Bárdos Jenő: Nyelvtanítás: múlt és jelen

Magvető, Budapest 1988

221 oldal

Az európai államok együttélésében új szakaszt nyitó Helsinki Konferencia egyik dokumentuma szerint az aláíró felek "ösztönzik az idegen nyelvek és kultúrák tanulmányozását, amely a népek közötti érintkezés bővítésének, az egyes országok kultúrája jobb megismerésének és a nemzetközi együttműködés erősítésének fontos eszköze..."
Bárdos Jenő könyvében a nyelvtanítás, nyelvtanulás történetéről, régi és új módszerekről, valamint a hazai nyelvtanítás pillanatnyi helyzetéről olvashatunk.

http://www.antikvarium.hu/ant/book.php?konyv-cim=nyelvtanitas-mult-es-jelen&ID=27551
----------------------

"Nyilvánvaló, hogy a kívánt és a társadalmilag hasznosítható nyelvtudás a többség számára az ideális életkorban: a szervezett iskolai oktatás keretein belül el nem érhető, ezért megszerzése felnőttkori pótcselekvéssé válik, amikor az életkor és az életkörülmények már az eredményesség ellen hatnak."

"Idegen nyelv(ek)et a rómaiak tehát főként elsajátítással tanultak, még akkor is, ha az idegen nyelvi környezet gyakran nem egy egész kultúra, hanem egyetlen anyanyelvű tanár jelenléte biztosítja."

"A merovingok kultúrája is legjobb esetben falusi kultúra. Az írástudó birodalommal szemben majdnem az egész Európa írástudatlan."

"Az idegen nyelvek tanítását évszázadokon át - mint európai lingua franca - egyedül a latin jelentette."

"A latinból eredhetett egy olyan illúzió, hogy minden nyelv egyforma. Mivel azonban az anyanyelvet, illetve majdan a modern idegen nyelveket - mai szóval - direkt módon tanították, a latin nyelvet viszont elemzően, fordítással, hamarosan világossá vált, hogy a nyelvek között eltérések vannak. Ez nemcsak a nyelvrokonságok megfejtéséhez vezetett, hanem ahhoz is, hogy a latin mint örök mérce, a modern nyelvek szokás által szavatolt megnyilvánulásait akár egyezés, akár eltérés alapján tudatos rendszerben rögzítette."

"Egy adott nyelv egy adott kultúrában a szóbeli érintkezés eszköze, valamint a művészi, illetve a tudományos gondolkodás hordozója. Éppen ezen tulajdonságai miatt válhat célkitűzéssé egy más kultúrából érkezett ember számára, hogy az adott nyelvet elsajátítsa. Ideális, ha ez a háromfajta cél vagy funkció, tehát a hasznosság, a gyönyörködtetés és a szakmai fejlődés lehetősége arányosan egybefonódik, és teljesebbé tesz egy emberi személyiséget. [...] Igen ritkán fordul elő, hogy egy második nyelv arányosan képes ezt a három funkciót magában hordozni."

"Napjainkban az angol fölöttébb meggyőzően igyekszik kisajátítani a nemzetközi kommunikáció, valamint a tudományos gondolat hordozójának szerepét, de éppen a nemzeti nyelvek fejlettsége miatt - a művészi gondolat kifejtését eleve leszámítva - abszolút értelembe vett áttörésre már egyetlen nemzeti nyelv sem számíthat."

"Az olvasás tanítása rendre megelőzte az írástanítást."

"A kiejtés szoros kölcsönhatásban fejlődött a helyesírással, amely nem is egy széles spektrumú, nyelvtant és fordítást tanulmányozó 'tudományág' tárgya."

"A szabad fogalmazásban a prózaírás nem volt egyeduralkodó, a verscsinálást legalább olyan fontosnak tartották."

"A beszéd elsődlegességét hosszú évszázadokon át nem érte kihívás."

"Aligha becsülhetjük le Comenius jelentőségét, aki a kép motiváló erejét használta fel tankönyveiben, hiszen 'semmi sem lehet az értelemben, amely előzőleg nem volt meg az érzékekben'."

"A fordításnak e középkori tudománya távolról sem az értés gyors ellenőrzése, amelyre manapság leginkább használják, hanem a különféle szövegek értelmező magyarázatától kezdve egészen a művészi gondolat kifejtésének elemzéséig, a külcsín észlelésétől az alkotás mélységeinek megértéséig vezet."

"Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a görög nyelv - melynek történetisége ugyan már akkor is nyilvánvaló - egy élő, kortárs nyelv, amely a latinnal kétnyelvűségben karöltve egyszerre többféleképpen is tükrözi ugyanazt a valóságot, és így a megismerésben nagyfokú toleranciára szoktat."

"A helyi nyelvek először a költészetben kaptak rangot, majd egyre inkább nyelvtanítási céllá váltak."

"Némileg leegyszerűsítve, minden olyan ponton, ahol a nyelv elemzése formálissá válik, ahol a nyelvtanárnak a korrektség, a ragozások és szerkezetek fontosabbá válnak, mint a folyamatos beszéd, ahol a nyelvtanítás csak szabálymagyarázat, bemutatás és begyakorlás között pedig alig van módszertani különbség, a bevésésnek pedig szinte kizárólagos eszköze a biflázás és a mnemotechnikai trükkök, nos, ezekben az esetekben mindenütt a nyelvtani-fordító módszer munkál."

"A szűkebb értelemben vett nyelvtani-fordító módszer a célnyelv nyelvtanát szabályok ismertetésével magyarázza, a begyakorlás fő formája pedig a kétirányú fordítás."

"Bár tudományosan nem bizonyított, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy a nyelvtani-forító módszer napjainkban is kiválóan tartja magát. Uralmát egyaránt segítik a fordításcentrikus vizsgák és a nyelvtankönyvhöz, illetve az előírásokhoz kényelemből vagy pedantériából ragaszkodó nyelvtanár. A módszer hívei gyakran azzal érvelnek, hogy a nyelv szerkezetek rendszere, és világosság csak a rendszer megértéséből fakad. Ez akár Nicole (1670) érvelésének folytatása is lehetne, aki szerint 'ahol nincs nyelvtan, ott lusta agy van, amely megpróbálja ezt elleplezni, és ez nemhogy segíti, hanem még jobban megterheli a gyermeket, mint a szabály'. A nyelv valóban rendszer, de nemcsak racionális elemekből álló rendszer, komplex jelenség, és csak komplex módszerekkel sajátítható el. A nyelvtani-fordító módszer nyilvánvaló ellenzője lett volna az ifjabb Seneca, aki így ír :'Hosszú az út a szabályokon keresztül, rövid és hathatós a példákon át.' Morison viszont, aki a direkt módszer híve, így érvel: 'El kell ismerni, hogy van a nyelvtanulásnak egy olyan szintje, amely fölött csak a formális nyelvtan segíti elő a nyelvtudás fejlődését.' Példák és ellenpéldák kavargása az emberi gondolkodás történelmi korokon áthúzódó furcsa erupcióit örökíti meg, hiszen lehetetlen észre nem venni, hogy bizonyos hasonlóság van Roger Bacon univerzáliái, a spekulatív nyelvtanok és a XX. századi transzformatív-generatív nyelvtan között."

"A direkt módszer hívei nem kívánták ezt a kerülő utat járni, arra törekedtek, hogy a nyelvet tanuló közvetlenül a célnyelvvel kerüljön kapcsolatba. Igyekeztek tehát kizárni az oktatásból az anyanyelvet, sőt a fordítás is. Ez a módszer sokkal intenzívebb munkát kíván a tanártól, hiszen a nyelv egyes darabjainak természethű bemutatása nemcsak anyanyelvi szintű nyelvtudást tételez fel, hanem a szemléltetés, kontextusteremtés iránti különleges érzékenységet is."

"Lelkes tanárok és jó elméleti szakemberek nem elegendőek egy módszer elterjesztéséhez, ügyes üzletemberekre is szükség van. Ilyen volt Maximilian Berlitz, aki 1852-ben Lengyelországban született, de kivándorolt az Egyesült Államokba, és ott alapította meg az első Berlitz-iskolát 1878-ban Providence-ban a Rhode Islandon. [...] Iskolarendszere gyakorlatilag mind a mai napig fennáll. Csak anyanyelvű tanárokat alkalmazott, az oktatás vagy egyéni volt, vagy nagyon kis csoportos, soha nem több, mint 10 diák. Célkitűzése, hogy diákjai a célnyelven gondolkodjanak, és azonnal használják a célnyelvet anélkül, hogy a saját nyelvüket használják. Így az egyszerűbb tárgyakat bemutatják vagy szemléltetik, az absztrakt szavakat pedig asszociációs módszerekkel tanítják. A nyelvtant nem tudatosítják, csak bemutatják.
Az első lépés mindig orális, halláson és ismétlésen alapul, és a szavakat csak mondatokban használják. Legalább heti 5 órában tanítottak."

"Egy módszerről sem lehet kimutatni, hogy valójában felsőbbrendű lenne a többiekhez képest."

"A szóbeli készségek nem kellő fejlettségének egyik oka, hogy maga a tanár sem beszéli megfelelően az adott nyelvet."

"A nyelvi kurzus eredményessége döntően attól függ, hogy sikerül-e biztosítani a begyakorláshoz szükséges maximális időt."

"Az eredményesség nem a módszeren múlik egyedül, hanem olyan tényezőkön például, mint az oktatásszervezés, az ellenőrzés mélysége, a tanítás minősége."

"Az olvastató módszer számos erényét a társadalmi hasznosíthatóság okán a szaknyelvoktatás metodikája őrzi."

"Mégis, a háborúban egészen más volt a feladat: rövid idő alatt, igen intenzív munkával el kellett érni egy minimum szintet. Mivel ritka nyelvekről is szó volt, ún. kéttanáros módszert vezettek be, ahol a tanári csapat egy nyelvészből és egy instruktorból állt. A nyelvész magyarázta el a nyelv szerkezetét, az instruktor pedig drillezte a diákokat, gyakorolhatott."

"Az audiolingvális módszer kedvelt eljárása az idegen nyelvi anyag társalgásokban vagy még inkább párbeszédekben történő bemutatása."

"Az audiolingvális módszer tudatosan szétválasztja a négy alapkészséget, és hangsúlyozza, hogy a négy közül a hallás és a beszéd az alapvető készségek, bár a többit sem mellőzi."

"Szent Ágoston időszámításunk után 389-ben így okoskodik: 'A szavakból csak mint puszta szavakból mit sem tanulunk, hiszen az csak hang és zaj. Amelyek egyszersmind nem jelek is, azok nem lehetnek szavak sem. Ha már egyszer megtaláltuk a szó kapcsolatát egy dologgal, akkor tudjuk a jelentését is.' Az V. Henrik híres jelenetében Catarina hercegnőt szobalánya tanítja angolra Sir Thomas Eliot, a Tudor-korabeli Anglia teoretikusa szerint: '... nevezzünk meg minden tárgyat, amely csak látható.' Ez a nézet még a XVII. században is tartotta magát, hiszen Comenius - jóllehet képeiről híresebb - így fogalmaz: 'A szavakat nem szabad a tárgyaktól elkülönítve tanulni, mivel a szó nem is létezik, és nem is érthető a tárgy nélkül. Azzal, hogy a szó és a tárgy össze vannak kötve, léteznek valahol, és megfelelnek egy funkciónak.' Nem vitás, hogy mindenféle reáliát azért nem lehet csak úgy becipelni az osztályterembe."

"Az audiovizuális tananyagokban jelenik meg a karikatúraszerű grafika (cartoon), amely legtöbbször egész képsor (stripcartoon), vagy majdhogynem olyan, mint egy képregény (comics). Ez az örökzöld, rajzos stílus az őse azoknak a mai nyelvkönyveknek, amelyek már leginkább magazinokra emlékeztetnek."

"Nyilvánvaló, hogy az a gondolat, hogy helyes szabályok segítségével véges számú nyelvi eszközből - pl. 25-30 hangból - végtelen számú helyes mondatot generálhatunk, megragadta a nyelvet tanulók, illetve a nyelvet tanítók fantáziáját. Az elmélet szerint a helyes szabályok ismerete jelenti a nyelvi kompetenciát és ezek alkalmazása a performanciát. A legfontosabb tehát, hogy a diák megfelelő mennyiségben legyen 'kitéve' a célnyelvnek, és ez alkalmat ad az intelligens megfigyelés, analízis és kreativitás, vagyis a belátáson alapuló tudatos folyamatok gyakorlására. A hipotézisek felállításából következik, hogy a hiba szükségszerű, és a hibaelemzés a tanulást szolgálja."

"Chomsky azt is tanította, hogy minden ember agyában veleszületett biológiai nyelvelsajátító berendezés működik (LAD, Language Acquisition Device), amely a felnőttkorban aztán lassan elsorvad."

"...az idegen nyelv megtanulása hosszú, gyötrelmes feladat, amelynek vannak ugyan kognitív összetevői, de eredményessége számos személyi adottságtól, érzelmi összetevőtől, nemkülönben az ösztönző, hatékony tanítástól függ."

"A pszichológiai gátlások leküzdése egy sokkal gyorsabb nyelvtanulási folyamatot tesz lehetővé, amelyben ún. periferiális tanulás is végbemegy, mintegy a környezet hatására, anélkül hogy különösebb figyelem irányulna rá."

"A gyakorlat nyelvén ez azt jelenti, hogy a lexika és a nyelvtan maximálisan helyes megtanítása szükséges, de nem elégséges feltétele a kommunikatív készségek kialakításának: a nyelv használatára vonatkozó ismereteket is el kell sajátíttatnunk. Egy anyanyelvű például még ha ösztönösen is, de tudja, hogy egy adott kifejezés körülbelül mennyire gyakori, hogy egy adott szituációban egyáltalán lehetséges-e."

"Itthon csak nyelvtanulásról beszélhetünk (nyelvelsajátítás Trianon óta nincs, hiszen megcsappantak a nyelvi határvidékek; emellett vékony a valóban 'kozmopolita' társadalmi réteg: profi diplomata, tudósító, külkereskedő, diák), méghozzá hátrányos helyzetű nyelvtanításról/nyelvtanulásról, ahol a nyolcvanas évek technikai haladása ellenére az 'autentikus' nyelvi környezet kizárólagos megteremtője gyakran a nem megfelelően képzett, illetve tovább sose képzett nyelvtanár (tisztelet a kivételnek)."

"Az ember nevű, nyelvet beszélő ízléses állat egyik nagy rejtélye az anyagnak az a titkos szervezettsége, amely lehetővé teszi, sőt nyilván meghatározza a világban beszélt temérdek nyelv elképesztő hasonlatosságát. A földgolyónyi Bábel értetlenségeit, kulturális örvényeit, nyelvi különcségeit jelentéktelenné zsugorítja a lehetőség, hogy az emberi nyelvek tanulhatók, elsajátíthatók, átélhetők, és bennük az egyén tudata a végtelent ízlelgeti. Ha viszont az ember mindezt már anyanyelvén is elérheti, minthogy elérheti, akkor miért tanulnak az emberek nyelveket?"

"Majdnem minden ember életének legnagyobb (és mindmáig csaknem egyetlen komoly) szellemi teljesítménye az anyanyelv elsajátítása."

"Kis országokban nyelveket kihagyni nagy felelőtlenség, hiszen a megfelelő kommunikatív eszközök hiánya minden szakterületen lemaradáshoz vezet."

"...az ország bárminémű nyelvtanítási helyén fellelhető kezdő, újrakezdő, álkezdő tanulócsoportok elképesztően magas száma nem magyarázható kizárólag az emberek állhatatlanságával, türelmetlenségével, hanem az iskolarendszer rendellenességeiből következik."

"Ezek az új trend szakmai körökben is megbecsülést kiváltó mozzanatai, nyomukban viszont ott lihegnek a 'könnyen-gyorsan-rövid idő alatt' kuruzslói, akik gátlástalanul heti két, esetleg három órában tanulóknak ígérnek egy év alatt középfokot, egy hónapos intenzívre alapfokot, álértelmiségieknek szellemi kilátót, menyasszonytánchoz betyárokat és így tovább, de az biztos, hogy megszabadítják a 'polgárt' a közoktatás emelésére sajnált anyagi javaktól. A nemzetközi szakirodalom szerint egy átlagos középfokú idegen nyelvi tudásszint eléréséhez megközelítőleg 700-1000 óra szükséges attól függően, hogy milyenek az egyén adottságai (anyanyelvi szint, memória, intelligencia, fantázia, világismeret stb.), mekkora a két nyelv egymástól való távolsága, hátrányos körülmények között zajlik-e az oktatás stb."

"A nyelvtanárok képzettségéről akkor alkothatunk véleményt, ha ismerjük a modern nyelvtanár szakmai műveltségének tartalmát, az elméletnek és a gyakorlatnak azon főbb területeit, amelyeken és amelyek segítségével a nyelvtanulási élmény létrejön. A tanár hatására a nyelvtanításban lazán és harmonikusan összefonódó szakismereteket két nyelv (az anya- és a célnyelv) olyan gazdag, mélyreható, átszellemült, tehát közvetítésre képes ismerete hatja át, amely minden alkalommal képes egy más kultúrába való átlépés lehetőségét élményszerűen felkínálni."

"Sem az egyetem előtt, sem utána nincs a nyelvtanároknál (és más tanároknál sem) pályaalkalmassági vizsgálat."

"Az is alkalmatlan (vagy még alkalmatlan) a pályára, aki nem képes megosztani a figyelmét."

"...Magyarországon a nyelvtanárságnak nincs rendszeres, koncepciózus intézményesített továbbképzése."

"Egy nyelvtanár kulturáltságát általában nyelvtudása és műveltsége biztosítja: ez az a varázspálca, amelynek intésére a varázslat beindul. E varázslat csak úgy marad harmonikus, ha fantáziadús, kreatív ötletfolyam táplálja. [...] de mi az, hogy kreatív ötletfolyam? Ez utóbbiban már nyilván némi szerepe van annak a hajlamból és adottságból (rátermettségből) fakadó elevenségnek, amelyet tehetségnek nevezhetünk. [...] Biztosak lehetünk-e abban, hogy az ilyen kreatív személyiségeket előcsalogató élénk pedagógiai interakció (szabadszellemű iskola, széles látókörű, elkötelezett tanári kar stb.), igényes követelményrendszer és ösztönző, pozitív szocializáció stb. a mai magyar oktatásügyben fellelhető? Vajon a közoktatási rendszer országos és tanórákig lebontott tanmeneteivel, jogszabályokkal támogatott hierarchiájával hagy-e teret az egyéni kezdeményezéseknek, vagy ami még fontosabb, igényli-e őket?"

"Tanárnő-e az a művész, aki évek óta feledtetni képes a hatodik órákat, a fűtés, a világítás, a bútorzat hiányosságait, aki megbékéltet kudarcot és sikert, hátrányos helyzetet és gazdasági komplexust, vagy csak egyik cigarettáról a másikra gyújtó, megszállott és vibráló csődtömeg, akit elnyel a folyosó? Lehet-e tanár az, aki jobban szereti tantárgyát, mint a diákot? Ott keringenek ők mind tantestületi intrikák és rivalizálások, lelkesedés és féltékenység között, hálásan vagy megbántottan az iskolai élet melodramatikus hömpölygésében, amely céljához és a munkafolyamat tárgyához képest elképesztően és elkeserítően kisstílű. Gyermekgondozó, vagy monológokat előadó színész, államhivatalnok, vagy össznépi bűnbak, szakszervezeti aktivista, vagy nemzet napszámosa: ezek azok a szerepek, amelyek között öntudatlanul vagy kétségbeesetten a tantestületek immár túlnyomó részét alkotó nők vergődnek. Vajon miért nem érezhetik azt, hogy egy jól körülírható értelmiségi szakterület szakemberei?"

"Míg az életkort a napok egykedvű múlása egyenletesen növeszti, az érés szakaszos, gyakran ugrásokból vagy lemaradásokból álló folyamat, amelynek eredményeként egy diák érettsége jócskán eltérhet tényleges életkorától."

"Az is tapasztalati tény, hogy minél fiatalabb egy gyermek, annál nagyobb esélye van egy második nyelv tökéletes elsajátítására. A közismert, bár misztikus magyarázat az, hogy létezik egy olyan kritikus időszak (nagyjából a pubertással fejeződik be), amikor is a nyelvelsajátítás még akadálytalanul megy végbe, anélkül hogy fáradságos, mesterséges folyamattá válna."

"Ami a magyar diákságot illeti, a tehetség szórása sem nem jobb, sem nem rosszabb, mint az átlag-európai. Mások viszont a nyelvtanulással kapcsolatos indítékok, érzelmek, más a motiváció."

"A lexika fejlesztését egyenesen lehetetlenné teheti a világról alkotott ismeretek hiánya, zavarossága, a műveltség foghíjassága. Az ilyen agyakba úgy hullik be egy-egy új szó, mint vastag vattaszőnyegbe a kalapács: a rákövetkező süket csendet nem egy nyelvtanár kollégám hallotta már."

"Lényegében annak az egyszerű elvnek a betartásáról van szó, hogy tananyag, tanár, vagy bármely más körülmény csak feltétele a tanulásnak, amelyet senki más nem végezhet el az adott személy helyett."

"Kétségtelen, hogy a nyelvtanulás más készségszerző/képességfejlesztő tárgyakhoz hasonlóan aprólékos, sok gyakorlással járó, szüntelen tevékenységet jelent. Mégis meglepetés, ha egy felnőttet tizenkettő, sőt tizenhat-tizenhét évi iskolázás után kell megismertetni a rendszeres iskolai munka alapjaival, a tanulás és a szellemi munka hullámtermészetével, rendszer és szeszély libikókájával, amely a nyelv világán kívül is ismeretes.
Milyen is hát egy magyar átlagdiák az eddigi elemzések alapján? Viszonylag tehetséges, de lusta; tudja, hogy mire lenne szüksége, de nem érdekli; szeretne nyelveket tudni, de türelmetlen?"
----------------
A rendszerváltással (?) egyidős Bárdos Jenő jelen kötete, s bár azóta sok víz lefolyt a Dunán és a nyelvtanulók homlokán, a mű talán nem is lehetne időszerűbb egy olyan mérvű, a felsőoktatás (és az oktatás) egészét érintő reform (?) idején, melynek éppen szemtanúi és kísérleti alanyai vagyunk.
A kötet azzal az általános, de talán általánosságában sem meglepő állítással nyit, hogy "Nyilvánvaló, hogy a kívánt és a társadalmilag hasznosítható nyelvtudás a többség számára az ideális életkorban: a szervezett iskolai oktatás keretein belül el nem érhető, ezért megszerzése felnőttkori pótcselekvéssé válik, amikor az életkor és az életkörülmények már az eredményesség ellen hatnak."
A szerző bemutatja a nyelvtanulás-nyelvtanítás múltját, a különböző, a történelem során felbukkant módszereket, majd utóbbiakról szólva az alábbi érdekes megállapítást teszi: "Egy módszerről sem lehet kimutatni, hogy valójában felsőbbrendű lenne a többiekhez képest." A módszer csupán egy eleme az igen összetett képnek - nem utolsó sorban a sok gyakorlás mellett.
Úgy tűnik, "...az idegen nyelv megtanulása hosszú, gyötrelmes feladat, amelynek vannak ugyan kognitív összetevői, de eredményessége számos személyi adottságtól, érzelmi összetevőtől, nemkülönben az ösztönző, hatékony tanítástól függ."
Sajátos vélemény, de igaznak hat: "Majdnem minden ember életének legnagyobb (és mindmáig csaknem egyetlen komoly) szellemi teljesítménye az anyanyelv elsajátítása." A gyermekkori anyanyelv-elsajátítás azonban minőségileg más a későbbi, főként a felnőttkori nyelvtanuláshoz képest - főleg akkor, ha elfogadjuk Chomsky azon feltételezését, mely szerint "minden ember agyában veleszületett biológiai nyelvelsajátító berendezés működik (LAD, Language Acquisition Device), amely a felnőttkorban aztán lassan elsorvad." Számos példánk van a dzsungelben vagy éppen föld alatti kamrákban a külvilágtól és emberi nyelvi impulzusoktól elzártan felnövő 'Maugli-gyerekekről', akik egy bizonyos életkor elmúltával voltaképpen képtelenek úgy elsajátítani bármilyen emberi nyelvet, ahogy azt pl. egy csecsemő dalolva és vidáman megteszi - a gond csak az, hogy az ilyen Hany Istókok számára ez a nyelv az ő első nyelvük lenne. Szerencsére a mai magyar lakosság nagy része megéli az első nyelv elsajátításának gyermekkori élményét (bár kivételek nyilván vannak...), na de a második nyelv (s ebből a szempontból második nyelv lehet akár harmadik, negyedik stb. is) elsajátítása már jobbára egy későbbi életkorban esedékes. Illetve lenne esedékes.
A szerző minden nehézség ellenére mégis azt állítja, "A nemzetközi szakirodalom szerint egy átlagos középfokú idegen nyelvi tudásszint eléréséhez megközelítőleg 700-1000 óra szükséges attól függően, hogy milyenek az egyén adottságai (anyanyelvi szint, memória, intelligencia, fantázia, világismeret stb.), mekkora a két nyelv egymástól való távolsága, hátrányos körülmények között zajlik-e az oktatás stb."
A szerző persze megjegyzi, hogy igaz ugyan, a nyelvtanár is hozott anyagból dolgozik (azaz igenis nagyon számít a nyelvtanuló fentebb is ismertetett anyanyelvi szintje, memóriája, intelligenciája, fantáziája, világismerete stb. és tegyük hozzá: motivációja), a nyelvtanár személyisége is fontos. "A nyelvtanárok képzettségéről akkor alkothatunk véleményt, ha ismerjük a modern nyelvtanár szakmai műveltségének tartalmát, az elméletnek és a gyakorlatnak azon főbb területeit, amelyeken és amelyek segítségével a nyelvtanulási élmény létrejön. A tanár hatására a nyelvtanításban lazán és harmonikusan összefonódó szakismereteket két nyelv (az anya- és a célnyelv) olyan gazdag, mélyreható, átszellemült, tehát közvetítésre képes ismerete hatja át, amely minden alkalommal képes egy más kultúrába való átlépés lehetőségét élményszerűen felkínálni."
Bárdos Jenő - véleményünk szerint rendkívül találóan - látja meg, hogy a nyelvtanár a nyelv tanulását egyfajta mágikus csoda formájában, a világra kinyíló ablakot a diák elé táró megvilágosodás-élmény keretében működő afféle mágus, varázsló is egyben. A gond legfeljebb ott van, hogy ennek a varázslónak gyakorta a magyar (köz)oktatás kevésbé fantáziadús, mondhatni kifejezetten zord körülményei között kellene csodákat művelnie, egy olyan közegben, ahol magának a nyelvtanárnak a személyisége is leépül. "Egy nyelvtanár kulturáltságát általában nyelvtudása és műveltsége biztosítja: ez az a varázspálca, amelynek intésére a varázslat beindul. E varázslat csak úgy marad harmonikus, ha fantáziadús, kreatív ötletfolyam táplálja. [...] de mi az, hogy kreatív ötletfolyam? Ez utóbbiban már nyilván némi szerepe van annak a hajlamból és adottságból (rátermettségből) fakadó elevenségnek, amelyet tehetségnek nevezhetünk. [...] Biztosak lehetünk-e abban, hogy az ilyen kreatív személyiségeket előcsalogató élénk pedagógiai interakció (szabadszellemű iskola, széles látókörű, elkötelezett tanári kar stb.), igényes követelményrendszer és ösztönző, pozitív szocializáció stb. a mai magyar oktatásügyben fellelhető? Vajon a közoktatási rendszer országos és tanórákig lebontott tanmeneteivel, jogszabályokkal támogatott hierarchiájával hagy-e teret az egyéni kezdeményezéseknek, vagy ami még fontosabb, igényli-e őket?" Amikor ugyanis egyre inkább igaznak tűnik az a marxi alapokon nyugvó megállapítás, hogy a lét meghatározza a tudatot, s a szürke és kilátástalan, demotiváló oktatásügy szellemi és anyagi helyzete e potenciális varázslókból nagyon is reális, pályaelhagyó vagy a pályán élőhalottként vegetáló zombikat csinál (tisztelet a kivételnek, bár bizonyára mindenki emlékszik saját iskoláséveinek egymást váltó, pályaelhagyó angoltanárainak vagy más nyelvtanárainak végtelen sorára), kevés esély van a sikeres nyelvtanításra-nyelvtanulásra ilyen keretek közt. "Tanárnő-e az a művész, aki évek óta feledtetni képes a hatodik órákat, a fűtés, a világítás, a bútorzat hiányosságait, aki megbékéltet kudarcot és sikert, hátrányos helyzetet és gazdasági komplexust, vagy csak egyik cigarettáról a másikra gyújtó, megszállott és vibráló csődtömeg, akit elnyel a folyosó? Lehet-e tanár az, aki jobban szereti tantárgyát, mint a diákot? Ott keringenek ők mind tantestületi intrikák és rivalizálások, lelkesedés és féltékenység között, hálásan vagy megbántottan az iskolai élet melodramatikus hömpölygésében, amely céljához és a munkafolyamat tárgyához képest elképesztően és elkeserítően kisstílű. Gyermekgondozó, vagy monológokat előadó színész, államhivatalnok, vagy össznépi bűnbak, szakszervezeti aktivista, vagy nemzet napszámosa: ezek azok a szerepek, amelyek között öntudatlanul vagy kétségbeesetten a tantestületek immár túlnyomó részét alkotó nők vergődnek. Vajon miért nem érezhetik azt, hogy egy jól körülírható értelmiségi szakterület szakemberei?"
A tanári életpálya társadalmi megbecsülésének totális degradálódása az elmúlt évtizedekben sem lehet azonban gátja annak, hogy nyelveket tanuljon az ember gyereke - már ha akar. Ehhez azonban szem előtt kell tartani Bárdos Jenő egy fontos végkonklúzióját: "Lényegében annak az egyszerű elvnek a betartásáról van szó, hogy tananyag, tanár, vagy bármely más körülmény csak feltétele a tanulásnak, amelyet senki más nem végezhet el az adott személy helyett."
Hogy kell-e mindenkinek ma Magyarországon második (vagy sokadik) idegen nyelvet tanulnia, hogy hogyan lehetne életet lehelni a magyar oktatásügybe, hogyan lehetne vonzóvá, élhetővé és élvezhetővé tenni a tanári pályát, hogyan lehetne annak társadalmi megbecsültségét visszaadni, egyáltalán: vissza lehet-e adni, más kérdés.
Aki viszont nyelvet akar tanulni, csak azt tanácsolhatjuk: uccu neki. Megéri.
Mindaddig természetesen, míg a Kárpátok bércein túl nem merészkedünk, ide idegent be nem engedünk, mert magyar még az Úristen is, aki nyilván magyarul szólt, mikor megteremtette a világot, s magyarnak pottyant ki a földre már Ádám és Éva is (milyen szép ősmagyar nevek is ezek!) - nincsen baj a nyelvtudás hiányával. Magunkkal magyarul is kiválóan elbeszélhetünk - noha gyakorta a magyar a magyart sem érti meg...
Ha azonban valaki máshogy gondolja, s nekidurálja magát idegen nyelvek elsajátításának, annak lelki ösztönzésül előszeretettel ajánljuk Pál apostol első levelét a korinthusiaknak (14, 9-11): "Azonképpen ti is, ha érthető nyelven nem beszéltek, mi módon értik meg, a mit szóltok? Csak a levegőbe fogtok beszélni. Példa mutatja, oly sokféle szólás van a világon, és azok közül egy sem érthetetlen. Hogyha azért nem tudom a szónak értelmét, a beszélőnek idegen leszek, és a beszélő is idegen előttem."