Európa Könyvkiadó, Budapest 2009
260 oldal
Van egy afrikai mondás: „Ó, halacska, aranyhalacska, vigyázz nagyon magadra! Mert e világban annyi hurkot s hálót vetnek ki rád." Ez a mottója a Nobel-díjas francia író regényének, s hősnője, Laila sorsának. Laila neve azt jelenti: Éjszaka. Nomen est ómen. Laila élete sokáig az éjjel, a sötétség jegyében zajlik. Attól a naptól fogva, hogy hatéves korában Marokkóban elrabolják és eladják egy öreg zsidó asszonynak, Laila Aszmának, aki egyszerre úrnője és nagyanyja lesz a kislánynak. Amikor Laila Aszma meghal, kitárul a mellahi ház kapuja, és a tizenhárom éves Laila kilép a nagyvilágba, hogy hosszú-hosszú útra induljon térben és időben. Vándorútja főbb állomásai: Madame Dzsamíla, az angyalcsináló és a hat „hercegnő", valójában prostituált fonduk-béli háza, egy városszéli nyomortelep, majd illegális bevándorlóként az „álmok városa", a valóságban szürke, könyörtelen Párizs egy nyomorúságos hónapos szobája, aztán egy leszbikus orvosnő elegáns villája, egy föld alatti, napfény nélküli garázslakás, a nizzai cigánytábor, végül a nagy lehetőségek hazája, Amerika. Lailának több kontinenst, sok várost kell megjárnia, számtalan megpróbáltatást kiállnia, akadályt legyőznie, hogy végül el- és visszajusson önmagáig, hogy kiderítse, ki ő és honnan jött. Le Clézio a mágikus realizmus eszközeivel ábrázolja ezt a XX. század végi, egyszerre modern és romantikus történetet, ahol álom és valóság keveredik egymással, ahol jó és rossz emberek, jóságos és gonosz szellemek küzdenek a hősnő testéért és lelkéért, ahol mindennek színe, szaga, hangja, tapintható formája van, ahol minden csupa fény, mozgás, zene. Ám le Clézio regénye mese- és álomszerűsége dacára is keserű, könyörtelen látlelet a századvég társadalmáról, hol kifinomultan, hol brutálisan romlott világunkról, a modern „érzelmek iskolájáról", amelyet a létbe kivetett hősnőnek akarva-akaratlan ki kell járnia, hogy önmagát megtalálva megtalálhasson másokat is.
http://www.libri.hu/konyv/aranyhalacska.html
---------------
"Hat- vagy hétéves koromban elraboltak."
"Ezért nem tudom az igazi nevemet, amit anyámtól kaptam születésemkor, meg az apám nevét sem, s azt sem, hol születtem."
"Később megsüketültem a fél fülemre. Ez akkor történt, amikor egyszer az utcán játszottam, a ház előtt. Elütött egy teherautó, s eltört egy csont a bal fülemben."
"Asszonyomnak sem a Lalla Aszma volt az igazi neve. Igazából Azzemának hívták, és spanyol zsidó volt. Amikor a világ túlsó felén kitört a háború a zsidók és az arabok között, ő volt az egyetlen, aki nem menekült el Mellahból. Elbarikádozta magát a nagy kék kapu mögé, s nem volt hajlandó elhagyni a házat. Azon az éjszakán, amikor megérkeztem, az ő élete is egészen megváltozott. [...]
Ő azt szerette a legjobban, ha 'tanító néni'-nek hívom, mert ő tanított meg franciául és spanyolul írni-olvasni, fejben számolni, s még egy kis mértanra is oktatott, meg a két vallás alaptételeire: az egyik az ő vallása volt, amelyben Istennek nincs neve, a másik az enyém, amelyben Istent Allahnak hívják. Felolvasott nekem a szent könyvekből, és megtanította, mi az, amit nem szabad csinálni, például evés közben fújni az ételt, megfordítani a kenyeret, vagy a jobb kezünkkel törölni ki a fenekünket. És hogy mindig igazat kell mondani, s mindennap tetőtől talpig lemosakodni."
"Szerettem a lapos tetőn teregetni. Láttam föntről az utcát, a szomszéd házak tetejét, a járókelőket odalent, az autókat és két fal között még a nagy kék folyóból is egy darabot. Odaföntről a zajok nem tűntek olyan félelmetesnek. Úgy éreztem, biztonságban vagyok."
"Lalla Aszma fia ritkábban jött. Abelnek hívták. Nagydarab ember volt, s mindig szép, szürke öltönyt viselt. [...]
Mindig féltem Abeltől. Amikor kicsi voltam, a kárpit mögé bújtam, ha megérkezett. 'Micsoda vadóc!', mondta ilyenkor nevetve. Amikor nagyobb lettem, még jobban féltem tőle. Olyan furcsán nézett rám mindig, mintha a tulajdona lennék."
"És elismételte azt az arab közmondást, amit mindig némi ünnepélyességgel idézett, s mintha mindannyiszor keresnie kellett volna a francia szavakat, hogy a lehető leghívebben tolmácsolhassa a bölcsességet:
- Az egészség korona az egészségesek fején, amelyet csak a betegek látnak."
"Tizenegy-tizenkét éves lehettem, amikor Zohra kivételesen elvitte otthonról az anyósát, talán orvoshoz vagy bevásárolni. Nem vettem észre, hogy Abel bejött a házba, előbb bent kereshetett, és végül az udvar végében lévő kis helyiségben talált rám, ahol az árnyékszék és a mosókonyha volt.
Hatalmas termetével eltorlaszolta az ajtót, nem menekülhettem. De a rémülettől amúgy sem tudtam volna megmozdulni. Elindult felém. Mozdulatai idegesnek és durvának tűntek. Talán mondott is valamit, de én a bal fülemet fordítottam felé, hogy ne halljam. Testes volt, széles vállú, magas homloka csillogott a fényben. Leguggolt előttem, benyúlt a ruhám alá, tapogatta a combomat, a nemi szervemet, keze durva volt a cementtől. Úgy éreztem, mintha két száraz, hideg állat bújt volna a ruhám alá. Annyira féltem, hogy a szívem a torkomban dobogott. Hirtelen minden eszembe jutott: a fehér utca, a zsák, a fejemre mért ütés. Azután itt volt ez a két kéz, amely az altestemet tapogatta, nyomogatta, fájdalmat okozva. Nem tudom, hogy történt. Talán az ijedtségtől vizeltem be, mint egy kutya. Ő elkapta a kezét, nekem meg sikerült mögé kerülnöm, s azután eliszkoltam, mint valami kis állat."
"Az egész felső szintet különös nők lakták. [...]
A nők körém gyűltek. Hangosan beszéltek és nevetgéltek. Cigarettájuk füstje édeskés illatától émelygés fogott el.
A hajamat simogatták s tapogatták, mintha sose láttak volna még hasonlót. Egyikük, egy egészen fiatal nő, akinek hosszú, finom keze volt, s a keblét elborították az ékszerek, kis copfocskát font a fejem búbjain, s piros szalagot kötött a hajamba. Moccanni sem mertem."
"Így hagytam el a mellahi házat. Semmim sem volt, egy fityingem sem, mezítláb voltam, egy ócska ruhában, és még a Hilal törzs félholdját mintázó fülbevalót sem kaptam meg, amit pedig nekem ígért a halálos ágyán Lalla Aszma. Kifosztottnak éreztem magam, mint amilyen akkor voltam, amikor a gyermekrablók eladtak Lalla Aszmának."
"A founduk egészen más világ volt, mint az, amelyet addig megismertem."
"Az emeleten azok a fiatal, elegáns, szép nők laktak, akiket már első alkalommal is láttam, s naivitásomban hercegnőknek hittem. [...]
Belestem az egyik résen, s megpillantottam az egyik hercegnőt. Egy nagy ágyon feküdt. Egy pillanattal később már a részleteket is ki tudtam venni. Meztelenül hevert a lepedőn, arcát eltakarta a haja, s meglepetten láttam, hogy milyen fehér a hasa, s hogy a szeméremdombja le van borotválva. Sose láttam még ilyet."
"Így léptem be az angyalcsináló Madame Dzsamíla és hat hercegnője életébe."
"Még ma is nehezen hiszem el, hogy a hercegnők nem hercegnők voltak. Nagyon jól mulattam velük."
"Titokban én is ittam egy kis bort, a Mercedes sofőrje a saját poharából itatott: nagyon édes, cukros bor volt; égette a torkomat. A sofőr franciául beszélt hozzám, nehézkesen, vontatottan, némi akcentussal. Olyan fáradt voltam, hogy elaludtam egy padon, az ablak közelében.
Az autóban ébredtem fel. Egyedül voltam a hátsó ülésen. A sofőr hajolt fölém, az étterem fényei megvilágították göndör haját. Nem értettem meg mindjárt, miről van szó, de amikor a ruhám alá nyúlt, azonnal fölébredtem."
"Egyáltalán nem féltem a haláltól. Láttam Lalla Aszmát horkolva, hörögve a kőpadlón feküdni, s úgy gondoltam, hogy a halál csupán mély álom. Ebben a temetőben sem a halottak voltak félelmetesek.
Egy nap megjelent egy tekintélyes külsejű, fehér szakállas öregúr. Már régóta figyelhetett, s mereven állt egy sír mellett, mintha a halottjait jött volna meglátogatni. Amikor ránéztem, benyúlt a nadrágjába, s előhúzta a nemi szervét, amelyhez fényes, lilás makk tartozott, olyan, mint egy padlizsán. Azt hitte talán, hogy megijedek, és kiáltozva elmenekülök. De én a founduk-ban naponta láttam meztelen férfiakat, s hallottam, amint a hercegnők tréfásan emlegetik a fütykösüket, melyeket többnyire kicsinek találtak.
Így csak egy kavicsot vágtam az öreghez, azután elrejtőztem a sírok között, ő meg szitkozódva, botladozva próbált utolérni.
- Kis boszorkány!
- Vén disznó!
Ezen a napon döbbentem rá, hogy nem szabad a látszat után ítélni, s hogy egy fehér ruhás, ápolt szakállú idős úrról is kiderülhet, hogy valójában egy vén disznó."
"Arra sem maradt időm, hogy kiáltsak, hogy segítséget hívjak. Karon ragadtak, fölemeltek, s bedobtak egy rácsos ablakú, kék kisteherautóba. Mintha elölről kezdődött volna minden - megdermedtem a félelemtől. Ismét láttam a fehér utcát s a kék eget, azután mindkettőt elnyelte a sötétség. Összekuporodtam a teherautóban, térdem a mellemhez szorult, kezemet a fülemre tapasztottam, behunytam a szemem: ismét elnyelt a nagy, fekete zsák."
"Delahaye úr kijelentette, hogy nagyon értelmes vagyok, s tehetségem van a fényképezéshez. [...] Én meg csak néztem ezt a finom, előkelő teremtést, s igyekeztem kitörölni emlékezetemből a műterem falán lógó szögekkel kivert, fekete bőrdarabot. Azt mondogattam magamban, hogy az ágyékkötőnek nincs semmi jelentősége, nyilván megfeledkeztek róla, s csak úgy ott maradt, mint egy szögre akasztott kalap."
"...azt ismételgette: 'Gyönyörű! Gyönyörű vagy!' Időnként mögém lépett, még egy gombot kigombolt, lejjebb csúsztatta a ruhát a vállamon. De közben alig ért hozzám, csak a leheletét éreztem a tarkómon."
"Egyszerűen csak nem mentem Delahaye-ékhoz. Azt hiszem, ezen a napon határoztam el, hogy megszököm, elmegyek a világ végére, s nem jövök vissza soha többé. Ekkoriban történt az is, hogy Zohra a fejébe vette, férjhez ad."
"A könyvtárban ismerkedtem meg Rusdi úrral, aki franciatanár volt egy gimnáziumban. [...] Semmit sem kérdezett ugyan, de azt hiszem, feltűnt neki, mennyi könyvet olvasok. Tőle kaptam először útbaigazítást, ő mondta meg, mit olvassak s milyen sorrendben, ő hívta fel a figyelmemet az olyan nagy írókra, amilyen Voltaire vagy Diderot, és a modernekre is, például Colette-re, valamint Rimbaud költészetére, amit ugyan nem értettem, de szépnek találtam. Rusdi úr szegény volt, de elegáns, jól vasalt gesztenyebarna öltönyt viselt, fehér inget és sötétkék nyakkendőt."
"Az amerikai kulturális központban első látásra megtetszettem a dús keblű, fekete titkárnőnek. Amikor beléptem az irodájába, felkiáltott:
- Uramisten, de szép haja van!"
"Rusdi úr figyelemmel kísérte életem újabb fejleményeit. [...] Amikor beszámoltam neki Schön úr különös viselkedéséről, vállat vont:
- Szerelmes magába, ennyi az egész. - Figyelmesen nézett rám, majd kissé szigorúan megkérdezte: - Hát maga, kisasszony? Maga is szerelmes belé?
Elnevettem magam.
- Magának kell dönteni - összegezte a problémát Rusdi úr. - Fiatal, maga előtt az egész élet.
Aztán azt tanácsolta, olvassam el Italo Svevotól a Zeno tudatá-t. 'Aki ezt a könyvet nem olvasta, semmit sem olvasott', tette hozzá rejtélyesen."
"Egyszer, csak hogy ugrassam, azt mondtam neki:
- Azt hiszem, mégiscsak hozzámegyek Schön úrhoz.
Közlésem lesújtotta.
- Nem tanácsolom.
Hízelgett a dolog a hiúságomnak. Biztosra vettem, hogy Rusdi úr szerelmes belém, s jót mulattam, amikor láttam, hogy elváltozott az arca, amikor a házasságomat emlegettem."
"Schön úr hirtelen lehajolt, és megcsókolta a nyakamat, de csak finoman, alig érintve a bőröm. [...]
Hihetetlennek tűnt, hogy egy ilyen nagy ember, ilyen fontos személyiség, a düsseldorfi egyetem némettanára megcsókolja egy kis fekete lány nyakát, aki ráadásul a Tabriké telepről jött."
"A sofőr kiszállt, s rám mutatva megkérdezte Húrijától:
- Nagykorú?
- Nem látod, micsoda melle van? Vak vagy talán? - kérdezett vissza Húrija.
Azt hiszem, a sofőrt a bőrszínem tette gyanakvóvá. Szudáninak vagy szenegálinak nézhetett."
"Minthogy a sofőr nem indult el azonnal, Húrija rámordult:
- Mire vársz, coño?
A sofőr morgott valamit, félig spanyolul, félig arabul.
- A melillaiak mind ilyenek - súgta nekem Húrija."
"Húrija nem attól ijedt meg, hogy én talán elveszem. Amikor felébredt, s egyedül találta magát a fülkében, saját maga miatt rémült meg. Ő érezte volna magát elveszettnek nélkülem. Az ülésen szorosan magamhoz öleltem, hogy megnyugtassam.
- Már Franciaországban vagy, nincs mitől félned. Itt senki sem találhat meg."
"Párizs kezdetben csodálatosnak tűnt. Állandóan az utcákat jártam."
"De nem bámészkodhattam sokáig büntetlenül. Sok férfi, akit szemügyre vettem, a nyomomba eredt. Azt hitték, prostituált vagyok, egy kis emigráns a külvárosból, aki a városközpontban szeretne némi pénzt keresni."
"Egy idő múlva már azonnal éreztem, ha egy férfi a nyomomba szegődött. Értettem a módját, miként rázhatom le őket. De néha nők is követtek. Ők sokkal dörzsöltebbek voltak, mint a férfiak. Úgy rendezték, hogy olyan helyen támadjanak le, ahonnét nem tudok elmenekülni, zsákutcaszerű aluljárókban, áruházak mozgólépcsőjén vagy egy metrószerelvényben. Tőlük féltem. Hatalmas termetű, fehér bőrű nők voltak, nagy, fekete konttyal, bőrkabátban, csizmában. Furcsa, rekedt hangon beszéltek. Velük nem mertem gorombáskodni."
"Egyik nap egy kávéház toalettjében nagyon megrémültem. Nagy, alagsori helyiség volt, elég fényűző, tükörrel s körben lámpákkal. Épp kezet mostam és szokásom szerint a hajamat is benedvesítettem egy kissé a homlokomnál, hogy lesimíthassam rakoncátlan tincseimet, amikor mellém állt egy nő. Elég fiatal volt, kövér, nagy orrú, szőke konttyal, s az arcán kis vágások látszottak. Sminkelni kezdte magát, én meg egyszer-kétszer futólag rápillantottam a tükörben, s megállapítottam, hogy a szeme zöldeskék. Kis ecsettel feketére festette a szempilláját.
És hirtelen iszonyú haragra gerjedt. Mintha Zohrát hallottam volna, amint furcsa, fémesen csengő, gonosz hangon kiabálni kezdett:
- Mit bámulsz? Minek nézel engem?
Felé fordítottam a fejem. Nem értettem, mi baja van.
- Felelj, kis kurva! Mit bámulsz?"
"Fromaigeat doktornő azonban egészen más volt, mint amit vártam. Kicsi, eleven, barna nő, a szeme huncutul csillogott, s igen furcsán öltözött: khakiszínű, bő szárú pantallót viselt, s hozzá hosszú, kék, egyenruhára emlékeztető köpenyféleséget. Amint beléptünk, megcsókolt.
- Bűbájos ez a kislány! - lelkendezett.
Teával és süteménnyel kínált, képtelen volt egy helyben maradni, úgy ugrándozott ide-oda a lakásban, mint egy veréb.
- Laila, szeretném, ha gondomat viselnéd! Nincs gyerekem, te leszel a kislányom, és neked kell majd rendben tartanod a házat."
"Ráeszméltem, hogy engem az emberek gyermekkorom óta folyton csapdába ejtettek. Lépre csaltak. A ragaszkodásuk, a gyöngeségük volt a kelepce."
"Előfordult, hogy a doktornő ébresztett fel. Széthúzta a függönyt, és a napfény behatolt a szemhéjam alá. Az ablakon át láttam a vöröslő vadszőlőt. Hallottam a madarak csiripelését. Összegömbölyödve feküdtem az ágyban, hogy késleltessem a felkelés pillanatát, s asszonyom ilyenkor leült az ágy szélére, lágyan simogatta tenyerével az arcomat, mint egy kiscicát. A hangja is simogatott."
"'Szóval te vagy a legújabb?' 'A legújabb micsoda', kérdeztem hebegve. Továbbra is rám szegezte fakó, hideg szemét: 'Az új babácska.'"
"A nyaka köré fontam a karom.
- Ha híres bokszoló leszel, te is vehetsz magadnak ilyen házat.
Elgondolkodott.
- Ha így lesz, elveszlek feleségül.
Olyan komoly arccal jelentette ezt ki, hogy elnevettem magam.
- Ne beszélj hülyeségeket! Ha híres bokszoló leszel, eszedbe sem jutok többé, hanem egy szép, szőke babát fogsz feleségül venni!
Nono szemrehányóan nézett rám.
- Hogy mondhatsz ilyet? Én téged veszlek feleségül."
"Semmi sem történ akkor köztünk, csak aludtam mellette. Nono mozdulatlanul feküdt. Körém fonta a karját, lehelete csiklandozta a nyakamat. Egyik este, nagyon gyöngéden, szeretkezett is velem. Utána szabadkozott, és megkérdezte: 'Nem fájt?' Ő volt nekem az első, mégsem okozott meglepetést. Mintha mindig is ismertem volna ezt az aktust."
"Fiatalok voltunk. Se pénzünk, se jövőnk. Füvet szívtunk. És eközben a miénk volt a tető, a vöröslő ég, a város zaja és a hasis."
"Egyik vasárnap este esett az eső, s ő elvitt a Porte Dorée-hoz, az Afrikai Művészet Múzeumába.
Azt hiszem, életemben először jártam múzeumban.
Odabent Hakímot elragadta a lelkesedés, egészen magánkívül volt. Sose láttam még ilyennek. Kézen fogott: 'Nézd ezeket a maszkokat!' Rekedten, fojtott hangon beszélt. 'Nézd, Laila, mi mindent összelopkodtak! A szobrocskákat, a maszkokat, s velük együtt az afrikaiak lelkét is, és bezárták ezek közé a falak közé, mintha csak valami mütyürkék, gyermekjátékok, silány utánzatok volnának, amilyeneket a Tolbiacon árulnak.' [...] "Ezek a mi csontjaink, a mi fogaink, látod, ezek a mi testünk részei, a színük is olyan, mint a mi testünké, s úgy ragyognak az éjszakában, mint a szentjánosbogarak.' Talán Hakím is bolond volt. Mégis beleborzongtam abba,amit mondott: mély volt, mint minden, ami igaz."
"- És mi a legfontosabb, el-Hádzs?
- Hogy Isten számára a legjelentéktelenebb ember is drága."
"- Milyen fiatal vagy, Laila - mondta lassan, vontatottan. - Majd felfedezed a világot, s meg fogod látni, mennyi szépséget rejt: messzire mész majd, hogy mindet fölfedezd.
Olyan volt, mintha megáldott volna. Mélységes tisztelet és szeretet ébredt bennem iránta.
Már éjszaka volt, amikor kijöttünk a házból, s egyszer csak megpillantottam - életemben először - egy cigánytábort: az autópálya útjai között vertek tanyát, olyanok voltak, mint hajótöröttek egy szigeten."
"Azután azt akarta, hogy menjek fel a szobájába. Azt mondta, megmutatja a könyveit. Nem akartam összeveszni vele. Tudtam, hogy le szeretne feküdni velem, s ahhoz valahogy nem volt kedvem. Szerettem volna, ha barátok maradunk, továbbra is együtt járunk el-Hádzshoz, s hallgatjuk, amint a Prófétáról beszél.
Tudom, hogy Hakím dühös volt rám emiatt."
"- Tulajdonképpen te is azt vallod, amit a nagyapád - mondtam neki egyszer -, vagyis, hogy a Korán-ban minden benne van.
Azt hittem, dühbe gurul, ő azonban rövid gondolkodás után kijelentette:
- Igen, ez az igazság. Ahhoz fogható költészetet senki sem produkálhat, és igazán rémes tudni, hogy ezer évvel ezelőtt már mindent elmondtak, vagyis jobbat már nem lehet írni.
- De rosszabbat azért ég írhatunk, nem?"
"Simone magas volt, a bőre ébenfekete, arca hosszúkás, szeme mandulavágású, piros turbánt viselt és sötétpiros, hosszú ruhát. Olyan volt, mint egy egyiptomi lány. Nono így mutatta be: 'Ő Simone, Haitiból jött.' A hangja mély volt, forró és remegő, s én úgy éreztem, mintha lényem legmélyére hatolna. Kreol és afrikai keverék nyelven énekelt a szigetlakók utolsó útjáról, amikor is, már holtan, visszatérnek hazájukba a tengeren. Éneklés közben csaknem mozdulatlanul állt, azután hirtelen forogni kezdett, himbálta a csípőjét, s hosszú szoknyája szétterült. Olyan szép volt, hogy a lélegzetem is elakadt, amíg néztem.
Egyik este megszólított. [...] Hosszan nézett rám, majd elmosolyodott, azt hiszem, megrendítette a történetem. Megszorította a kezem. A keze széles volt, meleg és erős.
- Olyan vagy, mint én, Laila. Nem tudjuk, kik vagyunk. Még a testünk sem a mienk."
"Azért játszott bal kézzel, hogy közben a jobbik fülembe énekelhessen. Én nem szóltam neki, de magától is kitalálta, hogy fél fülemre süket vagyok. Elképesztő ötlet volt tőle, hogy zenélni tanítson, mintha azt is kitalálta volna, hogy mindig is erre vágytam, hogy ez az életem értelme."
"A szegénységről mesélt. 'A haitiek a legkeményebb arcú emberek a világon.' 'Néger a négernek árulója.' 'Ha éhesek vagyunk, tekintetünk befelé fordul.'"
"Addig tartott mindez, amíg a gyertyák csonkig égtek."
"Hirtelen úgy éreztem, magam sem tudom, miért, hogy nem látom többé. Nem volt saját akarata, ezért maradt rabszolga. Ha csak egyszer az életben dönteni mer, többé sem Martialtól, sem az egyedülléttől nem félt volna, s nem kényszerül rá, hogy tűrje a barátja durvaságát és komiszságát. Szabad lehetett volna."
"Arra gondoltam, hogy kis hal vagyok én ezeknek az erős, egyenruhás, bilinccsel és automata pisztollyal felfegyverzett embereknek. De talán ők úgy vélték, hogy az életben mindennek jelentősége van. Vannak emberek, akik ezt hiszik.
Végre megérkezett a főnök, és elkezdődött a kihallgatás. Közel hajolt hozzám, s az arcomba ordított:
- Neve?
- Laila.
- Nagykorú?
- Nem tudom. Igen. Nem. Talán.
- Hol élnek a szülei?
- Afrikában.
Itt kezdődött a baj."
"A bőrfejűeket messziről felismertem. [...] De azt a férfit nem vettem észre."
"Rájöttem, hogy nem Martial, Abel, Zohra vagy Delahaye úr veszélyes, hanem az áldozataik, mert belenyugszanak abba, hogy áldozatok.
Rájöttem, hogy ha az embereknek választaniuk kell közted és a saját boldogulásuk közt, nem téged választanak."
"Juanico, Malko és Georg a szemétben kutatott, s a zsákmányt hozzám cipelte. Törött székeket, horpadt edényeket, lyukas vánkosokat, szöggel teli deszkákat, de ruhákat, cipőket, játékokat és könyveket is. Juanico főleg könyveket hozott. Nem nézte meg a címüket. Lerakta őket mellém, a helyiség bejárata melletti falra, és már futott is vissza egy újabb csilléhez.
[...]
Összevissza olvastam mindent: itt, a szeméttelep poklában mintha megváltozott volna a szavak értéke. Erősebbek lettek, s hosszabban visszhangoztak. [...] ... s egy-egy mondatot, amely a szemünkbe szökik, többé nem felejtünk el soha. Például ezt:
'Miért van, hogy egy nap mindent ott hagyunk s útra kelünk?'"
"Aztán megismertem Sarát. Véletlenül fedeztem fel, a Sétányon levő Concorde Hotel bárjában."
"Nem féltem. Sosem tudtak megijeszteni az olyan emberek, amilyen Dany és Hugues: a gyerekeket láttam bennük, a szemtelen, suta, gyönge kisfiút, akik nemrég voltak.
Dany épp húszéves volt, az öccse meg tizennyolc, mint én."
"Filozófiából ebben az évben az ember s a szabadság volt a téma, vagy valami ilyesmi, s én húsz oldalt írtam egyvégtében, lázasan, hol Frantz Fanont, hol Lenint idézve, utóbbitól ezt a mondatot: 'Ha megszűnik a földön embernek ember által való kizsákmányolása, nem lesznek sem földbirtokosok, sem gyárosok, nem lesznek egyik oldalon túltáplált, a másikon éhező emberek, vagyis amikor már mindez lehetetlen lesz, akkor és csakis akkor az államgépezetet kidobhatjuk az ócskavasak közé.'
Hát így buktam meg."
"- Hol van Nono? - kérdeztem.
Elismételtette a nevet. Azután bekiabált az edzőterembe:
- Ismertek valami Nonót?"
"Egyszerre nagyon magányosnak éreztem magam. Mintha hirtelen megértettem volna, hogy a távozásom valódi lesz, hiszen akik hozzám tartoztak, már mind korábban elmentek."
"Fullasztó volt a nyár Bostonban."
"Sara szívesen mutogatott engem a barátainak. [...] Büszke volt rám, azt mondta, igazi afrikai lány vagyok, nincs itt senki hozzám fogható. Minden barátjának elmondta: Marima Afrikából jött. Amire az emberek álmélkodtak: á! ó!, és ostoba kérdéseket tettek fel, mint például: 'És miféle nyelven beszélnek ott?' Amire én azt válaszoltam: 'Ott? Ott egyáltalán nem beszélnek az emberek.'"
"Jup nem volt valami erős, de az alkohol megsokszorozhatta az erejét, mert egyszerűen felkapott és elindult velem a szoba felé. Én üvölteni kezdtem, s ököllel ütöttem. [...] Megfogta a kezem, és megkeményedett nemi szervére tette. Azt akarta, hogy a kezemmel elégítsem ki, különben beteg lesz. Igen, ha jól értettem, azt mondta, hogy ha ilyen állapotban otthagyom, megbetegszik. Én erre azt üvöltöttem: 'Asshole!', meg hogy menjen a fenébe, és elrohantam."
"Már semmitől sem féltem. Képes voltam szembeszállni a világgal."
"Kis idő múlva a zongorista megbetegedett, s én helyettesítettem. Most jó hasznát vettem mindannak, amit Simone-tól és Sarától tanultam."
"Ezek után belekóstoltam egy kicsit a züllésbe. Már az is elég volt, hogy osztoznom kellett Jeanon Angelinával. Ráadásul elkezdtem járni Belával is, egy magas, sovány ecuadori fiúval, akinek olyan hosszú haja volt, mint az indiánoknak a filmeken, és a bal fülében egy kis gyémántot viselt."
"A Señornak köszönhetően volt társadalombiztosítási számom és jogosítványom is. Egyik este, anélkül hogy előzőleg szólt volna nekem, meghívta a bárba Leroy urat, hogy hallgasson meg. Amikor befejeztem a számot, Leroy úr a névjegykártyáján találkát adott másnapra. Egyedül mentem a lemezstúdióba, nem szóltam sem Belának, sem Jeannak, sem senki másnak."
"Játszottam, s most nem féltem semmitől. Már tudtam, ki vagyok. Még a bal fülem mögötti kis eltört csontnak sem volt jelentősége. És a fekete zsák, a fehér utca és a madár baljós, rekedt rikácsolása sem számított többé. Sem Zohra, sem Abel, sem Madame Delahaye, sem Jup - senki, aki eddig leselkedett rám, üldözött, s megpróbált csapdába csalni."
"'Semmi baj, csak egy nátha, majd elmúlik', mondta Bela. De nem múlt el. Nem nátha volt, hanem agyhártyagyulladás."
"Most hallottam a zenét, de nem a fülemmel, hanem egész testemmel, olyan volt, mint egy borzongás, amely a bőröm alá bújt, s fájón megérintette az idegeimet, a csontjaimat. A hallhatatlan hangok felfutottak az ujjaimon, elkeveredtek a véremmel, a lélegzetemmel, az arcomon és a hátamon csorgó izzadsággal."
"Hazafelé tartok, új névvel, új külsővel.
Régóta vártam ezt a pillanatot: olyan, mint valami elégtétel. Talán, ha öntudatlanul is, de azért tettem mindent, amit tettem, hogy ez a pillanat elkövetkezhessék."
"A fülem ugyan sokkal jobb, amióta hazatértem, de elég-e a megértéshez, ha a hangokat halljuk, s tisztában vagyunk a szavak jelentésével?"
-------------------
A közkeletű vicc szerint az Egyesült Államokban (és a világon) csak akkor jön el az igazi demokrácia, amikor az elnök egy leszbikus, muzulmán, színes bőrű és valamely testi fogyatékossággal megáldott nő lesz (siket, vak stb.).
Le Clézio főhőse erősen közelít a fent megfogalmazott és megkívánt elváráshoz, igaz, nem lesz belőle amerikai elnök. A fekete, valamely marokkói hegyi törzsből származó kislányt, a történet főszereplőjét rögtön a könyv elején ismeretlenek elrabolják s eladják egy másik családnak – így kezdődik az a hányattatott életút, melynek bemutatására a Nobel-díjas francia író regénye vállalkozik.
Az elrabolt kislány új családjában új nevet is kap, Laila pedig hamarosan szembesülni kénytelen a zord külvilággal. Afféle modern, fekete Justine-ként, de Sade márki halhatatlan főhősnőjeként lépten-nyomon azzal szembesül, hogy kezdve új otthonának férfi tagjától, későbbi vándorlásai során mindenhol és mindenki (legyen az férfi vagy nő) leginkább csak egyet lát benne: egy egzotikus, gyönyörű, fiatal lányt, akit megpróbálnak kizsákmányolni, megerőszakolni, szexuális tárgyként használni. S itt a dolgok még messze nem érnek véget: Laila előbb kiskorában elveszti fél fülére a hallását, majd hiába tanul meg ifjúsága során több nyelvet (arab, francia, spanyol, angol), utazásai és vándorlásai során (Marokkó, Spanyolországon át Franciaország, Egyesült Államok majd ismét Marokkó) hiába jön rá, hogy irtózatos zenei tehetsége van (és hiába jönnek rá erre mások is), láthatólag semmi más nem érdekli igazán az őt körülvevő, tipikusan férfi világot (bár ez sem kizárólagos, gondoljunk csak a leszbikus doktornővel folytatott kalandra), mint Laila magával ragadó testi szépsége.
Valódi, modern pikareszk regény ez: Laila, a fekete Justine kalandjai, megpróbáltatásai szinte vég nélkül, újra és újra csak az ő női teste körül folynak – s főleg úgy nehéz egy ilyen életet élni, hogy közben az ember lánya maga alapvetően igen jámbor és naiv. Laila egy kuplerájban is lakik kislányként, ahol a bentlakó lányokat ártatlanságában hercegnőknek véli: "Az emeleten azok a fiatal, elegáns, szép nők laktak, akiket már első alkalommal is láttam, s naivitásomban hercegnőknek hittem. [...]
Belestem az egyik résen, s megpillantottam az egyik hercegnőt. Egy nagy ágyon feküdt. Egy pillanattal később már a részleteket is ki tudtam venni. Meztelenül hevert a lepedőn, arcát eltakarta a haja, s meglepetten láttam, hogy milyen fehér a hasa, s hogy a szeméremdombja le van borotválva. Sose láttam még ilyet." Laila később, immáron fiatal, felnőtt nőként visszaemlékezve erre a korszakára, úgy nyilatkozik: "Még ma is nehezen hiszem el, hogy a hercegnők nem hercegnők voltak. Nagyon jól mulattam velük."
Végül az egyik ’hercegnővel’ elszöknek Marokkóból, Spanyolországon át Párizsba szöknek – az élet tanulóiskolájában itt Laila olyan újabb pikareszk kalandokat él meg, melyek viszont apránként immunissá teszik az őt érő megpróbáltatásokra. Érdekességként első önkéntes szexuális viszonya egy vele hasonló cipőben járó színes bőrű bokszolópalántával, Nonóval zajlik, akit az őt körülvevő fehér társadalom ugyanúgy kihasznál, mint Lailát; s amikor nincs már rá szükség, eldob és örökre elfelejt. A zenével való megismerkedés hozza meg Lailának a viszonylagos sikert, az elismertséget, amikor már környezete nem a testét, női mivoltát látja legfőbb értékének, hanem zenei tehetségét. "Játszottam, s most nem féltem semmitől. Már tudtam, ki vagyok. Még a bal fülem mögötti kis eltört csontnak sem volt jelentősége. És a fekete zsák, a fehér utca és a madár baljós, rekedt rikácsolása sem számított többé. Sem Zohra, sem Abel, sem Madame Delahaye, sem Jup - senki, aki eddig leselkedett rám, üldözött, s megpróbált csapdába csalni."
Mire azonban idáig eljut (háta mögött egy agyhártyagyulladással), Laila szép lassan besokall az őt körülvevő világtól (mely lemezszerződést ígér neki – a szórakoztatóipar részéről fenyegető kizsákmányolás kezdete talán?), s elszökik innen is, vissza Marokkóba, hogy megkeresse azt a helyet, ahonnan tizenöt évvel azelőtt elraboltak egy kislányt. Társául szegődik a talán egyetlen ember, aki nem prédaként tekint rá: „Talán ő volt a rossz szellem. […] …annyit kellett várnom rá, s […] olyan sokat várt tőlem.” Megtalálva gyökereit Marokkóban, helyükre kerülnek a dolgok: „Jean holnap érkezik, megkaptam a táviratát a casai szállodában. Most már szabad vagyok, kezdődhet minden. Mint egyik híres-nevezetes ősöm (még egy ős!), Bilál, a rabszolga, akit a Próféta felszabadított és a világba vetett, én is kiléphetek a család, a gyermekkor világából, s beléphetek a szerelem világába.”
Gyönyörű történet egy halmozottan hátrányos helyzetű, rendkívül szép és ugyanakkor végtelenül tehetséges észak-afrikai fiatal lányról; előszeretettel ajánljuk a Nobel-díjas Le Clézio jelen kötetét minden érdeklődőnek.
A közkeletű vicc szerint az Egyesült Államokban (és a világon) csak akkor jön el az igazi demokrácia, amikor az elnök egy leszbikus, muzulmán, színes bőrű és valamely testi fogyatékossággal megáldott nő lesz (siket, vak stb.).
Le Clézio főhőse erősen közelít a fent megfogalmazott és megkívánt elváráshoz, igaz, nem lesz belőle amerikai elnök. A fekete, valamely marokkói hegyi törzsből származó kislányt, a történet főszereplőjét rögtön a könyv elején ismeretlenek elrabolják s eladják egy másik családnak – így kezdődik az a hányattatott életút, melynek bemutatására a Nobel-díjas francia író regénye vállalkozik.
Az elrabolt kislány új családjában új nevet is kap, Laila pedig hamarosan szembesülni kénytelen a zord külvilággal. Afféle modern, fekete Justine-ként, de Sade márki halhatatlan főhősnőjeként lépten-nyomon azzal szembesül, hogy kezdve új otthonának férfi tagjától, későbbi vándorlásai során mindenhol és mindenki (legyen az férfi vagy nő) leginkább csak egyet lát benne: egy egzotikus, gyönyörű, fiatal lányt, akit megpróbálnak kizsákmányolni, megerőszakolni, szexuális tárgyként használni. S itt a dolgok még messze nem érnek véget: Laila előbb kiskorában elveszti fél fülére a hallását, majd hiába tanul meg ifjúsága során több nyelvet (arab, francia, spanyol, angol), utazásai és vándorlásai során (Marokkó, Spanyolországon át Franciaország, Egyesült Államok majd ismét Marokkó) hiába jön rá, hogy irtózatos zenei tehetsége van (és hiába jönnek rá erre mások is), láthatólag semmi más nem érdekli igazán az őt körülvevő, tipikusan férfi világot (bár ez sem kizárólagos, gondoljunk csak a leszbikus doktornővel folytatott kalandra), mint Laila magával ragadó testi szépsége.
Valódi, modern pikareszk regény ez: Laila, a fekete Justine kalandjai, megpróbáltatásai szinte vég nélkül, újra és újra csak az ő női teste körül folynak – s főleg úgy nehéz egy ilyen életet élni, hogy közben az ember lánya maga alapvetően igen jámbor és naiv. Laila egy kuplerájban is lakik kislányként, ahol a bentlakó lányokat ártatlanságában hercegnőknek véli: "Az emeleten azok a fiatal, elegáns, szép nők laktak, akiket már első alkalommal is láttam, s naivitásomban hercegnőknek hittem. [...]
Belestem az egyik résen, s megpillantottam az egyik hercegnőt. Egy nagy ágyon feküdt. Egy pillanattal később már a részleteket is ki tudtam venni. Meztelenül hevert a lepedőn, arcát eltakarta a haja, s meglepetten láttam, hogy milyen fehér a hasa, s hogy a szeméremdombja le van borotválva. Sose láttam még ilyet." Laila később, immáron fiatal, felnőtt nőként visszaemlékezve erre a korszakára, úgy nyilatkozik: "Még ma is nehezen hiszem el, hogy a hercegnők nem hercegnők voltak. Nagyon jól mulattam velük."
Végül az egyik ’hercegnővel’ elszöknek Marokkóból, Spanyolországon át Párizsba szöknek – az élet tanulóiskolájában itt Laila olyan újabb pikareszk kalandokat él meg, melyek viszont apránként immunissá teszik az őt érő megpróbáltatásokra. Érdekességként első önkéntes szexuális viszonya egy vele hasonló cipőben járó színes bőrű bokszolópalántával, Nonóval zajlik, akit az őt körülvevő fehér társadalom ugyanúgy kihasznál, mint Lailát; s amikor nincs már rá szükség, eldob és örökre elfelejt. A zenével való megismerkedés hozza meg Lailának a viszonylagos sikert, az elismertséget, amikor már környezete nem a testét, női mivoltát látja legfőbb értékének, hanem zenei tehetségét. "Játszottam, s most nem féltem semmitől. Már tudtam, ki vagyok. Még a bal fülem mögötti kis eltört csontnak sem volt jelentősége. És a fekete zsák, a fehér utca és a madár baljós, rekedt rikácsolása sem számított többé. Sem Zohra, sem Abel, sem Madame Delahaye, sem Jup - senki, aki eddig leselkedett rám, üldözött, s megpróbált csapdába csalni."
Mire azonban idáig eljut (háta mögött egy agyhártyagyulladással), Laila szép lassan besokall az őt körülvevő világtól (mely lemezszerződést ígér neki – a szórakoztatóipar részéről fenyegető kizsákmányolás kezdete talán?), s elszökik innen is, vissza Marokkóba, hogy megkeresse azt a helyet, ahonnan tizenöt évvel azelőtt elraboltak egy kislányt. Társául szegődik a talán egyetlen ember, aki nem prédaként tekint rá: „Talán ő volt a rossz szellem. […] …annyit kellett várnom rá, s […] olyan sokat várt tőlem.” Megtalálva gyökereit Marokkóban, helyükre kerülnek a dolgok: „Jean holnap érkezik, megkaptam a táviratát a casai szállodában. Most már szabad vagyok, kezdődhet minden. Mint egyik híres-nevezetes ősöm (még egy ős!), Bilál, a rabszolga, akit a Próféta felszabadított és a világba vetett, én is kiléphetek a család, a gyermekkor világából, s beléphetek a szerelem világába.”
Gyönyörű történet egy halmozottan hátrányos helyzetű, rendkívül szép és ugyanakkor végtelenül tehetséges észak-afrikai fiatal lányról; előszeretettel ajánljuk a Nobel-díjas Le Clézio jelen kötetét minden érdeklődőnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése