2011. december 30., péntek

Sofi Oksanen: Sztálin tehenei


Scolar Kiadó, Budapest 2011

448 oldal

Noha Anna egészségesnek tűnik, mégsem tipikus finn kamasz lány – anyja a vasfüggöny mögül került az 1970-es évek nyugati világába, más szokások, más viszonyok közé. Anna lakóhelyén, a „tősgyökeres finn kisvárosban” az emberek gyanakodva tekintenek a keleti blokkból menekült emberekre – legyen az bármilyen nemzetiségű, ők már csak ruszkik maradnak. A nők pedig kurvák…
E bélyeg beleégett Anna lelkébe, s hogy lemossa magáról származása „szégyenét” anyjával együtt a titkolózást választja – soha ki ne derüljön semmi! Anna hallgatásra kényszeríti magát: eltompítja lelkét, s csak az éberség fenntartására, a tökéletesség megszerzésére figyel.

A Sztálin teheneiben különböző generációkhoz tartozó nők életét követhetjük nyomon a háborútól a második ezredfordulóig – a nagyanyától az anyán át az unoka sorsáig kígyózik e megrendítő saga, melynek hősei a lelki elveszettség, az otthontalanság s a történelem viharai közt próbálják meglelni, ha nem is a boldogságot, de legalább a biztonságot.

Vad szexualitás, bulimia – mint jellegzetes civilizációs betegség – és a vasfüggöny mögötti történelem drámai természetességgel fonódik egybe Sofi Oksanen regényében, a Sztálin teheneiben. Oksanen az első nyugati író, aki egyszerre belülről s mégis kívülről ír a szovjet időkről.

Példátlanul erőteljes irodalom nők három generációjáról, akiket a politika, a háború, a szerelem és a betegség sodort el egymástól… és önmaguktól.

http://www.scolar.hu/index.php?site=bookDetails&bookId=395
---------------------

"Nálam az első alkalom egészen különleges volt. Azt hittem, mindent összemaszatolok, hogy rémes lesz, mocskos és nyákos. Azt hittem, vérezni fogok, és iszonyúan fáj majd a hasam.
[...]
És én elsőre jónak bizonyultam."

"Ilyen hatalmas az én Uram és Teremtőm, és ennyire tetsző vagyok én az én Uramnak, akinek erős ölelésében női testem kivirágzik. Ha engedelmeskedem neki, és kellőképpen tisztelem Őt, akkor megadja mindazt, amit akarok: a számomra és az én Uram számára, valamint a világ számra tökéletes női testet. Jó női testet. Olyat, amit megkívánnak. Intelligens és irigylésre méltó női testet. Olyat, amire felfigyelnek. Amit csodálnak. Beauty hurts, baby."

"Katariina építkezésen?
Igen, Katariina építésvezető. [...] Lehet, hogy Finnországban egy nő nem lehet építésvezető, de Katariina hazájában igen."

"A munkanélküli-segélyről ugyancsak nem hallott Katariina. Nem, ilyen nincs, de tényleg nincs, hiszen munkanélküliek sincsenek. Miért nem érti ezt a finn?"

"És miért nem dolgoznak szombaton?"

"Anya megcsalta őket, amikor egy finnhez ment férjhez. "

"Egyforma alakunk van anyával, ugyanolyan a testfelépítésünk, ugyanolyan magasak vagyunk, ugyanaz a keskeny váll és madárcsukló, ugyanaz a negyvenes cipőméret, ugyanaz a melltartókosarunk mérete és a fejünk körfogata."

"A fagylalt kiválóan alkalmas arra, hogy síkossá tegye az ételmasszát, amely ekképpen könnyedén feljön a gyomorból, és utána már minden tömör gyönyör. Ráadásul a fagylalt nagyon megfelelő a tiszta, gyors szesszióra is, mivel a frissiben kihányt fagylalt még mindig fagylalt ízű és illatú."

"Hogyan tudtam volna szert tenni bármiféle mértékletességre bármely kapcsolatomban is, a Hukkával való viszonyomban, az ágyban, egyáltalán bárhol? Lefekhetek valakivel anélkül, hogy szeretném őt, és szerethetek valakit anélkül, hogy lefeküdnék vele, de egyszerre szeretni valakit és ágyba bújni vele nem tudok. A szerelemmel is túlzásba estem, és szerintem nincs is benne semmi izgalmas és romantikus."

"A boldogságszigeteken minden nő szoknyát visel, ezért Anna is szoknyára vagy ruhára cseréli a nadrágot, mihelyt hazaért az iskolából. Mert a szoknya kényelmesebb. A '80-as években a finn nők nem viselnek szoknyát, a lányok sem az iskolában, így hát Anna is farmert húz magára, hogy finnek álcázza magát Finnországban is, hogy beolvadjon, bár valójában semmi kedve hozzá."

"Katariina bevallja, hogy templomban járt. A bejelentést követő csend a rá irányuló tekintetektől terhes. Hogy merészeli! Egyáltalán hogy jut ilyen az eszébe? Karácsony napja van, ugyanolyan munkanap, mint bármely más, talán csak valamivel lazább."

"Anya nem beszél velem észtül, még véletlenül sem csúszik ki a száján egyetlen szó sem, bár egyébként rendesen keveri az észtet és a finnt."

"A finnek szemében az észtek valóban oroszok voltak, éspedig elég sokáig. A finn iskolások nagy része csak akkor hallott az észtekről, amikor a rokon népekről tanultak. Nem győztek aztán ámulni és bámulni, hogy Helsinkitől 85 kilométerre lakik egy nép, amelyről eddig semmit nem tudtak."

"Nem tehetek róla, hogy az egész alsó tagozaton egyedül nekem van mellem! És még ha a génjeimben volna is, szó sincs róla, egy szó sem igaz abból, amit ti mindnyájan gondoltok! Tévedtek! Menjetek innen! Nem szabad! Hozzátok vágom ezt a követ, ha nem tágultok innen! Tényleg hozzátok vágom! Hagyjátok abba! Ne! Nem szabad... nem szabad!"

"A sorban állók csak bámultak, hogyan vásárol egy ötéves apróság harisnyatartókat és fésűket meg csillogó gombokat olyan összegért, amely egy felnőtt havi fizetésének a negyede, és hogyan írták azt az összeget a papírgöngyölegekre vagy blokkokra, amiből az egyiket a göngyölegbe dugták, a másikat pedig nekem adták."

"A nagymama két hónappal a függetlenség kikiáltása után elhunyt.
Anyának már nem volt miért visszatérni oda, ahol az otthona volt."

"A városban egyre többet lehetett hallani a finn építőmunkásokról, pontosabban a barátnőikről, akik azt képzelték, milliomoshoz mennek férjhez, ám Finnországba érve csupán az őmiattuk elhagyott családok és az eltartási kötelezettségek vártak rájuk."

"Bizonyos esetekben persze minden nő kurva, ám egyesek kurvábbak másoknál. Van, akinek a vérében van, van, aki tanulta vagy belenőtt, van, aki természeténél fogva ilyen. Miért kurva minden észt nő? Vajon a kurvaság a génjeinkben van?"

"Megértettem, persze, ha félvérűségem kiderülne, akkor csak azért akarnának engem, mert ruszki szajha vagyok, vagy ha nem akarnának, akkor azért nem, mert ruszki szajha vagyok, szaftos kis orosz pina."

"A Szovjetunióban hivatalosan nem létezett prostitúció, sem szervezett, sem spontán. Egy szovjet állampolgár nem lehetett prostituált, feketéző, pénzváltó, kerítő vagy tolvaj, mert a szovjet állampolgár csak szovjet állampolgár akart lenni, és a szovjet állampolgár erkölcsével mindez nem fért össze. Egyetlen szovjet állampolgár sem akarta elhagyni szovjet hazáját, nem akart Nyugatra szökni, hogy részt vegyen a kapitalisták ármánykodásában, a nyugati fertőben és a munkásosztály kizsákmányolásában. Természetesen esze ágába sem jutott. A napsugaras Szovjethazában nem volt hiány semmiben, nem létezett éhínség, nem ismerték a korrupciót és a bűnözést, a sorozatgyilkosságról nem is beszélve - ilyen nevetséges dolgok vizsgálatára egyetlen milicista sem pazarolhatott időt, papírt vagy irattári helyet."

"Anya soha nem használta azt a szót, hogy 'szajha'. Talán túl 'csúnya' szónak vélte. Helyette mutató névmásokat használt, mint például 'olyanok' vagy 'affélék' vagy 'azok is azok' vagy 'ott megy egy olyan'."

"A kék krumpli a szuperfoszfáttal trágyázott 'szuperkrumpli'. A kolhozoknak át kellet térniük a szuperkrumpli termesztésére, hogy az előírt mennyiséget be tudják takarítani. A termés bőséges volt és nagy szemű, de megfőzve büdös lett, kihűlve pedig megkékült. És az íze..."

"A szovjet kondomokat papírzacskóban árulták. Csak néhány kopejkába került ugyan, de szárazsága miatt szinte lehetetlen volt felhúzni sérülés nélkül. Ráadásul szinte senki nem merte a gyógyszertár pultjánál megvásárolni, másutt pedig nem lehetett kapni."

"Az Észtországban nevelt sertések egyéb részeit ugyanis moskvasse szállítják... mindig mindent a feneketlen Moszkvába visznek... moskvasse... itt semmi nem marad... Moszkvába... Moszkvába... vagy a pórnép számára hozzáférhetetlen boltokba."

"Anya nem bírta az ilyesmit, ezért is hagyta el az országot, a birkák országát, a birkává vált országot."

"A finnek egyébként úgy isszák a vodkát - simán, jaffával vagy kólával -, hogy nem esznek hozzá sós falatokat."

"Nem volna szabad minden tejboltban és kioszkban, benzinkútnál és virágboltban alkoholt árulni."

"A határ túloldalán a titkolózás izgalmasnak tűnt, Finnországban szégyennek.
És később, amikor félvérűségem Finnországban már egyenesen egzotikusnak számított, a határ túloldalán szégyellnivaló volt."

"Minthogy a Szovjetunió meg akarja óvni állampolgárait attól a szörnyűségtől, hogy külföldi bűnözővel nemzzenek utódot, az államnak meg kell bizonyosodnia a szovjet feleségre vágyó férfiú feddhetetlenségéről."

"Követtük mind a KGB, mint a finn biztonsági szolgálat, a Supo utasításait, melyek szerint semmiféle kapcsolatot nem tarthatunk fenn a keleti blokkból érkezettekkel. Ezek ugyanis valamennyien 'olyanok'."

"Ő csak megtalálja a módját, hogyan lehet - legalábbis alkalmanként - azt enni, amire vágyik, s úgy, hogy ne hízzon."

"Irenét az iskolában és az udvaron Ruszkipuncinak és Ruszkipinának hívják."

"Egy észt tiszt, aki a német hadseregben szolgált, meg akart szabadulni minden olyan jelvénytől, amely leleplezhette volna, hogy az Észt Légió tagja volt, és elárulta volna katonai rangját."

"Először a tallini kikötőben történt, tizennégy éves koromban. A taxira várakozók sorában álltam, és vártam anyát, amikor egy finn férfi közeledett felém, és én már tudtam, még mielőtt mellém ért volna, mielőtt bármit kérdezett volna, hogy mire gondol.
Ja, hogy finn?
A férfi meghökkent, elvörösödött, és odébbállt."

"Saját kicsi vécémben megszabadítottam magam attól a megingathatatlan szabálytól, amely szerint a fölösleges kalóriák zsírrá alakulnak a testemben, valamint attól a szabálytól, amelynek értelmében tízéves koromtól kezdve fogyasztgattam magamról a kilókat, hogy nyomban vissza is tudjam enni."

"Igen hamar mesterfokot értem el a hányásban. Talán kezdettől fogva bennem lappangott ez a képesség, de csak mostanra tudtam előhívni. A hang nélküli hányás könnyen ment, s ha az étkezés után elég gyorsan sort kerítettem rá, még csak nem is bűzlött."

"Az is előnye a bulimiának, hogy a bőr zsírosodását és a pattanásképződést - amelyet a zsíros és fűszeres ételek, valamint a sajtok fogyasztása csak még jobban fokoz - rendben lehet vele tartani."

"Az egyetlen gondot az okozta, hogy nyilvános helyeken miként tudom kordában tartani bevadult, fékezhetetlenné vált Uramat. Nagyfőnök. Egész idő alatt csábítgatott, sugdosódott, lehetetlen helyzetekbe sodort, hosszú nyelvével csiklandozta a gyomromat. Gyere, aranyom, gyere..."

"Az orvos meghökkent. Hogyan lehetséges, hogy még az anyám sem vett észre semmit, holott ezek a táplálkozási gondok tizenegy éve fennállnak, s ez idő alatt jórészt egy fedél alatt éltünk."

"Fogadni mernék, hogy mindenki emlékszik az első anorexiásra, akit látott, vagy egy anorexiásról készült fotóra. A bulvárlapok kedvencei ők, és persze minden más is, ami a testsúllyal kapcsolatos, hiszen hercegnőbetegség az anorexia - mindenkiből hercegnő lesz, aki lefogyasztja magát, és minden eset ugyanolyan hír, mint valamelyik országos híresség elsőszülöttének világra jövetele és a szépségkirálynő mesebeli esküvője. A női test centiméterei éppoly fontosak, mint az ország határai. Pontosan meghatározottak, és változásukról mindig hírt kell adni."

"Mindig egészen biztosra vettem, hogy én sohasem leszek ilyen koncentrációstábor-hercegnő, akiben éhen hal a lélek, de akit a szempillájára ragasztott parányi gyémántok csillaggá varázsolnak. Akiből semmi nem marad meg, még az a szép test sem."

"Meggyőződésemmé vált, hogy hamarosan le fogok bukni Hukka előtt, d ehogy mikor és min, azt nem tudtam pontosan. [...] Azon talán, hogy másnak mutattam magam, mint ami valójában vagyok, vagy azon, ami néha előfordul az ágyban, hogy nem tudok elélvezni, pedig Hukka szerint el kellett volna élveznem?"

"Minél kevesebb ruha van rajtam, annál jobban megnéznek. Annál pontosabban tudom, hogy mit néznek rajtam, és annál könnyebben vagyok önmagam, annál könnyebb rájönnöm, mit gondolnak rólam, annál kevesebb olyan dolog van, amiben nem lehetek bizonyos. Megértek minden egyes pillantást, amely mezítelen testemre irányul, minden pillanat jelentőségével tisztában vagyok, tudom, mi történik, biztonságban érzem magam a testemben, valahol ott bent, legbelül. Az a valaki van ott bent biztonságban, aki egyes szám első személyben beszél önmagáról."

"Az első moszkvai McDonald's előtt harmincezren álltak sorban, és megszületett a sorban állás szakmája; fel lehetett bérelni embereket, akik ezt foglalkozásszerűen űzték."

"Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy Hukka ilyen galádságot kövessen el büszkeségem - és szégyenem - ellen, amit Anna világával kapcsolatban éreztem. Ezt nem kockáztathattam meg. Túl nagy volt a kockázat, én pedig túl kicsi. 45 kilóm ezt nem bírta volna el."

"Túlságosan meghitt és túlságosan veszélyes lett volna lehetőséget adni Hukkának, hogy ilyen könnyedén és ilyen nevetséges dolgokkal megbántson. Például azzal, hogy az én drága barátom nem fogja fel, mi csodálnivaló van a fényreklámokban. Csakhogy Anna világában nem léteztek fényreklámok. És Hukka ezt szegényesnek találná, pedig szerintem szép volt, éppen ez tette a várost olyanná, amilyet Nyugaton már időtlen idők óta nem lehetett látni."

"A tősgyökeres finnekhez képest az oroszok és az észtek is rendkívül vendégszeretőek."

"Isten veled, otthonom, népem és anyanyelvem. Isten veled, hazám. Amit magával vihetett, belefért egyetlen táskába."

"Az inkeriek nem oroszok, bár oroszul beszélnek.
Az ukrajnaiak nem oroszok, bár az észtek szerint úgy beszélnek, mint az oroszok, és a szokásaik is ugyanazok.
Az észtek nem oroszok, nem is tanulnak oroszul, csak amikor iskolába mennek."

"A lány azonnal rájön, hogy apuci azért viszi magával olyan lelkesen az órákig tartó ruhavásárlásokra, mert nincs kedve egyedül bóklászni és álmélkodni a nőiruha-osztályon, és nem is tudja megítélni, hogy megfelelő-e a méret, vagy hogy melyik ruha hogyan áll majd a viselőjén. Az a másik nyilván ugyanolyan formájú, mint Anna, alacsony, kicsi nő."

"Életében akkor fütyülnek utána először a tősgyökeres finn kisvárosban, amikor a leopárdmintás nadrágban és ingben feszít.
Nem azért fütyülnek, mer anyja akcentussal beszél finnül, nem azért, mert importholmikat visel, nem azért, mert prostituáltnak gondolják, és nem is azért, mert azt hiszik, hogy külföldi kapcsolatai vannak. Nem azért, mert észt, vagy orosz, vagy finn, nem azért, mert nem a megfelelő nyelvet beszéli, nem a megfelelő országban él, nem a megfelelő testben. Ahogy testét a kívánt méretűre igazította, Anna a helyére kerül, belesimulva abba a testbe, ami igazán az övé, amelynek mérete tökéletes, és pontosan úgy fogadják el őt, ahogyan annak lennie kell, egyszerűen azért, mert karcsú lába és szép ívű csípője van, és ifjú keblei között árok."

"Anna már soha nem térne vissza ahhoz a testhez, amely nem a maga hús-vér szépsége miatt kelt figyelmet, hanem valami egészen más miatt."

"Anna mindig egyetért anyával. Mert apuci az, aki hazudik."

"Aino azt is mesélte, hogy amikor a táborban ők már csak számok voltak, amikor ő már nem Aino volt, akkor állítólag nagyon vágyott a nevére, a saját nevére. Ezt akkor Katariina fiatalon nem nagyon értette, csak most villant az emlékezetébe, mit is mondott Aino. Talán azért jutott eszébe, mert Finnországban Katariinából Jekatyerina lett."

"Ezek a beszélgetések, amelyeket apuci részegen olyan emberekkel folytat, akiket Anna és anya nem látnak, évről évre egyre gyakoribbal lettek. Apuci mind ritkábban alszik a hálószobában, többnyire a földszinti kandallós szoba kanapéján nyúlik el. A látható emberekkel már alig-alig találkozik."

"Az éhségtől látomásai támadnak az embernek, és hangokat kezd hallani.
Osvald fogai lassanként kihullanak. Mennyi lehet a súlya? 40 vagy 50 kiló?
El-elakadnak a gondolatok. Az éhség előbb-utóbb kikezdi az agyat is.
A napok 300 grammos kenyéradagokká váltak, az ünnepnapok merőkanálnyi levesekké."

"A folyóirat címoldalán a finnek szórakoztatására szakosodott orosz prostituált, Olga Gajevszkaja fényképe látható. Ő volt az első hivatalosan bejelentett AIDS-áldozat a Szovjetunióban. [...] A huszonkilenc éves Olga tíz esztendőn keresztül űzhette mesterségét. Egyhónapos terhes volt, amikor meghalt. Az Alibi szerkesztője szerint ezer finn ügyfele volt.
[...]
A TASS követelte, hogy Olga fényképét hozzák nyilvánosságra Finnországban, és a szerkesztő tökéletesen egyetért ezzel. A finn AIDS-intézet ugyanakkor ellenezte Olga Gajevszkaja fotójának publikálását.
Olga útlevélképe úgy jelent meg az Alibi címoldalán, mint egy bűnözőé; súlyos kérdés szegeződik a 'Soomi-poikának', a finn fiúnak: te is lefeküdtél az AIDS-ben elhunyt Olgával?"

"És várták Nyugatról azt a fehér hajót, amellyel a segítség érkezne, amely kiverné az országból a Vörös Hadsereget.
Az a fehér hajó soha nem érkezett meg."

"A Zöld Légió tagjai - az erdei testvérek - közül egyre újabbakat és újabbakat kaptak el."

"Az orosz propaganda azt híreszteli, hogy mindenkinek megbocsátanak, aki előjön. Feleségekre, lánytestvérekre, szülőkre és barátokra hivatkoznak. Repülőgépekről röpcédulákat szórnak szét az erdő fölött, s bizonygatják jó szándékukat.
Némelyek hinni akarnak benne.
Őket Szibériába viszik, vagy agyonlövik."

"Ugyan mit tudják ők, milyen észt diplomás mérnöknőnek lenni a '70-es évek végén, '80-as évek elején Finnországban?
Nincs becsülete."

"Rémesen fogok kinézni, hájas leszek, és a combom egyenetlenségét nem lesz olyan könnyű maradandóan és olcsón kisimítani, mint a pattanásos bőrt. Mindezt magamnak köszönhetem, csak magamat okolhatom érte. Ne is reménykedjek benne, hogy ezek után bárki is megkívánhat. Megadtam magam. És ha egy nő enged a természetnek, elveszítette a játszmát."

"Az erdei testvérek egyre-másra fulladnak bele a mocsárba, amikor a csekisták elől menekülnek. Valakinek sikerül kimenekülni a mocsárból, az ellenség gyűrűjéből, de megfázik, és elviszi őt a láz. Valaki hazatért meghalni. Sokaknak elborul az elméjük."

"Ki az az én? Ez a test? Mi közöm van hozzá, vagy neki énhozzám?"

"Az én testem nem tudta, hogy éhes-e vagy szomjas, fáradt-e, vagy fel kell-e vennie pulóvert a kabát alá. Mindezt az én Uram tudta helyette.
Az én testemnek nem léteztek kívánságai, de az én uramnak igen. Csakhogy vágyai beteljesítésére az én Uramnak csak ennivalóra volt szüksége.
Zavarta őt a többi ember, a többi test, mások lelke és szíve, ami ott dobogott a közelemben, és próbált visszhangra találni bennem."

"Minél hosszabb ideje voltam együtt Hukkával, minél közelebb férkőzött hozzám, annál inkább vágytam rá, hogy számomra közömbös férfiakkal henteregjek."

"Az egyéjszakás kalandokban nem találtam semmi megalázót, mert nem szegeztek nekem olyan kérdéseket, amelyekre nem tudtam válaszolni, és nem is volt mitől félnem, mert semmi vesztenivalóm nem volt.
[...]
Nincs olyan közelség, ami kibírná az egyre növekvő titkokat. Azonkívül egy röpke kalanddal, akárcsak a lerészegedéssel, megnyugtatóan kiváltható a nem kívánt evési szesszió."

"Akinek sikerült megszökni Szibériából, mesélik, hogy milyen ott az élet, de senki nem akar hinni nekik, ez nem lehet igaz. Az agitátorok egészen mást állítanak. Azoknak a hivatalnokoknak, akik Oroszországban jártak, szigorúan megtiltják, hogy a látottakról beszéljenek. Aki nem tartja a száját, annak nyoma vész, még akkor is, ha csak arról számolna be, hogy az ottaniaknak saját tehénfajtájuk van, amit úgy hívnak, hogy Sztálin tehene.
Sztálin tehene kecske."

"Az észt falvakban és városokban nincsenek férfiak, csak nők, gyerekek és öregek. A bibliákat és a kereszteket elásták."

"Hukka megjegyezte, hogy lassanként már nem is vagyok nő, annyira lefogyasztottam a csípőmet. Azzal vádolt, hogy szándékosan csinálom, csak azért, hogy már ne is kívánjon, állítólag kifejezetten erre vágyom!"

"Hukka azt állította, nekem tizenkét és fél perc kell ahhoz, hogy elélvezzek. Hogy kvázi-elélvezzek.
És hogy utána ő állítólag boldog, hogy engem boldoggá tett. Micsoda megtiszteltetés! Miért akarom őt az orránál fogva vezetni! Ezt képtelen felfogni! Tizenkét és fél perc. Nem akadt jobb dolga abban a pillanatban, mint mérni az időt?"

"Komolyan gondoltam, hogy elmehetett volna dugni bárkivel. Nem éreztem volna elviselhetetlennek. Előbb vagy utóbb minden kapcsolatban megtörténik, hiába is tagadnánk. Teljesen normális dolog, vigasztaltam Hukkát. Nincs abban semmi sértő, ha csak egy dugásról van szó. Enni sem csak a saját családjukban esznek az emberek, és nyilvános vécébe is járnak - ugyan miért volna ez más?"

"Az elhurcoltak aláírtak egy papírt, miszerint önként mentek Szibériába."

"A testem fellázadt az ellen, hogy minden nap bulimianap legyen. Nem bírta."

"Virginia Wolf bölcs asszony lehetett, azt állította, hogy az ember csak akkor tud jól gondolkodni, ha jól eszik, alszik és szeretkezik. És Sylvia Plath is bölcs volt, amikor azt írta a müncheni manökenekről: 'Perfection is terrible, it cannot have children.'"

"Anya azt mondta, hogy egyetemi diploma nélkül senki vagyok, még csak nem is ember. És apuci, aki ott ült mellette, még középiskolát sem végzett."

"Mit fognak csinálni a gyerekekkel, az erdőbe nem viheti őket, hogy valamelyik bunkerban várják meg, míg az oroszok megtalálják és halomra lövik őket?"

"Apuci ugyan néhányszor halványan utalt rá, hogy nem ártana megtanulnom főzni, mert egyszer majd együtt fog élni valakivel, de anya soha nem engedte, hogy a kávén kívül bármit is készítsek a konyhában, azt is csak elvétve, merthogy nem arra születtem, hogy kávét főzzek. [...] Ó, nem, a mi Annánkból nem lesz konyhatündér. A mi házunkban egyedül anyának szabad főznie. [...] Anna nem fog ilyen fiatalon háziasszonyt játszani. Huszonnégy évesen is túl fiatal voltam hozzá. Mindig túl fiatal voltam hozzá, hogy háziasszonykodjam. A mi Annánk senkinek nem lesz a cselédje. A mi Annánkat senki nem igázza le, a mi Annánk maga fogja meghódítani az egész világot."

"Annának komoly evészavara van, mondta anya apucinak.
Pedig egész jól néz ki, és mindig eszik, válaszolta apuci."

"Leeve szakácskönyve igen egyszerű: a krumplilevest krumpliból és vízből főzzük, a rántott levest lisztből és vízből, a káposztalevest vízből és káposztából. A kenyeret gyomnövények magjából, fekete ürömből és pelyvából sütjük, és porral ízesítjük. A lósóskalevest lósóskából és vízből, a csalánlevest vízből és csalánból főzzük, csalánteát csalánból és vízből, gyümölcsteát szárított bogyókból és vízből.
Leeve kolhozában kenyérből 500 gramm a napi fejadag. Néhány kolhozban csupán napi 200 gramm, úgyhogy Leeve kosztosainak jó dolguk van. Ám a hírek szerint olyan kolhozok is léteznek, ahol napi 1000 gramm kenyeret adnak! Valamennyien arra vágynak, hogy ilyen helyre kerülhessenek."

"Egy tipikus bulimiás azt gondolhatta volna, hogy én szerencsétlen elveszem valaki elől a helyet, pedig valójában nincs is rá szükségem, hiszen nincs semmi komoly bajom, így nem is lehet meggyógyítani. A tipikus bulimiás véresen komoly bűntudatot is érzett volna az Éhezők Napján szervezett gyűjtések alkalmával, meg akkor is, amikor a televízióban az éhínségről meg a humanitárius segítség szükségességéről volt szó, vagy amikor az öregek az ínséges időkről beszéltek. Az evészavarok sikeres leküzdéséről beszámoló történetekben mindig említést tesznek az afrikai éhező gyerekekről és a moralitásról, hiszen valamennyien moralisták.
Engem viszont az egész nem érdekelt. Az afrikai hordóhasú gyerekeket csak akkor kapcsoltam össze saját evészavaraimmal, amikor ezekben az írásokban azt olvastam, hogy az éhezőkre gondolva hogyan vádolják magukat a kollégáim. A Szovjetunió bizonytalan élelmiszer-gazdaságával kapcsolatban sem jutott soha eszembe, hogy én mennyit eszem, egészen addig, míg meg nem kérdezték tőlem, hogy emiatt mekkora bűntudatom van. Soha nem volt lelkiismeret-furdalásom a vécébe ontott sok-sok kiló kenyér és tucatnyi fánk miatt. A kéregetőknek soha nem adtam egy fillért sem. Nem voltam vétkes, nem is éreztem magam annak. Ez megint olyasmi, ami nem illett bele a diagnózisba.
Van-e valami jelentősége, hogy éppen hol vagy mikor gyötör valakit az éhség? Az mindenhol és mindenkor éhségként jelentkezik, ami minden embert ugyanolyan viselkedésre késztet, ugyanolyan tüneteket okoz, ugyanolyan szenvedéllyel esik neki a lisztnek, és eszi egyenesen a zacskóból, és ugyanúgy ropogtatja a fagyott darált húst. Az éhes ember világa mindig tányér nagyságú, mindegy, hogy milyen nemű és korú, melyik évben és melyik országban él, milyen a bőrszíne és milyen nyelven beszél."

"Minden utam alkalmával azt vettem észre, hogy az én világomnak egyre kevesebb nyomát találom, emiatt sűrűbben indultam útnak."

"Elmer agyonlőtte magát, amikor elkapták.
Richard nem került elő.
Augustot kivégezték.
Sofia szeme száraz maradt."

"A bonbonok mostanra nyugati formát öltöttek, azaz valamivel kisebbek lettek, de szerencsére nem sokkal."

"Aggódtam. Minden balti ízt el fog nyelni a generálmassza?"

"Egy 50 kilós nő nem értékesebb, mint egy 80 kilós.
Igaz, hogy a SZU-ban nem minden nő tudott a saját méretére ruhát vásárolni, de a mérethiány csupán annyi következménnyel járt, hogy senki sem képzelte, hogy az üzletekben kapható ruhák vagy általánosságban a ruhák bárkire is jók volnának, azt pedig végképp nem, hogy azok alapján meg lehetne határozni, milyen az átlagos méretű nő, vagy milyennek kell lennie. A konfekcióruhákkal nem sikerült megteremteni a női test mítoszát, mint ahogy Nyugaton tették, nem sikerült megszabni, hogy ilyen meg ilyen alakúnak kellene lennie minden nőnek, amilyen alakjuk pedig csak igen keveseknek van. A SZU-ban még próbababák sem léteztek, Észtországban ilyet egyedül a tallini Kaubamaja kirakatában lehetett látni."

"A nagymama házában még mindig találni a '70-es, '80-as évekből való dezodoros dobozokat, amiket sajnáltak elhasználni. Aztán sampont, '70-es évekbeli kerek Elvital üvegcséket és néhány egészségügyi betétet. A szekrény mélyéről kerültek elő. A tejesbödönből. És még ki tudja, hová rejtették az értékeket. Persze anya meg én vittük nekik ezeket.

... az észt nők harisnyanadrágért árulják magukat... a Szovjetunióban mindenki jól él, ha van autója, lakása és finn szeretője...

Tűnjetek el a fejemből!

Jussi keresztapám, apuci barátja, aki anya szerint a világ legrondább férfija, Moszkvában listát vezetett a nőiről. Két év alatt 226 nő."

"Negyed évszázados vénség vagyok, akinek a csontjai szétmállanak, és akinek a koleszterinszintje reménytelenül magas, mint ahogy minden igazi bulimiásnak."

"Lakatot tettem a számra, és kitaláltam a testemnek egy nyelvet, amelyben a szavakat a kilók, a szótagokat a sejtek jelentették, az igazi nyelvtant pedig a sérült vesék és a szétszakadozó belek - épp fordítva, mint az újszülött esetében."

"A vécécsésze ülőkéje a meghatározhatatlan színű parafából fehérre változott. A Pravdát már nem használják vécépapírnak."

"A nagynéninél korábban nyilván nem Pravdát használtak vécépapírként, nem is használhatták volna. Miért is vettek volna orosz újságot? Igaz ugyan, hogy az oroszosítás eredményeként - papírhiányra hivatkozva - kevés észt nyelvű újságot és könyvet nyomtattak."

"A Pravda tehát a vécépapír szinonimája lett. Persze én sohasem használtam ilyet, én, a bájos finn lányka... Soome preili... hanem anya szatyorszámra vett papírszalvétákat, mert az igazi vécépapír is, amit esetleg kapni lehetett, durvább volt, mint a szalvéta. A szűziesen finom Soome preili a seggét is csak a legfinomabb, legfehérebb szalvétával törölhette ki. Annyira érzékeny volt a hölgyike segge.
A finn hölgyike annyira finom kis lény volt, hogy anya a kenyér héját sem engedte neki megenni, hanem levágta, mert a csomagolatlan kenyeret annyi kéz tapogatta össze a boltban - pfuj! -, annyi fejőlány próbálgatta berepedezett ujjaival, hogy elég puha-e, és minden repedezett ujjon feketéllettek a repedések és a körmök is."

"A Szovjetunió megmentette Észtországot a biztos pusztulástól, ami felé a polgári kormány vezette! Ez az út és az igazság!"

"A Nõukogude naine lap rendszeresen közöl fejőnőkkel, agronómusokkal és haltenyésztőkkel készült interjúkat, de szinte soha nincsenek egész alakos női fotók, legalábbis olyanok, amelyeken a test formája is látható volna. Látni viszont nőket gereblyével és kaszával a kezükben, nőket a varrógépnél, gyári munkásokról készült csoportképeket, amelyeken senkit nem lehet tisztán kivenni, fekete-fehér igazolványképeket, és aztán végre '86-ban megjelenik az első színes kép, rajta egy nő, akinek az arcán olyasvalami van, ami make-upnak értelmezhető. Egész alakos képek csak serdülőkornál fiatalabb gyerekekről készülnek. Az orvosi rovat csak gyerekekkel foglalkozik. [...] A leggyakrabban használt szó alighanem a 'munka', legritkábban a 'szépség' fordul elő, az 'életpálya' pedig soha."

"A nyugati színek hamisak."

"Az én országom becsap, az én országom meglop, az én országom átver engem. Ez fáj. Ez undorító. Szégyenletes. Iszonyúan szégyenletes. Olyan, hogy nem lehet róla beszélni. Valami ilyesféle szégyent érezhet az asszony, akit állandóan ver a férje, de mert szégyelli, nem mer róla beszélni.
Az én otthonom!"

"Ma már senki nem emlékszik rá, milyen óriási értéke volt a banánaranynak. [...] A banán megérkezett, de nem hozta el a boldogságot. Ma már nem számítanak defitsiit-holminak."

"Ha Észtország lassanként túlságosan elfinnesedik és amerikanizálódik, nem kell-e távolabb keresnem az otthonomat?"

"Anya, hagyd már abba! Nem akarsz te már visszamenni.
Anya drága, anyácskám, hagyd már, hiszen finn kávét iszol te is, én is, ugye finom? Finn tévét nézel, már nem hallgatsz észt zenét, mindig hoztál magaddal Finnországba, és egyedül hallgattad a konyhában, amikor rossz kedved volt, és túlságosan hatalmadba kerített a honvágy. A kutyád csak finn tejet iszik. A könyvtárba sok új észt könyv érkezett, de nem kölcsönzöd ki őket, bár van itt minden, új észt irodalom és észtre fordított irodalom, és ki tudja, mi minden, karnyújtásnyira, a könyvtárban. Anya drága, anyácskám, te már soha nem fogsz visszamenni. Nem is akarsz elmenni Finnországból. A te néped már felfalt téged, nincs miért hazatérned.

Anya drága, anyácskám, én már nem félek. És nem akarok visszamenni."

"Gyáva vagy, jegyzi meg Kismanó. Gyáva, aki még csak meg sem meri próbálni, aki annyira fél a kudarctól, hogy merni sem mer. Az olyan excsodagyerek, mint én, soha nem vall kudarcot."

"Többé már nem futok.
Nem menekülök, de egyébként sem."

"Az utat megtettem. Megérkeztem. Otthon vagyok. Ugyanazt az embert szeretem, akivel szeretkezni is tudok és beszélgetni is. És ez a legtöbb, amire képes vagyok, tiszta bulimarexia, váltakozó időszakok nélkül.
Csipkefinom testem a fekete lepedők között hever, hogy a következő napon újra képes legyen fogyni. Alkalmazkodni kell, túl kell élni, élni kell. 50 kiló a túlélés. Az orvosom szerint biológiai csoda vagyok. Hormonműködésem kiegyensúlyozott. Gyerekem is lehet. Ez vicc. Kész röhej."
------------
Sofi Oksanen könyvében rendkívül összetett, több szálon futó eseménymenet mentén bontakozik ki az a problémahalmaz, amely a három generáció nőtagjainak életén átívelő regényt jellemzi. A szerzőt követve elgondolkozhatunk azon, mit jelent nőnek lenni az Észt SZSZK-ban, mit jelent a Szovjetunióban diplomázott észt nőnek lenni a kapitalista Finnországban, mit jelent finn-észt házasságból származó nőnek lenni Finnországban és Észtországban, mit jelent nőnek lenni a férfiak világában és mit jelent észtnek lenni Kelet és Nyugat közt.
Egyes történészek, akik Köztes-Európa népeivel foglalkoznak, úgy vélik, az önálló nemzeti léthez mennyiségi kritériumok is kellenek, s úgy becsülik, ahhoz, hogy egy nép képes legyen biztosítani magának önnön jövőjét, legalább egymilliós létszámmal kell, hogy rendelkezzen. Noha az ország lakosságának száma ezt kicsivel meghaladja, az észtek aránya ennél kevesebb valamivel.
A puszta mennyiségi kritériumokon túlmenően különösen érdekes egy nemzet megmaradása szempontjából, hogy milyen szomszédjai vannak – s az észteknek sem adatott jó szomszédság. Ha csak a középkorra nyúlunk vissza, megfordultak itt a német lovagrend katonái, a svédek, az oroszok, a németek – független Észtország csak az első világháborút követően jön létre, az sem sokáig. Itt veszi fel a történelem fonalát Sofi Oksanen regénye: a független balti államok 1940-es szovjet megszállását és a második világháborút követően három generáció észt nőinek életén keresztül láthatjuk az ország és a nép sorsát.
A sztálini és az azt követő időszakban élő nagymamának és a családnak nem könnyű az élete. Titkolni kell a múltat: "Egy észt tiszt, aki a német hadseregben szolgált, meg akart szabadulni minden olyan jelvénytől, amely leleplezhette volna, hogy az Észt Légió tagja volt, és elárulta volna katonai rangját." Ugyanakkor – szinte reménytelenül – reménykedni kell a nyugati segítségben: "És várták Nyugatról azt a fehér hajót, amellyel a segítség érkezne, amely kiverné az országból a Vörös Hadsereget.
Az a fehér hajó soha nem érkezett meg." Nagy számban deportálják az észt férfiakat, aki pedig maradnak, tovább titkolóznak, rejtegetik saját identitásukat, saját énjüket: "Az észt falvakban és városokban nincsenek férfiak, csak nők, gyerekek és öregek. A bibliákat és a kereszteket elásták." Éveken, évtizedeken át zajlik ugyan a fegyveres ellenállás, de az is gyengül, elfogynak az ellenállók: "A Zöld Légió tagjai - az erdei testvérek - közül egyre újabbakat és újabbakat kaptak el."
A harcosok elhullnak, eltűnnek, ki tudja, mi történik velük: a családtagok pedig várnak, hiszen mi mást tehetnének: "Elmer agyonlőtte magát, amikor elkapták.
Richard nem került elő.
Augustot kivégezték.
Sofia szeme száraz maradt."
A gulágon az emberek számokká lesznek ("Aino azt is mesélte, hogy amikor a táborban ők már csak számok voltak, amikor ő már nem Aino volt, akkor állítólag nagyon vágyott a nevére, a saját nevére.”), s vegetálnak, amíg tudnak: "Az éhségtől látomásai támadnak az embernek, és hangokat kezd hallani.
Osvald fogai lassanként kihullanak. Mennyi lehet a súlya? 40 vagy 50 kiló?
El-elakadnak a gondolatok. Az éhség előbb-utóbb kikezdi az agyat is.
A napok 300 grammos kenyéradagokká váltak, az ünnepnapok merőkanálnyi levesekké."
Megtudjuk a túlélők elbeszéléséből, mely egyúttal rávilágít a könyv címének egyik lehetséges értelmezésére, mi is Sztálin tehene: "Akinek sikerült megszökni Szibériából, mesélik, hogy milyen ott az élet, de senki nem akar hinni nekik, ez nem lehet igaz. Az agitátorok egészen mást állítanak. Azoknak a hivatalnokoknak, akik Oroszországban jártak, szigorúan megtiltják, hogy a látottakról beszéljenek. Aki nem tartja a száját, annak nyoma vész, még akkor is, ha csak arról számolna be, hogy az ottaniaknak saját tehénfajtájuk van, amit úgy hívnak, hogy Sztálin tehene.
Sztálin tehene kecske."
Sztálin halálával, az enyhülés és az azt követő brezsnyevi pangás korszakából is van bepillantásunk a nagymama életébe: "Az Észtországban nevelt sertések egyéb részeit ugyanis moskvasse szállítják... mindig mindent a feneketlen Moszkvába visznek... moskvasse... itt semmi nem marad... Moszkvába... Moszkvába... vagy a pórnép számára hozzáférhetetlen boltokba." "A szovjet kondomokat papírzacskóban árulták. Csak néhány kopejkába került ugyan, de szárazsága miatt szinte lehetetlen volt felhúzni sérülés nélkül. Ráadásul szinte senki nem merte a gyógyszertár pultjánál megvásárolni, másutt pedig nem lehetett kapni."
S e rettenetes, az észt nemzet huszadik századi vészkorszakát jelentő hosszú-hosszú évtizedek után szimbolikus, hogy "A nagymama két hónappal a függetlenség kikiáltása után elhunyt.
Anyának már nem volt miért visszatérni oda, ahol az otthona volt."
Az első független Észtország emlékét szívükben őrző nagymamák a sztálini és a poszt-sztálini korszak végtelen évtizedein át egyre halványuló reménnyel és egyre fogyó életenergiákkal élik szovjet életük szürke hétköznapjait, lelkükben szinte reménytelenül dédelgetve a függetlenség ábrándját. Sztálin vézna teheneihez hasonlatosan végül ők is szép lassan elfogynak, életük napjai csendben leperegnek az eltitkolt és elfojtott reménykedés közepette, s mire megszületik a második független Észt Köztársaság, a szovjet évtizedek arctalanságában, szürkeségében és reménytelenségében teljesen felőrlődve maguk is sírba szállnak a Szovjetunióval egyetemben.
A nagymamák koránál azonban nem könnyebb és irigylésre távolról sem méltóbb az anyák kora. A szovjet érában szocializálódott és diplomát szerzett édesanya a finn-szovjet együttműködés keretében zajló építkezések egyikén megismerkedik leendő férjével, egy finn férfivel, s ezzel magát egy olyan zsákutcába tereli, mely a szovjet megszállást megélő nagymamák életéhez fogható csupán.
Ahogy a nagymamáknak egész életük során el kell viselniük a szovjet megszállást és az elfeledésre ítélt múlt emlékét, úgy az anyák generációjának felcsillan ugyan az esély a menekülésre e kegyetlen világból azzal, hogy férjhez mennek egy finn férfihez – a házasság és a kivándorlás azonban csak egy újabb kálvária kezdete.
Megaláztatások sora kezdődik el, elébb a szovjet állam részéről: "Minthogy a Szovjetunió meg akarja óvni állampolgárait attól a szörnyűségtől, hogy külföldi bűnözővel nemzzenek utódot, az államnak meg kell bizonyosodnia a szovjet feleségre vágyó férfiú feddhetetlenségéről." persze "Anya nem bírta az ilyesmit, ezért is hagyta el az országot, a birkák országát, a birkává vált országot." Furcsának hat, de a Finnországba történő férjhezmenetel, mint kitörési pont, odahaza sem talál egyértelműen pozitív fogadtatásra. Az otthon maradottak úgy érzik "Anya megcsalta őket, amikor egy finnhez ment férjhez." Miután sok dolgot nem vihet magával, az észt anya egyetlen bőrönddel hagyja ott hazáját, múltját, családját: "Isten veled, otthonom, népem és anyanyelvem. Isten veled, hazám. Amit magával vihetett, belefért egyetlen táskába." De aztán az is kiderül, hogy ott, a fejlett és áhított nyugaton máshogy tekintenek az észtekre, mint ahogy ők azt gondolják: "A finnek szemében az észtek valóban oroszok voltak, éspedig elég sokáig. A finn iskolások nagy része csak akkor hallott az észtekről, amikor a rokon népekről tanultak. Nem győztek aztán ámulni és bámulni, hogy Helsinkitől 85 kilométerre lakik egy nép, amelyről eddig semmit nem tudtak." Orosznak tekintik a finnek az észteket: a határ túloldalán minden és mindenki beleolvad a nagy szürkeségbe. Így lesz az anya „Finnországban Katariinából Jekatyerina”. A kapitalista finnek nem tudják, amit a szovjet elnyomásban élő észtek tudnak: "Az inkeriek nem oroszok, bár oroszul beszélnek.
Az ukrajnaiak nem oroszok, bár az észtek szerint úgy beszélnek, mint az oroszok, és a szokásaik is ugyanazok.
Az észtek nem oroszok, nem is tanulnak oroszul, csak amikor iskolába mennek." A finneknek nem csupán a testvérnépről nincs halvány fogalmuk sem, de az észt nőkről is sajátos véleményük van: „... az észt nők harisnyanadrágért árulják magukat... a Szovjetunióban mindenki jól él, ha van autója, lakása és finn szeretője...” Nehéz egzisztenciát teremteni és társadalmi elismerést szerezni még egy finn férj oldalán szovjet észt emigráns nőként, ha az ember (a nő) lépten-nyomon előítéletekkel szembesül: "Ugyan mit tudják ők, milyen észt diplomás mérnöknőnek lenni a '70-es évek végén, '80-as évek elején Finnországban?
Nincs becsülete." A nemzetiségében, nőiségében és hivatásában is egyaránt megalázott anya mi mást tehet, minthogy próbál – akár a nagymama – eltitkolva saját énjét, vágyait, reményeit és képességeit egyedül a túlélésre koncentrálni, a beolvadásra, az asszimilációra, a megadásra – elfelejteni akarván, de ugyanakkor erre képtelenül, saját gyökereit: "Anya nem beszél velem észtül, még véletlenül sem csúszik ki a száján egyetlen szó sem, bár egyébként rendesen keveri az észtet és a finnt." S a kegyetlenségek sorának az anya életében sincs vége. Egyedüli reménye talán kislánya, a regény főhőseként megjelenő finn-észt leányzó lesz, akire saját maradék reményeit vetíti ki: neki talán sikerül. De ennek feltételei vannak: „Anya azt mondta, hogy egyetemi diploma nélkül senki vagyok, még csak nem is ember. És apuci, aki ott ült mellette, még középiskolát sem végzett." Elindul a harc a finn apa és az észt anya között a finn-észt gyermekért: "Apuci ugyan néhányszor halványan utalt rá, hogy nem ártana megtanulnom főzni, mert egyszer majd együtt fog élni valakivel, de anya soha nem engedte, hogy a kávén kívül bármit is készítsek a konyhában, azt is csak elvétve, merthogy nem arra születtem, hogy kávét főzzek. [...] Ó, nem, a mi Annánkból nem lesz konyhatündér. A mi házunkban egyedül anyának szabad főznie. [...] Anna nem fog ilyen fiatalon háziasszonyt játszani. Huszonnégy évesen is túl fiatal voltam hozzá. Mindig túl fiatal voltam hozzá, hogy háziasszonykodjam. A mi Annánk senkinek nem lesz a cselédje. A mi Annánkat senki nem igázza le, a mi Annánk maga fogja meghódítani az egész világot." S hogy mindezek után az anya személyiségének megsemmisülése teljessé váljon, apuci – aki megismerkedésük óta is folyamatosan jár a Szovjetunióba különböző projektek kivitelezése ügyében – a többi szakmabeli finn férfihez hasonlóan módszeresen csalja anyát. Amit persze anyán kívül egy idő után a lány is észrevesz: "A lány azonnal rájön, hogy apuci azért viszi magával olyan lelkesen az órákig tartó ruhavásárlásokra, mert nincs kedve egyedül bóklászni és álmélkodni a nőiruha-osztályon, és nem is tudja megítélni, hogy megfelelő-e a méret, vagy hogy melyik ruha hogyan áll majd a viselőjén. Az a másik nyilván ugyanolyan formájú, mint Anna, alacsony, kicsi nő." És "Anna mindig egyetért anyával. Mert apuci az, aki hazudik." Anya és lánya (és apuci) persze együtt is járogatnak még vissza a szovjet Észtországba, rokonlátogatóba, ám a nagymama halálával, a függetlenség újbóli elnyerése után nem sokkal e látogatások végképp értelmüket vesztik: "Anya, hagyd már abba! Nem akarsz te már visszamenni.
Anya drága, anyácskám, hagyd már, hiszen finn kávét iszol te is, én is, ugye finom? Finn tévét nézel, már nem hallgatsz észt zenét, mindig hoztál magaddal Finnországba, és egyedül hallgattad a konyhában, amikor rossz kedved volt, és túlságosan hatalmadba kerített a honvágy. A kutyád csak finn tejet iszik. A könyvtárba sok új észt könyv érkezett, de nem kölcsönzöd ki őket, bár van itt minden, új észt irodalom és észtre fordított irodalom, és ki tudja, mi minden, karnyújtásnyira, a könyvtárban. Anya drága, anyácskám, te már soha nem fogsz visszamenni. Nem is akarsz elmenni Finnországból. A te néped már felfalt téged, nincs miért hazatérned.” A politikai helyzet, a szovjet megszállás saját hazája elhagyására kényszerítette, ott hagyott mindent egy jobb élet reményében, de választott új hazája és a férje és egész környezete soha nem fogadta be és nem fogadta el igazán, bármennyire is próbált finné válni. A két szék (Észtország és Finnország, választott új és otthagyott régi családja) között a földre esett észt anyának már az észt függetlenség sem hoz semmilyen megváltást. Sztálin tehenei, második felvonás. Vége.
A történet harmadik generációját képző lány történetét látjuk legközelebbről: míg a nagymamák generációjának személyei inkább a politikai események egyfajta illusztrációjaként jelennek meg, az anya személyét is jobbára kívülről látjuk, a lány szeméből, a történet igazi főhőse gondolatainak legmélyére nyílik alkalmunk látni. És azt kell mondanunk, a terhelt múlt őt sem kíméli.
A finn-észt gyermekre észt anyja úgy tekint, mint saját álmainak potenciális kiteljesedésére, egy leendő önálló, sikeres diplomás nőre, a finn apucinak persze jóval hagyományosabb elképzelései vannak saját lányát illetően: a nő igazi helye ezen elképzelés szerint a konyhában és az ágyban van. Ebből a némileg tudathasadásos állapotból nő ki Anna, a lány – aki hamarosan kénytelen-kelletlen rájön ("Nem tehetek róla, hogy az egész alsó tagozaton egyedül nekem van mellem! És még ha a génjeimben volna is, szó sincs róla, egy szó sem igaz abból, amit ti mindnyájan gondoltok! Tévedtek! Menjetek innen! Nem szabad! Hozzátok vágom ezt a követ, ha nem tágultok innen! Tényleg hozzátok vágom! Hagyjátok abba! Ne! Nem szabad... nem szabad!"), hogy nőnek lenni egy férfivilágban az érvényesülés érdekében kívánatos és vonzó külsőt igényel. Ezt tapasztalja a Finn-öböl két partján tett látogatásai során Tallinban és finnországi otthonában is: "Először a tallini kikötőben történt, tizennégy éves koromban. A taxira várakozók sorában álltam, és vártam anyát, amikor egy finn férfi közeledett felém, és én már tudtam, még mielőtt mellém ért volna, mielőtt bármit kérdezett volna, hogy mire gondol.
Ja, hogy finn?
A férfi meghökkent, elvörösödött, és odébbállt." "Életében akkor fütyülnek utána először a tősgyökeres finn kisvárosban, amikor a leopárdmintás nadrágban és ingben feszít.
Nem azért fütyülnek, mert anyja akcentussal beszél finnül, nem azért, mert importholmikat visel, nem azért, mert prostituáltnak gondolják, és nem is azért, mert azt hiszik, hogy külföldi kapcsolatai vannak. Nem azért, mert észt, vagy orosz, vagy finn, nem azért, mert nem a megfelelő nyelvet beszéli, nem a megfelelő országban él, nem a megfelelő testben. Ahogy testét a kívánt méretűre igazította, Anna a helyére kerül, belesimulva abba a testbe, ami igazán az övé, amelynek mérete tökéletes, és pontosan úgy fogadják el őt, ahogyan annak lennie kell, egyszerűen azért, mert karcsú lába és szép ívű csípője van, és ifjú keblei között árok." Finnek között szembesülnie kell azzal, amivel már anyja is szembesült: "Megértettem, persze, ha félvérűségem kiderülne, akkor csak azért akarnának engem, mert ruszki szajha vagyok, vagy ha nem akarnának, akkor azért nem, mert ruszki szajha vagyok, szaftos kis orosz pina." Rájön arra, hogy Finnországban vonzó nőnek lenni valóságos hatalom: "Minél kevesebb ruha van rajtam, annál jobban megnéznek. Annál pontosabban tudom, hogy mit néznek rajtam, és annál könnyebben vagyok önmagam, annál könnyebb rájönnöm, mit gondolnak rólam, annál kevesebb olyan dolog van, amiben nem lehetek bizonyos. Megértek minden egyes pillantást, amely mezítelen testemre irányul, minden pillanat jelentőségével tisztában vagyok, tudom, mi történik, biztonságban érzem magam a testemben, valahol ott bent, legbelül. Az a valaki van ott bent biztonságban, aki egyes szám első személyben beszél önmagáról." A tökéletes külső érdekében, mely biztonságot jelent számára, Anna bulimiás lesz. Betegségére valóságos istenként tekint. Még akkor is, ha ennek rettenetes ára van: "Ilyen hatalmas az én Uram és Teremtőm, és ennyire tetsző vagyok én az én Uramnak, akinek erős ölelésében női testem kivirágzik. Ha engedelmeskedem neki, és kellőképpen tisztelem Őt, akkor megadja mindazt, amit akarok: a számomra és az én Uram számára, valamint a világ számra tökéletes női testet. Jó női testet. Olyat, amit megkívánnak. Intelligens és irigylésre méltó női testet. Olyat, amire felfigyelnek. Amit csodálnak. Beauty hurts, baby." Finnországi kapcsolatai, egyéjszakás kalandjai azonban csupán az egyik oldalát jelentik a Finn-öbölnek és Anna finn-észt gyökereinek. A gyakori észtországi hazalátogatások vélhetőleg egy más világot tárnak elé, melyet a finnek nem értenek, nem érthetnek: talán Anna finn énje sem: "Egy 50 kilós nő nem értékesebb, mint egy 80 kilós.
Igaz, hogy a SZU-ban nem minden nő tudott a saját méretére ruhát vásárolni, de a mérethiány csupán annyi következménnyel járt, hogy senki sem képzelte, hogy az üzletekben kapható ruhák vagy általánosságban a ruhák bárkire is jók volnának, azt pedig végképp nem, hogy azok alapján meg lehetne határozni, milyen az átlagos méretű nő, vagy milyennek kell lennie. A konfekcióruhákkal nem sikerült megteremteni a női test mítoszát, mint ahogy Nyugaton tették, nem sikerült megszabni, hogy ilyen meg ilyen alakúnak kellene lennie minden nőnek, amilyen alakjuk pedig csak igen keveseknek van. A SZU-ban még próbababák sem léteztek, Észtországban ilyet egyedül a tallini Kaubamaja kirakatában lehetett látni." Anna finn énje az öböl túloldalán egy másik valósággal ütközik. Olyan világba kerül, ahol "A Pravda tehát a vécépapír szinonimája lett. Persze én sohasem használtam ilyet, én, a bájos finn lányka... Soome preili... hanem anya szatyorszámra vett papírszalvétákat, mert az igazi vécépapír is, amit esetleg kapni lehetett, durvább volt, mint a szalvéta. A szűziesen finom Soome preili a seggét is csak a legfinomabb, legfehérebb szalvétával törölhette ki. Annyira érzékeny volt a hölgyike segge.
A finn hölgyike annyira finom kis lény volt, hogy anya a kenyér héját sem engedte neki megenni, hanem levágta, mert a csomagolatlan kenyeret annyi kéz tapogatta össze a boltban - pfuj! -, annyi fejőlány próbálgatta berepedezett ujjaival, hogy elég puha-e, és minden repedezett ujjon feketéllettek a repedések és a körmök is."
Anna a két világ határán szembesül azzal, hogy az ötven kilós álomhatár lehet alsó határ is, pl. egy szibériai lágerben a túlélés érdekében, ahol a vágyott-áhított 1000 grammos kenyérfejadag maga a Kánaán: "Leeve szakácskönyve igen egyszerű: a krumplilevest krumpliból és vízből főzzük, a rántott levest lisztből és vízből, a káposztalevest vízből és káposztából. A kenyeret gyomnövények magjából, fekete ürömből és pelyvából sütjük, és porral ízesítjük. A lósóskalevest lósóskából és vízből, a csalánlevest vízből és csalánból főzzük, csalánteát csalánból és vízből, gyümölcsteát szárított bogyókból és vízből.
Leeve kolhozában kenyérből 500 gramm a napi fejadag. Néhány kolhozban csupán napi 200 gramm, úgyhogy Leeve kosztosainak jó dolguk van. Ám a hírek szerint olyan kolhozok is léteznek, ahol napi 1000 gramm kenyeret adnak! Valamennyien arra vágynak, hogy ilyen helyre kerülhessenek." Ugyanakkor gyakorló bulimiásként Anna szinte végtelen mennyiségű élelmet kebelez be és hány ki magából, célját azonban (az ideális 50 kilós testsúlyt soha át nem lépve): "Egy tipikus bulimiás azt gondolhatta volna, hogy én szerencsétlen elveszem valaki elől a helyet, pedig valójában nincs is rá szükségem, hiszen nincs semmi komoly bajom, így nem is lehet meggyógyítani. A tipikus bulimiás véresen komoly bűntudatot is érzett volna az Éhezők Napján szervezett gyűjtések alkalmával, meg akkor is, amikor a televízióban az éhínségről meg a humanitárius segítség szükségességéről volt szó, vagy amikor az öregek az ínséges időkről beszéltek. Az evészavarok sikeres leküzdéséről beszámoló történetekben mindig említést tesznek az afrikai éhező gyerekekről és a moralitásról, hiszen valamennyien moralisták.
Engem viszont az egész nem érdekelt. Az afrikai hordóhasú gyerekeket csak akkor kapcsoltam össze saját evészavaraimmal, amikor ezekben az írásokban azt olvastam, hogy az éhezőkre gondolva hogyan vádolják magukat a kollégáim. A Szovjetunió bizonytalan élelmiszer-gazdaságával kapcsolatban sem jutott soha eszembe, hogy én mennyit eszem, egészen addig, míg meg nem kérdezték tőlem, hogy emiatt mekkora bűntudatom van. Soha nem volt lelkiismeret-furdalásom a vécébe ontott sok-sok kiló kenyér és tucatnyi fánk miatt. A kéregetőknek soha nem adtam egy fillért sem. Nem voltam vétkes, nem is éreztem magam annak. Ez megint olyasmi, ami nem illett bele a diagnózisba.
Van-e valami jelentősége, hogy éppen hol vagy mikor gyötör valakit az éhség? Az mindenhol és mindenkor éhségként jelentkezik, ami minden embert ugyanolyan viselkedésre késztet, ugyanolyan tüneteket okoz, ugyanolyan szenvedéllyel esik neki a lisztnek, és eszi egyenesen a zacskóból, és ugyanúgy ropogtatja a fagyott darált húst. Az éhes ember világa mindig tányér nagyságú, mindegy, hogy milyen nemű és korú, melyik évben és melyik országban él, milyen a bőrszíne és milyen nyelven beszél."
Betegsége és a két világhoz való tartozás ráébreszti Annát: "Negyed évszázados vénség vagyok, akinek a csontjai szétmállanak, és akinek a koleszterinszintje reménytelenül magas, mint ahogy minden igazi bulimiásnak." Kénytelen elfogadni magát. Azt, hogy nő, hogy apja finn, anyja észt, hogy kettejük gyökerei merőben mások, hogy ő maga kicsoda: "Az utat megtettem. Megérkeztem. Otthon vagyok. Ugyanazt az embert szeretem, akivel szeretkezni is tudok és beszélgetni is. És ez a legtöbb, amire képes vagyok, tiszta bulimarexia, váltakozó időszakok nélkül.
Csipkefinom testem a fekete lepedők között hever, hogy a következő napon újra képes legyen fogyni. Alkalmazkodni kell, túl kell élni, élni kell. 50 kiló a túlélés. Az orvosom szerint biológiai csoda vagyok. Hormonműködésem kiegyensúlyozott. Gyerekem is lehet. Ez vicc. Kész röhej."
A könyv elolvasása után talán nem véletlenül az az érzésünk, hogy a Sztálin tehenei harmadik fejezetére ezzel a felismeréssel kerül igazán pont.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése