Liviu Rebreanu: Akasztottak erdeje

Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1962, 282 oldal

"Apostol Bologa alakjában szintézisbe akartam foglalni saját nemzedékem prototípusát: Bologa tétovázásai mindnyájunk tétovázásai: a mieink éppúgy, mint ahogy az ő gyötrődései is… Csak ilyen ember lehet a főhőse egy olyan regénynek, amelyben a kötelesség és az érzelem harca szüntelenül azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy hazafiaskodó üres frázisossággá válik."
Az idézett sorokban maga Liviu Rebreanu jelölte ki azóta világhírűvé vált regényének saját korába mélyen beépülő központi mondanivalóját.
------------------

"Az óriási párás üvegburához hasonló szürke őszi égbolt alatt a falu végén újonnan felállított akasztófa gőgösen nyújtotta karját a kötéllel a rézvörös fákkal gyéren megtűzdelt sötét mezők felé."

"A katonának mindent meg kell tennie a háborúban, mert azért háború a háború..."

"Hát élet ez? ... Akármerre néz az ember, mindenütt csak halál, meg sírok, meg halottak..."

"Kit akasztanak?"

"Szeretném, ha minél gyorsabban végeznének velem..."

" - Húzd ki a széket! - súgta oda ismét az őrmester. A tizedes zavartan kirántotta a széket az elítélt alól."

"A kivégzésről visszatérők káromkodva és átkozódva botladoztak a pocsolyás úton."

"Férfiasan végezd kötelességedet, és sohase feledkezz meg arról, hogy román vagy..."

" - Én nem állítom, hogy az államunk jó! - kiáltotta hirtelen lelkesedéssel Apostol. - Egyáltalán nem állítom... De amíg létezik, meg kell tennünk a kötelességünket vele szemben."

Bologáné ijedten, felháborodással kérdezte:
- Hogy kockára tedd az életedet? Kiért és miért?
- A hazáért - mormogta a diák határozatlan mosollyal.
- Nekünk nincs hazánk! - kiáltotta ekkor az anyja felháborodva. - Ez nem haza..."

"Hogy te a magyarokért verekedj, akik minket ütnek?"

"... amióta Románia is belépett a háborúba, az életünk talán még jobban megkeseredett, és még szomorúbb lett a szívünk..."

"Íme...Te zsidó vagy, a százados úr cseh, amott az orvos német, Cservenko rutén, Bologa román, én magyar vagyok...Ugyebár?... Te mi vagy, te legény? [...]
- Horvát, jelentem alásan! - motyogta a katona szemrebbenés nélkül.
- Nos, tehát horvát - folytatta a főhadnagy a tisztek felé fordulva. - És biztos vagyok benne, hogy túlfelől a nagyteremben vagy a pitvarban találni fogunk lengyeleket is, szerbeket is, olaszokat is, azaz mindenféle nemzetet, nemde? ... És mindnyájan vállvetve harcolunk a közös eszméért, a közös ellenség ellen! Íme, ez az igazi nemzetköziség, bajtárs!"

"A menet megállott egy kis időre a tisztás közepén, és én körülnéztem, hogy megkeressem az akasztófákat... Akasztófák nem voltak, viszont minden fán emberek lógtak, az ágakra felakasztva, hajadonfőtt és kis táblával a nyakukon, amelyen ez állott három nyelven: "hazaáruló". Megfagyott a szívem a mellemben, de mégsem mertem remegni. Hogy rémületemet könnyebben eltitkoljam, eszembe ötlött, számláljam meg őket, lám, hányan vannak. Képzeld ezt a hallatlan emberi aljasságot! De hogy számláljam őket, amikor az egész erdő tele van akasztott emberekkel? Vagy talán csak a borzalom láttatta velem többnek őket? ... Akkor behunytam a szememet és bárgyú ámulattal ezt forgattam elmémben: 'Ez az akasztottak erdeje...'"

" - Az Isten igaz mértékkel mér - mondta Petre mélységes meggyőződéssel. - A halál nem büntetés. Az élet a büntetés."

" - Így hát mi ismét az olasz harctérre megyünk? - kérdezte Apostol.
- Dehogy is az olasz harctérre - válaszolta sietve Klapka némi büszkeséggel. - A román frontra.
Abban a pillanatban, amikor az utolsó szavak már a nyelve hegyén voltak, eszébe jutott, hogy a főhadnagy román, de már csak annyi ideje volt, hogy halkabbra fogja a hangját."

"Ilyen időben nyugodtan át lehetne sétálni az ellenséghez..."

" - Te román vagy? - tört ki hirtelen, szinte hörögve a tábornokból a kérdés.
- Az, kegyelmes uram - válaszolta sietve a főhadnagy.
- Román! - ismételte a tábornok olyan álmélkodó és ideges hangon, mintha cáfolatra várna.
- Román! - ismételte Bologa még határozottabban, miközben kihúzta a derekát, és kifeszítette kissé a mellét. [...]
- Úgy... persze... Viszont akkor csodálkozom a kéréseden... nagyon csodálkozom... Úgy veszem észre, mintha különbséget tennél a haza ellenségei között!"

"- No, és most mit szándékozol tenni?
[...]
- Most? ... Éjszaka átmegyek a muszkákhoz!"

"'Megsebesültem, vagy talán...'
Gondolata fonalként szakadt ketté..."

"- És hol a te falud, Constantin? - kérdezte Bologa boldogan, türelmetlenül.
- Majdnem Gyimesbükk mellett, ahol az a magas parancsnokság van, nem tudom, minek mondják katonanyelven - felelte a pap zavartan és ijedten, amiért románul beszél egy tiszttel.
- Román falu? - faggatta Apostol.
- Részben... Mi Luncának nevezzük, de magyarul úgy hívják, hogy ...
- Lunca? - szakította félbe Bologa, mintha azt akarta volna megakadályozni, hogy a magyar szót kimondja."

"Apostol, amint a kezében érezte a leány kemény, forró kezét, megkérdezte:
- És hogy hívnak?
- Ilona..."

" - Románul tudsz-e, nagyleány? - kérdezte végül is hirtelen anélkül, hogy ránézett volna.
- Tudok egy kicsit, de itt mindenki többnyire magyarul beszél, mert ez a szokás - felelte Ilona gyorsan, szinte ijedten. [...] - Különben nálunk a templom román és a pópa mindig románul végzi a szertartást, csak a prédikációt mondja magyarul, hogy jobban megértsük..."

"- Ha igazi román volna, nem lőne a testvéreire - válaszolta gyorsan a hadnagy, olyan megvetéssel, hogy egyszerre elváltozott az arca. - Az ön helye túlfelől volna, uram, nem itt... De az olyan románok, mint ön...
Bologa elsápadt."

"Aztán egyszer csak ismerős, vidám, kissé túlságosan éles, pajkos nevetéstől csilingelő hang ütötte meg a fülét. Apostolnak először az volt az érzése, hogy valami csúcsról zuhant le, és úgy szökött talpra, mint akit kígyó mart meg. Az utcán, a kapu előtt Márta állott, aki nem látta meg őt és magyarul beszélgetett egy honvédtiszttel, miközben a ház felé mutogatott. Amikor belépett az udvarra és megpillantotta őt, magyarul köszöntötte, háta mögött pedig a tiszt feszélyezetten mosolyogva emelte sapkája ellenzőjéhez a kezét..."

"Szó szót követett és Márta arra a meggyőződésre jutott, hogy vőlegénye minden bizonnyal az ő magyar beszéde miatt sértődött meg.
- Most már egészen biztos vagyok benne, apuskám... [...] De mondd meg, apuskám, beszélhettünk volna mi ketten olyan nyelven, melyet a harmadik jelenlévő nem ért? Illett volna ez?
- Bizonyára felébredt benne az apja sovinizmusa, mert az is roppant veszett ember volt - helyeselt Domşa. - Két évet ült börtönben is ült a Memorandum-pör kapcsán...
- Csúnya dolog a sovinizmus, apuskám - szólt kis idő múlva Márta. - Nemde? ... Az ember természetesen szeresse a nemzetét, de ne úgy, hogy más nemzeteket gyűlöljön. Nem igaz?"

"- Ezek szerint, édesanyám, nekem nem lenne jogom megkövetelni a menyasszonyomtól, hogy románul beszéljen velem, így gondolja?"

"- Én soha, de különösen ha katonatiszt volnék, nem bontanám fel az eljegyzésemet egy lánnyal, csak azért, mert magyarul beszélt, Apostol!"

"- Mi fogunk legutoljára értesülni a békéről - mondta Apostol -, mert a békét azok csinálják, akik nem kóstolták meg a háborút!"

" - Ilona... kis vadgerlicém! - suttogta Bologa rekedten, miközben elhúzta tőle hideg kezét és megpróbált felemelkedni.
- Félek... félek... bocsásson meg! - suttogta a leány, és mivel hirtelen újabb ellenállási hullám borította el, védekezni akart.
De ugyanakkor azt is érezte, hogy semmi ereje sincs már és a férfi fölé hajolva, szenvedélyesen rebegte:
- Most már nem törődöm ... még ha megölnek is!
Lába megcsúszott a padlón, és puhán, halk sóhajjal zuhant Apostol mellé, az ágyra..."

"Szüntelenül két szakadék között járkálok, Constantin..."

" - Ilona! - suttogta megindultan. - Akarsz a menyasszonyom lenni, Ilona?"

"Amíg a nyakukra nem tették a hurkot, a szerencsétlenek egyre csak esküdöztek, hogy ártatlanok... De hát hallgatott valaki rájuk? ... A parancs, az parancs! ... És épp húsvét másodnapján! Uram, Istenem..."

"Jobbfelől négyen voltak, mindegyik egy-egy fán, valamennyien hajadonfővel és enyhén himbálóztak, mintha a rohanó gépkocsi által felkavart szél lengetné őket. [...] Ugyanazon a fán és ugyanazon a magasságban egy vastag ág nyúlt ki még, szabadon..."

"Kineveztelek a haditörvényszék tagjává a beteg tiszt helyére..."

"- Vissza fogok térni, Ilona, hogy feleségül vegyelek... Bízol bennem?
- Bízom! - válaszolta a leány, vadul a szemébe nézve."

"- Halt! Wer da?
- Offizier... - válaszolta Apostol, ismerősnek találva a hangot."

"Meg akarlak menteni! ... Hallod? ... Meg kell szabadulnod!"

"Most az élet és a halál közt lebegek, a menny és a föld között, mint aki elvágta maga alatt a fát és azt várja, hogy lezuhanjon s még csak azt sem tudja, hova fog esni..."

"Egy pillanat múlva a háta mögül tisztán hallott egy tétovázó hangot:
- A székre... kell..."

----------------------------

Talán nem járunk messze az igazságtól, ha egy regényt attól (is) tekinthetünk jónak, hogy mekkora az író és/vagy az olvasó személyes érintettsége a regényben leírt eseményekhez/helyszínekhez/történésekhez/érzelmekhez való viszonyulásban.
Liviu Rebreanu személyes érintettsége az Akasztottak erdeje c. könyvében leírtakkal kétséget kizárólag nem csekély, hiszen regénye ajánlásaként ezt írja: "Emil öcsém emlékének, akit az osztrák-magyar hadseregben a román fronton 1917-ben kivégeztek."
Ezen túlmenően talán az is elmondható, hogy erdélyi románként, ki kezdetben ráadásul magyar nyelven alkotott, ugyancsak hitelesen írhat a XX. század elejének erdélyi román (és magyar) identitásáról, az I. világháború tudathasadást és meghasonlást hozó hatásairól, a "hova is tartozunk és kik is vagyunk mi voltaképp" nehezen értelmezhető kérdéseiről.
A regény főszereplője, Apostol Bologa maga is erdélyi román, s annak ellenére (és azzal együtt), hogy apja a Memorandum-per egyik vádlottja, ő maga az Osztrák-Magyar Monarchia elkötelezett, román származású polgára.
A meghasonlást nem is a regény elején durva realitással leírt akasztás okozza, amikor is Bologa a haditörvényszék tagjaként kötélre juttatja a dezertálással és hazaárulással vádolt cseh tisztet, Svobodát. A baj ott kezdődik, amikor kiderül, Bologa hadosztályát az 1916-os román betörés elhárítására az erdélyi román frontra vezénylik. Mi a fontosabb? A haza, melynek elkötelezett állampolgára, jó katonája az egyszerű román, vagy a másik haza, melyhez a vér és a nyelv köt, túl a Kárpátokon, s mely megtámadta a Monarchiát, s mely most - akárhogyan is nézzük - az ellenség?
Csak tovább árnyalja az 1916-os erdélyi nemzetiségi összképet, hogy eközben a tisztikar és a legénység, a polgári lakosság különböző elemei is mind-mind különböző véleménnyel vannak a háborúról és a háborúban való helytállásról, a nemzeti és állampolgári elkötelezettségről, az ember mivoltáról, Istenről és hazáról.
S mit tegyen az ember, ha mégis a saját fajtája ellen kell küzdenie, s mit tegyen a román vőlegény román menyasszonyával, ha az a magyar honvédtiszt jelenlétében magyarul beszél még a vőlegénnyel is, s mit tegyen a Monarchia román katonája, ha ezek után a középloki sírásó magyar leányába lesz reménytelenül szerelmes?
Ilyen személyiségfejlődés után a legegyszerűbb, ha elveszti józan eszét, dezertál, s azon kapja magát, hogy kimondják a halálos ítéletet egy bizonyos Apostol Bologa felett, akiről ekkor már csak alig-alig sejti, hogy ki is ő...
Apostol Bologa tragikus személyisége mellett azonban nem szabad figyelmen kívül hagynunk a magyar Ilona és a román Márta gondolatait sem: olyan gondolatok ezek, melyekre mind a mai napig hallgatnunk kell: a pópa azért mondja a prédikációt magyarul, mert azt jobban értik, se ebben semmi rossz nincs, az ember pediglen szeresse a saját nemzetét, de lehetőleg úgy, hogy a másikét ne gyűlölje.
Hogy nem az állam, a fennálló jogrend az, amiért élni érdemes, talán eddig is sejtettük. Hogy nem az elvakult nacionalizmus üres lózungjai azok, amiért érni érdemes, talán eddig is sejtettük. Svododa és honfitársa, Klapka nem nyúlszívű cseh katonák, hanem nagyon is emberek, akiknek köze nincs a világháborús öldökléshez (főleg nem olyan dolgokért, amikkel nem tudnak azonosulni). Emberek.
Hogy valakit nem ítélhetünk el azért, mert magyarul vagy románul beszél, vagy hogy éppen a szerelem előtt olyan mindegy, valaki magyarul vagy románul beszél, talán eddig is sejtettük. Márta nem rossz és hazaáruló csak azért, mert magyarul beszélt a románul nem tudó honvéddel, Ilona pedig nem megvetendő leányzó (s Bologa nem is veti meg...) csak azért, mert magyar. Ők is csak emberek.
Hogy valaki nem ítélhető el azért, mert nem kíván saját véreire lőni, talán eddig is tudtuk. Bologa sem gyáva, hiszen többszörösen kitüntetett hős. Ő is csak ember.
A könyvet elolvasva az a benyomás alakulhat ki bennünk, hogy mindaddig, míg valakiben emberi mivoltának csupán szikrája is megmaradt még, nem lehet elítélni. Nincs olyan erkölcsi magasság, ahonnan ezt megtehetnénk - bármit is követ el. Igazán negatívvá csak azok a figurák válhatnak, akikből kivész minden emberi, s akik ezáltal többé már nem is ők maguk.
Embernek maradni, az emberit keresni. Homo sum, nihil humani a me alienum puto. Ember vagyok, és úgy gondolom, nem idegen tőlem semmi emberi.

Jelen sorok írójának személyes érintettsége is érhető: a könyv vele volt legutóbbi, 2010. augusztusi erdélyi útján, amikor is a ma Liviu Rebreanuról elnevezett Priszlop nevű település határában, Naszódtól délre (ahol Rebreanu apja dolgozott, ill. ahol egyik klasszikus regénye, a Ion is játszódik) alkalma volt barátai számára felolvasni a könyv nyitó sorait: "Az óriási párás üvegburához hasonló szürke őszi égbolt alatt a falu végén újonnan felállított akasztófa gőgösen nyújtotta karját a kötéllel a rézvörös fákkal gyéren megtűzdelt sötét mezők felé."
Ezen túlmenően, jelen sorok írója ugyanezen út során eljutott Gyimesbükkbe és Gyimesközéplokba is (melynek magyar nevét Bologa a regényben nem engedi kimondatni Constantin által).
A könyv és a helyszíni élmények arra késztetik jelen sorok íróját, hogy a népeink közti kölcsönös jobb megértés érdekében, felismerve a jelen kor valós helyzetét: trebuie să învăţăm româneşte! Románul kell tanulnunk. Merjük hinni: új világ nyílik meg előttünk, ha erőfeszítést teszünk a másik megértésére. Csak attól félünk, amit nem ismerünk. S lássuk, hova vezet ez.
Vajon miért csak a kis országok tanulják a nagyok nyelvét? A nagyok a kicsikét miért nem? Vajon miért csak a társadalmi kisebbség tanulja a többség nyelvét? A többség a kisebbségét miért nem? Vajon miért nem tanuljuk szomszédaink nyelvét?
Arisztokratizmus, gőg, fennhéjázás. Tudatlanság. Bűn. A III. (kulturális) világháború.
----------------

http://moly.hu/konyvek/liviu-rebreanu-akasztottak-erdeje