Emil Tode: Hercegkisasszony

L'Harmattan, 2008, 182 oldal

A regényben feltűnő történet egyszerűen összefoglalható: Taaniel és Anna Észtországból Németországba utazva Lengyelországban elgázol egy embert. A baleset után betuszkolják a holttestet a kocsi hátsó ülésére, majd egy kifosztott templomba teszik. Utazásuk alatt végig próbálják eltakarni a vérnyomokat a hátsó ülésen. Németországban egy panzióban szállnak meg, megismerkednek Alekszandr-ral és Marfával. Taaniel elhagyja Annát. A regény a kakukkszón elmélkedő Anna gondolataival zárul. A történeti síkot érintő érdekesség abban rejlik, hogy az én-elbeszélő (Anna) csak fokozatosan vázolja fel a gázolás körülményeit. Az olvasó a regény elejétől kezdve sejti, hogy Taaniel és Anna valakit elütött, és hogy a két szereplő a halott vérét akarja eltakarni, de ténylegesen az olvasó csak a tizenhatodik fejezetben tudja meg, hogy valójában baleset történt, s majd a huszonkettedik fejezetben kap még a balesetről pár információt. A gázolás csupán a bűn tematikájának bevezetésére szolgál. Ezt a bűnt és egyáltalán a bűn létét Anna hangsúlyozza, és ő is veszi magára a bűn egészét, legalábbis ezt mondja. A bibliai utalások, motívumok az eredendő bűn kérdéskörét is érintik.


http://bookline.hu/product/home!execute.action?id=68069&type=22&_v=Tode_Emil_Hercegkisasszony
-----------------------------

"Minden, ami az útlevélben áll, megfelel a valóságnak, már amennyiben bármi is megfelel a valóságnak. És mégis, az útlevél hamis: hogy van nekem, az a hamis."

"Tényleg, mitől félünk? A vérfoltoktól az autó hátsó ülésén?"

"Ugyan, miért zárnának börtönbe? Hiszen az is csak játékból van. A németek kertvárosi házai az erkélyekkel és oszlopokkal és tornyokkal, azok is játékból vannak."

"De nem mehetek el csak úgy. Az nem lenne helyénvaló. Mert tulajdonképpen én vagyok a bűnös. Így igaz, bár nem vagyok bűnös, bűnös vagyok. Azt is tudom, pontosan hogyan, bár soha nincs kedvem végiggondolni."

"Taaniel szenved. De vajon amiatt, vagy éppen amiatt, hogy az autó olyan kis hitvány, olyan szegényesen mutat itt Bajorországban. Toyota. Errefelé inkább Mercedesszel meg BMW-vel járnak. Megtanultam különbséget tenni köztük."

"Gazdag öregemberek. Itt a tóparton gazdag öregemberek sétálnak, barátságos és ellágyult arccal néznek ránk, mint egy fiatal párra. Fiatal pár vagyunk. Csak már nem beszélünk egymással. Általában az öregek is szótlanul sétálnak."

" - A gazdagok jó fejek - mondom. - Ezt komolyan gondolom.
- Igen? - Nem tudja, lehet-e ezt komolyan gondolni.
- Nem emlékeztetnek saját magamra. Semmire sem az életemből.
- Hát igen, nekik egészen más gondjaik vannak...
- Pontosan. Az ő gondjaik olyanok, akár az istenek gondjai."

"Oroszok, mások mint mi. Nem értem őket."

"Olyan vagyok, mint egy halott, aki semmivel sem tud vitába szállni, aki csak néma ellenállást tanúsíthat. Úgy is ültünk ott a lengyel határon az autóban, a hóban, mint két, egymás számára teljesen idegen halott, akiket közös sírba temettek. Ott kezdődött a házasságunk. Közös otthonunk, ez a piros Toyota, a bank tulajdona. A fiatal házasok mindig lakáshitelt vesznek fel. Mi fiatal házasok vagyunk. [...] Minden lehet minden helyett. És semmi sem helyettesíthet semmit. Toyota az olasz fürdőszoba helyett."

"Nézd, ez az a fémlemez, amelyet a Pioneer 10 magával visz, a Föld lakóinak üzenete értelmes lényeknek, ha ez az űrszonda útja során ilyenekkel találkozna. Azoknak, akik az emberiség temetésére összegyűlnek. Erről nem beszélek. Akik öt milliárd év múlva eljönnek, hogy koszorút helyezzenek az Ember sírjára. Krepp-suhogással, a világűrön át, a Tejút jeges magányán át. Két ember van a fémlemezen. Egy meztelen férfi és egy meztelen nő. Kontúrok. A férfi feltartja a kezét.
- Üdvözlésként. Itt azt írják, hogy üdvözlésként.
A nő csak úgy áll.
- Mint Ádám és Éva. Ezek Ádám és Éva lennének?"

"Esőben jó sírni. Senki sem veszi észre."

"Miért nincs azon a fémlemezen bevásárlókocsi? Férfi, nő és bevásárlókocsi. A mindennapi kenyerünk.
Valamikor még olyan egyszerű volt. A Leninakan bolt. Igen, Leninakan boltnak hívták, hirtelen eszembe jutott. Egy örményországi város, testvérváros. Arról kapta a nevét a bolt."

"De mit jelent ez az egész élet, ha a nagyobbik részét elfelejtettem?"

"Hát ez a bűn. Más bűn nincs. Senki sem veszi a bűnt magára. A bűn mindig idegen. Mint a halál. Párban is járnak, kéz a kézben!"

"Frau Schuler tudja, mi a tapintat. Kellemes, gyors villanyrezsó, nem mint az a kicsi nálam, Tartuban. Félórát várhat az ember, mire felforr a víz."

"Mondja meg nekem, élet az ilyen? Hát ezért gürcöltem, ezért robotoltam egész életemben?"

"Amikor úgy hét-nyolc éves lehettem, kigondoltam magamnak ezt az egészet. Férjet és gyerekeket és otthont."

"Tévét nézünk. Vasárnap esti Schwarzenegger-film. Jó, hogy Taaniel visszajött. Együtt lenni, együtt létezni jó, álmosító, állati, meleg."

"Nézem magunkat és azon tűnődöm, boldog-e egyáltalán valaki ezen a világon. Miért beszélnek boldogságról. Én ezt egyáltalán nem értem. Hogy nézne ki egy boldog ember? Fél méterrel a föld felett lebegne, mint egy hidrogénnel telefújt léggömb, és soha nem szállna le?
Öröm és bánat kéz a kézben járnak. Egyszer fent, másszor lent. A balszerencse nem kiabál előre."

"Taaniel idejön, megáll előttem, végigsimítja a mellemet, a hasamat és a fenekemet. Mondani akar valamit. Mondani akar valamit. És én mondani akarok valamit. Nincsenek szavaink. Istennek volt egy, az testté lett. Így van, gyerünk az ágyba. Taaniel szája dohányfüst-ízű, ismerősnek tűnik. Ezt legalább értem. Életben vagyunk, ez minden. Élünk. Hazugsággal, tolvajlással, mindegy, hogyan."

"Régen nem volt állam. Uradalom volt, ahol megvesszőzték az embert, bár a nagymama ezt tagadta. És a cár, aki nem ismerte e nép gondjait."

"Gyakran álmodom, hogy megint iskolába kell mennem. Hogy annyi idős vagyok, mint most, de valamit nem csináltam meg. Ott ülök a padban a gyerekek között, és biztos vagyok benne, hogy meg tudom csinálni, hogy olyan egyszerű. Aztán kiderül, hogy nem is tudom. Iszonyatos érzés. És milyen jó belőle felébredni."

"Tényleg, jobb franciául beszélni, annak semmi köze a valósághoz. [...] Az orosz nyelv túl komoly."

"Szóval jobb gazdagnak lenni, mint pópának? Jobb gazdagnak lenni, mint átmenni a tű fokán?"

"Egyébként, a pénz az egyetlen kézzelfogható bizonyosság az ige erejére, arra, hogy az ige testté lehet. A pénz az a borzalmas út, és egyben zseniális út, amelyet követve az emberiség megvalósította az evangélium igéjét. A pénz nem Mammon, mert ő minden lehet. A pénz pont annyira Mammon, ahogy a könyv papírja és a nyomdafesték az Ige..."

"Vissza akartam térni a valóságba. Azt akartam, hogy megint minden a megszokott legyen."

"Mégiscsak érdekelne, hogy vajon ez az egész csak úgy van, vagy tényleg összekötik a szálakat. És nem is csak úgy van."

"Isten üres. [...] Ő a mindenség, ezért üres. Az emberek próbálják ezt az ürességet leplezni. Élükön az egyházzal, ezzel a bálványimádat-gyárral. Mindössze ennyi maradt a kereszténységből: egy kis bálványimádás, sok régi művészet és a civilizáció, amely fölött most már a bankok gyámkodnak."

"... vélhetőleg ebben a városban laknak a világ leggondterheltebb emberei. Nekik aztán van miért aggódniuk. Újabb és újabb dolgokat kell beszerezniük. Kényszer alatt élnek. Kénytelenek új házat venni, mert a meglévő túl kicsi és kényelmetlen a beosztásukhoz. Kénytelenek banki hitelt felvenni hozzá. Kénytelenek új autót venni, mert a régi nem illik az új ház elé. Kénytelenek nyírni és locsolni a füvet, mert mit szólnak a szomszédok. Kénytelenek nyaralni menni, de ehhez kénytelenek beszerezni még egy egyterűt, mert a rendes autóban nem fér el az összes holmi, ami a nyaraláshoz kell. Kénytelenek túlórázni a cégnél, mert kevés a jövedelmük és égető szükségük van az előléptetésre, vagy hogy a cégük még több nyereséget termeljen. És kénytelenek szemmel tartani egymást, hogy senki ne térjen le erről az útról, vagy ha letér, kivetni őt maguk közül, gondoskodni róla, hogy lehetőleg rosszul érezze magát és bűntudata legyen. Azok az igazak, akik aggodalmaskodnak, és akik még több aggodalomról gondoskodnak, hogy mindenkinek legyen aggodalmaskodnivalója, hogy ne legyen munkanélküliség.
Ez a rabszolgák társadalma, mondta Alekszandr. Másként és még inkább a rabszolgák társadalma, mint ami Oroszországban volt. És senki sincs, aki ezt megmondaná nekik. De olyasmi sincs már, ami megerősítené őket abban, hogy a helyes úton járnak. Ez pedig reményt ad.
És rettegést kelt, tettem hozzá.
Igen, a kormányok is rettegnek, erősítette meg Alekszandr. Az országoknak az a legfőbb gondja, nehogy lelassuljon a gazdasági növekedés. Mintha valóban szükség lenne rá, hogy még többet termeljenek. Nehéz elképzelni, de így van. Mert ha az élet nem lesz jobb, vagyis ha nem gyarapodnak az emberek, előbb-utóbb felteszik maguknak a kérdést, hogy minek robotolnak. Mert most legalább tudják: azért robotolnak, hogy az élet jobb legyen. Kinek az élete, nem fontos. Hogy meglegyen a nyugdíjuk. Hogy életük végéig vehessenek dolgokat, és aggódhassanak a nyaralások miatt... Ez a sok örömtelen mosoly, Anna, ezek a félelemtől és aggódástól dermedt emberek engem beteggé tesznek. Van, hogy látni sem bírom."

"És a temetőknek nem sok köze van a halálhoz, ugye? Nekem legalábbis úgy tűnik. Sohasem értettem, miért félnek az emberek a temetőktől. Hiszen ott csak föld van és kövek és fű és madarak és lepkék és szél és csupa olyasmi, ami mindenütt."

"Nem azért vagyunk egyedül, mert senkink sincs. Senkinek sincs senkije. Egyedül azok vannak, akik önmaguk falának rontanak neki. Akik azt hiszik, hogy a többiek mind ott vannak a fal túloldalán, együtt boldogságban és testvériségben, hogy csak át kell jutni a falon, és már ott is leszel köztük, osztozol az örömükben..."

"Mit jelent a kakukkszó napközben, a bőséges és szinte változatlan fény közepén, amikor a reggel már elmúlt rég és az este még távol van? Nappali kakukk? Déli. Emlékszem, hogy ezen tűnődtem ott a sziklán ülve, ahogy néztem a hegyoldalból felszálló légáramlatokon fel-alá sikló szénfekete, csókaszerű madarakat, és hirtelen eszembe jutott: 'Délidőben - gyászt kiált.'"

--------------------------

Az Emil Tode könyvének keretéül szolgáló történet valójában egy antikrimi: nem a bűnösöket kell megtalálni, hanem az eseményt. Már a kezdet kezdetén lehet sejteni, hogy az Észtországból kocsin Németországba utazó Anna és Taaniel elgázolnak valakit, majd megpróbálják eltüntetni a nyomokat. A baleset körülményeire azonban csak jóval később derül fény, miközben a mesélő, Anna számos más kérdésen is gondolkozik - kapcsolatán Taaniellel, saját gyerekkorán, saját jelenén, saját jövőjén, Észtországon, németeken és oroszokon, mindezek világegyetemben elfoglalt és egymáshoz viszonyított helyén, bűnön és bűnhődésen, Istenen és egyházon, fogyasztói társadalmon, kakukkszón és temetőkön, életen és halálon, a lét értelmén, a világmindenségen és mindenen. Ki Anna? Ki a férfi és a nő? Kik az észtek? Ki az ember? Végtelen szempontrendszer, végtelen viszonyítási pont, végtelen számú kérdés és válasz: az alig 182 oldalas kis szösszenet felöleli az individuum és az univerzum széles spektrumának problémáit, azokat térben, időben és lélekben ugrálva téve. A könyv sokszínűségét tovább árnyalja, hogy ugyanazokat a gondolatokat más-más nyelven is megszólaltatják a szereplők, ami egy további dimenziót kölcsönöz az értelmezésnek.
Elgondolkoztató 182 oldal, számos továbbgondolási lehetőséggel - semmiképpen nem ajánlott korunk populáris-populista vallásának, a spiritualitásnak ködös útvesztőjében bolyongó, onnan a kiutat vakon keresgélő XXI. századi álspiritualista és spiritus nélküli lelkek számára.