyanyám később döntő szerepet játszott az életemben. Amióta elmesélte, hogyan születtem, afféle oltalmazó istennőnek tekintettem őt."

"Kedvenc történetem, amelynek hallgatásába sohasem untam bele, arról a királyról szólt, akinek nevén oly büszkén osztoztam, és aki napra pontosan négy évszázaddal énelőttem született. Ma egyetértek azzal hogy nomen est omen. Catarina pedig úgy vélekedett, hogy mivel Szent Sebestyén a kereszténység mártírja volt, a vele azonos nevet viselő király bizonyára kötelességének érezte, hogy abba a képtelen ütközetbe bocsátkozzon az arabokkal, a sivatag kellős közepén, augusztus havában, negyvenfokos hőségben, tikkasztó nap alatt. Catarina hátborzongató aprólékossággal írta le, hogyan mészárolták le a portugál sereget, amelyben ezerszám voltak különböző országokból érkezett zsoldosok is. Látván, hogy e borzalmas balsors milyen gyötrelmeket okoz nekem, nagyanyám azzal öntött belém lelket, hogy a király egy hajnalon ködgomolyagba burkolózva visszatér."

"Ekkoriban születhetett az egyméteres mezzoszopránnal, Dora Belával való viszonyom. A 'viszony' persze túlzás. De azt tudom, hogy jól éreztem magam, valahányszor ott ugrándozott a bölcsőm körül..."

"A succubusok és incubusok, akik baljós mélységekből, kriptákból, sírokból szökellnek elő, a fekete pókok, amelyek börtönök sarkaiban lesve várják, hogy elaludjak, és megmarhassanak; a rothadt, gombákkal lepett virágok, melyek a számban nőnek, s megfojtanak; mindez szertefoszlott egy időre, talán azért, hogy más áldozatokat gyötörjön."

"Már a puszta közelségétől is kedvem támadt, hogy megszimatolgassam és fölfedjem titkait."

"Megéreztem, hogy folytonos átalakulás határozza meg a nőket. A legfontosabb, hogy megkülönböztessük azt, ami csak módosul, attól, ami állandó bennük."

"A haszontalan iskolaórákon kívül tanultam meg ennek és annak, azaz általában 'annak' a tiltott neveit, s ebből kiindulva képzeltem el tévesen, ám választékosan mindannak a formáit és jellemzőit, amelyet tanárnőnk, Dona Justina szoknyája és blúza alatt megsejtettem."

"Egyedül az volt kellemetlen, hogy egyre inkább s ismételten megerősödött mindenkiben a meggyőződése, hogy én vagyok Sebestyén, a Roca Királya."

"Apám viszont bölcsebbnek vélte Szent Gonçalóhoz fordulni, aki majd segít abban, hogy megálljam helyem a lányoknál, és bika legyek a javából."

"Nem állítom, hogy én voltam a csábító. Együgyűségre vallana azonban az is, ha elcsábítottnak tüntetném föl magam. A helyzet maga volt a csábító, éspedig nem az édeskés, szirupos, hanem inkább a durva, kemény fajtából."

"Fékezett és csitított, ha siettem, és valahányszor csókjaim kívánnivalót hagytak maguk után, arra kényszerített, hogy elölről kezdjem; Justina arra ösztönzött, hogy egyre többet adjak. De belefáradtam a sok cselbe, és éppen, amikor már veszettnek hittem a játszmát, hajlandóságot mutatott a behódolásra. Ebben a pillanatban sziszegést hallottam, s a fáról egybajuszos, emberfejű, de kígyótestű, borzalmas lény tekeredett le. Kész, gondoltam, nekem befellegzett. A gyóntatómnak mégis igaza volt. Isten mindent lát, még az én kezemet is a tanítónő combjai közt.
Justina azonban nem ijedt meg, mintha csak hozzá lett volna szokva a jelenésekhez meg a gonosz maskarákhoz. A legnagyobb természetességgel parancsolt rám, hogy ne féljek, mondván, hogy a szörnyecske az ő volt férjének gyötrődő lelke."

"Az ágy volt az, ahogy még ma is, a menedékhelyem, az én Ali Baba-barlangom."

"Ami a csábítás gyakorlatát illeti, mérföldekre voltam a nélkülözhetetlen szakértelemtől. Csiszolnom kellett a magom visszatartásához vezető trükköket, így aztán a félelem, az előítéletek, a fogamzásgátló tabletta illegalitása, a gumióvszer szégyene, a gyóntató és a vidéki társadalom rendőri felügyelete azokban a nehéz időkben nagyobb erőfeszítést követelt tőlem délutánonként, mint amennyit az órákon kellett volna tennem. Mennyi türelem, mennyi óvatosság és önfeláldozás kellett ahhoz, hogy az ember a bugyiig eljusson!"

"Az úszást mint szerelmi műfajt még nem tanulmányozta a szakirodalom. Először is megvan az az előnye, hogy nem szokványos, és lehetővé teszi, hogy eltekintsünk a sok fecsegéstől."

"A nyelvtanár alacsony, idegesen rángatózó ember volt, aki sohasem hagyta el az országot. Mámoros nacionalizmusában azt hirdette, hogy csak akkor szabad külföldre utazni, ha az ember már töviről-hegyire ismeri a hazáját. Eredmény: még Spanyolországban sem járt."

"Én igyekeztem nem összekeverni a naívakat és az álnaívakat. Helyesebb lenne két külön fajtába sorolni őket. De hol ér véget az igazi, és hol kezdődik a hamis naivitás? Ami pedig a 'csak nőieseket' illeti: hol végződik itt is a természetes, és hol kezdődik a mesterséges? Vajon nem az-e a nagy művészet, hogy természetesnek vegyük azt, ami csak látszat?"

"A vonzalomnak, amelyet az ágyak váltanak ki belőlem - vagy alattam - alighanem hibernációs elhivatottságomban találhatók a gyökerei. Sajnálom, hogy nem tartozom azokhoz a fajokhoz, amelyek a tél idejére kivonják magukat a forgalomból. Nem mintha át akarnék aludni három hónapot. Éppen ellenkezőleg, olyan tevékeny lennék, hogy idő és kedv híján el sem hagynám a szobámat. Nem kell elsietett következtetéseket levonni. Nemcsak azokra a tevékenységekre utalok, amelyeket az ókoriak a lectus genialisnak tartottak fönn, és amelyek az emberi nem létrehozását és folytonosságát szolgálják. Nekem az is kedvemre való, ha csak lustálkodom, átalakítva ágyamat lectus lucubratoriusszá, amelyen a tehetős rómaiak átadták magukat az elmélkedésnek, bár gyanítom, hogy olykor el is szundítottak. [...] Az ágy védelmező melegében álmodoztam, olvastam, utaztam képzeletben, kóboroltam oly lustán, ahogy csak az olümposzi istenek, akik a kékség fölötti magasságban elveszve, felhőpárnákra támaszkodva lakomákkal töltötték ki az örökkévalóságot, miközben a szférák zenéje megfelelő hangulatot biztosított a platonikus párbeszédekhez, az esetleges vitákhoz és a kevésbé plátói bacchanáliákhoz. Az isteneket - persze a halhatatlanságon kívül - a halandókból a teljes tétlenség különböztette meg, és annak természetes folyományaként az általános orgiák, mégpedig a legkisebb bűntudat nélkül. Még ha egyik-másik isten kivételnek bizonyult is, konokul és undokul kitartván a szüzessége mellett, miközben a vadászatnak és más közönséges dolgoknak hódolt; még ha nem is mindegyik isten vol teljesen otthon a földönkívüli szabadosságban, összességükben mégis ők alkották annak a modelljét, amit én szerettem volna, bár igazságtalanul arra ítéltettem, hogy soha, még álmomban se jussak a közelébe.
Serdülőkoromban, amikor csak a Káma-Szutrákra és szuperágyakra tudtam gondolni, meg arra, amit a dinoszauruszok is csináltak, úgy, ahogy isten parancsolta, és ahogyan csak isten tudta, boldog és hamis meghűlés betegeként egy délután azt olvastam, hogy Odüsszeusz, miután nyolc évig szolgálta Kalüpszo ágyát, arra vágyott, hogy elhagyhassa a szigetet, s visszatérhessen halandó életébe, amely Ithakán várta őt. Dühbe gurultam: az már mégiscsak a teteje mindennek, hogy valaki a testi hanyatlást részesítse előnyben a nimfa és a sziget gyönyörűségeivel szemben. Micsoda ostobaság! Hihető-e egyáltalán, hogy egy évtizedes hadakozásban dicsőséget szerzett, tekintélyessé lett hős ráunjon a kevésbé fáradságos erotikus hőstettekre? Sohasem rajongtam a harcosokért. Attól fogva pedig egyenesen utáltam őket.
Mennyivel bölcsebb volt a Lüzisztráté által meghirdetett sztrájk: amíg a háború tart, ő s a többi asszony megszöknek mind a gyönyörök, mind pedig a háborúskodó férjeknek járó házastársi kötelességek elől. Gyorsan vége is lett a hadakozók hősi dühének."

"Egyszerre csak ráébredtünk, hogy ránk köszöntött a szenvedély, s többet tanít meg önmagunkról, mint az összes metafizikai elmélkedés, miközben segít elkerülnünk a búskomorság csapdáit is, amelyek annál gyakoribbak lettek, minél inkább közeledett elválásunk időpontja."

"A krónika arról tudósít, hogy a ravasz spanyol király és jövendő após így nyilatkozott valakinek: ha Sebestyén győz, egy vőt nyerek; ha meghal, akkor egy királyságot. A második változat következett be."

"'Minden nép hajlamos arra, hogy sötét korszakait gyorsan elkendőzze, vannak azonban olyan országok, amelyek a kollektív tiszta lelkiismerettel jegyezték el magukat', jegyezte meg Clara."

"Clara nélkül önmagam árvája lettem."

"Nagyanyám csak elemi oktatásban részesült, tudománya többi részét a hímzések és a hiedelmek alkották. Noha jámbor és józanul vallásos hajadon volt, szívesen fantáziált a leghóbortosabb szentek életéről. Ha ezek férfi szentek voltak, bennük kereste a lelkek magányos fölmagasztalóit, a távoli, erős férfiakat. Női szentek esetében a csöndes alázatot, vagyis tulajdonképpen a hatalom egy más formáját látta. A házasság révén alighanem olyan erőket fedezett fel magában, amelyek felkavarták, s amelyekről mindaddig nem is tudott."

"Én azt hittem, a nők legelőször is a cipőt, a kezeket, a szemet és a tarkó hajlátást nézik egy férfin. Ezért szeretik a tarkónkat simogatni, mintha plüssmackók lennénk. Helena azonban nem értett velem egyet: ő legelőször a zoknit és a füleket vette szemügyre."

"Sárgadinnyét és nőt a szagáról választ az ember."

"Első párizsi nyaram alatt a hódítás minden fajtájával megismerkedtem."

"Bezárkózom magamba, és hátat fordítok a tágas világnak, túl kimerült vagyok hozzá. Nem vagyok szomorú, sem pedig önsajnálattal eltelve levert. Csupán arról van szó, hogy szeretnék mindenből kimaradni, zsibbadtan és némán, s aludni vágyom, megkímélve magam a létezésért folytatott erőfeszítéstől. Oda minden kíváncsiságom, mindenféle terv teljesen hidegen hagy, s így begubózva semmiféle rettegés el nem érhet. Vágytalan homályba, önmagával megbékélt apátiába hullok. Nem arról a folyékony, boldog elcsigázottságról van szó, amely a szerelem aktusait és és a sikerrel végzett munkát követi. Ez inkább valamiféle ólomsúlyú, mozdíthatatlan állapot, a szenvedés és a gyönyör számára áthatolhatatlan várakozás, amely közömbös a remény és a csüggedés iránt."

"Bármennyire kedvemet leltem is az ifjúkori csintalankodásban, kénytelen vagyok beismerni, hogy általa csupán ugyanoda jutottam vissza, ahonnan elindultam. És nem csak földrajzi értelemben: a belső út még kevésbé vitt előre. Továbbra sem tudom, ki vagyok. Ha az voltam, akinek ma hiszem magam, ha az vagyok, aki mások szerint voltam, ha sohasem leszek több, mint az, aki nem tudja, ki, vagy ki lesz, akkor is érdemes volt. Egyvalamit mégis megtanultam: hogy ki nem akarok lenni. Nem akarok például egyszerű élvhajhász lenni, a saját hiúsága kielégítésére törekvő nőgyűjtő, simaszájú csábító, aki bármely pillanatban kész lépre csalni áldozatát."

"Mindig jól boldogultam a nőkkel, de legjobban a félénk, diszkrét és általában érzékenyebb fajtákat szeretem."

"Ahogy ugyanaz a vízmennyiség elfér egy kesekeny, magas pohárban és egy hasas, alacsony edényben egyaránt, úgy alkalmazkodom én is mindenhez, a buja luxustól a jelen aszkézisig."
----------
Almeida Faria regényének főhőse, kinek neve megegyezik az 1578-as Alcácer-Quibir-i csatában eltűnt (vélhetőleg meghalt) portugál Sebestyén király nevével, az elbeszélés tanúsága szerint oly misztikus körülmények között születik („… egy tojásban, amelyből kikandikált a fejem, lábam és karom”), ahogy a névadó Sebestyén király eltűnik a csatatéren. A névrokonság és a misztikus kezdet és vég összekötése, a sajátos portugál csodaváró messianizmus, a sebastianismo szellemében rajzolja elénk a regény történetét: regényünk főhőse egyfajta saját gyártású mítoszt teremt maga körül.
Az örökös nélkül a csatatéren eltűnt-elhunyt Sebestyén király halálával az Avis-dinasztia is sírba száll, s alig két évvel a csatavesztés után a felfedezések korának egyik legelső, egész világra kiterjedő gyarmatbirodalmát kiépítő kis ibér királyság, Portugália, mintegy hatvan évre a szomszédos Spanyolország uralma alá kerül. Talán nem véletlen, hogy a fiatal Sebestyén király halálával és a spanyol uralom kezdetével, az önállóságát elvesztett s a történelem nagykönyvébe ígéretes kezdettel nevét örökre bejegyző kicsiny Portugáliában az eseményeket követően kialakul egyfajta csodavárás: az eltűnt király majd visszatér, lerázza az idegen igát, s helyreállítja a letűnt dicsőséget. Mondanunk sem kell, ismerve Portugália későbbi történetét, az egykori dicsőség soha nem állt helyre; s bár a kis ibériai ország egészen a huszadik század utolsó negyedéig őrizgette gyarmatbirodalma maradványait, a világpolitikába soha többet nem volt képes beleszólni irányító jelleggel. Ennek ellenére és ezzel párhuzamban a sebastianismo, a messianisztikus csodavárás e sajátosan portugál formája időről-időre visszatér a portugál politikai, irodalmi és közéletben (érdekességképp Brazíliában is kialakult egyfajta hagyománya), legutóbb éppen Almeida Faria jelen művében.
Amennyire irracionális és valószerűtlen a Sebestyén király visszatértét és a portugál dicsőség restaurációját váró luzitán néphit, olyannyira a babonákon és a hiedelmeken, a véletlen egybeeséseken, kellően nem magyarázott – emiatt csodásként kezelt – eseményeken alapuló, a kötet főhősének életútját jellemző eseménymenet is az. Úgyszólván már a bölcsőtől sajátosan erotikus, szexuális és egyúttal szürreális viszony alakul ki a főhős és az őt körülvevő világ nőtagjai között, kezdve az „egyméteres mezzoszopránnal, Dora Belával való” viszonytól az iskolai tanítónő elcsábításán át a kamaszkori hódításokig. A főhős Sebestyén a nők olyan dicsőséges hódítójaként tűnik elénk már csecsemőkorától kezdve, amilyennek az igen fiatalon hatalomra jutó Sebestyén király is álmodta magát – a fiatal uralkodó azonban Krisztus kapitányaként arról ábrándozott, hogy egy új keresztes hadjárat keretében meghódítja Marokkót.
A hódítás tehát a két Sebestyén életében – az olvasónak legalábbis joggal tűnhet így – nagyrészt egy öngerjesztett, elképzeléseken, vágyakon alapuló, de a valóságtól esetenként igen távol álló elképzelés-sorozat. Néha inkább mese, mágikus realizmus, realista mágia, semmint valóság. A tény pedig az, hogy míg Sebestyén király a keresztes hadjárat előkészítése után egy vesztes csatában eltűnik (meghal?), Portugáliának pedig szembe kell néznie a valóságtól elrugaszkodott nagyhatalmi törekvések irreális mivoltával, önnön lehetőségeivel és leginkább korlátaival, a spanyol megszállással és azzal, hogy oda kerül a világpolitika színpadán, ahova egy, a méretéhez és jelentőségéhez hasonló ország kerül a világ színpadán: mellékszerepbe.
Regényünk főhőse, az önmagát messianisztikusan a nők hódítójaként képzelő és látni vágyó Sebestyén pedig hosszas kalandozások után (ez az ő keresztes hadjárata…), belefáradva ebbe a hadjáratba, a kötet és kalandjai végére érve azt nyilatkozza: „Bármennyire kedvemet leltem is az ifjúkori csintalankodásban, kénytelen vagyok beismerni, hogy általa csupán ugyanoda jutottam vissza, ahonnan elindultam. És nem csak földrajzi értelemben: a belső út még kevésbé vitt előre. Továbbra sem tudom, ki vagyok. Ha az voltam, akinek ma hiszem magam, ha az vagyok, aki mások szerint voltam, ha sohasem leszek több, mint az, aki nem tudja, ki, vagy ki lesz, akkor is érdemes volt. Egyvalamit mégis megtanultam: hogy ki nem akarok lenni. Nem akarok például egyszerű élvhajhász lenni, a saját hiúsága kielégítésére törekvő nőgyűjtő, simaszájú csábító, aki bármely pillanatban kész lépre csalni áldozatát.”
Helyükre kerültek a dolgok. Portugália történetében és történelmi küldetésében éppúgy, mint a regény hősének, Sebestyénnek életében. Nincsenek csodák, Portugália éppen úgy nem különös vagy inkább különösebb, mint bármelyik másik ország, nincs megváltó küldetése az emberiség történetében (noha az ország történelmében kétségtelenül vannak gyönyörű, emlékezésre érdemes korszakok és sikerek – ahogy persze kudarcok is…), mint ahogy a mi Sebestyénünknek sem. Ami van, az leginkább a történelem, a mindenkori jelen és a pillanat adta lehetőségek helyes felismerése, az alkalmazkodás képessége, úgy a főhős, mint az ország életében: „Ahogy ugyanaz a vízmennyiség elfér egy keskeny, magas pohárban és egy hasas, alacsony edényben egyaránt, úgy alkalmazkodom én is mindenhez, a buja luxustól a jelen aszkézisig.”