Bárczi Géza: A nemzetközi nyelvről

Magyar Eszperantó Szövetség, Budapest 1987

80 oldal


http://www.antikvarium.hu/ant/book.php?konyv-cim=a-nemzetkozi-nyelvrol&ID=114482
-------------------

"A világon több ezer nyelv van, s a kivételes adottságú ember is ezeknek csak elenyésző töredékét képes megismerni. Micsoda áldás volna, ha a legnagyobb kincs, az anyanyelv mellett ki-ki egy, minden ember számára azonos és könnyen elsajátítható idegen nyelvet ismerne, és általa közvetlenül érintkezhetnék bármely embertársával! S e célnak megfelelő nyelv van: az eszperantó, az emberi szellemnek egyik legjelentősebb alkotása."

" Az eszperantó él."

"Meg kell azonban vallani, hogy van az eszperantónak egy betegsége, melyet az tesz lehetővé - reméljük csak átmenetileg -, hogy e nyelvnek igazában nincsen gazdája, nincs mögéje épülő homogén társadalom, mely egységesen visszautasítana minden beavatkozást."

"Mindezek számbavételével kétségtelen, hogy az eszperantóban igen értékes nyelvi tulajdonságok rejlenek, melyek alkalmassá teszik, hogy az élet minden ágában a közlés feladatának eleget tegyen, sőt ezt elegánsan, művészi színvonalon valósítsa meg."

"Az eszperantó éppen olyan élő nyelv, mint bármely más, azzal a különbséggel, hogy senkinek sem az anyanyelve."

"Kosztolányi azt mondotta, az beszél igazán egy idegen nyelvet, aki már álmodni is tud azon a nyelven."

"...a mai magyar nyelvben körülbelül tízezer olyan szót használunk úgyszólván napról napra, amely a nyelvújítók mesterséges alkotása. [...] Mihelyt a nyelvet használni kezdjük, a nyelv élni kezd, megtelik tartalommal, színeket kap, változatos feladatokra is képessé válik: élő nyelv lesz. Ez történt az eszperantóval is."

"Sok kis népnek nincs talán ennyi irodalma, mint amennyi az eszperantó nyelven már megszületett, részben eredeti irodalmi alkotásokban, részben műfordításokban."

"Azok az emberek, akik a hivatalos nyelveket ma a saját anyanyelvükként is használják a nemzetközi kapcsolatokban, már ma is órási előnyhöz és fölényhez jutnak a nemzetközi érintkezés legkülönbözőbb területein, legyez az akár diplomáciai tárgyalás vagy idegenforgalom, baráti kapcsolat, nagy előnyük van azokkal szemben, akik a hivatalos nyelveket csak tanult nyelvként használják. Ez is indokolja tehát azt, hogy egyetlen nemzeti nyelv, illetve a nemzeti nyelvek helyett a semleges eszperantó nyelv váljék egyetlen nemzetközi nyelvvé, mert ez minden nép számára egyformán tanult nyelv lenne, senkinek sem nyújtana jogtalan, indokolatlan előnyöket, és senkit sem hozna hátrányos helyzetbe."

"...senkinek nem jut eszébe az eszperantó nyelvvel kiszorítani a nemzeti nyelveket, az eszperantó sohasem lehet riválisa a nemzeti nyelvnek, hanem mindig csak második, a nemzetközi érintkezésben használt nyelv lenne. Egy nemzeti kultúra nem képzelhető el másképp, mint anyanyelvén."

"A mozgalom pótolja az eszperantó nyelvnél azt, amit a nemzeti nyelveknél maga a nemzeti társadalom."

"... az eszperantó rendkívül könnyű, igen gyorsan, kevés fáradsággal sajátítható el. Nyelvtanának lényeges része, az alaktan, órák alatt megtanulható grammatikai előképzettség nélkül is."

Az eszperantó nyelvtan fölépítése olyan egyszerű, hogy annál egyszerűbbet elképzelni sem lehet. Igaz, vannak részletmegoldások benne, melyeket másokkal (nem egyszerűbbekkel vagy jobbakkal, csak másokkal) lehetne helyettesíteni. Ezzel próbálkoztak is. Így született meg az ido. Az idő eljárt fölötte, s minden hasonló kísérlet egyetlen eredménye, hogy átmenetileg megingatja az emberekben a nemzetközi nyelv jövőjébe vetett hitet."

"A magyarban például a végső elemzésben föníciai eredetű zsáktól a mexikói indiánra visszamenő kakaóig jó néhány tucat nyelv szavait találjuk meg békés együttélésben. S nem hiszem, hogy bárki diszharmonikusnak találná az angol nyelvet, mert szókincsének igen jelentékeny része francia (például francia eredetűek ilyen angol szavak is, mint sport vagy tennis). Ki vetné szemére a német, az orosz, a francia, vagy akár a latin nyelvnek temérdek idegen szavát. A nemzeti nyelvekben a szókincs persze a kulturális fejlődés adottságaitól függ, az eszperantóban azonban bölcs belátás kevert a neolatin jellegű szókincsbe germán, sőt szláv szavakat. Lehet, hogy e válogatásban a nemzeti hiúság kímélése is szerepet játszott, de a legtöbb esetben külön is meg lehet a választást indokolni. Aki ráismer egy-egy szó eredetére, az nem lepődik meg, mert tudja, hogy a nyelvek szókincse heterogén eredetű. Aki viszont nyelvismeret nélkül tanul eszperantóul, és ez a túlnyomó többség, annak mindegy, honnan került egy-egy szó, s inkább annak örül, hogy kevés szó tanulásával sok mindent ki tud fejezni az eszperantó nagyszerű szóalkotási rendszere segítségével. Arra alapozni egy valóban nemzetközi szerepre hivatott nyelvet, hogy latinul mindenki valamelyest tud, igazán nem lehet."

"... nem ugyanazzal a fáradsággal tanulhatni meg angolul, mint eszperantóul. Kétségtelen, hogy ennek a nyelvnek az ismerete sem hull az ölünkbe anélkül, hogy komolyan meg akarjuk szerezni, de annyi bizonyos, hogy egy tizedrész annyi energiát, időt, munkát sem kíván, mint akármilyen nemzeti nyelv elsajátítása."

"Az az állítás, hogy nyelvérzék nincs, annyit jelentene, hogy minden ember egyformán könnyen tanul meg bármely idegen nyelvet. [...] köztudomású, hogy az egyik embernek erre van nagyobb tehetsége, másiknak arra. S a nyelvérzékbeli különbségeket nem tudja áthidalni semminő divatos módszer (e téren különben a divat igen sűrűn változik, és nem ok nélkül)."

"Bármennyire is kívánatos volna, hogy mindenki ismerjen az anyanyelvén kívül olyan idegen nyelvet, mely kaput nyisson számára a magyar nyelvterületen kívüli egyetemes emberi kultúra felé, azt nem lehet remélni, hogy a legszélesebb társadalmi rétegben általánossá váljék a francia, német, angol vagy orosz nyelvek valamelyikének ismerete. Ilyen illúzió, bármely nemes és szép, csak illúzió."

"Számos világcég tér át mind nagyobb mértékben az eszperantó levelezésre, s ügyfeleit is erre ösztönzi."

"Ismeretes, hogy általában az első idegen nyelv megtanulása a nehéz feladat, a többié a nyelvkészség növekvő rugalmasságával már sokkal hozzáférhetőbb. Az eszperantó, mely a kezdeti nehézségeket a minimálisra csökkenti, kitűnő bevezető más nyelvekhez is."

"Minden nemzeti nyelv veszedelmes lehet egy másikra, pláne ha hatalmas, gazdag nép áll mögötte. Az egyetlen menekvés, ha az anyanyelv mellett egy teljesen semleges, semmilyen nép szellemét, érdekeit nem képviselő nemzetközi nyelv szolgál második nyelvül, amely feleslegessé teszi idegen nemzeti nyelv elsajátítását."

"...Leninnek tulajdonítják ezt a kijelentés: 'az eszperantó a proletariátus latinja'."

---------------

A kiváló magyar nyelvész, az 1975-ben elhunyt Bárczi Géza eszperantóval kapcsolatos írásait, vele a tárgyban készült interjúkat foglalja magába e kis kötet, egy másik jeles magyar nyelvész, a 2011-ben elhunyt Deme László előszavával.
Bárczi Géza életben tanúja volt az eszperantó felvirágzásának, elterjedésének, élt már a legelső - és elsöprően sikeres - 1905-ös eszperantó világkongresszus idején, ahol, szemben más mesterséges nyelvtervezet kudarcával, a résztvevők képesek voltak egymás közt egy mesterséges nyelven kommunikálni; saját szemével kísérhette nyomon a máig legsikeresebb nemzetközi segédnyelv első világháború alatti és két világháború közti hányattatott történetét, amikor mind a baloldaltól, mind a jobboldaltól kapott anyait-apait...
Tekintve, hogy kiválóan beszélt németül is, Bárczinak talán volt alkalma eredetiben is olvasni Adolf Hitler Mein Kampfját, ahol a szerző ekként ír a zsidó-lengyel származású Lazaro Ludoviko Zamenhof szemorvos által 1887-ben, még a cári Oroszországban útjára bocsátott nemzetközi nyelvről, az eszperantóról - talán nem éppen leghízelgőbb módon: "Mindaddig, amíg a zsidó nem lesz úrrá a többi népen, kénytelen-kelletlen azok nyelvét beszéli, mihelyt azonban szolgáivá teszi azokat, egy egyetemes nyelvet, pl. az eszperantót kell tanulniuk csak azért, hogy a zsidóság könnyebben tudjon uralkodni rajtuk!" [kiemelés tőlem: H. K.]
Bárczi láthatta a második világháborúban háttérbe szorult eszperantó háború utáni felvirágzását, az Eszperantó Világszövetség UNESCO-val történő együttműködésének kezdetét, ahogy láthatta azt is, hogy a nyelv pl. a postának is hivatalos nyelvévé vált...
Sajnos az 1983-as budapesti világkongresszust már nem láthatta, mint ahogy azt sem, hogy napjainkban a hivatalos statisztikák szerint Magyarországon az eszperantó nyelvvizsgák a harmadik helyen állnak darabszámot és népszerűséget tekintve évi kb. 5000 nyelvvizsgázóval.
Bárczi jelen írásaiban kitér az eszperantó semlegességére, nyelvtanának egyszerűségére, a lexikai hajlékonyságára a nyelv szóképzése terén, beszél az eszperantó bizonyított propedeutikai szerepéről (más - főként európai - nyelvek elsajátításában az eszperantó előzetes ismerete hallatlanul meggyorsítja a később tanulandó nemzeti nyelv tanulását); beszél arról, hogy mennyivel is egyszerűbb és olcsóbb és demokratikusabb is lenne az élet, ha a nemzetközi érintkezésben csupán egyetlen segédnyelvet kéne használni - amihez ráadásul még tolmács sem kéne, mert a világon mindenhol tanítanák...
Bárczi szól arról is, hogy az eszperantó irodalma (fordítás és saját kreáció) nagyobb, mint számos kis nemzet irodalma...
Bárczi lelkesedése, idealizmusa valóban becsülendő, az eszperantó (s mellette, előtte, utána létrejött egyéb - azóta vegetáló vagy teljesen visszaszorult, esetleg eleve hamvába holt nyelvtervezetekkel - pl. volapük, idó, interlingua stb. - párhuzamosan megfogalmazott) nemes és emberi célkitűzése: a kölcsönös megértés jobb elősegítése ember és ember közt szintén nem a szemétdombra hajítandó szándék.
Annak azonban, hogy az eszperantó egyidejűleg senki nyelve, ugyanakkor mindenkié, megvannak a maga hátulütői. Ha csak arra gondolunk, hogy a nyelv több mint száz éves története és minden értéke mellett máig nem tartozik az ENSZ hat hivatalos nyelve közé, ha arra gondolunk, hogy az EU-ban 23 hivatalos nyelven megy a tolmácsolás, de eszperantóul történetesen nem, el kell gondolkodnunk, hogy hol rejlik a nyelv gyengesége, annak ellenére, hogy olyan pártfogói is akadhatnak, mint minden idők talán leghíresebb és legbefolyásosabb anyanyelvi eszperantó beszélője, George Soros...
Mindaddig azonban, ha véletlenül sikerül repjegyet szereznünk az Eszperantó Köztársaság (Esperanta Respubliko) légitársaságának, az EIA-nak (Esperantaj Internaciaj Aerlinioj) menetrend szerinti járatainak egyikére a Budapest-Zamenhofváros (Urbo Zamenhof) viszonylatban, leszállván az Esperanta Respubliko Baghy Gyula Nemzetközi Repülőtéren (Julio Baghy Internacia Flughaveno), s miután taxival (taksio) vagy metróval (metroo) eljutottunk a városközpontban levő kényelmes szállodánkba (Hotelo Esperanto), induljunk el egy kis felfedező útra.
Sétánkat a Zamenhof térről (Placo Zamenhof) kezdjük; menjünk tovább a Kalocsay Kálmán sugárúton (Avenuo Kolomano Kalocsay) sugárúton, forduljunk le a Szathmári Sándor utcán, aztán a Pechan Alfonz térnél térjünk le a Princz Oszkár köz irányába. Innen nem messze találunk majd egy névtelen kis zsákutcát, melyben az épületeknek csak helyrajzi száma van. Ennek az utcának a legvégén, szemben a város középkori városfalával áll egy magányos pad. Ha udvariasan és több mesterséges nyelven szólva felkeltjük és odébb tessékeljük a padon alvó volapük hajléktalant, magunk vehetjük birtokba az objektumot (zárójeles megjegyzés: volapükül ne szóljunk hozzá, azt még a volapükök sem értik). Leülve a padra, emeljük tekintetünket a Legkisebb Eszperantistának (la plej malgranda esperantisto), a kihelyezett felirat tanúsága és a helyhiány miatt csak nevének kis kezdőbetűivel jelölt, "h. k."-nak emelt emlékműre, a méretarányos, az eszperantó színét idéző zöld műanyagból fröccsöntött, alig 10 cm magas, de szemmagasságban elhelyezett szobrocskára, mely magányos játékkatonaként, tanári hivatása gyakorlása közben, a katedrán, egy tanári asztal mögött ülve ábrázolja hősünket.
Ha ezek után elolvassuk a több nyelven is kitett feliratot, melyek a Legkisebb Eszperantistától származó idézeteket találunk, olyan kérdésekkel szembesülünk, melyeken talán érdemes elgondolkodnunk:
Hol vannak a burjánzó diplomáciai, gazdasági és kulturális kapcsolatok hazánk és az Eszperantó Köztársaság közt? Hol vannak az eszperantó nyelvvizsgát tett széles tömegek és az ő használható eszperantó nyelvtudásuk? Hol a számos, hazánkba látogató eszperantó turista? Hol a hazánkba tőkét hozó számos eszperantó nagyvállalat?
És legfőképp: miért van az, hogy miután diplomájuk megszerzése érdekében évente több ezren teszik le a nyelvvizsgát Zamenhof nyelvéből, amint kijönnek a vizsgáról, a vizsgát megszerzettek 99%-a azonnal elfelejti a nyelvet, a maradék egy százalék pedig tanítja azt azoknak, akiknek a diplomájukhoz kell a nyelvvizsga...?
Mindettől függetlenül: Éljen hazánk és az Eszperantó Köztársaság megbonthatatlan barátsága! Végül hallgassuk meg és énekeljük el együtt az eszperantó himnuszt: http://www.youtube.com/watch?v=6AMmfZ4PF3U

Raszul Gamzatov: Az én Dagesztánom

Európa Könyvkiadó-Kárpáti Könyvkiadó, Budapest-Uzsgorod 1978

239 oldal

Gamzatov, a kitűnő Lenin-díjas avar költő ebben a könyvében prózaíróként mutatkozik be az olvasónak. A népi bölcsességeken, gazdag folklorisztikus hagyományokon épülő művet hőn szeretett hazájának szenteli a szerző. Ez a keletiesen színpompás, bölcs humorral és finom iróniával átszőtt könyv igaz, őszinte vallomás Dagesztánról, e távoli, égbe nyúló hegyóriások közé ékelt kis országról, amelyben a költő az avarok őseiről, szokásairól, énekmondókról, művészekről, az egyszerű hegyi pásztorokról s az élet megannyi érdekes, megkapó eseményéről tudósít és mesél, rendkívül kifejező, tiszta, ízes költői nyelven.


http://www.antikvarium.hu/ant/book.php?konyv-cim=az-en-dagesztanom&ID=72448
----------------
"A szó nemcsak annak nyelvén akadhat meg, aki dadog, de azén is, aki a legmegfelelőbb, legszükségesebb, legbölcsebb szót keresi. Nem reménykedem, hogy bölcsességgel elkápráztatom az olvasót, de nem vagyok dadogós. Keresem a szót."

"Azokat a verseket is egyszer írják, melyeket egy életen át ismételgetnünk."

"Igen, a gondolatok és érzések úgy jönnek, mint a vendégek a hegyi falvakba, meghívás nélkül, bejelentés nélkül."

"Tisztelt folyóiratszerkesztő! Teljesítem a levelében közölt kérést. Rövidesen hozzáfogok a Dagesztánról szóló könyv megírásához. Csak ne haragudjon azért - az ön által megszabott határidő számomra valószínűleg nem lesz elegendő. [...] Nem tudom összecsomagolni az én Dagesztánomat az ön kilenc-tíz papírlapjába se."

"Ha megkérdezik tőlem, ki vagyok, felmutathatom papírjaimat, személyazonossági igazolványomat, abban benne van minden főbb adat. Ha a néptől kérdezik, kicsoda ő? - a nép, mint igazolványait, felmutathatja íróit, zenészeit, tudósait, politikai vezetőit, hadvezéreit."

"- Honnan ismernének bennünket, amikor mi magunk sem ismerjük még magunkat eléggé úgy, ahogy kellene. Milliós nép vagyunk. A dagesztáni hegyek sziklamarka fog össze bennünket. Egymillió ember és negyven különböző nyelv..."

"Dagesztán az én bölcsőm. Dagesztán az én tűzhelyem."

"Mindenből, amit Dagesztánban láttam, mindenből, amit magam is átéltem, mindenből, amit átélt előttem vagy velem egy időben élő valamennyi dagesztáni - dalokból, folyókból, szólásmondásokból, sziklákból, sasokból, patakokból, hegyi ösvényekből, sőt a hegyek visszhangjaiból teremtődött bennem az én saját Dagesztánom."

"Mihez hasonlítsam az én Dagesztánomat? Milyen hasonlatot találok én, hogy kifejezzem, mit érzek, amikor én olvasom sorsát, történelmét? Lehet, hogy majd találok jobb, méltóbb szavakat is, de ma azt mondom: 'A világ hatalmas óceánjára nyíló kis ablak.' Vagy még rövidebben: 'Kis ablak a hatalmas óceánra.'"

"Mostanában a dagesztáni fiatalok nem hordják a mi nemzeti viseletünket. Pantallót, zakót, teniszinget viselnek, vagy hosszúujjú inget nyakkendővel, akárcsak Moszkvában, Tbilisziben, Taskentben, Dusanbében vagy Minszkben."

"Gyakran lehet találkozni szép nővel, aki nem okos, vagy nagyon okossal, aki nem szép. Ugyanígy vannak a művészeti alkotások is."

"Az irodalmi főiskolán egy avartól megkérdezték a vizsgán, mi a különbség a realizmus és a romanticizmus között. Az avar, úgy látszott, erről semmit sem olvasott, de válaszolni csak kellett valamit. Egy keveset gondolkozott, és így szólt:
- Realizmus, amikor sasnak nevezzük a sast, és romanticizmus, amikor sasnak nevezzük a kakast.
A professzor elnevette magát és beírta földimnek az osztályzatot."

"Avar költő vagyok. De az én szívemben a felelősség nemcsak Avarisztánért, nemcsak egész Dagesztánért, nemcsak egész hazámért, de az egész földkerekségért dobog. A huszadik században másként élni nem lehet."

"Két anyja van az én népemnek, az én kis országomnak, minden egyes könyvemnek is.
Az egyik anya - szülőhazám, Dagesztán. Itt születtem, itt hallottam először anyanyelvemet, itt tanultam meg, itt vált húsommá, véremmé. [...]
A második anyám a nagy Oroszország, a második anyám - Moszkva. Ő nevelt fel, ő adott szárnyakat, ő vezetett ki a széles útra, ő biztosított táguló látóhatárt, ő mutatta meg nekem az egész világot."

"Az irodalom forrása a szülőföld, a nép és az anyanyelv. Azonban ma minden igaz író tudata tágabb saját nemzetiségénél. Az egész emberiség ügye, az egész világ ügye dobogtatja szívét és feszíti eszét."

"Azt álmodta a patak, hogy nagy folyóvá változott - szétfolyt a homokon és ott felivódott."

"Vannak, akik nem azért beszélnek, mert agyukban már nem férnek el a fontos gondolatok, hanem mert viszket a nyelvük."

"Nincsenek szavak, csak úgy egyszerűen. A szó vagy átok, vagy üdvözlés, vagy szépség, vagy fájdalom, vagy szenny, vagy virág, vagy hazugság, vagy igazság, vagy világosság, vagy sötétség."

"Dagesztánban van egy kis nemzetiségi csoport: a lakok. Lak nyelven talán ötvenezer ember beszél."

"ABUTALIB egyszer Moszkvában vendégeskedett. Valahol az utcán valami miatt meg kellett szólítania valakit. Talán azt kérdezte, merre van a piac. Abutalib éppen egy angolt állított meg. Nincs ebben semmi csodálnivaló - Moszkva utcáin sok külföldi járkál.
Az angol nem értette, mit kérdez Abutalib, így hát visszakérdezett először angol, majd francia, aztán spanyol és lehet, hogy még valamilyen más nyelven is.
Abutalib viszont először oroszul, aztán meg lak, meg avar, meg lezg, meg darg, végül kumik nyelven próbált meg magyarázni. Úgy váltak el egymástól, hogy egyik sem értette, mit beszél a másik. Egy túlságosan is művelt dagesztáni, aki angolul is tudott két és fél szót, később így igyekezett meggyőzni Abutalibot:
- Látod, mit tesz a műveltség. Ha műveltebb lettél volna, akkor elbeszélgethettél volna az angollal, érted?
- Értem én - válaszolta Abutalib. - Csak azt nem értem, miért kell az angolt nálam műveltebbnek tekinteni, amikor ő sem értett egy nyelven sem, amelyen én akartam vele beszélni."

"Számomra a népek nyelvei olyanok, mint a csillagok az égen. Én nem szeretném, ha az égen valamennyi csillag eggyéolvadna, és a fél eget betakaró nagy csillagot alkotna. Arra való a nap, hogy nagy legyen. A csillagok pedig csak ragyogjanak külön-külön. Hadd legyen minden embernek saját csillaga."

"Drága avar anyanyelvem! Te vagy a szűkös napokra tartogatott egyetlen kincsem, vagyonom, gyógyír minden betegségre."

"Igen, ismerek olyan embereket, akik úgy vélik, hogy anyanyelvük szegény, kicsi, ezért hát elindultak keresni másik nyelvet - gazdagot, nagyot. És úgy járnak, mint a kecske az avar mesében: erdőbe ment a kecske, hogy farkasfarkat növesszen, de amikor visszajött, a szarva is hiányzott."

"A dagesztáni írók tíz nyelven írják műveiket, és kilenc nyelven adják ki őket. De vajon mit csinálnak azok, akik a tizedik nyelven írnak? És miféle nyelv az a tizedik?
A tizedik nyelven azok írnak, akiknek sikerült elfelejteni anyanyelvüket - legyen az avar, lak vagy tát -, de még nem sikerült megtanulniuk az idegent. Ők azok, akik nincsenek se itt, se ott.
Írjanak idegen nyelven, ha az idegen nyelvet jobban ismerik, mint a sajátjukat. Vagy írjanak anyanyelvükön, ha nem ismernek igazán jól semmilyen más nyelvet. Csak ne írjanak azon a tizedik nyelven.
Igen, én ellensége vagyok a tizedik nyelvnek. A nyelvnek ősinek, ezerévesnek kell lennie, csak akkor jó valamire. "

"Az én témám a hazám. Nekem nem kell keresnem, válogatnom. A hazát nem mi választjuk magunknak, a haza választott minket már a kezdet kezdetén."

"Bárhol jártam ott, bármilyen vidéken, mindenhonnan szálak nyúlnak vissza Dagesztánhoz."

"Az én kis Dagesztánom és az én hatalmas világom. Az én életem, az én szimfóniám, az én könyvem, az én témám."

"Ostoba ember fegyvere a kiabálás, a bölcs emberé - a helyénvaló szólásmondás."

"Az irodalmi főiskolán ilyen volt a hallgatók megoszlása: az első évfolyamon: húsz költő, négy prózaíró, egy drámaíró. A második évfolyamon - tizenöt költő, nyolc prózaíró, egy drámaíró, egy kritikus. A harmadik évfolyamon - nyolc költő, tíz prózaíró, egy drámaíró és hat kritikus. Az ötödik évfolyam végén: egy költő, egy prózaíró, egy drámaíró és a többi mind kritikus."

"AZ AVAROK AZT MONDJÁK: 'A költő száz évvel a világ teremtése előtt született.' Ezzel nyilván azt akarják mondani, hogy ha a költő nem vett volna részt a világ teremtésében, a világ nem lenne olyan gyönyörű, mint amilyen."

"A lelke mélyén mindenki egy kicsit költő."

"A próza messzebbre, a költészet magasabbra száll. A próza óriás repülőgéphez hasonlít, amely nyugodtan körülrepülheti a földgolyót. A költészet viszont üldöző vadászgép, meredeken száll fel az égbe, és egy szempillantás alatt utoléri a próza nagy repülőgépét, bármilyen magasan szálljon is az."

"Ha elhatároznám, hogy drámát írok, a cselekvés helyéül Dagesztánt választanám, az aulokat, a városokat, továbbá más országokat és az egész világot. A hegyek, az égbolt, a föld, az élő folyók, a tengerek lennének a díszlet. Történne az elmúlt századokban, napjainkban és az elkövetkezendő jövőben; az évezredeket a pillanatokkal keverném össze. A szereplők: én magam, apám, a gyermekeim, a barátaim és a már rég meghalt és a még meg nem született emberek is."

"- Miért kiabálsz?
- Én nem kiabálok. Ilyen a beszédmodorom.
HÁZASTÁRSAK BESZÉLGETÉSÉBŐL

- A te verseid nem is hasonlítanak versre.
- Ilyen az írásmódom.
AZ OLVASÓ ÉS A KÖLTŐ BESZÉLGETÉSÉBŐL"

"Most, amikor elmúltam negyvenéves, itt ülök negyven könyvemmel, lapozgatom őket, és látom, hogy az én búzámmal bevetett mezőkre olyan növények is kerültek, amelyeknek magvait nem én szórtam el. Még ha nem is gaznövények, hanem gabonafélék - árpa, zab vagy rozs -, akkor is idegenek az én búzaföldemen.
Idegen juhokat látok az én nyájamban. Azok sohasem fogják megszokni a hegyvidék magaslati levegőjét.
Saját magamban is észlelek néha idegeneket. Ebben a könyvben azonban szeretnék én - én magam lenni. Jó vagyok vagy rossz - fogadjanak el olyannak, amilyen vagyok."

"Nem akarok se rosszabb, se jobb lenni, mint amilyen vagyok. Ha húszéves korában valakinek nincs ereje, hiába várja, később sem lesz. Ha harmincéves korában valakinek nincs esze - hasztalan várja, később sem lesz. Ha negyvenéves korában valakinek nincs pénze - hiába várja, később sem lesz. Ezt mondja az orosz közmondás."

"Amíg Frosza az asztalterítéssel foglalatoskodott, én a külföldi szeszesital-gyűjteményemmel dicsekedtem. Volt ott távoli országokból szép színes üvegben rum is, konyak is, gin is, whisky is, calvados is, abszint is, vermout is, slivovica is meg magyar unicum is... És a konyakok is különbözőfélék: martini, camus, pliszka.
- Válassz, Abutalib, mit akarsz inni.
- Ezt az egész zagyvalékot, Raszul, elzárhatod. Ha akarsz, kínálj meg egy fehérpecsétes vodkával. A fehérpecsétes vodka nemcsak azért jó, mert ismerjük, hanem azért is, mert ő is ismer minket. Ezek, amiket itt mutogatsz, lehet, hogy nagyon jóízűek, de valamennyi messziről érkezett ide, más - számomra ismeretlen - nyelven beszél, én meg olyan nyelven beszélek, amely nekik ismeretlen. Aztán a szokások, a viselkedés? Egyáltalán nem ismerjük mi egymást. Ezek az üvegek olyanok, mint az ismeretlen vendégek, akikkel előbb el kell beszélgetni, meg kell ismerkedni, meg kell enni velük egy pud sót. Félek, hogy mi nem értjük meg egymást ezekkel az üvegekkel. Hagyd meg őket moszkvai íróbarátaidnak. Hagyj belőle azoknak is, akik elfelejtették az ősi tűzhelyen édesanyjuk által készített ételek ízét."

"- Azelőtt a faggyúgümőtől, vagyis a jó zsíros, egészséges ételektől lett széles válla az embereknek, most meg a vattától. Korábban énekelték a dalokat, és kumuzon játszottak hozzá, most meg papírról olvassák fel. Nagy változások mennek végbe a világon. Nem tetszenek nekem ezek."

"- Lehetséges, hogy ő nagyszerű ember, de nem férünk össze.
- Ugyan miért?
- Túlságosan művelt. Azonkívül én túlságosan falusi vagyok, ő meg túlságosan városi. Én túlságosan hegyvidékpárti, ő meg túlságosan síkságpárti. A szögletes kucsmáink is különbözőek. Valószínűleg a fejünk sem azonos. Én a földünk fia vagyok, ő meg a foglalkozásának a fia."

"Honnan eredne az eső, ha nem lenne felhő? Honnan szállingózik majd a hó, ha nem lesz ég? Honnan lesz majd Raszul Gamzatov, ha nem lesz Avarisztán, nem lesz avar nép? Honnan lesznek neked saját törvényeid, ha nem lesznek már a nép számára századokon át kialakult általános törvények?"

"PÉLDABESZÉD A HARMADIK FELESÉGRŐL. Egy fiatal dagesztáni költő elutazott Moszkvába tanulni az Irodalmi Főiskolára. Eltelt egy év, és egyszer csak megjelent egy hirdetés, hogy a hallgató válópert indított a távoli hegyi faluból való felesége ellen.
- Miért akarsz elválni? - kérdeztük tőle. - Nemrég házasodtál meg, úgy látszott, szerelemből, mi történt hát most?
- Nincs már közös nyelvünk. Ő nem ismeri Shakespeare-t, nem olvasta az Anyegint, nem tudja, mi a Tavi iskola, sohasem hallott Mérimée-ről.
Nemsokára megérkezett a fiatal költő Mahacskalába moszkvai feleségével, aki nyilván hallott Mérimée-ről és Shakespeare-ről. Mindössze egy évig élt városunkban az asszony, aztán vissza kellett utaznia Moszkvába, ugyanis a férje válópert indított ellene.
- Miért akarsz elválni? - kérdeztük tőle. - Nemrégen házasodtál, úgy látszott, szerelemből, hát most mi történt?
- Kiderült, hogy nem egy nyelven beszélünk. Egy szót sem tud avarul, nem ismeri avar szokásainkat, nem érti a hegylakók természetét, nem szereti földijeimet, nem akarja vendégül látni őket. Nem ismer egyetlen avar közmondást sem, sem egy avar találós kérdést, sem egy avar népdalt.
- Mit fogsz most csinálni?
- Úgy látszik, harmadik feleséget kell keresnem.

Azt hiszem, jó volna, ha a fiatal költő, mielőtt elindul harmadik feleséget keresni, saját magát találná meg."

"Egyszer Japánban különböző országok képviselői benyomásaikról kezdtek beszélgetni. Egy szökőkút mellett álltunk, amely olyan volt, mintha dagesztáni kövekből rakták volna, ugyanolyanokból, mint amilyenekből az aulokban a hegylakók gyülekezőhelyét rakják ki.
- Csodálatos ország - szólalt meg először egy amerikai zeneszerző. - Japán arculatában, szerintem, egy az egyben fel lehet fedezni az indusztrializált Amerika arculatát.
- Ugyan kérem - tiltakozott egy újságíró Haitiből. - Most jöttem vissza egy japán faluból - japán legjobban a mi kis szigetünkre hasonlít.
- Ne vitatkozzanak, uraim, itt megtalálható Párizs minden vidámsága és komorsága - vetette ellen mindkettőnek a francia építész.
Én meg csak néztem a japán szökőkút köveit, amelyek ugyanolyanok voltak, mintha egy avar aulból szállították volna oda, és arra gondoltam: 'Csodálatos ország Japán. Minden megtalálható benne, ami a világ országaiban megtalálható, és ugyanakkor egyetlen más országra sem hasonlít. Ő Japán.'"

"Kövek vagyunk. Mind falakká leszünk mi:
Vár, pajta, templom vagy börtön falai.
KŐFELIRAT"

"Amikor az ember elindul célja felé, a cél messzire van. Lesz-e bennem elég bátorság, szeretet, türelem, hogy elérjem célomat?"

"Mindenki tudja, mire van szüksége, de nem mindenki tudja beszerezni. Mindenki látja célját, de nem mindenki éri el. Vannak emberek, akik azt hiszik, tudják, hogyan kell könyvet írni, de nem értenek a könyvíráshoz."

"A tehetség tehát olyan, hogy vagy van, vagy nincs. Azt senkinek sem adhat, de el sem veheti senki. Tehetségesnek születni kell."

"- De drága Gamzat - kiáltott fel a hegylakó -, ahhoz, hogy úgy írjon valaki, ahhoz tehetség kell!
- Azt hiszem, igazad van, egy kis tehetség nem ártott volna.
- Honnan lehetne venni, adjon tanácsot - örült meg a hegylakó, nem értve az iróniát apám válaszában.
- Az áruházban ma jártam, ott nincs, talán a bazárban kellene megnézni."

"Hiába működik az agy, ha a kéz semmit sem csinál: amikor csak az agy működik, olyan malomhoz hasonlít amely üresen jár, ahelyett, hogy lisztet őrölne."

"A bátor emberek nem változtatják meggyőződésüket. Tudják, hogy a Föld forog. Tudják, hogy nem a Nap kering a Föld körül, hanem a Föld a Nap körül. Tudják, hogy az éjszakát feltétlenül felváltja a reggel, a reggelt a nappal, a nappalt az éjszaka... A telet fölváltja a tavasz, a tavaszt a gyönyörű nyár...
És eljön az idő, amikor a lelkiismeret korbácsa, a tisztesség korbácsa, az igazság korbácsa végleg legyőzi a hazudozókat és a képmutatókat, a hazugság pedig sohasem fogja legyőzni az igazságot."

"Azonkívül: ne nevezz semmilyen gondolatot se helytelennek csak azért, mert nem hasonlít a tiedre!"

"Avar vagyok, annak születtem, és más nem is lesz belőlem. Az első emberek, akiket megláttam, amikor kinyitottam a szemem - avarok voltak. Az első szavak, amelyeket először hallottam, avar szavak voltak. Az első dal, amelyet bölcsőm fölött anyám elénekelt, avar dal volt. Az avar nyelv lett az én anyanyelvem. Ez a legértékesebb kincs számomra, de nem is csak az én számomra, hanem az egész avar nép számára.
Az avarok nincsenek sokan, mindössze háromszázezren. De ez nem is kevés. Dagesztánban vannak költők, akik olyan nyelven írnak, amelyet mindössze kétezer ember beszél.
Az államhatárok elválasztják az embereket, de még jobban elválasztják az embereket a nyelvek. a határok meg is változhatnak, vagy teljesen eltörölhetik őket, vagy csupán formálisan maradnak meg. A nyelvet a népek örök életükre kapják, azt nem lehet sem elcserélni, sem eltörölni."

"Mellesleg, ahogy a mohamedánok mondják, ami előre elrendeltetett, az be is következik."

------------
Hála a magyar bulvársajtó kultúrmissziós tevékenységének, az átlag hazai Blikk-olvasó mentális térképére az utóbbi időben olyan nevek is felkerültek, mint Dagesztán - igaz, csupán három tulajdonnév vonatkozásában, melyek valának: a Futbolnij Klub Anzsi Mahacskala, a válogatott labdarúgó Dzsudzsák Balázs és a magyarországi viszonylatban is minden idők egyik legnagyobb megélhetési intelligencia-hányadosával rendelkező plázacelebritás, Zimány Linda.
Az természetesen, hogy ez a Dagesztán végül is micsoda, eszik-e vagy isszák, a jótékony homályban marad az átlagpolgár (és talán a fent említett két személy) számára is, noha el kell ismernünk az esetleges tévedés lehetőségét. A vájt fülű magyar olvasó bizonyára könnyedén beilleszti hangzás alapján a Dagesztán elnevezést abba a logikai szekvenciába, hogy Pakisztán, Afganisztán, Tádzsikisztán, Türkmenisztán stb., esetleg rögtön tovább is folytatja - na és aztán, hát aztán... - s azzal a dolog el is van felejtve.
Mindazok számára, akik azonban némileg alaposabb rálátást szeretnének nyerni Dagesztánra, annak kultúrájára, meleg szívvel ajánlhatjuk a dagesztáni avar költőóriás Raszul Gamzatov jelen prózai alkotását, melyet mahacskalai elutazásuk előtt, kapcsolatuk fényesebb napjaiban Balázs és Linda is nyilván rongyosra olvastak.
Ha a híres, ám fiatalon elhunyt magyar történész, Szűcs Jenő megérhette volna rendszerváltásaink magyar történelmét, bizonyára külön fejezetben emlékezett volna meg munkássága során a nemzet és nemzeti identitás tárgykörében kifejtett munkássága során arról a - nem csupán magyar - jelenségről, hogy korunk hőseinek legújabb viszonyítási pontjai, csoportidentitásának meghatározói nem az isten, haza, család szentháromsága körül kristályosodnak ki; ezt a szerepet a bankszámla, a pénztárca és a haszon mammonjának háromfejű sárkánya vette át.
Ezért is különösen érdekes olvasmány Gamzatov írása, aki maga költőként azonosítja magát, majd rögtön családjának és auljának tagjaként, majd ezt követően az avar nép és Avarisztán gyermekeként, aztán Dagesztán polgáraként, majd a minden oroszokat és egyéb nemzeteket frigybe kovácsoló Oroszország/Szovjetunió polgáraként, végül pediglen az emberiség oszlopos tagjaként.
Talán csak az arányokra érdemes odafigyelni: a kétségtelenül nagy egóval s bizonyára hozzá méltó tehetséggel rendelkező Gamzatov, a Sztálin-, Lenin- és Botev-díjas avar költőfejedelem minden elért sikere ellenére egyetlen percre sem felejti el, ki ő és honnan jött: az alig pár százezres avar nép gyermeke ő, Dagesztánból. S ha Dagesztán és az avarok hálásak lehetnek nagy költőjükre és büszkék Gamzatovra, az százszor is hálásabb és büszkébb hazájával szemben. Hiszen végső soron minden siker, amit elért, csak azáltal születhetett meg, hogy ő annak a közösségnek a tagja, melyből származik. Raszul Gamzatov nem a semmiből keletkezett - ex nihilo nihil...
Gyönyörű könyv a hazaszeretetről, a nemzethez való tartozásról, a valódi értékekről. Prózai alkotás, de valódi óda a hazához.
S álljon itt zárásként a Darvak című Gamzatov-vers, megzenésítve, orosz fordításban és előadásban, a Szállnak a darvak c. Arany Pálma-díjas szovjet film képeivel:

http://www.youtube.com/watch?v=g3j1kZfCewQ&NR=1

És bónusz trekként ugyanez más előadásban, spanyol felirattal:

http://www.youtube.com/watch?v=RYeVCA4khiM&feature=related

Delicatessen

színes magyarul beszélő francia vígjáték, 99 perc, 1991
12 éven aluliak számára a megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott

Rendezte: Marc Caro, Jean-Pierre Jeunet

Szereplők: Dominique Pinon, Jean-Claude Dreyfus, Marie-Laure Dougnac, Pascal Benezech

A film valahol Európában, a sötét és kísérteties jövőben játszódik. A "régi" világ és civilizáció törvényei már nem érvényesek. Az élethez szükséges alapvető feltételek, köztük a legfontosabb, az élelem, állandó hiánycikknek számít. Egy bérház lakóinak élete Clapettől, az épület és a hentesbolt tulajdonosától függ. A szomszédoknak van egy közös titkuk: az új albérlőket darált húsként szokták érétkesíteni a hentes boltban. Egy nap Louison, a fiatal fiú, munkára jelentkezik Clapetnél. A "friss húst", aki nem is sejti szörnyű sorsát, felveszik. A kegyetlen tulajdonos lánya, Julia, beleszeret a fiúba, és megmentése érdekében felveszi a kapcsolatot a vegetáriánus ellenállási mozgalommal. Közeledik a végső összecsapás az embertelen Clapettel.

http://port.hu/delicatessen/pls/fi/films.film_page?i_film_id=450&i_city_id=3372&i_county_id=-1&i_where=2&i_topic_id=2

Gustav Meyrink: Gólem - Lélektani rémtörténet

Göncöl Kiadó, Budapest 1989

295 oldal

Titokzatos labirintus, gyilkosságok, elfojtott indulatok varázsos légkör, egy nyugtalan lélek útja önmaga megtalálásához.
Megigéző legendák, különös figurák világa, amelyben időről-időre megjelenik a Gólem - a valóság vagy a bensőnk szörnye.
Sejtelmek, borzongások, amelyeknek anyagát egy okkultizmusban otthonos férfiú szőtte kristályosan tiszta s ugyanakkor örvénylő látomásba.
"Föltámad titkon lelkemben a kísérteties Gólem mondája, azé a mesterséges emberé, akit ebben a negyedben formált agyagból egy, a kabalában járatos rabbi, és valami bűvös igét rejtve a szájába, gondolat nélküli automatalétre ébresztett."

https://www.antikvarium.hu/ant/book.php?konyv-cim=golem&ID=20870

Jókai Mór: Erdély aranykora

Kossuth Könyvkiadó, Budapest 2008


239 oldal

Jókai történelmi témájú regényeinek egyik legérdekesebb darabja az Erdély aranykora. Cselekménye a török uralom hanyatlása idején játszódik Erdélyben. Bethlen Gábor, a "nagy fejedelem" meghalt, nehéz méltó utódot találni helyébe.

A török szultán erőszakos fellépésére váratlanul Apafi Mihály lesz Erdély fejedelme, akinek egyetlen igaz híve sincs a kis országban. A politikával, hatalomosztással szívesen foglalkozó nagyurak között sok az érdekes, színes egyéniség - de egy sincs, akinek diplomáciai érzéke mellett megbízhatósága, vagyona, tekintélye és egyúttal emberi érzései lennének. Apafival szemben legközelebbi hozzátartozója, Bánfi Dénes tör hatalomra. A cselszövésekre kitűnő alkalmat adnak a basáskodó török megszállókkal folyó állandó csaták, Erdély sziklás, barlangos hegységei és magának Apafi Mihálynak romló kedélye, emberi gyengeségei. A sógorok vetélkedése Bánfi lefejezésével végződik, akinek későn kegyelmez meg Apafi. A történet tovább bonyolódik egy mesébe illően gonosz és szép lány szerelmi cselszövéseivel és néhány, a történelem számára nem jelentős székely kisnemes, nemzetes asszony életepizódjainak anekdotikus fellvillantásával.
Az író - túl a logikán és esetleg a szándékon is, talán saját életének feszültségeitől vezetve - megérzi és elhiteti az emberben küzdő jó és rossz egyidejűségét, a lélek homályos vonzalmait és ellenállását.

http://legeza.oszk.hu/sendpage.php?rec=li0960
----------------
„Mielőtt átlépnők a Királyhágót, búcsúzzunk el egy tekintettel Magyarországtól.

Egy jelentetet fogok előtökbe rajzolni, mely félig vaksors, félig misztérium – félig vagalom, félig gyász. Egy pillanatnyi véletlen, s mégis egy század fordulópontja.”

„- Gyönyörű reggelünk van, kegyelmes uram, vajha mindenütt ily tiszta volna láthatárunk.”

„- […] Bolond az, aki csak azért fárad, hogy gazdát cseréljen.

- Nekünk kegyelmes urunk a török – szólt közbe kétes mosollyal az erdélyi ifjú.

- Nem mondtam? Nálatok még a török is szebb és jobb, mint nálunk. Hisz úgy van! Erdélyben minden különb terem, mint Magyarországon; a vaddisznók nagyobbak, a törökök kisebbek, mint itt."
"Erdélyben vagyunk. 1662-dik év.
Egy egyszerű nemesi lak áll előttünk Ebesfalva aljában, szinte legutolsó ház a helységben.
Az épület inkább hasznosság, mint regényesség nézetei szerint van építve, minden célra külön épület, alakra, minőségre, elhelyezésre."

"Apafiné a végtelen öröm őrült sikoltásával rohant az ajtónak, s az már félig meg volt nyitva, valaki ott hallgatózott régen, és az - Apafi Mihály volt, a régen várt, az annyiszor megsiratott."

"- És ha az egész világ enyim volna is, még akkor sem lennék elég gazdag arra, hogy visszafizessem neked hozzám való hűségedet. Isten engem! Ha egy országom volna, azt adnám neked, s még az is koldusjutalom lenne..."

"- Hallotta a fenséges szultán, hogy kegyelmed szomorú fogságában mily becsülettel, okossággal és emberséggel viselte magát, és hogy annyira meg tudta nyerni a többi fogoly szívét, miképp ámbátor a rabok között nem lehet rang, mert azok mindnyájan egyenlők, mégis a többi fogoly magyarok úgy tekintettek kegyelmedet, mint akire legtöbben hallgattak. Ezt tekintve, de meg másrészről figyelembe véve azt, hogy a mostani fejedelem, Kemény János uram őkegyelme, a magas portától el akar szakadni, elhatározta a fenséges nagyúr, miképpen kegyelmedet minden időhaladék nélkül Erdély fejedelmi trónjára emelje, és abban megerősítse.
- Engemet? Tréfálni méltóztatol, kegyelmes úr - hebegé Apafi, káprázván szemei előtt a világ.
- Igen, tégedet magadat, és azon nincs mit csodálkoznod. Ha a fenséges úr akarja, basák, fejedelmek lesznek egy intésre rabok, koldusok vagy halottak, és másik intésre közkatonák, nemesek vagy rabok lépnek amazok helyébe. Te szerencsés lől kegyét megnyerhetni. Élj vele, és vissza ne élj."

"- De hátha fölteszem, hogy eljönnének, hát hol tartanók meg velük az országgyűlést? Helyünk sincsen. Kolozsvárott Bánfi Dénes, a sógorom, esküdt ellenségem, és ő a kapitány; Szebenben maga ül Kemény János.
- Hát itt van Kisselyk. Gyűljenek kegyelmetek ide.
Apafi kínjában elnevette magát.
- Hisz nincs itt olyan ház, ahol csak harminc ember is elférjen együtt! - szólt újabb elevenséggel.
- Ott a templom! - riadt rá a basa. - Megtarthatják benne kendtek az országgyűlést: ha istent tisztelni eléggé szép a ház, azt hiszem, egy embert megtisztelni is az lehet."

"Apafi kiverte pennáját, és fölsóhajtott, mondván magában: 'Azt az embert szeretném most látni, aki megmondaná, hogy mi lesz mindebből?'
- Addig pedig, amíg az országgyűlés összejön, itt marad kegyelmed a táboromban.
- Hát nem mehetek haza a feleségemhez és a fiamhoz? - kérdé Apafi szívdobogva.
- Mehet kegyelmed a menkőbe! Majd hogy elszökjék előlünk! Ezek a magyar urak mind így vannak a fejedelemséggel, aki nekünk nem kell, az mindig a nyakunkon van a fejedelemkéréssel, akit meg oda akarnánk tenni, erővel szökik előlünk."

"- Mármost menjenek kegyelmetek a templomba, s esküdtessék meg a fejedelmet a maguk szokása szerint, praestálják a homágiumot egymásnak, már én beharangoztattam, kegyelmetek szolgáltassanak misét, ahogy illik.
- Megkövetem, én református vagyok - szabódék Apafi.
- Azt még jobban szeretem. A dolog annál rövidebb bajjal történik meg."

"Kemény János uram őnagysága eközben vígan ült és mulatott Nagyszebenben. A jó úrnak kiváló szenvedélye volt az evés; ha az ország minden kereke kihullott volna is, mégsem kelt volna föl ebédjétől, s valamennyi tanácsosai közt legfontosabb volt mindig a szakács."

"Az erdélyi lakomák rendesen azzal szoktak végződni, hogy az urak fogadásból nekiültek egymást leinni. Kemény János is helyt szokott állni magáért. Most is fölhívta a bátrabbakat a szokott versenyre."

"Kemény János ránézett, azután amint kezében tartá a serleget, azt nagy nyugodtan kiitta, s akkor erősen felkacagott.
- Mondja csak el kegyelmed ezt az újságot az uraknak, ők is hadd hallják - kiálta fennhangon Hallerra.
Haller tétovázott.
- No csak mondja el kegyelmed. Ennél mulatságosabb történetet nem mondhatna. Ti odafenn hallgassatok el a zenével. Ez gyönyörű tréfa.
Az urak mind ráestek Hallerra, hogy mondja el nekik a tréfát.
- Nem sok az egész - szólt Haller, vállat vonítva -, csupán annyi, hogy Ali basa megtette fejedelemnek Apafi Mihály uramat.
- Hahhaha! - kacagott fel az egész társaság e szóra. A fejedelem komikus negéddel fordult egyikhez is, másikhoz is.
- Ismeri valaki ezt az embert, hallotta valaki hírét?"

"Felső-Fehér vármegyének egyik beszögellő kerületében, amint az ember a bozai szorost elhagyja, vagy egyikén az óriási bérceken keresztülvezető gyalogösvényeknek megkerüli a mély utat, meglátszik a Tatráng völgye."

"Szépen csalódik azonban, aki azt hiszi, hogy amit egyszer a székely fejébe vett, azt onnan ki lehessen verni."

"- Legyünk készen a legrosszabbra - szólt Apafi István -, s bízzuk magunkat az Istenre."

"Kemény János nem lévén ahhoz szokva, hogy huzamos ideig hallgasson ily bölcs beszédeket, alig várta, hogy Wenzinger megpihenjen, s mintha kisebb gondja is nagyobb volna a hadjárat így vagy amúgy rendezésénél, türelmetlen könnyelműséggel szólt bele:
- Hagyjuk ezt délutánra, vezér úr. Ebéd után más színben fogunk látni mindent."

"- Te mindennek tudod az okát, jer fejtsd meg azt, amit ez a székely megígértetett velem. Kettőt kért: az egyik az, hogy hadd legyen Oláhfalu Kolozsvárhoz két mérföld.
- Oh, a ravasz együgyűek! - kiáltott fel Apafiné. - Hisz ezzel oda céloznak, hogy szabadalmuk lévén deszkáikat kétmérföldnyi távolban árulni, Kolozsvárott is vásárt nyithassanak maguknak.
- Ez ugyan igaz - szólt meggyőződve Apafi -, már most a másik kérésük is gyanús előttem, ámbár ez nincs semmi vonatkozásban helységükre. Azt kívánják, hogy ezentúl legyen törvényben adva az, hogy akinek lova nincsen, járjon gyalog.
- Értem! - mondta Apafiné rövid gondolkodás után. - Újabb időkben a postajárás falujokon visz keresztül, s emiatt sokszor követelnek tőlük lovat a futárok. A jó emberek unják a terhet, s kellene nekik törvény, mely a futárokat gyalog járni parancsolja.
Apafi haragosan dobbantott lábával.
- Lélekadta góbéja! Velem ilyen tréfát űzni!"

"- A kormánypálca nem játékszer, Apafi - mondta komoly hangon a nő -, sohase feledd, hogy az utókor és a túlvilág ítéletet mond a fejedelmekre; minden tette a fejedelemnek milliók üdve vagy pusztulása. Úgy gondold meg, mit mondasz és cselekszel."

"Itt állapodjunk meg. A hegygerinceken végig, kivált a távolban, némi ösvény kanyargása látszik, mely el-elvész a fenyőerdők között, s más irányban ismét előtűnik, arra mutatva, hogy e vadon közepett valakinek laknia kell, ami annál meglepőbb, minthogy egész e helyig lakatlannak mutatkozik a vadon, s túl rajta a még látogatatlanabb havasok fénylenek."

"Ilyenkor tehát öt-hat vármegye vagy egynéhány főúr, néha egyes falvak népe egyesült, maga rovására a magánellenséggel háborút viselni. Az országnak nem volt rá gondja, de nem is lehetett. A római császár figyelmét a spanyol örökösödési had, a szultánét a velencések ellen viselt háború vonta félre, az egymásnak jutott apróbb ellenségek birkóztak egymással, ahogy tudtak."

"Most el szemeink elől zord külvilág! Nyomasztó hegypanoráma, kietlen láthatár!
Tűnjetek fel előttünk tündéri teremek! Az álmodott paradicsom földi másolatai! Engedjetek egy pillantást vetnünk a titkos gyönyörök, az elfojtott csókok, a forró sóhajok szentek szentébe; ahol nem lakik semmi, ahol nem él semmi, csak a szerelem s ami szerelemre emlékeztet."

"Egy odaliszk csengettyűs dobját verve feje fölött, merész szökelléssel táncol a többiek között, kik kezeiket összefogva varázsgyűrűzetként keringenek körüle; három núbiai eunuch énekes melankolikus szerelmes danákat zeng a tánchoz egyszerű hangszereivel."

"A szökőkút vizében fekete rabnő játszik az aranyhalakkal, meg akarva őket fogni, s nagyokat kacagva, ha e virgonc állatocskák kisikamlanak kezei közől; oly sajátságos alak: fehér hímzett köntöse aranyövvel átszorítva, amint a rózsaszín márványon ül, ébenfekete keble halmai s gömbölyű karjai a naptól fénylenek, fekete arcán átviláglik az ifjúság pírja, korallajkai átragyogva a jókedv melegétől, a legtisztább két sor gyöngyfogat engedik láttatni, amint gyermekes jókedvvel nevet együgyű játékának."

"Örök vágy ég e szemekben. Mintha e gyújtó szemsugarak minden rózsát leégettek volna róla, s ha olykor lehunyja azokat, s keble titkos gondolatok hevétől sebesebben dobog, ismét úgy kigyullad az, hogy szinte a vér lobogását látni rajta."

"Csodálatos csoportozat. Egy halavány nő, egyetlen fehér lepel redőivel födve, mellette két fejedelmi fenevad; egy dacos, harcedzett férfi és egy tarkapettyes párduc, s mindkettő szemei tekintetétől kormányozva, üldözve az örömtől kezdve a kétségbeesésig."

"Az ozmán nem talált semmi megbotránkozni valót az ország alkotmányában, kiváltságos törvényeiben, patriarkális arisztokráciájában, diák nyelvében és magyar dolmányában, sem sokféle vallásában, sem három különkormányzatú népeiben; mindezekkel ő nem törődött; tán legfölebb is sajnálta e szegény urakat, kik oly tarkává csinálják magoknak az ország dolgait; hanem azért nem iparkodott őket saját, sokkal egyszerűbb szisztémájával megismertetni; a monda szerinti törökként, ki látva, hogy mint eszik a magyar ember sajtot kinyitott késsel kezében, leült elébe, azt várva, hogy mikor szúrja ki a magyar saját szemét, amint a falatokat szájához viszi, s amikor látta, hogy ez nem történt meg, azzal a hittel ment odább, hogy majd kiszúrja máskor."

"Apafi mérgesen forgatja jobbra-balra az aranyat.
- Ezek nem római betűk - mormogá hangosan. - Nem is görög jegyek. Sem nem cirill betűk. És egyáltalában nem hun írásjegyek. Sohasem láttam hasonló jegyeket. Hol akadtak ezekre? - kérdé Passaihoz fordulva.
- Várhelyen, nagyságos uram. Amint az oláhok a régi templomot széthányták.
- Hát mi a patvarnak hányták szét a templomot?
- Egy ókori rom volt az, amit római templomnak neveztek.
- De az nem lehetett római, mert e pénz nem római pénz.
- Úgy hiszem magam is, hanem az oláhok megszokták már minden romot Erdélyben római emléknek tartani.
- S minek hányták széjjel?
- A falubeliek meszet akartak égetni a szobrokból!
- Szentségtörő nép! - kiálta föl Apafi. - Múzeumi ritkaságokból meszet égetni!
[...]
A fejedelem úgy tett, mintha figyelmesen olvasná az írást, s homlokát összeráncolta. Egyszerre örvendve kiálta föl:
- Hiszen ezek dák betűk!
- Micsoda? - mondta Teleki elcsodálkozva, s tágra kinyitott szemekkel: sehogy sem bírta fölfogni, hogy mint nézheti a fejedelem a kezébe adott írást dák betűknek.
- Igen, igen. Emlékszem, hogy olvasám valahol - folytatá a fejedelem. - Talán Dio Cassiusban, hogy Decebál elveszte után verettek emlékpénzt a rómaiak, dák fölirattal, s túloldalán lefejezett, megláncolt férfival. Íme az embléma rajta."

"... úgy szólok kegyelmetekről, magyar urak, mint akik kezdet óta romlására voltak Erdélynek nyughatatlan terveikkel. A magyarországi emberek mind idióták."

"Kelemen diák méregbe jött.
- Hát te ki ökre vagy? - kiálta az oláhra.
A dumnye nagyságos úré, aki ezt a levelet küldi - felelte az egész ártatlanul.
- Hogy híjják az uradat? - kérdé emez, bosszúsan kapva el a levelet az oláh kezéből.
- Hát nagyságos úrnak."

"- Ki vagy te, hórihorgas hitetlen? - kérdé tőle az aga -, aki a próféta szent színét, a világoszöldet, melyet az igazhívők csak templomaik boltozatán s a padisah turbánján bírnak megtekinteni, öltözeted legalsó részén, a csizmákon viseled, mikkel a sárban szokás járni? Hogy égj meg elevenen, istentelen gyaur!"

"- Legalább hát tűzzön kegyelmed egy szentelt barkát a süvegje mellé - sürgeté őt a gondoskodó lelkipásztor -, vagy vigyen magával egy Mihály angyalt, hogy az ördögök közel ne érhessenek.
- Köszönöm, atyafiak; jobb lesz, ha egy pár bocskorról gondoskodtok, mert ezekben a sarkantyús csizmákban nem járhatom a hegyeket; ellenszereiteknek úgysem vehetném hasznát, mert én unitárius vagyok.
A pópa szinte keresztet vetett magára, s fölsóhajtva mondá:
- Azt hivém, igazhitű vagy, hogy oly buzgón kérdezősködtél a boszorkányok felől.
- Az csak hivatalos dolgom, de nem hitem. Küldjétek be a törököt.
A pópa kifordulva mormogá félhangosan: 'Összeilletek! Két pogány'."

"Ragyogó látvány! A távolban kristály bércek gyémántos ormokkal, hóval borított fehér mezők, mik között borúsan vonul végig egy-egy sötétzöld fenyőerdő; oldalt egy bazaltszikla, toronymagasságú szegletes oszlopok egymás mellé állítva, mint egy óriási orgona sípjai, tetejükön gömbölyű fákkal koszorúzva, előtte fehér felhő vonul keresztül, a roppant bazaltszikla alapja és teteje kilátszik belőle; néha egy-egy villám lobban ki a felhőből, a visszavert mennydörgési visszhangot nagy későre hallgatja omlatag akkordokban a felséges sziklaorgona."

"Én voltam koronáción, voltam installáción, inauguráción, triumfális ováción, de sohasem láttam, hogy ennyi hűhót csináltak volna privátus emberrel, mint ezzel itten."

"Arany idők következnek reánk; az egész világ harcol és vérzik, egyedül mi vagyunk nyugalomban, egyedül a mi országunkon belül úr és önálló a magyar. Nem nagy ország, az igaz, de a miénk, s ha kicsiny emberek vagyunk is benne, de nem ismerünk magunknál nagyobbat."

"A szegény pór meg akarta csókolni Bánfi kezét; az nem engedé, egy könny ragyogott szemében.
- Azért vagyok uratok, hogy segítsek sorsotokon, ha ínségben látlak."

"- Inkább gyűlölj, mint elfeledj - szólt a nő indulatos kitöréssel, melyet aztán ismét megbánt."

"Ami hajolni nem akar, annak törnie kell."

"Némely városnak, sőt némely háznak fátuma van: a halál után újra föltámadni.
Egy nép kipusztul belőlök, a falak szétdüledeznek, a város neve feledékenységbe megy, s ismét jön egy másik nép, s a romok tetejére épít, s új nevet ad a helynek, s míg az elhányt ó kövek gyászolni látszanak a múltat, az új palotáktól ragyogó város, mint a kendőzött hölgy, örülni tud az új ifjúkornak."

"A bor nemcsak a szerelemnek, hanem a gyűlöletnek is ad tüzet. Ha nők vannak az asztalnál, ott vigyázzunk szíveinkre, de hol csupa férfiak gyűlnek együtt, ott fejeink vannak veszélyben."

"- Fiat justitia, pereat mundus."

"- Eredj dolgodra, ha asszony vagy!"

"- Úgy látszik, hogy a nők könnyebben meg tudnak bocsátani némely dolgokat, mint a férjek..."

"- Hiszen nincs mitől tartanom. Én igazságosnak érzem ügyemet.
- Meglehet, hogy igazságod van, uram, de azért aligha fogsz nyerni; mai világban minden megtörténhetik."

"Uram! Ön rosszul lát a szívekbe. Szerelmet adunk magunkért, de magunkat nem adjuk a szerelemért. Ön eljátszá hatalmát, s midőn mindenkitől elhagyatott, egyedül engem hitt hívének, ki Önben csak e hatalmat szerettem. Én azé vagyok, aki ezt öröklé. Aki emelkedik, azt imádom, aki süllyed, azt gyűlölöm."

"Hát még az égben mi történhetett? Éjféltájon oly zivatar támadt, melynek mására a legvénebb emberek sem emlékeznek, a villám erdőket és tornyokat gyújta fel, a felhőszakadások kiáraszták a folyamokat, a vészharang zúgott mindenfelé, isten ítélete volt az éjszakán az ország felett. Tán az egész nép meg volt fosztva álmától."

"- Isten, ki haragodban mennydörögsz odafenn, fogadd el a véremet bűneim áldozatául; ne szálljon annak egy cseppje se azoknak a fejére, kik azt kiontották. Ne engedd, hogy halálomért hazám bűnhődjék valaha. Őrizd meg e szegény országot minden balesettől, tartsd vissza csapásaidat e nép fejéről, s légy oltalmazója minden viharok között. Bocsásd meg halálomat elleneimnek, miként én is szívemből megbocsátok nekik."

-----------------------
A Kossuth Könyvkiadó nemrég kiadott Jókai-sorozatának első kötetét tartja a kezében az orvasó akkor, amikor kezébe veszi a magyar Verne Gyula, avagy (a jelenleg banki alkalmazott M.Z. barátunk mintegy húsz évvel ezelőtti örökbecsű megállapításával élve) a 'XIX. század nagy magyar ponyvaregényírójának' Erdély aranykora c. írását.
Az anekdotafejedelem ebben a kötetben sem múlta alúl önmagát: romantikus tájleírások, kis történetek és alkalomadtán humoros betétek tarkítják a könyv oldalait, mely - címe ellenére - Erdély vészterhes korszakáról ír: nagyjából I. Apafi Mihály fejedelem uralkodásának időszakáról, a XVII. század második feléről.
A romantikus, kedélyeskedő és anekdotázó író látszólag könnyed stílusa mögött mélységes aggodalmak és balsejtelmek állanak.
A három részre szakadt Magyarországon tanúi vagyunk Zrínyi és a vadkan találkozásának, bepillantást nyerünk a magyarországi magyar urak politikájába, látjuk a Fényes Porta szándékait a térséget illetően, s van alkalmunk megtapasztalni a törökök és osztrákok közé ékelt kis Erdélyi Fejedelemség, e valóságos Tündérkert hétköznapjain keresztül azt is, hogy a címben jelzett aranykor ugyancsak törékeny alapokon nyugszik. E Tündérkert idillinek tűnő, aranykorként aposztrofált csendjébe azonban csahos kutyák ugatása hallatszik.

Mindenekelőtt ott van a szultán és a törökök, vazallusaik, a tatárok, akiknek fogságából a könyv elején maga I. Apafi Mihály is csak nehezen szabadul. Vélt és vágyott, lépten-nyomon hangoztatott erdélyi önállóság és stabilitás ide vagy oda, Erdélyben senki nem feledheti, hogy az, hogy ki is ül a fejedelmi trónon, legelső fokon Sztambultól függ. A törökök ugyanakkor kivülálló módjára hitetlenkednek azon, hogy vajon a gyaurok minek ölik egymást egy olyan kis országban is, mint Erdély, s voltaképpen értetlenül nézik a vallási ellentéteket, képtelenek lévén értelmezni és megérteni: mi a különbség katolikus, református, luteránus vagy éppen unitárius között.
Másodjára ott van a bécsi udvar, a német befolyás, mely - pl. Kemény János uralkodása idején - szintén képviselteti magát Erdély színpadán.
Harmadjára ott vannak a magyarországi magyar urak, akik saját országegyesítő elképzeléseik érdekében - melyek gyakorta igen eltérnek mind az oszmán, mind az osztrák, mint az erdélyi elképzelésektől - próbálják meg hatalmukat érvényesíteni Erdélyországban. Jókai joggal adja az egyik szereplő szájába a mondatot: 'A magyarországi emberek mind idióták.'
Erdélyen belül is bőven van csodálkozni való: a három nemzet (magyar, székely, szász) alkotta unióban alapos ismertetést kapunk a szerzőtől a nemzetek közti különbségről, s Jókai látnoki szavakkal szól már egy, az egész struktúra alatt burjánzó, a Tündérkert kövei közé befurakodott, onnan kiirthatatlan - majd a testvérharc, a belviszály és a környezet kedvezőtlen hatásai miatt azt teljesen eluraló - 'gyomra': a Jókai által még következetesen oláhoknak nevezett románság széles rétegeire, akik a társadalom peremén, de annak alapjaiig begyökerezve élnek Erdélyben; jóllehet, ekkoriban még öntudatlanul, nemzeti identitás nélkül, a nagy ortodox univerzum egy tagjaként, ahol a legfőbb orientációs pontot az önazonosságban a pópa jelenti - olyan szinten, hogy a regény lapjain még (vélt? valós?) dákoromán múltját és gyökereit is a földből kitépő és azt oktalan barom módjára a napi szükségletek oltárán feláldozó oláh-román parasztokat is láthatunk... De Jókai mintha látná előre: az 'oláh gyom', mely felütvén fejét e gyönyörök kertjében, Királyhágón túli földi mennyországban, ha tönkre is teszi a kertet, de elpusztíthatatlan, s idővel bekebelezi és saját képére formálja azt - gondoljon vagy tegyen bármit is az uralkodó 'három nemzet'.
Jókai a nagy anekdotázás és véget nem érő tájleírás közepette is nyomatékosan értésére adja az olvasónak: a legfőbb magyar betegség, mely tönkretesz bármily virágzó államot is, mely tönkretesz mindent, nem az elnyomott oláh-román lakosság, hanem az a sajátosan magyar tulajdonság, mely Apafi fejedelem és Bánfi nagyúr vetélkedésében is megnyilvánul; e morbus hungaricus pedig nem más, mint az a makacs tény, hogy magyar magyarnak farkasa: ahol két magyar találkozik egymással, együttműködés helyett azonnal vita és ellenségeskedés támad.
A kötet végén pedig nem csupán Bánfi nagyúr feje hull a porba, hanem már sejtjük előre: az "önálló" Erdélynek sincs már sok hátra.
Kár, hogy korunk politikai nagyjai, nemzetünk szellemi (?) irányítói nem olvasnak Jókait - bár ha olvasnák is, meg sem értenék tán.
Zárásként pedig: ha mindezek után a könyv lapjain átszüremlő XIX. századi erotika sejtelmes körvonalait szembeállítjuk a Valótlan Világ 2011 big bránereivel és szilikonlényeivel, kétség nem férhet hozzá, hogy nemhogy Erdélynek veszett el a maga aranykora, de - leleményes erdélyi nyelvi fordulattal élve - a nem csupán területileg is erősen megcsonkított, mentális, morális és spirituális Trianont is elszenvedett Kis-Magyarországnak is.

Hegyi Klára: Egy világbirodalom végvidékén

Gondolat Könyvkiadó, Budapest 1982

291 oldal

Augusztus 29-e szerencsés napja volt Magyarországon Szulejmán szultán hadseregének. 1521-ben Nándorfehérvárt, Magyarország legfontosabb déli erődítését foglalta el ezen a napon, öt év múlva a mohácsi csatamezőn győzött, újabb tizenöt év elteltével, 1541. augusztus 29-én az ország fővárosát, Budát szerezte meg. A három eseményt nemcsak a nap véletlen egyezése sorakoztatja egymás mellé. Ezen a három sorsdöntő napon, s a velük elmúló két évtized során összeomlott és darabokra szakadt a középkori Magyarország. Középső része másfél évszázadra a török birodalom legtávolabbi határtartománya lett.

http://www.antikvarium.hu/ant/book.php?konyv-cim=egy-vilagbirodalom-
vegvideken&ID=27155
---------------------------------

"Ma is a történelem nagy kérdőjelei közé tartozik az, hogy miért kezd el hódítani egy nép, s miért éppen az s nem egy másik, amelyik a kezdetek kezdetén talán erősebb, nagyobb is nála."

"A hatalom, a rang, a tekintély gyakran cserélt gazdát. Ahogy az egyik budai pasa írta a szandzsákbégi hivatal tartósságáról: '... az hatalmas császár az urak könyörgése által, jókedvéből hogy szandzsákot adott volt kezében, de azféle [olyan] itt, mint egy keszkenő, hogy ki ma az egyik kezében vagyon, holnap meg más kezébe kerül....'"

"... a szultáni hatalomnak nem sok belső ellenfele maradt. Az uralkodókat egyetlen irányból fenyegette komoly veszély: saját családjuk tagjaitól. [...] Olyan öröklési rendre volt szükség, amelyik eleve kizárja a belharcok fellobbanását. A megoldás kegyetlen, de kézenfekvő: ha a trónra kerülő örökösön kívül nincs több élő oszmán-házi herceg, nincs aki egymásra rontson. Előbb csak gyakorlat, később íratlan törvény, hogy a trónra lépő szultán mind egy szálig kiirtsa fiútestvéreit és lehetséges oldalági versenytársait, mint szultán pedig - egy kivételével - veszélyesnek tűnő fiait."

"Minden fejlődés változás, nemcsak a természetben, hanem az emberi társadalomban is. A törökök társadalmának állandó mozgása, a személyek folytonos cseréje szüntelen változás képzetét kelti, valójában azonban mozdulatlanságot takar: a társadalom változatlan szerkezetben élt tovább századokon át, s változatlanok maradtak ezzel együtt intézményei is. Ami módosulás végbement, az ezen a változatlan szerkezeten, a változatlan intézményeken belül maradt.
A társadalom alig-alig változott - a birodalom fejlődése mégis rendkívül gyors volt. Mi volt tehát a hajtóerő?
Itt, ezen a ponton találjuk meg a hódító háborúk valóságos funkcióját."

"Vita legfeljebb arról folyhatott, hogy melyik évben legyen béke és melyikben háború, s hogy a soron levő hadjáratot melyik irányba vezessék; ahhoz, hogy háborúra szükség van, nem férhetett kétség. Életszükséglet s ezért törvény volt ez, olyannyira, hogy a birodalom a 17. századot is támadóan harcolta végig, pedig ekkor a hadjáratok már alig hoztak eredményt."

"Egyedül I. Szelim szultán és Nagy Szulejmán fergeteges arabföldi hódításai keltik azt a látszatot, mintha itt a birodalom átlépte volna terjeszkedése természetadta határait. Az arab országok lerohanása valóban könnyedén ment. Ismét a gyenge ellenállás útjai nyíltak meg a törökök előtt, hiszen ekkor e területeken nem voltak erős, ellenállni képes államok."

"A [tizenöt éves] háború török krónikása, Pecsevi Ibrahim jegyezte fel Győr visszavívója, Pálffy Miklós jellemzését a gyengülő török hatalomról: 'Mi a muzulmán népet mostanáig olyan doboznak tartottuk - mondta Pálffy -, melyet elődeink nem mertek felnyitni, mert azt mondták, hogy telidestele van kígyókkal, százlábú férgekkel, skorpiókkal, s ha ezt a dobozt felnyitnánk, ezek országunkra kiáradnak s a népet elpusztítják, megölik. Császáraink és királyaink mindegyike egy-egy lakatot tett rá. Most azonban szükséges volt; mi felnyitottuk és a doboz teljesen üres, éppen semmi sincs benne. Sajnos, hogy ily hiedelemben töltöttük mostanáig az életünket.'"

"A régi rend alapjaiban roppant meg, a visszafordulás lehetetlen volt. Az egyetlen, amit a két Köprülü tehetett, az az volt, hogy véres terrorral megállítsa a hanyatlást. Köprülü Mohamed pasa kortársai harmincezerre becsülték a nagyvezírsége első évében kivégzettek számát és leírták, hogy fejükből naponta új gúlát emeltek a szultáni palota bejárata előtt."

"Ahogy leálltak a hódítások, megszűnt az a táplálék, amelyből a birodalom és egész társadalom élt a szultántól a kis rabfiúig. Az egyének személyi törekvései, amelyeket a fellendülés évszázadaiban a közös nagy cél, a hódítás medrébe lehetett terelni, most sok kis szétfutó csatornán kerestek érvényesülést."

"A húsosfazékhoz közel ülő, az államgépezet csúcsán tevékenykedő vagy éppen ingyenélő emberek legfőbb törekvése az volt, hogy minél több javadalombirtokot utaltassanak ki maguknak."

"A lakosság ügyei egyik tisztviselőtől vándoroltak a másikhoz, mindenki beleszólt és intézkedett - sokszor egymásnak ellentmondóan -, hogy azután a hozott határozat díját a folyamodókon beszedje. Általánossá vált az elsősorban pénzszerzési szándék vezette ügyintézés."

"A Köprülüek kormányzásának időszakától eltekintve súlyos volt a birodalom pénzügyi helyzete, az államkincstár állandó deficittel küszködött."

"Az udvar pazarlásáról egyöntetű felháborodással írtak a kortársak."

"Azok a jó szándékú, alapos elemző munkát végző emberek, akik a birodalom megerősítésére dolgoztak ki terveket, mind ugyanarra a megvalósíthatatlan kívánságra jutottak: az államélet minden területén vissza kell térni a már ideállá fényesedett szulejmáni aranykor rendszeréhez. Végkövetkeztetésük érthető, hiszen koruk társadalmában nem találtak semmi olyan gazdasági vagy társadalmi erőt, amelyből valamilyen előre mutató, minőségileg új rendszer születhetett volna. A múltat pedig a török birodalomban sem lehetett visszahozni, a kortársak reformtörekvéseinek kudarcából ítélve még apró részkérdésekben sem."

"A Balkán belsejében inkább jelképes - 10, 20, 60 fős - őrségek állomásoztak, emlékeztetőül a megszálló hatalom jelenlétére és a helyi rendfenntartás segítésére.
Tömeges volt viszont a polgári lakosság betelepülése. A legkorábban meghódított déli területekre, Trákiába, Macedóniába és Dél-Bulgáriába ezrével telepítették át a mohamedánokat Kisázsiából."

"Utazók leírásai és elszórt adatok vallanak arról, hogy Bulgária-szerte fennmaradtak a faluközösségek, és ellátták mindazokat a gazdasági és önigazgatási feladatokat, amelyeket egy faluközösség általában ellátott. [...]
Mindez azonban az ő belügyük volt. A török hatóságok érdekeit nem keresztezte, sőt segítette őket a termelés, a mindennapok rendjének fenntartásában. Az igazgatásnak azon a szintjén, ahol az államhatalom akárcsak legkisebb érdekei intéződtek, ezeknek a közösségeknek már nem volt szavuk. A falu vénjeit csak a falu tisztelte, a török hatóságok nem tekintették őket tárgyalófélnek."

"A meghódított lakosság vezetői nem menekülhettek megmaradt országrészbe, külső segítségre sem számíthattak, csak a beépülés vagy a lesüllyedés között választhattak."

"Az önálló állami lét és az önigazgatás elvesztésén túl még egy, s minden másnál súlyosabb következménye volt a török uralomnak a balkáni országokban. Ez a megszálló társadalom merevségének, mozdulatlanságának romboló hatása volt, ami az alávetetteket is mozdulatlanságra kényszerítette."

"Lehet, hogy abban a történelmi pillanatban, amikor az ellenfelek szembekerültek, a török birodalom a meggyengült balkáni országokhoz képest a szervezettség magasabb szintjét képviselte. De azután, hogy ezt a szervezettséget a megszerzett területeken is megvalósította, nem tudta a fejlődést tovább ösztönözni.
A törökök állóvíz-társadalma közel fél évezredre leállította a balkáni országok fejlődését is."

"Ez a tespedésre kényszerítés volt a török uralom legsúlyosabb következménye azokban az országokban, amelyekben szilárdan megvetette a lábát."

"A Balkán-félsziget belső területeihez képest a birodalom északnyugati végvidékén, a magyar tartományban mindig magas volt az állandó várkatonaság száma."

"Két birodalom, két nagy ellenfél katonái csaptak össze éppen nálunk, s két évszázados kényszerű marakodásuk közben nem kímélték egymást és a föld vétlen és védtelen népét."

"A legfontosabb török várakban a betelepülő katonákból és civilekből hamarosan jelentős mohamedán kolóniák alakultak ki. Fehérvár boltjai közül 80 már egy évvel a hódítás után törökök kezén volt."

"A török kori népesség vizsgálatának ma is egyik legnehezebb problémája a délszláv betelepülés, az akkor és a szakirodalomban mindmáig rácoknak nevezett bevándorlók számának, betelepedési idejének, gazdasági és társadalmi helyzetének a kérdése."

"Az biztos, hogy nagy tömegű mohamedán lakosság nem szállta meg a falvakat, Magyarországon néhány egyedi esetet leszámítva áttérésről sem tudunk, s különösen nem a parasztság körében."

"Egy meghódított ország megállapodott szokásokkal és hagyományokkal élő lakosai, mellettük a mohamedánok zárt kis közösségei, meg a jórészt ide-oda vándorló, új jövevény délszlávok csoportjai - íme, ez az az alap, amelyen és amelyért a törököknek meg kellett szervezniük a polgári élet mindennapjait."

"Magyar tartományukban a törökök - bármilyen hosszúnak tűnt és tűnik ez a másfél évszázad - csak százötven évig éltek, várakban és várak mögé húzódva, viszonylag kis számú lakossággal - maradandó átalakító hatást már csak ezért sem gyakorolhattak."

"A birtokba vett és átalakított köz- és magánépületek mellett megjelentek a török építőmesterek alkotásai. Egymást követő generációk évszázadok óta vádolják azzal a törököket, hogy csak romboltak. Ez az elmarasztalás, ebben a sommás formában igaztalan, főleg ha romboláson esztelen és céltalan pusztítást értünk.
Már csak azért is kénytelenek voltak építeni, mert az új tartományban sok olyasmit nem találtak készen, amire pedig szükségük volt. [...] Sokkal több fürdőt igényeltek, mint amennyit találtak, építettek hát újakat."

"Hiába hirdették a hódítók biztos öntudattal, hogy a magyar föld a birodalom és a hitharcok erős bástyája, valójában csak az ideiglenes katonai megszállás erejéig érezték benne otthon magukat. Hiányzott benne a jövővel is számító gazda gondoskodása. Nem romboltak esztelenül, csak éppen hagyták, hogy az idő romboljon."

"A város képe híven adta vissza a kort: a két, egymást tagadó világ kényszerű együttélését, a szegénységet és a háborúk pusztítását."

"Ha a törökök magyarországi építkezéséről azt állítottuk, hogy provinciális volt és egyáltalán nem gazdag, ugyanezt elmondhatjuk azokról a törökökről is, akik ideig-óráig itt szolgáltak, vagy mint városi polgárok itt élték le életüket."

"...1674 tavaszán készült az a leltár, amelyikben egy alacsonyabb rangú tiszt hagyatékát vették számba. Az elhunytról csupán annyit tudunk, hogy Elhádsz Musztafának hívták és a délkeleti határszélen, Karánsebes várában teljesített szolgálatot, mint a várvédő janicsárok bölükbasija, azaz egy 5-10 katonából álló egység vezetője. Családos ember volt, s nem lehetett teljesen új jövevény, mert saját házában lakott, kertje és szőlője volt présházzal és 25 méhkaptárral. Hagyatéki leltára elsőként pénzét vette számba: otthon és kintlevőségekben, kisebb-nagyobb összegekben kölcsön adva 7144 akcséja (apró török ezüstpénze) volt, az Ali Cselebi házában talált összegnek (a közben eltelt évszázad pénzromlását leszámítva) kb. ötvened része. Ingatlanain kívül volt egy lova takaróval, egy tehene, egy használható hosszú és egy használhatatlan rossz puskája, egy kardja, egy ócska és egy jobb matraca két régi ágytakaróval, egy párnája, egy régi szőnyege, egy értékesebb bundája, két elnyűtt köpenye, egy kopott nadrágja övvel, egy fürdődézsája hozzávaló kannával, néhány konyhaedénye (2 bogrács, 2 tál, több vödör és cseber, 2 tepsi, 1 serpenyő), egy baltája és néhány más aprósága. Szolgája nem volt, felesége, Szebile asszony, nyilván maga járt a piacra."

"Gyermekkori regényélményeink alapján úgy képzeljük el a hadjáratból hazatérő török katonát, még az egyszerűbbjét is, hogy övében aranyakat rejteget s nehéz láncra kötve néhány rab kíséri. Ha karánsebesi halottaink között ezt a figurát keressük, meglepetéssel látjuk, hogy a viseletes köpönyeg, az ócska nadrág és a gyatra süveg alatt egy szegény ördög rejtőzködik."

"Búcsúzóul még egy ismeretséget köthetünk. Juszuffal, akiről nevén kívül még a kádi is csak annyit tudott feljegyezni, hogy 'egy egyén', s Karánsebes felé igyekezve, 'Allah rendelésére' útközben halt meg. Lova és ruházata után ítélve nem lehetett nyomorultul szegény ember, bár egyetlen akcsét sem találtak nála. Úticéljáról elárul valamit az, hogy ruháján, kardján és kopott iszákján kívül egyetlen feljegyzésre méltó szállítmánya volt, egy okka (= 1,28 kg) kávé, aminek a 'fekete levessel' éppen csak ismerkedő ország kávétisztelő törökjei között nagy becsülete volt, s ezért még kis tételben is megérte üzletelni vele."

"A hódítók zöme nem a 'török basa nagy a hasa' típusú gazdag úr volt, egy tehetős debreceni marhakereskedő valószínűleg az egész karánsebesi török őrséget meg tudta volna vásárolni."

"Az adóztató szervezet a hódítás másnapján megkezdte munkáját."

"Az adófizető paraszt számára mindig az volt a fő kérdés, hogy keserves munkája eredményéből végül is mennyi úszik el adóban."

"Nagyon nehéz pontosan meghatározni azt, hogy a törvényesen előírt adóknak és szolgáltatásoknak hányszorosát fizették ki a valóságban az adózók."

"A törvényes és a valóságos közötti szakadék mélységét leginkább azokon az 'ajándékokon' mérhetjük le, amelyeket az adózók a török közigazgatási központokba hordtak. Ezek nem voltak kötelezőek, de próbált volna nélkülük egy város valamilyen kéréséhez vagy panaszához megértő füleket találni!"

"A határmenti, a törököknek is hódolt Rimaszombat 1670-ben 5805 forint adót fizetett ki Egerben, amikhez csak pénzben 2114 forint ajándék járult."

"A kor szülöttei nyilván jobban tudták, mint mi, hogy az ajándékfizetés megúszhatatlan teher, de azért - talán lelkük megnyugtatására - néha megpróbálkoztak hadakozni ellene. Buda ugyanazoktól a tisztviselőktől, akiknek az ajándékokat hordták, papírt szereztek arról, hogy nem kötelesek ajándékot hordani. A papírt kérésre állították ki és fizetni kellett érte. Fizetni annak elismeréséért, hogy nem kötelesek fizetni, annak a hivatalnoknak, akinek fizetni szoktak. Bűvös kör, amiből nem lehet kitörni. 'Hogy az töröknek semmi ajándékot ne adjunk - jegyezték fel a kecskemétiek 1669-ben -, az levél váltságért adtunk Mahmut pasának forint 6 dénár 40.'"

"A komoly megterhelést viselni bíró, gazdag mezővárosok kivétel nélkül szultáni birtokban voltak, növekvő ajándékaik a tartományi központok néhány magasabb rangú tisztviselőjét gazdagították. A közrangú megszállóknak ebből alig jutott. S ahogy az egyes falvakat sem sújtotta az adóemelés mindahány módszere, úgy az egyes közrangú török sem élvezte az összes módszer hasznát - sok esetben egyet sem tudott teljesen kiaknázni."

"A Balkán-félsziget országait azzal az öntudattal szállták meg, hogy berendezkedésük az öröklétnek szól."

"A törökök európai terjeszkedése Magyarország területén akadt el, s ez az országot megmentette attól, hogy a hódítók itt is konszolidálni tudják hatalmukat."

"A török terület belsejében és a határszélen volt tehát egy sor olyan város, amelyikben nem volt sem török, sem magyar állami hivatal, nem élt bennük sem török katona, sem török polgár. Megmaradt viszont korábbi önkormányzatuk, a város élén álló, választott vezető testület."

"A török terület magyar lakossága szívós makacssággal, irtózatos áldozatok árán védte, őrizte a maga világát. S ha tépetten is, de átmentette élete kereteit, gyarapodása lehetőségeit és szellemi kincseit egy nyugodalmasabb kor szülötteinek."

"A szarvasmarha mellett egy másik mezőgazdasági termék is keresett volt: a bor."

"Tolna és Baranya megye szőlőművelésre alkalmas dombjain helybeli és távolról odajáró gazdák - még pesti, kalocsai és ráckevei lakosok is - művelték szőlőiket, s a források arról vallanak, hogy sem a termésátlagokat, sem az össztermelést tekintve nem maradtak el a hegyaljai bortermelők mögött. 1576-ban 320 tolnai termelő 3440 hektoliter bor után adózott, amit a hegyaljai mezővárosok közül csak Sárospatak múlt fölül."

"A 16. században az egész európai gazdaságot erőteljesen befolyásoló keresletnövekedés a mezőgazdaság terményei iránt széles piacot nyújtott a magyar, s benne a hódoltsági terület vágómarhája, állati terményei és bora számára is."

"Az európai piacokon a 17. század elején csökkent a mezőgazdasági áruk iránti kereslet, az árak stagnáltak, vagy éppen estek. A Magyarországról kihajtott szarvasmarhát már nem lehetett olyan könnyedén eladni, az sem volt ritka eset, hogy a tőzsérek kénytelenek voltak az állatok egy részét visszahajtani."

"Vagy nagyon bátor, vagy nagyon életunt embernek kellett lennie annak, aki a 16-17. század fordulóján kényszerítő ok nélkül, magányosan utazásra vállalkozott a háború tépázta Magyarországon. [...] A gonosztevők és a csellengő katonák úgy ellepték az országot, 'hogy ember házában nem maradhat meg miattok, az uton járók is békességesen utaikon nem járhatnak, és kereskedő emberek is nem mernek miattok imide amoda menni'."

"Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy sem a török, sem a magyar közigazgatási szervek nem képesek helyreállítani a közbiztonságot."

"Az önvédelem a két nagy ellenség, a magyar és a török katona ellen nem lehetett elég hatásos. Szervezett és hatásos volt viszont a közönséges bűnözőkkel szemben."

"A boszorkányégető engedélyeket a törökök némi idegenkedéssel állították ki, mert ezt a boldogtalan asszonytípust ők nem ismerték. Ebben az esetben jogosan bélyegezték a keresztények eljárását 'bolond szokásnak'. Vállvonogató rosszallásuk azonban semmit sem változtatott a korszak felfogásán. A gyöngyösiek az egyik boszorkányégető török engedély hátára figyelmeztetőül külön felírták: 'Hasznos levél'."

"Mi, az hatalmas és győzhetetlen császárnak vég Egör várának Tisza és Duna között való helyeinek és hadainak gondviselő ura és parancsolója, tekintetös és vitézlő Kászon pasa.
Ti megnevezött Miskolc tartományában, Szikszó tartományában levő minden falusi bírák s polgárok, az kik magatokat jobbágynak mondjátok, hitetlen, hamis, keményfejű kurafiak, hányszor úri címerös levelünk járt köztetök, hogy Szolnokból az császár búzáját fölhozzátok! mi lehet oka szófogadatlanságtoknak? vagy veszödelmetöket várjátok? Így lévén kurafiak, ha fejetök, életötök s jószágotok szeretitök, mindjárt segítséggel menjetek Szolnokban az császár búzáját fölhozni. Ezt el ne hallgassátok és süketségre ne vegyétök, mert ha egy hét alatt föl nem hozzátok az búzát, midön faluból két két embört nyargalókkal behozatunk, elhigyjétök bizonyosan, hogy körösztül nyársban vonyatunk, az melyet el sem kerültök. És így mely az anyátok csöcsiből tejet szoptatok, az is keserűre fordul, ezért úgy nyissátok föl az szömeitöket, hogy meg ne bánjátok. Iratott vég Egör várában die 30 április. Idem qui supra.
(Kívül a címzésen:) Miskolc bírónak adassék, miskolci bíró hordoztasd az tartományokban levő falukra és ismét hozd be, el ne mulasd, mert nyársban száradsz meg."

"1732-ben, több mint három évtizeddel a felszabadító háborút lezáró béke után, Bács megyében még mindig folyt a vizsgálat arról, hogy mikor hová költöztették falujukat a török uralom idején a szeremleiek."

"Ma már hihetetlennek tűnik, hogy kerestek egy falut, pedig akkor százszámra folytak az ilyen vizsgálatok."

"Veszprém megyében 1531-ben 333 helység közül 254 volt lakott, s még csak 79 lakatlan. A pusztító tizenöt éves háború utánra, 1609-re éppen megfordult az arány: az összeírt 328 település közül 249 volt az elpusztult és csak 79 a lakott."

"A határok nem voltak sem állandóak, sem élesek - de voltak."

"A 'ki kit tart el' kérdését sem döntötték el egyértelműen az új határok."

"Abban, hogy török katonák magyar várak lábánál hódoltattak, magyar végváriak pedig tovább szedték a megszokott adókat a török őrségek szeme előtt, tehát a kezdeti évek kialakulatlan és zűrzavaros birtoklásában nincsen semmi rendkívüli."

"A kettős adózás az adófizetőket nyomorította, s már nagyon korán felmerült annak szükségessége, hogy az adózók védelmére a két félnek meg kell egyeznie az adók még elviselhető, követelhető nagyságában."

"De mindaz, amit a magyar állam követelt a hódoltság népén, a nyomába sem ért annak, amivel a magyar nemesség terhelte meg a török birodalomba szakadt jobbágyait. A 'jogfenntartó misszió', a magyar adóztatás oroszlánrészét a földbirtokosok vállalták magukra."

"A magyar hatóságok megpróbálták védeni - ha nem is sok sikerrel - a hódoltság népét zaklatói ellen, s ezzel együtt azért is közbenjártak a törököknél, hogy ismerjék el a hódoltsági helységek önálló közösségi életét, s ha voltak, korábbi kiváltságaikat."

"Teljesen világos és egyértelmű, hogy a magyar hatóságok a töröknek semmilyen, birtoklással kapcsolatos lépését nem tűrték el, s az ilyenek eredményét semmisnek tekintették."

"Az egymás mellett élő két világ ellentétei csak egyetlen területen, a kétféle kultúra és életfelfogás találkozásában oldódtak meg viszonylag békésen. Erőszakos, nemegyszer véres jelenetek itt is adódtak, az együttélés a felszínen mégis egyfajta összerázódást, összeszokást hozott, ahogyan örökké marakodó házastársak is lassan átveszik egymás szokásait."

"A [törökök a] katolicizmus és protestantizmus harcát közönnyel szemlélték, mert bár az utóbbi puritanizmusa egy fokkal közelebb állt hozzájuk, végső soron mind a kettőt értelmetlennek tartották."

"A törökök magyarországi uralma így végső soron két, egymástól alapjában különböző, egymással nem keveredő és egymásra csak a felszínen ható társadalom, két távoli világ ideiglenes együttélése volt."
------------------
Amikor oly sok idő után 2011 szeptemberében újraolvasásra került Hegyi Klára jelen örökbecsű írása a magyarországi török hódoltság hétköznapjainak történelméről, még nem sejthettük, hogy 2012 januárjában hogy a magyarországi demagógia jogász ill. történész végzettségű, de sajnálatos módon politikussá (?) avanzsált prominens képviselői olyan bődületes baromságokat lesznek képesek kiejteni a szájukon, amilyeneket végül kiejtettek.
A Magyarországot eredendően mezőgazdasági országként aposztrofáló, délibábos álmomként és ugyanakkor atavisztikus vízióként ható politikusi szóömléstől kezdve az Európai Unióból való kilépést közvetlen politikai célként megfogalmazó hagymázas ötletrohamig, mely további megoldásként ugyancsak a földhöz való visszatérést, a mezőgazdasági önellátást és a halászó-vadászó-gyűjtőgető életmód felélesztését és a tartós élelmiszerekből való betankolást szorgalmazza az amúgy kétharmadában városi lakos magyarságnak - ezeket a fantasztikus és ugyanakkor bombasztikus ötleteket (?) hozta a január, kétségtelenné téve, hogy az idei év bámulatosan demagógnak ígérkezik.
Az ősközösségi, de legalábbis középkori állapotokat visszasíró és ezek visszaállítására törekvő politikusi (?) agymenések ékes példáját adják, hogy 2012 valóban világvége lesz - hazánk politikai életében mindenképp: elérkezhet az a paradicsomi állapot, hogy a mikrofon és kamera közelébe engedett politikai szereplők egyike sem éri el egy orangután, egy makákó, egy gorilla vagy egy csimpánz szellemi szintjét és közgazdasági ismereteinek fokát. A majmok bolygója soron következő epizódját valódi, öltönybe bújtatott emberszabású szereplőkkel forgathatja majdan újra az etyekwoodi filmstúdió, költhet rá kormányzati pénzeket Andy Wajna kormánybiztos, a helyszín pedig igazán látványos: Magyarország sokat látott parlamentjének épülete. Hajrá Majomország, hajrá majmok!
Mivel a hazánkban politikai (?) elitet (?) képviselő emberszabásúak (vagy a törzsfejlődés alacsanonyabb fokán álló gerinctelenek?) sajnálatos módon se írni, se olvasni nem tudnak, így minden kétséget kizárólag elkerülte a figyelmüket Hegyi Klára alábbi kötete, melyben a XVI. és XVII. század három részre szakadt Magyarországának gazdasági élete kapcsán a történész kutató az alábbi módon ír: "A 16. században az egész európai gazdaságot erőteljesen befolyásoló keresletnövekedés a mezőgazdaság terményei iránt széles piacot nyújtott a magyar, s benne a hódoltsági terület vágómarhája, állati terményei és bora számára is." Majd így folytatja: "Az európai piacokon a 17. század elején csökkent a mezőgazdasági áruk iránti kereslet, az árak stagnáltak, vagy éppen estek. A Magyarországról kihajtott szarvasmarhát már nem lehetett olyan könnyedén eladni, az sem volt ritka eset, hogy a tőzsérek kénytelenek voltak az állatok egy részét visszahajtani."
Az érettségivel és talán diplomával (horribile dictu: doktori fokozattal!) rendelkező, a politikai életet terrorizáló emberszabásúak (gerinctelenek?) logikai képességeit sem haladhatja meg (vagy mégis?) az a feladvány, hogy ebből leszűrjék azt, hogy sajnálatos módon a majmok (és/vagy gerinctelenek?) szabadságharca a világpiac és az Unió (vagy példának okáért egy jól ismert vonneguti példára hivatkozva a gleccserek vagy akár az időjárási frontok) ellenében nem csupán korunkban, az ezer és ezer szállal a külvilággal kapcsolatban álló és létében is attól függő Pannon Paradicsom esetében egyenlő a lehetetlennel, de már 4-500 évvel korábban is az lett volna. Pedig akkor három részre szakadt hazánk (ill. az akkor és ott élő emberek hazája) ténylegesen állandó frontvonal volt kelet és nyugat közt; puszta létéhez azonban nagyban hozzájárult a kor még - a jelenéhez képest összehasonlíthatatlanul gyengébb szintű - világgazdasági vérkeringésébe való szerves bekapcsolódás.
Kormányzati szinten a magyar mezőgazdaság felpörgetése, a középkori marha- és élőállatexport felélesztése, az eredeti magyar tőkefelhalmozás stencillel történő lemásolása napjaink hírei szerint élő valóság: a szabadságharcot l'art pour l'art alapon (szabadságharc a szabadságharcért!) folytató urnapolitika csupán egyetlen dolgot változtatott meg ebben: az irányt (http://hvg.hu/gazdasag/20120207_magyar_marha_torokorszag). Mit nekünk százötven év török uralma, Mohács, Buda, Eger - ma, amikor Zrínyi Miklós szobra mellett Szulejmán szultáné is ott vigyorog a látogatókra Szigetváron, mi sem természetesebb, hogy a magyar mezőgazdaságot gatyába rázó kormányzat egyik legfontosabb intézkedése, hogy minden akadályt elgördítsen a Törökországba irányuló élőállatexport elől.
Az idő megszépíti az emlékeket - utal erre Hegyi Klára is -, így talán eljön majd az idő úgy 4-500 év múlva, hogy az akkori magyar közélet egyes politikusai közösen éneklik majd a csasztuskákat az akkori Oroszország diplomáciai képviselőivel, miközben a Budapest-Felcsút székesfőváros és koronázási helyszín központjában, a Schmitt Pál (Schmit Páll?) téren (egykor Szabadság tér) együtt helyeznek el majd koszorút az összevont szovjet felszabadulási emlékmű, a Ronald Reagan-szobor, a később banki különadóból oda építendő 'a végtörlesztés banki áldozatainak emlékműve' és a tervezett szoborcsoport, a "Ferenc József-Kun Béla-Horthy Miklós-Rákosi Mátyás-Nagy Imre-Kádár János-Antall József-Horn Gyula-Gyurcsány Ferenc-Orbán Viktor-Független Tarlós István együtt kvaterkáznak a múlt romjai felett" c. szoborkompozíció talapzatánál.
Úgy tűnik, a XVI. század óta azonban számos más dolog sem változott. Igaz, hogy a törökök már nincsenek itt, a Habsburgok sem, a hülyeség azonban örök.
Bizonyíték erre a napokban megjelent egyik legfrissebb hír, melyeket reményeink szerint még számos érdekesség követ a jövőben, pusztán azért, hogy a hazai politikai és parlamenti kabaré nézői-hallgatói, a lakosság a nagy hideg ellenére is kedélyesen szórakozzon: http://www.origo.hu/itthon/20120203-a-jobbik-kulpolitikai-tervei-kozeledes-torokorszag-fele.html.
Hegyi Klára könyvéből az is nyilvánvaló, hogy bár a törökök - és ebben hazánknak annak ellenére szerencséje volt, hogy 150 éven át frontországgá vált, annak minden pusztító következményével egyetemben - a balkáni országokkal ellentétben nem voltak képesek tartósan berendezkedni a Duna-Tisza vidékén, velük együtt a mohácsi csatamezőn és azt követően számos olyan, a magyar jellemet mind a mai napig lelket rágó féregként átjáró és megkeserítő tulajdonság is megjelent itt, mint a baksis és a korrupció sajátosan keleti verziója, ill. az adóelkerülés, mint a túladóztatásra adott értelemszerű válasz.
Tanulságos olvasmány Hegyi Klára könyve, hiszen láthatjuk belőle, hogy a magyar agy évszázados gondolkodásmódja a megszállók jövése-menése ellenére, de ugyanakkor annak hatására is a stabil állandóság és a változó alkalmazkodás sajátosan kettős hatása között őrlődik. A könyvet elolvasva szinte természetesnek tűnik, hogy török és magyar két oly eltérő világot képviselt, melyeknek kényszerű, 150 éves együttélése sem vezetett a kölcsönös megértéshez, annál érdekesebb viszont az a mód, ahogy a törökök tekintettek alkalmanként valósággal megrökönyödve a magyarok egymás közti torzsalkodásaira és érthetetlen, értelmezhetetlen - tkp. bolond - cselekedeteire: legyen szó vallási ellentétekről, boszorkányüldözésről vagy akár arról a számunkra megszokott, de még a hódítónak is meglepő magyar tulajdonságról, mely szerint magyar magyarnak farkasa. Állandóság a változásban, mondhatnánk.
A Porta, a bécsi udvar, az erdélyi fejedelem és a mindennél kártékonyabban adóztató magyar nemesség ugyan már rég a történelem süllyesztőjébe kerültek, ám a magyar lakosság XXI. századi hozzáállása az adórendszerhez semmit sem változott a középkor óta: "Az adófizető [és itt nyugodtan kihagyhatjuk az eredeti idézetben szereplő 'paraszt' szót - H.K.] számára mindig az volt a fő kérdés, hogy keserves munkája eredményéből végül is mennyi úszik el adóban."
Aki a három részre szakadt Magyarország és annak hétköznapjairól olvasva nem csupán korunk visszásságai felett szeretne elgondolkodni, hanem alapos, érdekes és hiteles betekintést kíván kapni a (török) kor közrendű, igazi nímand szereplőinek mindennapjaiba, olvassa el a kötetet - ebben legalább (szemben korunk közéletével) nem fog csalódni.

Kundun

színes, magyarul beszélő, amerikai filmdráma, 130 perc, 1997

Rendezte: Martin Scorsese

Szereplők: Tenzin Thuthob Tsarong, Tencho Gyalpo

Scorsese filmje Tibet vallási vezetője, a Dalai Láma előtti tiszteletadás és a nyugati civilizáció elragadtatásának gyümölcse a keleti kultúra iránt, továbbá kitűnő példa a buddhizmus bemutatására egy katolikus gyökerekkel rendelkező rendező szemszögéből. A film bemutatja a 14. Dalai Láma életét 1937 és 1959 között. A történet elején egy kétéves gyermeket, Tenzin Gyatsot, elismerik Buddha reinkarnációjának. Figyelemmel kísérhetjük a gyermek felnövését, oktatását, fiatal éveit, majd fokozatos felnőtté válását. A film második felében hősünknek el kell hagynia Tibetet. A kínai megszállás drámai időszaka és az ezt követő felkelés alatt a Lámát igazi lelki vezetőként ábrázolják, aki az erőszak hatására is képes megőrizni vallási tisztaságát és lelki nyugalmát.

Kundun - ez a legnagyobb tibeti méltóság, a Dalai Láma (vagyis "a Bölcsesség Óceánja") tibeti neve. A ma is élő Tenzin Gyatso önéletrajzi írásai alapján készült film az eseményeket a főhős gyerekkorától, a magas tisztségre való kiválasztásától követi végig egészen addig a napig, amíg a maoista Kínából kénytelen volt máig tartó száműzetésbe vonulni. Martin Scorsese pompázatos kiállítású, lenyűgözően látványos filmeposza a közelmúlt (és a jelen) történelmének egyik legnagyobb személyiségét hozza közel hozzánk.

http://port.hu/pls/fi/films.film_page?i_where=2&i_film_id=1432

Fehér Béla: Zöldvendéglő - Törökméz - Romfürdő

Maecenas Könyvkiadó, Budapest 1999

465 oldal

Fehér Béla regénytrilógiáját tartalmazza a vaskos kötet. A Zöldvendéglő különös nyelvezetű, szerteágazó cselekményű és mesés hangulatú mű. Az elbeszélő a társával sütőlapáton repked fel-alá, miközben alant a földön, földrajzilag meghatározhatatlan helyen egy falu mindennapos élete zajlik. A laza cselekményszálat többször megszakítják a hosszabb-rövidebb epizódok, amelyekből a falu egy-egy lakójának a jelleme, alakja ismerhető meg. A faluban föltűnő rejtélyes lovas figurája csak a regény végére értelmeződik; személye példázat akar lenni, példázat arról, hogy a halál itt van a közelünkben, életünk csupán pára, ahogyan ezt az egyik szereplő meg is fogalmazza. ; A Törökméz hőse egy török fogságban raboskodó magyar ifjú, Mikes Kelemen rokona, aki a rodostói levélírónak szánja naplószerű feljegyzéseit az ulemá palotájának életéről, mindvégig összehasonlítva helyzetét, élményeit az idősebb mester törökországi sorsával. A napló, a levél az anekdota elemeit elegyítő posztmodern történet önállóan is értelmezhető olvasmány. A trilógia befejező darabja az egyes szám első személyben íródott Romfürdő, melynek főszereplője a Hajdúságban - az ősi családi birtok részeként - az egykoron pompás fürdő romjait is megörökli. A fürdőt lassan benépesítik a tulajdonos őseinek szellemei, és a múltat idéző történetek révén, eredeti hangú, bravúros nyelvi fordulatokból és filozofikus bölcselkedésekből építkező, mulattató, a konvencionális regényformát tagadó mű születik. - A kötet a napjaink újító szándékú irodalmi törekvéseit figyelemmel kísérő olvasóknak ajánlható.

http://konyvtar.hu/konyv/25646