Kertész Imre: A nyomkereső

Magvető Könyvkiadó, 2009

140 oldal

"A házigazda - bonyolult családnevű egyén, a keresztneve szerint Hermann - gyanútlanul fecsegett: úgy látszik, még valóban csak egyszerű kollégát sejtett vendégében, s az most, a pipáját szívogatva (kényelmetlen, de alkalomadtán, meg kell hagyni, igencsak nélkülözhetetlen szerszám), csendesen az arcát tanulmányozta. Nem látott különösebbet: egy középkorú férfi zavartalan önbizalomtól sugárzó arca volt, formája ovális, orra, szája rendes, haja barna, szeme kék. Egyelőre még nem lehet pontosan tudni, hogy fecsegése mögött a szokott fondorlat, vagy pusztán gyermeteg együgyűség rejtőzködik-e: hajlott az utóbbi föltevésre, habár - tűnődött - a kettő közti különbség elhanyagolható voltaképpen." - Részlet a könyvből

http://www.libri.hu/konyv/a-nyomkereso.html
----------------------------

"Azután egyetlen kurta mondatban tudatta kilétét, küldetése és az általa lefolytatandó vizsgálat célját: Hermann elsápadt kissé."

"Lázas kutatómunkába fogott: tényeket, mindenekelőtt is kétségbevonhatatlan tényeket akart, hogy tisztán lásson az ügyben."

"Igen, az, hogy föltételezzük a lehetetlent, és egyszerre csak bizonyosságot nyerünk rá, hogy... hogy lehetséges: most - jött lázba -, azt hiszem, most sikerült megfognom ezt a bizonyos érzést."

"És hogy ami csupán egyetlen egyszer, csupán egyetlen emberrel megtörténik, az már át is lépte a lehetőség határait, az már valóság, az már a valóság törvénye..."

"...hisz miből is táplálkoznék örökös szorongásunk, ha mindnyájan részesnek nem éreznénk magunkat az egyetemes rosszban."

"Ön felette áll minden gyanúnak, Hermann."

"Szükség lesz majd egy második szemleútra is, egy másik, egy távolabbi helyszínen - de ezt most hagyjuk, beszéljünk az elsőről inkább, melyet itt, a közeli terepen kel majd megejtenie. Azt szeretné tehát tudni: megvan-e minden, épségben, érintetlenül?"

"Hogyne, mondta a vendég, nagyon is megérti, hiszen mindnyájan így vagyunk ezzel: mellékes kötelességeink miatt folyton halogatjuk a valódiakat, gyakran egy életen át, és aztán zavarba jövünk, ha megkérdezzük magunktól, mit is végeztünk hát valójában."

"A vizsgálat során egyet s mást mutatnom kell majd önnek - ez elkerülhetetlen -, és a szag... nos, rettentő bűz van arrafelé, remélhetőleg érezni fogjuk. Mindenesetre azt tanácsolom, hogy ne reggelizzenek."

" - Munkáról beszélsz, de másról van szó - mondta a felesége.
- Ugyan - tiltakozott a férfi. - Mire gondolsz?
- Nem tudom. Félek - felelte a felesége [...]"

"Ön nem ember. Nem. Ön nem ember."

"Igen, semmi figyelemre méltó: egy régi, mellesleg szellemi szemszögből is kétségkívül becses, de elsősorban mégiscsak a gyakorlati rendeltetését szolgáló országút élte itt mindenfelé ártatlan, hétköznapi életét - tökéletes, meg kell hagyni, hibátlanul tökéletes."

"De hát az volt, a város-e, csakugyan? Házak, házcsoportok közé, majd már szabályos utcákba kerültek. A megbízott tekintete kutatva söpört végig mindenen, ami csak elébe került, úttesten, járdákon, házakon, embereken: igen, ugyanaz a szervezettség, ugyanaz a tökély, a jól rendezett anyagnak ugyanaz az áthatolhatatlan tömörsége, mint az előbb, az országúton - ugyancsak nehéz lesz itt bizonyítékokat gyűjtenie. Senkit sem hibáztathat; kétségkívül méltányosan jártak el, lényegében semmit el nem mozdítottak; itt vannak a váratlan sarkok, a szűk közök, és meglepő átjárók, a macskakövekkel kiratkott apróbb-nagyobb terek, közepükön a szobor, a kút vagy a kettő remekbe álmodott, míves ötvözete, állnak az oszlopos felhajtók és bejárók, a háromszögű antik homlokzatok, a balkonok, a kiugró tornácok és könyöklők, időtlenül, örökkévalóan, a Szellem és a Szépség művének kikezdhetetlenségét hirdetve - igen, minden tökéletes, akár egy optikai csapda: sehol egy rés, semmi tere bárminő kifogásnak; minden megmutatkozik, és mégis minden ellenáll, minden itt van, aminek itt kell lennie, és mégis minden hamis és más, mint amilyennek lennie kellene."

"Nem hideg számbavételre volt tehát szüksége, hanem váratlan meglepetésre; váltig azt kutatta, amit elrejtettek előle, holott a láthatót kellett volna megragadnia [...]"

"A város beszédessé vált a tekintet előtt, amely megszólaltatta: ott hevert előtte, pórusait feltárva, leleplezve, legyőzötten, még vonakodva ugyan, de már megadóan. Mint a film az előhívósávban, álcájának hártyafinom burka mögül úgy kelt életre e tekintet alatt. Szépsége lehámlott: helyén korhadt patina és dermedt méltóság fagyoskodott, roskatagon, elaggottan, kiszolgáltatva. Barokk pompájának folyondáros zengése - mintha rossz tű karcolta régi hanglemezről erőlködne még - szétesett, töredezett, még imitt-amott magányosan próbálkozó, nevetséges szólamokra szakadt. Díszítményei, utcái, épületei és cifraságai megmerítkeztek az időben: lehullott róluk az örökkévalóság maszkja, és feltárult ittlétük pillanatnyisága, egyszeri véletlene és hajmersztő képtelensége. A megbízott nézte, és látta: a város volt, nem amilyennek mutatták, hanem amilyennek lennie kellett."

"A turista olyan, akár a hangya: morzsánként, de szorgosan elhordja a dolgok jelentőségét, minden szóval, minden egyes fényképfelvétellel lekoptat valamit az őket körülvevő néma fontosságból - gondolnia kellett volna rá, hogy éppen ezt a lehetőséget nem hagyják kiaknázatlanul."

"Ez a kapu itt kicsi, jelentéktelen, semmiség, elvész a környezetben, majdhogynem nevetséges; és két, áttört szárnyának kovácsoltvas díszítése: a minták! a cirádák! a tekervényes szövedék, a vasfonat futása, a fugák, az ékítmények, melyek oly bonyolultak, átláthatatlanok, egymást keresztezők és egymásba indázók, akár a sors folyosói: hol vannak?"

"'Mindenkinek a magáét' - segített neki a küldött."

"Az embernek úgyszólván hangulata kerekednék megállni, hogy engedelmesen elmerengjen a pusztulás e képén - ha nem tudná persze, hogy épp ez a cél, s hogy a mulandóság színjátéka a dolgok csalétke csupán."

"Ki tette ezt: a természet, vagy emberkéz pusztítása? Nem, ilyen tökéletes munkát a természet egymaga nem végez. A küldött elveszetten tekintett szét: sehol semmi, csak ez a tiszta lanka, sétára hívogató zöldjével - igen, tökéletes munka, még ha épp e tökély az árulója is egyben a szorongó indítéknak, amely nyilvánvalóan létrehozta."

"Mibe kapaszkodjon, hogy bizonyosságot szerezzen? Mivel küzdjön, ha a küzdelem minden tárgyától megfosztják? Min próbálja meg az ellenállást, ha semmi sem áll ellen? Harcra készült, és elhagyott csatateret talált, nem ellenség kényszeríti fegyverletételre, hanem az ellenség hiánya..."

"Ha semmi sincs itt, aminek itt kellene lennie, akkor talán téves volt minden előzetes feltevés, hamis és elvont valamennyi bizonyíték. Akkor e hely sem az, ami, csak az ő makacs rögeszméje; akkor ő maga sem az, aki, és tévedés a küldetése. A tér, az idő, a lába alatt a föld - semmi sem igaz. Akkor nincs is más igazság, csak ez a minden érzékszervét szüntelenül ostromló, ellenállhatatlan sugallat: ez a csönd s e szelíd lanka nyári békessége; igen, akkor fel kell mondania megbízatását és elfogadnia ezt az egyedül igaz és fogható kínálatot, e tüzes nyár bódító aranyát, akár ezek a surranó gyíkok a lába körül, melyeket boldog jelenük napozó békéjéből vertek fel léptei."

"Igen, vajon önmaga is nem ellenség-e?!"

"Ők azok, igen, ismeretlen ismerősök, akiket éppúgy megkísértett a visszatérés kényszere, ahogyan a gyötrő álmokat vágyunk mindig újralátni, a titkos reményben tán, hogy egyszer majd mégis megértjük őket...Sikerrel jártak vajon, vagy csődöt mondtak, ünnepelni vagy felejteni ültek-e be ide: megtudni tőlük érdekes vállalkozás lenne."

"- Azért vagyok itt, hogy megpróbáljam jóvátenni ezt az igazságtalanságot - mondta mégis, halkan, úgyszólván mint aki mentegetőzik.
- Jóvátenni? ... Hogyan? Mivel? - S a küldött egyszerre, mintha kinyomtatva látná, megtalálta a szavakat:
- Azzal, hogy bizonyságot teszek mindenről, amit láttam."

"- Nem - mondta. - Mindent megettem; mindent. Nem követelhet tőlem a képességeimnél többet. Mit akarhat még? Az én lehetőségeimnek is van határa... erőimnek mértéke... nekem is vannak jogaim! - kiáltotta szinte."

"Hirtelen szorongás fogta el, a mozgások és mozdulatok viharában úgy tűnt, hogy szem elől vesztette a férfit; de nem, ott áll az előbbi helyén, a korlátnak dőlve, most az utcát nézi, majd ide fordítja az arcát, a fiatal Ajtósi Albrecht Dürer arcát - egy festmény kel életre itt a szeme előtt, s egyszersmind maga a festő is, pontosabban a festő maga festette arca, prémes kabátgallér keretében: látomás ez, vagy vak véletlen?"

"Hét szegletében az autók keservét zengi-e még a kürtszó, vagy a Dies irae harsonái szólnak? Amott a szemközti szökőkút, akár egy hatalmas emlő, melyet két irgalmatlan kéz facsarása felfakadó vulkánkráterré változtatott, hörögve, sípolva, tehetetlenül rángó vonaglásokkal köpködte zavaros tartalmát:nem tér volt ez már, hanem a siralom völgye.

"De mi történik amott? Hullámzó léptekkel egy nő kél át a lába előtt megnyíló sokaságon; egy percre minden megakadt és minden sietség feledésbe merült: királynő előtt hódol a szétváló tömeg?"

"Szép volt, ahogy így közelgett, mögötte a véres nap robbanásszerű lángfényével egy épület felső ablaksorán, akárha Babilon égne."

"Kicsoda hát e nő? Boszorkány? Rontó szellem? Arcát hol látta már? Filmvászon premier plánján, szentképen, vagy pornográf újságok címoldalán? Rontó-e valóban, vagy ellenkezőleg, megrontott tán: e nő titkát ki fejti meg?"

"Elkésett, számítását a forgalmi lámpa villanása húzza át; a négysávos úton négy autó viharzik felé, egymást előző, rézsútos vágtában. Egyikből - rozoga, máza kopott roncs, akár egy csontváz - szakállas öregember aszott arca hajol ki, mereven kitágult pupilláján a borzalom, száján eszelős vigyor; a másikból gorgói hajzatú férfifej, csupasz arcán a száguldás könyörtelensége és a feltartóztathatatlanság fájdalma; a harmadikból egy könyökből fölemelkedő kar csupán, fenyegetően összezárt ökléből csak a kard hiányzik; a negyedikből megint egy szakállas, a ragyogó ég kegyetlen pompáját visszatükröző kocsijának öklelő orrán különös díszítmény: ajzott íj feszülő húrjáról elpattanni kész nyílvessző."

"Jaj, jaj, jaj azoknak, akik a földön laknak..."

"Itt az országút; s amott távolabb, füstfelhőkbe burkolózva, közülük fenyegető kéményeket, vad hűtőtornyokat és döfésre kész, szikár darukat szegezve az égnek, ott van mindennek oka és okozója: a nagy Baál, a monstrum; igen, fortyogtató, fagyasztó, felszippantó, kiokádó, összevegyítő, szétbomlasztó, magába gyűjtő és elvezető berendezéseinek minden sokaságával ott a szörnyeteg, a telhetetlen Moloch, a gyár."

"- Mit tudom én, hogy mit őriznek itt - mondta az első. - Te talán meg tudod mondani az úrnak? - fordult a vasvilláshoz.
- Én?!... - háborodott fel az. - Honnan tudjam én, ha te nem tudod?!
- Bennünket csak alkalmaznak itt - magyarázta az első.
- Azt őrizzük, amit a kezünkre adnak - vont vállat a vasvillás.
- Kevés fizetésért dolgozunk, és megtesszük, amit elvárnak tőlünk - mondta ismét az első.
- Mi becsületes emberek vagyunk! - toldotta meg a vasvillás."

"Talán csak nem vádlóit keresi?..."
-----------------------------------

A nyomkereső, a kötet küldött-megbízottja valamely meg nem nevezett rettenetes bűntény nyomában nyomoz - de hogy ő nyomozó, egykori elkövető, esetleg maga is a korábbi bűn szenvedő alanya, nem derül ki igazán. Talán nem is ez a fontos.
Egyébként mindegy is: a főszereplő lehetne éppen Péter, Peter vagy akár Pjotr is, a helyszín akár Kambodzsa, Chile vagy Szudán. Teljesen mindegy.
Ami igazából fontosnak tűnik, az az, hogy a kulturált emberiség, a maga kifinomult érték- és erkölcsrendszerével, precíz viselkedési normáival hogyan képes a legvadabb barbárságot elkövetni embertársaival szemben; hogyan válhatnak a békés utcák, városok, terek a legelvetemültebb brutalitás helyszíneivé; hogyan lehet az, hogy mindez a feledés teljes homályába merül, esetleg ami talán még ennél is rosszabb: turisztikai látványossággá fajul; s vajon hogy lehet az, hogy mindazok, akik végig asszisztálják a borzalmakat, mind "becsületes emberek"? és miért van az, ha mindenki elkövet mindent a borzalmak ellen, azok mégis bekövetkeznek?
Kertész Imre műve szürreális kép az embernek ember elleni brutalitásáról, melynek univerzális mondandóját legszemléletesebben tán a bibliai képek szemléltetik a nagy parázna Babilonról, Baálról és Molochról, vagy éppen az a lenyűgöző jelenet, amikor Dürer szemén keresztül látjuk XX. század színpadán átszáguldani az apokalipszis négy lovasát - autón.
És mindezek után ott a végső kérdés: az, aki művelt emberfőként - sőt, emberként - nem tesz meg mindent az ellen, hogy a végítélet elszabaduljon, tomboljon és áldozatokat gyártson gyárilag saját világának utcáin (akár előtte úgy, hogy nem engedi ki a szellemet a palackból, akár a vész idején azáltal, hogy nem tesz meg mindent ellene, akár a tragédia után úgy, hogy nem szolgál maga is örök bizonyságul azért, hogy ilyen borzalom soha többet ne történhessen a földön) - nos, vajon ez az ember nem joggal kerül a vádlottak padjára a végső ítélet napján?