Emilijan Sztanev: Az Antikrisztus

Magvető, Budapest 1976

280 oldal

„Ki vagy? A költő, az eretnek vagy a gyilkos?” – kérdi önmagától az igazságot minden megpróbáltatáson, minden testi-szellemi kísértésen át kereső-kergető Teofil barát. Ő maga nem találja, de a reneszánsz bolgár cári udvar pompáját, kolostorai sötétségét, fantasztikus eretnek szektái egzotikumát s a török hordák pusztítását nagy szuggesztivitással ábrázoló könyv elolvasása után az olvasó minden bizonnyal megleli a választ.
Emilijan Sztanev új regénye nemcsak a bolgár történelem egy hallatlanul érdekes fejezetét tárja elénk, de bepillantást enged a középkori embert kínzó filozófiai és erkölcsi problémák világába is.


http://www.antikvarium.hu/ant/book.php?konyv-cim=az-antikrisztus&ID=43635
--------------------------

"Pilises bölcsek vigyázzák az Urat, amint az egekben ül trónusán, szemforgatóan ájtatoskodnak, és tömjénezve hízelgik az ördögöt, mintha kiűzethetnék a világból, s nem látják, hogy az vérükben, agyukban, a szívükben lakozik. De te, szánandó nyomorult, aki tudod, hogy minden szó erőtlen, miért ragadsz mégis tollat? Mintha bizony avval bárki is megvilágosíthatta volna valaha akár magát, akár a világ rendjét."

"Bölcsességet halmoztál, és a pokolban találtad magad, mert mondva vagyon - mihelyt meglátod a napvilágot, elnyered a poklot is. Ám hatalmas az emberi képzelet éltető ereje. S a titok elérhetetlen. Mindannyiónknak elrendeltetett, hogy az isteni hazugság éltessen bennünket - épp ebben rejlik az ember hatalma, különben hogy viselné el földi létét, ha nem hordozna szívében örökön fénylő világosságot?"

"Most, amikor az ördög pokollá változtatja a világot, hogy elpusztítsa Krisztus híveit, és becstelenséggel és rombolással árasztja el a bolgár földet, vigasznak csak ők maradnak, az emlékek..."

"Tudatlanságba és tudatlanságból születtünk, mondod, de Isten utáni vágyakozással, és én hiába fogyasztottam annyi viaszgyertyát és faggyút éjszakánként, hogy e csodát megértsem. Ám ismerd csak meg az Istent, s jóra és rosszra osztasz menten mindent, a világ, az ember megfeleződnek, végül előbukkan valóságosan az ördög, s már messziről derengenek a pokol lángnyelvei, fényük vészjósló világossággal teli. A lélek szembeszáll a kísértéssel, a csábítással, míg él a hit és a szeretet, de bemocskolódik, s mocskában ujjong, bár inkább zokogna. A Sátánfióka vezeti végig lelked a földön, ő csigázza, senyveszti, hogy vonszolódik a lélek, akár a barom a tagló felé. Ilyenformán gondolom én most, s nevetséges előttem az emberek életutazása; gyönyörömre, csúfolódásomra a pokolban is vissza fogok emlékezni rája..."

"Bolgár dicsőség, hajdan volt dicsősége tirnovóiaknak, immár sohasem lehetsz a fenséges körmenetek gyönyörűségére úgy, mint azon az éjszakán!
Az emberek és a természet művei között sok egyformát lát a szem, jegyez meg az elme, de ezek egyike mindig uralja az emlékezetet, s ha kiejtik előtted a szót: karácsony, akkor csupán azt az egyet képzeld magad elé, melyet a legkarácsonyibb módon ünnepeltél egykor, a többi úgy elmarad mögötte, miként a csermely a folyóhoz képest."

"Bizton hittem magamban, hogy az ördög maga a pátriárka."

"Az imádság szentség és csoda. Kitárja a lélek ajtaját önnön mélységei felé, ahol szemtől szembe kerül az ész az örökkévalóval, az elérhetetlenséggel, egy más világ ez, mit kifejezni nincs elegendő szó - hatalmas világ, tere végtelen, a haladás keserves, mert vak itt a földi szem, az ész meg tétova, csalárd sötét erdőben tévelyeg, majd eltűnik a rengeteg, a szívét fájdalom árasztja el, édes kín járja át, megtisztul, s miként a most fürdetett gyermek, friss erővel kezd játékába újra. Imádság által nyeri el a lélek mindazt a tudást, mi az észnek fölfoghatatlan, és végeztével békesség tölt el téged, nyugalom, a tisztaság öröme. De ne higgyétek, testvéreim, hogy átadhatom ezt az emberi titkot és vágyat. Csak az őszinte gyermeklélek képessége ez, a sír szélén álló bír vele, a művészetek mestere, és effélét rejt az őrület is..."

"Erős az édes titkokkal bíró lélek! Iszkol a rút emlékek elől, a fényt és az örömet keresi."

"Imádságaim is szenvedélyesebbekké váltak, őszintébbekké, és nagyszerűbben beszélgettem az Úrral is azután. Mert ilyenkor az emberi természet, s ilyen természetének lényege. Hát ráébredtem én akkor, hogy más szemekkel nézem Ralicám? Tán nem kezdtem távolodni tőle idegenül, mert apja cár volt, én meg az ő ikonfestőjének fia? Vajon nem törekedtem benne is feltárni az ördög jelenlétét?"

"Evilági létünkben sokféle lélekkel találkozunk. Egyesek jönnek és mennek ismeretlenül, mások ragaszkodván hozzánk tapadnak. Ez azonban csalóka, mert a lélek mindenkor magányos, és bármennyire szomjúhozza is a szeretetet, hosszú időn át más lelket maga mellett meg nem tűrhet, mivelhogy mindketten gyötrődnek külön-külön, közelségük a bűnösök közelsége a pokolban."

"A rossz az eredendő bűnből származik, és mindenki eleve bűnösen jön a világra, mert a bűn az ember vérébe és magjába tétetett."

"A bűnbeesés után az isteni tökélyű Ádám fenevadhoz lett hasonlatos, az eszes Ádám - az állattal lett rokon."

"Rabokat hajtanak Moldvából erre - vlahokat, magyarokat, csupa fiatal asszonyt, szüzet, legényt. De Istennek hála, elmentek..."

"Szépségem meghódította a szerzeteseket, hát vigyáztak, munkámban hogy könnyíthetnének, és némelykor nem én voltam az ő noviciuszuk és szolgájuk, hanem ők az enyémek."

"Ne kevélykedj, gőgös ne légy, hogy kiféle, miféle vagy, ne mondd, tehetségedről hallgass, lélekben add alább, a holnap hőstetteire készítsd magad."

"Elbutítja az embert a hasa! Nagyobb a hited, ha üres a bendőd. És tudod, gyermekem, álmomban néha tömérdek szájat látok, bárhova is nézel, csak éhesen tátogó szájak, a világ pedig hömpölyög, pezseg, mint a híg kása, és a szájak habzsolják, már egymást harapják, körbe-körbe pedig apró ördögök ugrálnak, mint a legyek..."

"A bojár disznó, és a másvilágon megint csak disznó marad, s a pokolban fog főni, de a gyermek angyal lesz."

"Ha meg akarjátok ismerni a világot és az embert, legyetek szolgák!"

"Mindenki olyan, mint a gyertya, körötte a bűnök és szenvedélyek szállongó szöszei fonnak sűrűdő gomolyagot, s amikor már megsokasodnak, elfojtják világát. Nyomorult és esendő az ember olyankor, örömet nem lel sehol."

"Minden csak önboldogulásán munkálkodik, hogy tökéletes legyen, s uralkodhassék."

"A harmadik napon, miután a küldöttség Ivan Alekszandar előtt semmit el nem ére, hazafelé az úton elhallgattam, Evtimij és a kolostori vének miket beszélgetnek a cári és egyházi zűrzavarokról és a tengernyi rosszról, ami a földön elburjánzott. Mindaz, amit hallottam, még jobban megingatta hitemet Istenben és a világ célos rendjében. Az emberek léte, az ember dolgai elhomályosították bennem az Istent, az én számomra isteni gondviselés nem volt már, hanem minden csak ez vagy amaz ember bűneként létezett. Ekképp szakadott el a fonál, mely Istennel s a mindenséggel kötött össze engemet..."

"Értelmetlen lett a világ, s így szólottam magamban én: 'Hát nem mindegy minden, ha mindannyian az ördög teremtményei vagyunk? Bejárom a világot, hogy gyönyöreit megízleljem.'"

"Ne légyen semmi, és szűnjön meg a világ. Mivel az egyik titok úgyis egy másik titokhoz vezet, és így megy ez vég nélkül, értelmetlen áltatás minden."

"És bévezetett lassan az eretnekek tanításába: egykor Isten és a Sátán testvérek voltak, és testvérével egyetértésben a Sátán odahagyta a fölső birodalmat, s megalkotta az anyag világát, hogy mindenki a maga birodalmában légyen király. És ekkor így szólott Istenhez: 'Teremtsünk hasonmást magunknak, hogy megtapasztalhassuk, kettőnk közül kit tisztelnek inkább.' És megalkották Ádámot és Évát. Azonban sem Ádám, sem Éva a Sátánt Istentől megkülönböztetni nem tudta. Látván ezt a Sátán, elültette a tudás fáját, s megkísértette őket, hogy arról egyenek. Az emlékezet és a tudás az emberekbe az időtől született, így hát két váltóval kezdik éltük mindenek - az Úrhoz szól az egyik, a másik meg az ő testvéréhez..."

"Megszokod, galambom. A ruha hazugság. Ádám is mezítelen járt Évával a paradicsomban, s nékünk sem kell hazugsággal rejtenünk testünk, hogy sóvárogni hagyjuk a húst, mert olyankor az ördög uralkodik fölöttünk."

"Ilyen ez a világ, 'gonoszság fekszi meg'. Az ördög az ő alkotója, s teremtetett rablásra és osztozkodásra - hogy elvegyen és megosszon mindent, ki csak él, a halált éltesse a halálból, és egyik a másikát fölfalván megegye."

"Ámde mi lesz Ralica cáricával, ha Carigradba béjutnak a törökök? Egy pogány háremébe kerül, hogy hattyú testében az lelje gyönyörét..."

"De hisz a szó a világ teremtője, mert általa fogjuk fel, ezért ha hazug, a világ is hazug lesz akkor..."

"Ámde hová tűnt Isten? Ő tudja, ki vagyok, de ő sehol sincsen. Valamikor hallottam hangját, most hallgat, látnivaló: már ő sem bíráskodhat fölöttem, hát akkor a bojár meg az ő emberei?"

"Ki tudja, testvéreim, egy nap, ha majd az ember föld s ég lényegéből sok-sok titkot megért, többet fog-é tudni saját magáról is, s ekképp hívebben méri-e majd dolgait, s társait több igazsággal ítéli meg talán? S lehetséges-é, hogy a tudás révén egyenlőkké legyünk gondolataink és hő vágyaink szerént, s így az édent a földre visszavarázsoljuk?..."

"Minden lélek számára van oly ige, mely őt zaklatva fölveri, mintha pörölycsapások zúgnának benne. A szó élteti az embert, az ige, s néki az rendeltetett, hogy az igazi igét keresse, csakhogy igen messze rejtezik az őtőle, fönnebb, fönnebb annál, amit láthat és hallhat. Ám ellene is lázad a gondolat, s küszködik az elme."

"Benned van a Sátán, s egykönnyen onnan ki nem jő. S ha belőled el nem távozik, te lészel az apokalipszis eljövendő rettenetének példája, az az ember, ki új, állati erőnek birtokosa, kit még a világ nem ismer - Antikrisztus leszel, ki jött, hogy a világ végét jelentse..."

"Könnyű olyan bölcsességet lelni, ami jogossá teszi, hogy az ember bőrét lenyúzzák, és nem nehéz elérni azt sem, hogy a haláltól való rettegésben - mint annak idején Luka atyával is történt - bármely nézetet elfogadtasson az ember. Minden isten kegyetlen, s ugyebár nem a 'magunk', hanem az 'ő' nevében mészároljuk embertársainkat. Ámde mi lenne, ha a holtak ítélhetnék meg cselekedeteinket?"

"Ott állott előttem a világ nélkülem - én mint bárány a kés alatt, megszelídültem teljesen. Így szakadtam el az élettől, és vigaszt többé nem kerestem, nagy félelmet nem ismertem azután..."

"A halál gyönyörű semmi, s a fájdalmak csak addig tartanak, míg eszméleted nem veszíted. Tűnj tova megbánás nélkül, mert magad sem tudod, hol vagy és hová tartasz..."

"Amikor a koszovói síkon Bajazid Lázár királyt legyőzte, én egy özvegyasszonnyal éltem, és sebeim, amiket a csatákban Agar fattyaitól szereztem, már beforrtak."

"Ám minthogy mindenek különféleképpen látják az Istent, kezdetét veszi az ámítás, megvakít bennünket az önimádat, hát nem ébredünk rá, hogy nem Istent, hanem saját magunkat dicsőítjük. Íme a bajok eredete, mely rendíthetetlen, mely örök, mely nélkül élet nem lehetséges! Mindenki, aki azt mondja: ismerem az igazi Istent, zsarnok lész az, ahogy most Mohamed zsarnokoskodik rajtunk, keresztényeken! És törvényeket fog szabni, kánonokat, miként az üdvözülés nevében te is ily szabályokat követeltél, és az ember fölé állítandja őket, hogy azok nevében bíráljon s büntessen."

"Régi időktől máig, de a jövőben is voltak-é és lesznek-é, kik a hódítót s az elnyomót ne dicsérnék? Hatalmasnak mondják őket a vérért, mit kiontottak, és a hatalmas rosszért, amit okoztak; hazudnak e holtakkal az élők, s arra csábítanak, hogy azokat utánozná az ember, így tanítván a rosszat, más szóval azt, hogy testvéredre támadj, hogy ölj, rabolj, gyújtogass és pusztíts. Istennek mása, esztelenebb vagy a többi teremtménynél, de magad értelemmel csinosítod! Vadállathoz vagy te hasonlatos, nem tudod, mit cselekedel, a gonoszságot hívod dicsőségnek, de szavad szerint az igazságot keresed..."

"Ostobának bizonyult ő - makacsságból. Megszaporította Allah az oktalanokat, hogy maguk hasznára fordítsák őket az okosok."

"...ki vigyáz akkor majd engem, megszégyenített bolgárt?"

----------------
A XIV. század utolsó negyedében a második bolgár cárság egyre gyengülő központi hatalma, a vele párhuzamosan egyre erősebb oszmán-török jelenlét, a bojárok, papok és az egymással versengő balkáni államocskák, a kis tartományi uradalmakra széteső, majd ennek következtében az ötszáz évre török uralom alá kerülő Bulgária és a mindezzel párhuzamban egyre inkább terjedő eretnekség világába kapunk gyönyörű, elgondolkodtató, az emberi lélek legmélyebb bugyraiba betekintést engedő olvasmányt akkor, amikor fellapozzuk Emilijan Sztanev jelen kötetét.
A kötet főhőse, az egyes szám első személyben életét és a világ eseményeit elbeszélő narrátor a cár ikonfestőjének igen szép külsejű és roppant tehetséges fia, akinek ifjoncként még az is megadatik, hogy a bolgár cár lányába is szerelmes lehessen, a szerzetesek közt tanulhasson - ám ahogy egyre inkább érik, egyre több visszásságot lát, egyre inkább kiábrándul a világból, a bojárokból, a papokból, a társadalmi felépítményből; mígnem a korban igen népszerű, keresztény szempontból eretnek dualista világfelfogás mellett köt ki, mely szerint a látható világ, a hatalmi rendszer, a társadalmi struktúrák mind az ördög teremtményei, s csupán az ember halhatatlan lelke az, mely a Sátán testvérétől, Istentől való. "És bévezetett lassan az eretnekek tanításába: egykor Isten és a Sátán testvérek voltak, és testvérével egyetértésben a Sátán odahagyta a fölső birodalmat, s megalkotta az anyag világát, hogy mindenki a maga birodalmában légyen király. És ekkor így szólott Istenhez: 'Teremtsünk hasonmást magunknak, hogy megtapasztalhassuk, kettőnk közül kit tisztelnek inkább.' És megalkották Ádámot és Évát. Azonban sem Ádám, sem Éva a Sátánt Istentől megkülönböztetni nem tudta. Látván ezt a Sátán, elültette a tudás fáját, s megkísértette őket, hogy arról egyenek. Az emlékezet és a tudás az emberekbe az időtől született, így hát két váltóval kezdik éltük mindenek - az Úrhoz szól az egyik, a másik meg az ő testvéréhez..."
Vanitas vanitatum, omnia vanitas - hiúságok hiúsága, minden hiúság. Ez talán a legfőbb következtetése a történetet idős korában, hajdan megbélyegzett eretnekként elmesélő, a középkori bolgár állam hanyatlásának élő szemtanújaként író egykori cári ikonfestő fiának, amikor az államról, a társadalmi rendről és benne az egyes emberről elmélkedik. "Bölcsességet halmoztál, és a pokolban találtad magad, mert mondva vagyon - mihelyt meglátod a napvilágot, elnyered a poklot is." - írja egy helyen, másutt pedig: "Tudatlanságba és tudatlanságból születtünk, mondod, de Isten utáni vágyakozással, és én hiába fogyasztottam annyi viaszgyertyát és faggyút éjszakánként, hogy e csodát megértsem."
A világ feletti szemlélődésében komoly következtetéseket von le a hatalom birtokosaival, az emberi természet kapzsiságával, kegyetlenségével és könyörtelenségével kapcsolatban: "Bizton hittem magamban, hogy az ördög maga a pátriárka." "A bojár disznó, és a másvilágon megint csak disznó marad, s a pokolban fog főni, de a gyermek angyal lesz." "Minden csak önboldogulásán munkálkodik, hogy tökéletes legyen, s uralkodhassék." "Ilyen ez a világ, 'gonoszság fekszi meg'. Az ördög az ő alkotója, s teremtetett rablásra és osztozkodásra - hogy elvegyen és megosszon mindent, ki csak él, a halált éltesse a halálból, és egyik a másikát fölfalván megegye." "Régi időktől máig, de a jövőben is voltak-é és lesznek-é, kik a hódítót s az elnyomót ne dicsérnék? Hatalmasnak mondják őket a vérért, mit kiontottak, és a hatalmas rosszért, amit okoztak; hazudnak e holtakkal az élők, s arra csábítanak, hogy azokat utánozná az ember, így tanítván a rosszat, más szóval azt, hogy testvéredre támadj, hogy ölj, rabolj, gyújtogass és pusztíts. Istennek mása, esztelenebb vagy a többi teremtménynél, de magad értelemmel csinosítod! Vadállathoz vagy te hasonlatos, nem tudod, mit cselekedel, a gonoszságot hívod dicsőségnek, de szavad szerint az igazságot keresed..."

Az elbeszélő komor lelki fejlődésének és még komorabb világképének tükörében talán érhető a kötet címe is akkor, amikor a világ és a második bolgár cárság pusztulásának narrátoraként kénytelen szembesülni a ténnyel: "Benned van a Sátán, s egykönnyen onnan ki nem jő. S ha belőled el nem távozik, te lészel az apokalipszis eljövendő rettenetének példája, az az ember, ki új, állati erőnek birtokosa, kit még a világ nem ismer - Antikrisztus leszel, ki jött, hogy a világ végét jelentse..." S úgy fest, az ötszáz éves török uralommal ez a világvége Bulgária és a Balkán más népei számára a könyv végére el is érkezik.

Rendkívül elgondolkoztató, ugyanakkor nem első randira ajánlott olvasmány mindazoknak, akik esetleg szeretnének egy jó kis regényt olvasni a XIV. század végének Bulgáriájáról.