Almeida Faria: A hódító

Íbisz Könyvkiadó, Budapest 1995

95 oldal

Egy portugál kisfiú mindennapjairól, kisgyerekkori élményeiről, kisiskolás kalandjairól, középiskolás benyomásairól tudósít Almeida Faria regénye. Ezek a mindennapok persze csak az olvasónak - annak is csak eleinte - tűnnek mindennaposaknak, banálisaknak. A kisfiú maga mindent csodaként él át, mindenekelőtt azt, hogy ő maga férfi, vagy legalábbis olyasmivé látszik válni, valamint, hogy a világon, a tengerparton, a kisváros utcáin, sőt az iskolában is vannak lányok, nők, kívánatos csodalények. Kamaszfantázia és igen intenzív, mitikus borzongásokkal átszőtt, elbeszélésekből, olvasmányokból, babonákból, versekből, ellesett jelenetekből, egyre sűrűsödő és egyre fantasztikusabb tapasztalatokból táplálkozó gyermeki, majd egyre kevésbé gyermeki erotika lengi be a főhős mindennapjait. Játszótársak, osztálytársak, strandon fölfedezett szépségek, ledér tanítónénik, turistahölgyek népesítik be a regény lapjait, az ő testük, ágyuk izgalmai hajtják előre a cselekményt, illetve cselekményről nemigen van szó. Nevelődési regény Faria műve, de egy sajátos nevelődés regénye. Mert a női testek, az erotika is csak bevezetés valamibe, és tulajdonképpen erről kíván számot adni az író, azaz a regény elbeszélője, a mű során egyre érettebbé, felnőttebbé váló kisfiú. Ez a valami pedig a portugál történelem, pontosabban e történelem mítosza, legendája, a középkor mindig visszavárt királyának, Sebestyénnek az alakja, az óceán vonzása, a távolságok, a végtelenség húzóereje. A földi szerelem égivé válik, és a mítosz lesz majdan új és új hódítások, új és új szerelmek táplálója, felkeltője. Különös, igen eredeti, egyszerre nagyon lírai, és nagyon "földi", életes mű A hódító - minden olvasónak ajánlható.


http://konyvtar.hu/konyv/19402
----------------------

"Sokáig hittem abban, hogy másképp jöttem a világra, mint a többi ember. Catarina nagyanyám volt az - és a nagyanyák soha nem hazudnak -, aki ezt a gondolatot elültette a fejemben. Gyakran mesélte, hogyan ment le João de Castro, a világítótorony őre, egy téli napon, korán reggel a köddel nem törődve polipot fogni az Adraga-partra, s hogyan talált rám egy tojásban, amelyből kikandikált a fejem, lábam és karom."

"Lévén hajlamos arra, hogy összefüggéseket fedezzen föl életének taposómalma és az Ószövetség csodái között, Joana Correia de Castro is meggyőzte magát afelől, hogy ez nem akármilyen vízözön, hanem maga az igazi Vízözön volt."

"Ez az én Catarina nagyanyám később döntő szerepet játszott az életemben. Amióta elmesélte, hogyan születtem, afféle oltalmazó istennőnek tekintettem őt."

"Kedvenc történetem, amelynek hallgatásába sohasem untam bele, arról a királyról szólt, akinek nevén oly büszkén osztoztam, és aki napra pontosan négy évszázaddal énelőttem született. Ma egyetértek azzal hogy nomen est omen. Catarina pedig úgy vélekedett, hogy mivel Szent Sebestyén a kereszténység mártírja volt, a vele azonos nevet viselő király bizonyára kötelességének érezte, hogy abba a képtelen ütközetbe bocsátkozzon az arabokkal, a sivatag kellős közepén, augusztus havában, negyvenfokos hőségben, tikkasztó nap alatt. Catarina hátborzongató aprólékossággal írta le, hogyan mészárolták le a portugál sereget, amelyben ezerszám voltak különböző országokból érkezett zsoldosok is. Látván, hogy e borzalmas balsors milyen gyötrelmeket okoz nekem, nagyanyám azzal öntött belém lelket, hogy a király egy hajnalon ködgomolyagba burkolózva visszatér."

"Ekkoriban születhetett az egyméteres mezzoszopránnal, Dora Belával való viszonyom. A 'viszony' persze túlzás. De azt tudom, hogy jól éreztem magam, valahányszor ott ugrándozott a bölcsőm körül..."

"A succubusok és incubusok, akik baljós mélységekből, kriptákból, sírokból szökellnek elő, a fekete pókok, amelyek börtönök sarkaiban lesve várják, hogy elaludjak, és megmarhassanak; a rothadt, gombákkal lepett virágok, melyek a számban nőnek, s megfojtanak; mindez szertefoszlott egy időre, talán azért, hogy más áldozatokat gyötörjön."

"Már a puszta közelségétől is kedvem támadt, hogy megszimatolgassam és fölfedjem titkait."

"Megéreztem, hogy folytonos átalakulás határozza meg a nőket. A legfontosabb, hogy megkülönböztessük azt, ami csak módosul, attól, ami állandó bennük."

"A haszontalan iskolaórákon kívül tanultam meg ennek és annak, azaz általában 'annak' a tiltott neveit, s ebből kiindulva képzeltem el tévesen, ám választékosan mindannak a formáit és jellemzőit, amelyet tanárnőnk, Dona Justina szoknyája és blúza alatt megsejtettem."

"Egyedül az volt kellemetlen, hogy egyre inkább s ismételten megerősödött mindenkiben a meggyőződése, hogy én vagyok Sebestyén, a Roca Királya."

"Apám viszont bölcsebbnek vélte Szent Gonçalóhoz fordulni, aki majd segít abban, hogy megálljam helyem a lányoknál, és bika legyek a javából."

"Nem állítom, hogy én voltam a csábító. Együgyűségre vallana azonban az is, ha elcsábítottnak tüntetném föl magam. A helyzet maga volt a csábító, éspedig nem az édeskés, szirupos, hanem inkább a durva, kemény fajtából."

"Fékezett és csitított, ha siettem, és valahányszor csókjaim kívánnivalót hagytak maguk után, arra kényszerített, hogy elölről kezdjem; Justina arra ösztönzött, hogy egyre többet adjak. De belefáradtam a sok cselbe, és éppen, amikor már veszettnek hittem a játszmát, hajlandóságot mutatott a behódolásra. Ebben a pillanatban sziszegést hallottam, s a fáról egybajuszos, emberfejű, de kígyótestű, borzalmas lény tekeredett le. Kész, gondoltam, nekem befellegzett. A gyóntatómnak mégis igaza volt. Isten mindent lát, még az én kezemet is a tanítónő combjai közt.
Justina azonban nem ijedt meg, mintha csak hozzá lett volna szokva a jelenésekhez meg a gonosz maskarákhoz. A legnagyobb természetességgel parancsolt rám, hogy ne féljek, mondván, hogy a szörnyecske az ő volt férjének gyötrődő lelke."

"Az ágy volt az, ahogy még ma is, a menedékhelyem, az én Ali Baba-barlangom."

"Ami a csábítás gyakorlatát illeti, mérföldekre voltam a nélkülözhetetlen szakértelemtől. Csiszolnom kellett a magom visszatartásához vezető trükköket, így aztán a félelem, az előítéletek, a fogamzásgátló tabletta illegalitása, a gumióvszer szégyene, a gyóntató és a vidéki társadalom rendőri felügyelete azokban a nehéz időkben nagyobb erőfeszítést követelt tőlem délutánonként, mint amennyit az órákon kellett volna tennem. Mennyi türelem, mennyi óvatosság és önfeláldozás kellett ahhoz, hogy az ember a bugyiig eljusson!"

"Az úszást mint szerelmi műfajt még nem tanulmányozta a szakirodalom. Először is megvan az az előnye, hogy nem szokványos, és lehetővé teszi, hogy eltekintsünk a sok fecsegéstől."

"A nyelvtanár alacsony, idegesen rángatózó ember volt, aki sohasem hagyta el az országot. Mámoros nacionalizmusában azt hirdette, hogy csak akkor szabad külföldre utazni, ha az ember már töviről-hegyire ismeri a hazáját. Eredmény: még Spanyolországban sem járt."

"Én igyekeztem nem összekeverni a naívakat és az álnaívakat. Helyesebb lenne két külön fajtába sorolni őket. De hol ér véget az igazi, és hol kezdődik a hamis naivitás? Ami pedig a 'csak nőieseket' illeti: hol végződik itt is a természetes, és hol kezdődik a mesterséges? Vajon nem az-e a nagy művészet, hogy természetesnek vegyük azt, ami csak látszat?"

"A vonzalomnak, amelyet az ágyak váltanak ki belőlem - vagy alattam - alighanem hibernációs elhivatottságomban találhatók a gyökerei. Sajnálom, hogy nem tartozom azokhoz a fajokhoz, amelyek a tél idejére kivonják magukat a forgalomból. Nem mintha át akarnék aludni három hónapot. Éppen ellenkezőleg, olyan tevékeny lennék, hogy idő és kedv híján el sem hagynám a szobámat. Nem kell elsietett következtetéseket levonni. Nemcsak azokra a tevékenységekre utalok, amelyeket az ókoriak a lectus genialisnak tartottak fönn, és amelyek az emberi nem létrehozását és folytonosságát szolgálják. Nekem az is kedvemre való, ha csak lustálkodom, átalakítva ágyamat lectus lucubratoriusszá, amelyen a tehetős rómaiak átadták magukat az elmélkedésnek, bár gyanítom, hogy olykor el is szundítottak. [...] Az ágy védelmező melegében álmodoztam, olvastam, utaztam képzeletben, kóboroltam oly lustán, ahogy csak az olümposzi istenek, akik a kékség fölötti magasságban elveszve, felhőpárnákra támaszkodva lakomákkal töltötték ki az örökkévalóságot, miközben a szférák zenéje megfelelő hangulatot biztosított a platonikus párbeszédekhez, az esetleges vitákhoz és a kevésbé plátói bacchanáliákhoz. Az isteneket - persze a halhatatlanságon kívül - a halandókból a teljes tétlenség különböztette meg, és annak természetes folyományaként az általános orgiák, mégpedig a legkisebb bűntudat nélkül. Még ha egyik-másik isten kivételnek bizonyult is, konokul és undokul kitartván a szüzessége mellett, miközben a vadászatnak és más közönséges dolgoknak hódolt; még ha nem is mindegyik isten vol teljesen otthon a földönkívüli szabadosságban, összességükben mégis ők alkották annak a modelljét, amit én szerettem volna, bár igazságtalanul arra ítéltettem, hogy soha, még álmomban se jussak a közelébe.
Serdülőkoromban, amikor csak a Káma-Szutrákra és szuperágyakra tudtam gondolni, meg arra, amit a dinoszauruszok is csináltak, úgy, ahogy isten parancsolta, és ahogyan csak isten tudta, boldog és hamis meghűlés betegeként egy délután azt olvastam, hogy Odüsszeusz, miután nyolc évig szolgálta Kalüpszo ágyát, arra vágyott, hogy elhagyhassa a szigetet, s visszatérhessen halandó életébe, amely Ithakán várta őt. Dühbe gurultam: az már mégiscsak a teteje mindennek, hogy valaki a testi hanyatlást részesítse előnyben a nimfa és a sziget gyönyörűségeivel szemben. Micsoda ostobaság! Hihető-e egyáltalán, hogy egy évtizedes hadakozásban dicsőséget szerzett, tekintélyessé lett hős ráunjon a kevésbé fáradságos erotikus hőstettekre? Sohasem rajongtam a harcosokért. Attól fogva pedig egyenesen utáltam őket.
Mennyivel bölcsebb volt a Lüzisztráté által meghirdetett sztrájk: amíg a háború tart, ő s a többi asszony megszöknek mind a gyönyörök, mind pedig a háborúskodó férjeknek járó házastársi kötelességek elől. Gyorsan vége is lett a hadakozók hősi dühének."

"Egyszerre csak ráébredtünk, hogy ránk köszöntött a szenvedély, s többet tanít meg önmagunkról, mint az összes metafizikai elmélkedés, miközben segít elkerülnünk a búskomorság csapdáit is, amelyek annál gyakoribbak lettek, minél inkább közeledett elválásunk időpontja."

"A krónika arról tudósít, hogy a ravasz spanyol király és jövendő após így nyilatkozott valakinek: ha Sebestyén győz, egy vőt nyerek; ha meghal, akkor egy királyságot. A második változat következett be."

"'Minden nép hajlamos arra, hogy sötét korszakait gyorsan elkendőzze, vannak azonban olyan országok, amelyek a kollektív tiszta lelkiismerettel jegyezték el magukat', jegyezte meg Clara."

"Clara nélkül önmagam árvája lettem."

"Nagyanyám csak elemi oktatásban részesült, tudománya többi részét a hímzések és a hiedelmek alkották. Noha jámbor és józanul vallásos hajadon volt, szívesen fantáziált a leghóbortosabb szentek életéről. Ha ezek férfi szentek voltak, bennük kereste a lelkek magányos fölmagasztalóit, a távoli, erős férfiakat. Női szentek esetében a csöndes alázatot, vagyis tulajdonképpen a hatalom egy más formáját látta. A házasság révén alighanem olyan erőket fedezett fel magában, amelyek felkavarták, s amelyekről mindaddig nem is tudott."

"Én azt hittem, a nők legelőször is a cipőt, a kezeket, a szemet és a tarkó hajlátást nézik egy férfin. Ezért szeretik a tarkónkat simogatni, mintha plüssmackók lennénk. Helena azonban nem értett velem egyet: ő legelőször a zoknit és a füleket vette szemügyre."

"Sárgadinnyét és nőt a szagáról választ az ember."

"Első párizsi nyaram alatt a hódítás minden fajtájával megismerkedtem."

"Bezárkózom magamba, és hátat fordítok a tágas világnak, túl kimerült vagyok hozzá. Nem vagyok szomorú, sem pedig önsajnálattal eltelve levert. Csupán arról van szó, hogy szeretnék mindenből kimaradni, zsibbadtan és némán, s aludni vágyom, megkímélve magam a létezésért folytatott erőfeszítéstől. Oda minden kíváncsiságom, mindenféle terv teljesen hidegen hagy, s így begubózva semmiféle rettegés el nem érhet. Vágytalan homályba, önmagával megbékélt apátiába hullok. Nem arról a folyékony, boldog elcsigázottságról van szó, amely a szerelem aktusait és és a sikerrel végzett munkát követi. Ez inkább valamiféle ólomsúlyú, mozdíthatatlan állapot, a szenvedés és a gyönyör számára áthatolhatatlan várakozás, amely közömbös a remény és a csüggedés iránt."

"Bármennyire kedvemet leltem is az ifjúkori csintalankodásban, kénytelen vagyok beismerni, hogy általa csupán ugyanoda jutottam vissza, ahonnan elindultam. És nem csak földrajzi értelemben: a belső út még kevésbé vitt előre. Továbbra sem tudom, ki vagyok. Ha az voltam, akinek ma hiszem magam, ha az vagyok, aki mások szerint voltam, ha sohasem leszek több, mint az, aki nem tudja, ki, vagy ki lesz, akkor is érdemes volt. Egyvalamit mégis megtanultam: hogy ki nem akarok lenni. Nem akarok például egyszerű élvhajhász lenni, a saját hiúsága kielégítésére törekvő nőgyűjtő, simaszájú csábító, aki bármely pillanatban kész lépre csalni áldozatát."

"Mindig jól boldogultam a nőkkel, de legjobban a félénk, diszkrét és általában érzékenyebb fajtákat szeretem."

"Ahogy ugyanaz a vízmennyiség elfér egy kesekeny, magas pohárban és egy hasas, alacsony edényben egyaránt, úgy alkalmazkodom én is mindenhez, a buja luxustól a jelen aszkézisig."
----------
Almeida Faria regényének főhőse, kinek neve megegyezik az 1578-as Alcácer-Quibir-i csatában eltűnt (vélhetőleg meghalt) portugál Sebestyén király nevével, az elbeszélés tanúsága szerint oly misztikus körülmények között születik („… egy tojásban, amelyből kikandikált a fejem, lábam és karom”), ahogy a névadó Sebestyén király eltűnik a csatatéren. A névrokonság és a misztikus kezdet és vég összekötése, a sajátos portugál csodaváró messianizmus, a sebastianismo szellemében rajzolja elénk a regény történetét: regényünk főhőse egyfajta saját gyártású mítoszt teremt maga körül.
Az örökös nélkül a csatatéren eltűnt-elhunyt Sebestyén király halálával az Avis-dinasztia is sírba száll, s alig két évvel a csatavesztés után a felfedezések korának egyik legelső, egész világra kiterjedő gyarmatbirodalmát kiépítő kis ibér királyság, Portugália, mintegy hatvan évre a szomszédos Spanyolország uralma alá kerül. Talán nem véletlen, hogy a fiatal Sebestyén király halálával és a spanyol uralom kezdetével, az önállóságát elvesztett s a történelem nagykönyvébe ígéretes kezdettel nevét örökre bejegyző kicsiny Portugáliában az eseményeket követően kialakul egyfajta csodavárás: az eltűnt király majd visszatér, lerázza az idegen igát, s helyreállítja a letűnt dicsőséget. Mondanunk sem kell, ismerve Portugália későbbi történetét, az egykori dicsőség soha nem állt helyre; s bár a kis ibériai ország egészen a huszadik század utolsó negyedéig őrizgette gyarmatbirodalma maradványait, a világpolitikába soha többet nem volt képes beleszólni irányító jelleggel. Ennek ellenére és ezzel párhuzamban a sebastianismo, a messianisztikus csodavárás e sajátosan portugál formája időről-időre visszatér a portugál politikai, irodalmi és közéletben (érdekességképp Brazíliában is kialakult egyfajta hagyománya), legutóbb éppen Almeida Faria jelen művében.
Amennyire irracionális és valószerűtlen a Sebestyén király visszatértét és a portugál dicsőség restaurációját váró luzitán néphit, olyannyira a babonákon és a hiedelmeken, a véletlen egybeeséseken, kellően nem magyarázott – emiatt csodásként kezelt – eseményeken alapuló, a kötet főhősének életútját jellemző eseménymenet is az. Úgyszólván már a bölcsőtől sajátosan erotikus, szexuális és egyúttal szürreális viszony alakul ki a főhős és az őt körülvevő világ nőtagjai között, kezdve az „egyméteres mezzoszopránnal, Dora Belával való” viszonytól az iskolai tanítónő elcsábításán át a kamaszkori hódításokig. A főhős Sebestyén a nők olyan dicsőséges hódítójaként tűnik elénk már csecsemőkorától kezdve, amilyennek az igen fiatalon hatalomra jutó Sebestyén király is álmodta magát – a fiatal uralkodó azonban Krisztus kapitányaként arról ábrándozott, hogy egy új keresztes hadjárat keretében meghódítja Marokkót.
A hódítás tehát a két Sebestyén életében – az olvasónak legalábbis joggal tűnhet így – nagyrészt egy öngerjesztett, elképzeléseken, vágyakon alapuló, de a valóságtól esetenként igen távol álló elképzelés-sorozat. Néha inkább mese, mágikus realizmus, realista mágia, semmint valóság. A tény pedig az, hogy míg Sebestyén király a keresztes hadjárat előkészítése után egy vesztes csatában eltűnik (meghal?), Portugáliának pedig szembe kell néznie a valóságtól elrugaszkodott nagyhatalmi törekvések irreális mivoltával, önnön lehetőségeivel és leginkább korlátaival, a spanyol megszállással és azzal, hogy oda kerül a világpolitika színpadán, ahova egy, a méretéhez és jelentőségéhez hasonló ország kerül a világ színpadán: mellékszerepbe.
Regényünk főhőse, az önmagát messianisztikusan a nők hódítójaként képzelő és látni vágyó Sebestyén pedig hosszas kalandozások után (ez az ő keresztes hadjárata…), belefáradva ebbe a hadjáratba, a kötet és kalandjai végére érve azt nyilatkozza: „Bármennyire kedvemet leltem is az ifjúkori csintalankodásban, kénytelen vagyok beismerni, hogy általa csupán ugyanoda jutottam vissza, ahonnan elindultam. És nem csak földrajzi értelemben: a belső út még kevésbé vitt előre. Továbbra sem tudom, ki vagyok. Ha az voltam, akinek ma hiszem magam, ha az vagyok, aki mások szerint voltam, ha sohasem leszek több, mint az, aki nem tudja, ki, vagy ki lesz, akkor is érdemes volt. Egyvalamit mégis megtanultam: hogy ki nem akarok lenni. Nem akarok például egyszerű élvhajhász lenni, a saját hiúsága kielégítésére törekvő nőgyűjtő, simaszájú csábító, aki bármely pillanatban kész lépre csalni áldozatát.”
Helyükre kerültek a dolgok. Portugália történetében és történelmi küldetésében éppúgy, mint a regény hősének, Sebestyénnek életében. Nincsenek csodák, Portugália éppen úgy nem különös vagy inkább különösebb, mint bármelyik másik ország, nincs megváltó küldetése az emberiség történetében (noha az ország történelmében kétségtelenül vannak gyönyörű, emlékezésre érdemes korszakok és sikerek – ahogy persze kudarcok is…), mint ahogy a mi Sebestyénünknek sem. Ami van, az leginkább a történelem, a mindenkori jelen és a pillanat adta lehetőségek helyes felismerése, az alkalmazkodás képessége, úgy a főhős, mint az ország életében: „Ahogy ugyanaz a vízmennyiség elfér egy keskeny, magas pohárban és egy hasas, alacsony edényben egyaránt, úgy alkalmazkodom én is mindenhez, a buja luxustól a jelen aszkézisig.”

Sofi Oksanen: Sztálin tehenei

Scolar Kiadó, Budapest 2011

448 oldal

Noha Anna egészségesnek tűnik, mégsem tipikus finn kamasz lány – anyja a vasfüggöny mögül került az 1970-es évek nyugati világába, más szokások, más viszonyok közé. Anna lakóhelyén, a „tősgyökeres finn kisvárosban” az emberek gyanakodva tekintenek a keleti blokkból menekült emberekre – legyen az bármilyen nemzetiségű, ők már csak ruszkik maradnak. A nők pedig kurvák…
E bélyeg beleégett Anna lelkébe, s hogy lemossa magáról származása „szégyenét” anyjával együtt a titkolózást választja – soha ki ne derüljön semmi! Anna hallgatásra kényszeríti magát: eltompítja lelkét, s csak az éberség fenntartására, a tökéletesség megszerzésére figyel.

A Sztálin teheneiben különböző generációkhoz tartozó nők életét követhetjük nyomon a háborútól a második ezredfordulóig – a nagyanyától az anyán át az unoka sorsáig kígyózik e megrendítő saga, melynek hősei a lelki elveszettség, az otthontalanság s a történelem viharai közt próbálják meglelni, ha nem is a boldogságot, de legalább a biztonságot.

Vad szexualitás, bulimia – mint jellegzetes civilizációs betegség – és a vasfüggöny mögötti történelem drámai természetességgel fonódik egybe Sofi Oksanen regényében, a Sztálin teheneiben. Oksanen az első nyugati író, aki egyszerre belülről s mégis kívülről ír a szovjet időkről.

Példátlanul erőteljes irodalom nők három generációjáról, akiket a politika, a háború, a szerelem és a betegség sodort el egymástól… és önmaguktól.

http://www.scolar.hu/index.php?site=bookDetails&bookId=395
---------------------

"Nálam az első alkalom egészen különleges volt. Azt hittem, mindent összemaszatolok, hogy rémes lesz, mocskos és nyákos. Azt hittem, vérezni fogok, és iszonyúan fáj majd a hasam.
[...]
És én elsőre jónak bizonyultam."

"Ilyen hatalmas az én Uram és Teremtőm, és ennyire tetsző vagyok én az én Uramnak, akinek erős ölelésében női testem kivirágzik. Ha engedelmeskedem neki, és kellőképpen tisztelem Őt, akkor megadja mindazt, amit akarok: a számomra és az én Uram számára, valamint a világ számra tökéletes női testet. Jó női testet. Olyat, amit megkívánnak. Intelligens és irigylésre méltó női testet. Olyat, amire felfigyelnek. Amit csodálnak. Beauty hurts, baby."

"Katariina építkezésen?
Igen, Katariina építésvezető. [...] Lehet, hogy Finnországban egy nő nem lehet építésvezető, de Katariina hazájában igen."

"A munkanélküli-segélyről ugyancsak nem hallott Katariina. Nem, ilyen nincs, de tényleg nincs, hiszen munkanélküliek sincsenek. Miért nem érti ezt a finn?"

"És miért nem dolgoznak szombaton?"

"Anya megcsalta őket, amikor egy finnhez ment férjhez. "

"Egyforma alakunk van anyával, ugyanolyan a testfelépítésünk, ugyanolyan magasak vagyunk, ugyanaz a keskeny váll és madárcsukló, ugyanaz a negyvenes cipőméret, ugyanaz a melltartókosarunk mérete és a fejünk körfogata."

"A fagylalt kiválóan alkalmas arra, hogy síkossá tegye az ételmasszát, amely ekképpen könnyedén feljön a gyomorból, és utána már minden tömör gyönyör. Ráadásul a fagylalt nagyon megfelelő a tiszta, gyors szesszióra is, mivel a frissiben kihányt fagylalt még mindig fagylalt ízű és illatú."

"Hogyan tudtam volna szert tenni bármiféle mértékletességre bármely kapcsolatomban is, a Hukkával való viszonyomban, az ágyban, egyáltalán bárhol? Lefekhetek valakivel anélkül, hogy szeretném őt, és szerethetek valakit anélkül, hogy lefeküdnék vele, de egyszerre szeretni valakit és ágyba bújni vele nem tudok. A szerelemmel is túlzásba estem, és szerintem nincs is benne semmi izgalmas és romantikus."

"A boldogságszigeteken minden nő szoknyát visel, ezért Anna is szoknyára vagy ruhára cseréli a nadrágot, mihelyt hazaért az iskolából. Mert a szoknya kényelmesebb. A '80-as években a finn nők nem viselnek szoknyát, a lányok sem az iskolában, így hát Anna is farmert húz magára, hogy finnek álcázza magát Finnországban is, hogy beolvadjon, bár valójában semmi kedve hozzá."

"Katariina bevallja, hogy templomban járt. A bejelentést követő csend a rá irányuló tekintetektől terhes. Hogy merészeli! Egyáltalán hogy jut ilyen az eszébe? Karácsony napja van, ugyanolyan munkanap, mint bármely más, talán csak valamivel lazább."

"Anya nem beszél velem észtül, még véletlenül sem csúszik ki a száján egyetlen szó sem, bár egyébként rendesen keveri az észtet és a finnt."

"A finnek szemében az észtek valóban oroszok voltak, éspedig elég sokáig. A finn iskolások nagy része csak akkor hallott az észtekről, amikor a rokon népekről tanultak. Nem győztek aztán ámulni és bámulni, hogy Helsinkitől 85 kilométerre lakik egy nép, amelyről eddig semmit nem tudtak."

"Nem tehetek róla, hogy az egész alsó tagozaton egyedül nekem van mellem! És még ha a génjeimben volna is, szó sincs róla, egy szó sem igaz abból, amit ti mindnyájan gondoltok! Tévedtek! Menjetek innen! Nem szabad! Hozzátok vágom ezt a követ, ha nem tágultok innen! Tényleg hozzátok vágom! Hagyjátok abba! Ne! Nem szabad... nem szabad!"

"A sorban állók csak bámultak, hogyan vásárol egy ötéves apróság harisnyatartókat és fésűket meg csillogó gombokat olyan összegért, amely egy felnőtt havi fizetésének a negyede, és hogyan írták azt az összeget a papírgöngyölegekre vagy blokkokra, amiből az egyiket a göngyölegbe dugták, a másikat pedig nekem adták."

"A nagymama két hónappal a függetlenség kikiáltása után elhunyt.
Anyának már nem volt miért visszatérni oda, ahol az otthona volt."

"A városban egyre többet lehetett hallani a finn építőmunkásokról, pontosabban a barátnőikről, akik azt képzelték, milliomoshoz mennek férjhez, ám Finnországba érve csupán az őmiattuk elhagyott családok és az eltartási kötelezettségek vártak rájuk."

"Bizonyos esetekben persze minden nő kurva, ám egyesek kurvábbak másoknál. Van, akinek a vérében van, van, aki tanulta vagy belenőtt, van, aki természeténél fogva ilyen. Miért kurva minden észt nő? Vajon a kurvaság a génjeinkben van?"

"Megértettem, persze, ha félvérűségem kiderülne, akkor csak azért akarnának engem, mert ruszki szajha vagyok, vagy ha nem akarnának, akkor azért nem, mert ruszki szajha vagyok, szaftos kis orosz pina."

"A Szovjetunióban hivatalosan nem létezett prostitúció, sem szervezett, sem spontán. Egy szovjet állampolgár nem lehetett prostituált, feketéző, pénzváltó, kerítő vagy tolvaj, mert a szovjet állampolgár csak szovjet állampolgár akart lenni, és a szovjet állampolgár erkölcsével mindez nem fért össze. Egyetlen szovjet állampolgár sem akarta elhagyni szovjet hazáját, nem akart Nyugatra szökni, hogy részt vegyen a kapitalisták ármánykodásában, a nyugati fertőben és a munkásosztály kizsákmányolásában. Természetesen esze ágába sem jutott. A napsugaras Szovjethazában nem volt hiány semmiben, nem létezett éhínség, nem ismerték a korrupciót és a bűnözést, a sorozatgyilkosságról nem is beszélve - ilyen nevetséges dolgok vizsgálatára egyetlen milicista sem pazarolhatott időt, papírt vagy irattári helyet."

"Anya soha nem használta azt a szót, hogy 'szajha'. Talán túl 'csúnya' szónak vélte. Helyette mutató névmásokat használt, mint például 'olyanok' vagy 'affélék' vagy 'azok is azok' vagy 'ott megy egy olyan'."

"A kék krumpli a szuperfoszfáttal trágyázott 'szuperkrumpli'. A kolhozoknak át kellet térniük a szuperkrumpli termesztésére, hogy az előírt mennyiséget be tudják takarítani. A termés bőséges volt és nagy szemű, de megfőzve büdös lett, kihűlve pedig megkékült. És az íze..."

"A szovjet kondomokat papírzacskóban árulták. Csak néhány kopejkába került ugyan, de szárazsága miatt szinte lehetetlen volt felhúzni sérülés nélkül. Ráadásul szinte senki nem merte a gyógyszertár pultjánál megvásárolni, másutt pedig nem lehetett kapni."

"Az Észtországban nevelt sertések egyéb részeit ugyanis moskvasse szállítják... mindig mindent a feneketlen Moszkvába visznek... moskvasse... itt semmi nem marad... Moszkvába... Moszkvába... vagy a pórnép számára hozzáférhetetlen boltokba."

"Anya nem bírta az ilyesmit, ezért is hagyta el az országot, a birkák országát, a birkává vált országot."

"A finnek egyébként úgy isszák a vodkát - simán, jaffával vagy kólával -, hogy nem esznek hozzá sós falatokat."

"Nem volna szabad minden tejboltban és kioszkban, benzinkútnál és virágboltban alkoholt árulni."

"A határ túloldalán a titkolózás izgalmasnak tűnt, Finnországban szégyennek.
És később, amikor félvérűségem Finnországban már egyenesen egzotikusnak számított, a határ túloldalán szégyellnivaló volt."

"Minthogy a Szovjetunió meg akarja óvni állampolgárait attól a szörnyűségtől, hogy külföldi bűnözővel nemzzenek utódot, az államnak meg kell bizonyosodnia a szovjet feleségre vágyó férfiú feddhetetlenségéről."

"Követtük mind a KGB, mint a finn biztonsági szolgálat, a Supo utasításait, melyek szerint semmiféle kapcsolatot nem tarthatunk fenn a keleti blokkból érkezettekkel. Ezek ugyanis valamennyien 'olyanok'."

"Ő csak megtalálja a módját, hogyan lehet - legalábbis alkalmanként - azt enni, amire vágyik, s úgy, hogy ne hízzon."

"Irenét az iskolában és az udvaron Ruszkipuncinak és Ruszkipinának hívják."

"Egy észt tiszt, aki a német hadseregben szolgált, meg akart szabadulni minden olyan jelvénytől, amely leleplezhette volna, hogy az Észt Légió tagja volt, és elárulta volna katonai rangját."

"Először a tallini kikötőben történt, tizennégy éves koromban. A taxira várakozók sorában álltam, és vártam anyát, amikor egy finn férfi közeledett felém, és én már tudtam, még mielőtt mellém ért volna, mielőtt bármit kérdezett volna, hogy mire gondol.
Ja, hogy finn?
A férfi meghökkent, elvörösödött, és odébbállt."

"Saját kicsi vécémben megszabadítottam magam attól a megingathatatlan szabálytól, amely szerint a fölösleges kalóriák zsírrá alakulnak a testemben, valamint attól a szabálytól, amelynek értelmében tízéves koromtól kezdve fogyasztgattam magamról a kilókat, hogy nyomban vissza is tudjam enni."

"Igen hamar mesterfokot értem el a hányásban. Talán kezdettől fogva bennem lappangott ez a képesség, de csak mostanra tudtam előhívni. A hang nélküli hányás könnyen ment, s ha az étkezés után elég gyorsan sort kerítettem rá, még csak nem is bűzlött."

"Az is előnye a bulimiának, hogy a bőr zsírosodását és a pattanásképződést - amelyet a zsíros és fűszeres ételek, valamint a sajtok fogyasztása csak még jobban fokoz - rendben lehet vele tartani."

"Az egyetlen gondot az okozta, hogy nyilvános helyeken miként tudom kordában tartani bevadult, fékezhetetlenné vált Uramat. Nagyfőnök. Egész idő alatt csábítgatott, sugdosódott, lehetetlen helyzetekbe sodort, hosszú nyelvével csiklandozta a gyomromat. Gyere, aranyom, gyere..."

"Az orvos meghökkent. Hogyan lehetséges, hogy még az anyám sem vett észre semmit, holott ezek a táplálkozási gondok tizenegy éve fennállnak, s ez idő alatt jórészt egy fedél alatt éltünk."

"Fogadni mernék, hogy mindenki emlékszik az első anorexiásra, akit látott, vagy egy anorexiásról készült fotóra. A bulvárlapok kedvencei ők, és persze minden más is, ami a testsúllyal kapcsolatos, hiszen hercegnőbetegség az anorexia - mindenkiből hercegnő lesz, aki lefogyasztja magát, és minden eset ugyanolyan hír, mint valamelyik országos híresség elsőszülöttének világra jövetele és a szépségkirálynő mesebeli esküvője. A női test centiméterei éppoly fontosak, mint az ország határai. Pontosan meghatározottak, és változásukról mindig hírt kell adni."

"Mindig egészen biztosra vettem, hogy én sohasem leszek ilyen koncentrációstábor-hercegnő, akiben éhen hal a lélek, de akit a szempillájára ragasztott parányi gyémántok csillaggá varázsolnak. Akiből semmi nem marad meg, még az a szép test sem."

"Meggyőződésemmé vált, hogy hamarosan le fogok bukni Hukka előtt, d ehogy mikor és min, azt nem tudtam pontosan. [...] Azon talán, hogy másnak mutattam magam, mint ami valójában vagyok, vagy azon, ami néha előfordul az ágyban, hogy nem tudok elélvezni, pedig Hukka szerint el kellett volna élveznem?"

"Minél kevesebb ruha van rajtam, annál jobban megnéznek. Annál pontosabban tudom, hogy mit néznek rajtam, és annál könnyebben vagyok önmagam, annál könnyebb rájönnöm, mit gondolnak rólam, annál kevesebb olyan dolog van, amiben nem lehetek bizonyos. Megértek minden egyes pillantást, amely mezítelen testemre irányul, minden pillanat jelentőségével tisztában vagyok, tudom, mi történik, biztonságban érzem magam a testemben, valahol ott bent, legbelül. Az a valaki van ott bent biztonságban, aki egyes szám első személyben beszél önmagáról."

"Az első moszkvai McDonald's előtt harmincezren álltak sorban, és megszületett a sorban állás szakmája; fel lehetett bérelni embereket, akik ezt foglalkozásszerűen űzték."

"Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy Hukka ilyen galádságot kövessen el büszkeségem - és szégyenem - ellen, amit Anna világával kapcsolatban éreztem. Ezt nem kockáztathattam meg. Túl nagy volt a kockázat, én pedig túl kicsi. 45 kilóm ezt nem bírta volna el."

"Túlságosan meghitt és túlságosan veszélyes lett volna lehetőséget adni Hukkának, hogy ilyen könnyedén és ilyen nevetséges dolgokkal megbántson. Például azzal, hogy az én drága barátom nem fogja fel, mi csodálnivaló van a fényreklámokban. Csakhogy Anna világában nem léteztek fényreklámok. És Hukka ezt szegényesnek találná, pedig szerintem szép volt, éppen ez tette a várost olyanná, amilyet Nyugaton már időtlen idők óta nem lehetett látni."

"A tősgyökeres finnekhez képest az oroszok és az észtek is rendkívül vendégszeretőek."

"Isten veled, otthonom, népem és anyanyelvem. Isten veled, hazám. Amit magával vihetett, belefért egyetlen táskába."

"Az inkeriek nem oroszok, bár oroszul beszélnek.
Az ukrajnaiak nem oroszok, bár az észtek szerint úgy beszélnek, mint az oroszok, és a szokásaik is ugyanazok.
Az észtek nem oroszok, nem is tanulnak oroszul, csak amikor iskolába mennek."

"A lány azonnal rájön, hogy apuci azért viszi magával olyan lelkesen az órákig tartó ruhavásárlásokra, mert nincs kedve egyedül bóklászni és álmélkodni a nőiruha-osztályon, és nem is tudja megítélni, hogy megfelelő-e a méret, vagy hogy melyik ruha hogyan áll majd a viselőjén. Az a másik nyilván ugyanolyan formájú, mint Anna, alacsony, kicsi nő."

"Életében akkor fütyülnek utána először a tősgyökeres finn kisvárosban, amikor a leopárdmintás nadrágban és ingben feszít.
Nem azért fütyülnek, mer anyja akcentussal beszél finnül, nem azért, mert importholmikat visel, nem azért, mert prostituáltnak gondolják, és nem is azért, mert azt hiszik, hogy külföldi kapcsolatai vannak. Nem azért, mert észt, vagy orosz, vagy finn, nem azért, mert nem a megfelelő nyelvet beszéli, nem a megfelelő országban él, nem a megfelelő testben. Ahogy testét a kívánt méretűre igazította, Anna a helyére kerül, belesimulva abba a testbe, ami igazán az övé, amelynek mérete tökéletes, és pontosan úgy fogadják el őt, ahogyan annak lennie kell, egyszerűen azért, mert karcsú lába és szép ívű csípője van, és ifjú keblei között árok."

"Anna már soha nem térne vissza ahhoz a testhez, amely nem a maga hús-vér szépsége miatt kelt figyelmet, hanem valami egészen más miatt."

"Anna mindig egyetért anyával. Mert apuci az, aki hazudik."

"Aino azt is mesélte, hogy amikor a táborban ők már csak számok voltak, amikor ő már nem Aino volt, akkor állítólag nagyon vágyott a nevére, a saját nevére. Ezt akkor Katariina fiatalon nem nagyon értette, csak most villant az emlékezetébe, mit is mondott Aino. Talán azért jutott eszébe, mert Finnországban Katariinából Jekatyerina lett."

"Ezek a beszélgetések, amelyeket apuci részegen olyan emberekkel folytat, akiket Anna és anya nem látnak, évről évre egyre gyakoribbal lettek. Apuci mind ritkábban alszik a hálószobában, többnyire a földszinti kandallós szoba kanapéján nyúlik el. A látható emberekkel már alig-alig találkozik."

"Az éhségtől látomásai támadnak az embernek, és hangokat kezd hallani.
Osvald fogai lassanként kihullanak. Mennyi lehet a súlya? 40 vagy 50 kiló?
El-elakadnak a gondolatok. Az éhség előbb-utóbb kikezdi az agyat is.
A napok 300 grammos kenyéradagokká váltak, az ünnepnapok merőkanálnyi levesekké."

"A folyóirat címoldalán a finnek szórakoztatására szakosodott orosz prostituált, Olga Gajevszkaja fényképe látható. Ő volt az első hivatalosan bejelentett AIDS-áldozat a Szovjetunióban. [...] A huszonkilenc éves Olga tíz esztendőn keresztül űzhette mesterségét. Egyhónapos terhes volt, amikor meghalt. Az Alibi szerkesztője szerint ezer finn ügyfele volt.
[...]
A TASS követelte, hogy Olga fényképét hozzák nyilvánosságra Finnországban, és a szerkesztő tökéletesen egyetért ezzel. A finn AIDS-intézet ugyanakkor ellenezte Olga Gajevszkaja fotójának publikálását.
Olga útlevélképe úgy jelent meg az Alibi címoldalán, mint egy bűnözőé; súlyos kérdés szegeződik a 'Soomi-poikának', a finn fiúnak: te is lefeküdtél az AIDS-ben elhunyt Olgával?"

"És várták Nyugatról azt a fehér hajót, amellyel a segítség érkezne, amely kiverné az országból a Vörös Hadsereget.
Az a fehér hajó soha nem érkezett meg."

"A Zöld Légió tagjai - az erdei testvérek - közül egyre újabbakat és újabbakat kaptak el."

"Az orosz propaganda azt híreszteli, hogy mindenkinek megbocsátanak, aki előjön. Feleségekre, lánytestvérekre, szülőkre és barátokra hivatkoznak. Repülőgépekről röpcédulákat szórnak szét az erdő fölött, s bizonygatják jó szándékukat.
Némelyek hinni akarnak benne.
Őket Szibériába viszik, vagy agyonlövik."

"Ugyan mit tudják ők, milyen észt diplomás mérnöknőnek lenni a '70-es évek végén, '80-as évek elején Finnországban?
Nincs becsülete."

"Rémesen fogok kinézni, hájas leszek, és a combom egyenetlenségét nem lesz olyan könnyű maradandóan és olcsón kisimítani, mint a pattanásos bőrt. Mindezt magamnak köszönhetem, csak magamat okolhatom érte. Ne is reménykedjek benne, hogy ezek után bárki is megkívánhat. Megadtam magam. És ha egy nő enged a természetnek, elveszítette a játszmát."

"Az erdei testvérek egyre-másra fulladnak bele a mocsárba, amikor a csekisták elől menekülnek. Valakinek sikerül kimenekülni a mocsárból, az ellenség gyűrűjéből, de megfázik, és elviszi őt a láz. Valaki hazatért meghalni. Sokaknak elborul az elméjük."

"Ki az az én? Ez a test? Mi közöm van hozzá, vagy neki énhozzám?"

"Az én testem nem tudta, hogy éhes-e vagy szomjas, fáradt-e, vagy fel kell-e vennie pulóvert a kabát alá. Mindezt az én Uram tudta helyette.
Az én testemnek nem léteztek kívánságai, de az én uramnak igen. Csakhogy vágyai beteljesítésére az én Uramnak csak ennivalóra volt szüksége.
Zavarta őt a többi ember, a többi test, mások lelke és szíve, ami ott dobogott a közelemben, és próbált visszhangra találni bennem."

"Minél hosszabb ideje voltam együtt Hukkával, minél közelebb férkőzött hozzám, annál inkább vágytam rá, hogy számomra közömbös férfiakkal henteregjek."

"Az egyéjszakás kalandokban nem találtam semmi megalázót, mert nem szegeztek nekem olyan kérdéseket, amelyekre nem tudtam válaszolni, és nem is volt mitől félnem, mert semmi vesztenivalóm nem volt.
[...]
Nincs olyan közelség, ami kibírná az egyre növekvő titkokat. Azonkívül egy röpke kalanddal, akárcsak a lerészegedéssel, megnyugtatóan kiváltható a nem kívánt evési szesszió."

"Akinek sikerült megszökni Szibériából, mesélik, hogy milyen ott az élet, de senki nem akar hinni nekik, ez nem lehet igaz. Az agitátorok egészen mást állítanak. Azoknak a hivatalnokoknak, akik Oroszországban jártak, szigorúan megtiltják, hogy a látottakról beszéljenek. Aki nem tartja a száját, annak nyoma vész, még akkor is, ha csak arról számolna be, hogy az ottaniaknak saját tehénfajtájuk van, amit úgy hívnak, hogy Sztálin tehene.
Sztálin tehene kecske."

"Az észt falvakban és városokban nincsenek férfiak, csak nők, gyerekek és öregek. A bibliákat és a kereszteket elásták."

"Hukka megjegyezte, hogy lassanként már nem is vagyok nő, annyira lefogyasztottam a csípőmet. Azzal vádolt, hogy szándékosan csinálom, csak azért, hogy már ne is kívánjon, állítólag kifejezetten erre vágyom!"

"Hukka azt állította, nekem tizenkét és fél perc kell ahhoz, hogy elélvezzek. Hogy kvázi-elélvezzek.
És hogy utána ő állítólag boldog, hogy engem boldoggá tett. Micsoda megtiszteltetés! Miért akarom őt az orránál fogva vezetni! Ezt képtelen felfogni! Tizenkét és fél perc. Nem akadt jobb dolga abban a pillanatban, mint mérni az időt?"

"Komolyan gondoltam, hogy elmehetett volna dugni bárkivel. Nem éreztem volna elviselhetetlennek. Előbb vagy utóbb minden kapcsolatban megtörténik, hiába is tagadnánk. Teljesen normális dolog, vigasztaltam Hukkát. Nincs abban semmi sértő, ha csak egy dugásról van szó. Enni sem csak a saját családjukban esznek az emberek, és nyilvános vécébe is járnak - ugyan miért volna ez más?"

"Az elhurcoltak aláírtak egy papírt, miszerint önként mentek Szibériába."

"A testem fellázadt az ellen, hogy minden nap bulimianap legyen. Nem bírta."

"Virginia Wolf bölcs asszony lehetett, azt állította, hogy az ember csak akkor tud jól gondolkodni, ha jól eszik, alszik és szeretkezik. És Sylvia Plath is bölcs volt, amikor azt írta a müncheni manökenekről: 'Perfection is terrible, it cannot have children.'"

"Anya azt mondta, hogy egyetemi diploma nélkül senki vagyok, még csak nem is ember. És apuci, aki ott ült mellette, még középiskolát sem végzett."

"Mit fognak csinálni a gyerekekkel, az erdőbe nem viheti őket, hogy valamelyik bunkerban várják meg, míg az oroszok megtalálják és halomra lövik őket?"

"Apuci ugyan néhányszor halványan utalt rá, hogy nem ártana megtanulnom főzni, mert egyszer majd együtt fog élni valakivel, de anya soha nem engedte, hogy a kávén kívül bármit is készítsek a konyhában, azt is csak elvétve, merthogy nem arra születtem, hogy kávét főzzek. [...] Ó, nem, a mi Annánkból nem lesz konyhatündér. A mi házunkban egyedül anyának szabad főznie. [...] Anna nem fog ilyen fiatalon háziasszonyt játszani. Huszonnégy évesen is túl fiatal voltam hozzá. Mindig túl fiatal voltam hozzá, hogy háziasszonykodjam. A mi Annánk senkinek nem lesz a cselédje. A mi Annánkat senki nem igázza le, a mi Annánk maga fogja meghódítani az egész világot."

"Annának komoly evészavara van, mondta anya apucinak.
Pedig egész jól néz ki, és mindig eszik, válaszolta apuci."

"Leeve szakácskönyve igen egyszerű: a krumplilevest krumpliból és vízből főzzük, a rántott levest lisztből és vízből, a káposztalevest vízből és káposztából. A kenyeret gyomnövények magjából, fekete ürömből és pelyvából sütjük, és porral ízesítjük. A lósóskalevest lósóskából és vízből, a csalánlevest vízből és csalánból főzzük, csalánteát csalánból és vízből, gyümölcsteát szárított bogyókból és vízből.
Leeve kolhozában kenyérből 500 gramm a napi fejadag. Néhány kolhozban csupán napi 200 gramm, úgyhogy Leeve kosztosainak jó dolguk van. Ám a hírek szerint olyan kolhozok is léteznek, ahol napi 1000 gramm kenyeret adnak! Valamennyien arra vágynak, hogy ilyen helyre kerülhessenek."

"Egy tipikus bulimiás azt gondolhatta volna, hogy én szerencsétlen elveszem valaki elől a helyet, pedig valójában nincs is rá szükségem, hiszen nincs semmi komoly bajom, így nem is lehet meggyógyítani. A tipikus bulimiás véresen komoly bűntudatot is érzett volna az Éhezők Napján szervezett gyűjtések alkalmával, meg akkor is, amikor a televízióban az éhínségről meg a humanitárius segítség szükségességéről volt szó, vagy amikor az öregek az ínséges időkről beszéltek. Az evészavarok sikeres leküzdéséről beszámoló történetekben mindig említést tesznek az afrikai éhező gyerekekről és a moralitásról, hiszen valamennyien moralisták.
Engem viszont az egész nem érdekelt. Az afrikai hordóhasú gyerekeket csak akkor kapcsoltam össze saját evészavaraimmal, amikor ezekben az írásokban azt olvastam, hogy az éhezőkre gondolva hogyan vádolják magukat a kollégáim. A Szovjetunió bizonytalan élelmiszer-gazdaságával kapcsolatban sem jutott soha eszembe, hogy én mennyit eszem, egészen addig, míg meg nem kérdezték tőlem, hogy emiatt mekkora bűntudatom van. Soha nem volt lelkiismeret-furdalásom a vécébe ontott sok-sok kiló kenyér és tucatnyi fánk miatt. A kéregetőknek soha nem adtam egy fillért sem. Nem voltam vétkes, nem is éreztem magam annak. Ez megint olyasmi, ami nem illett bele a diagnózisba.
Van-e valami jelentősége, hogy éppen hol vagy mikor gyötör valakit az éhség? Az mindenhol és mindenkor éhségként jelentkezik, ami minden embert ugyanolyan viselkedésre késztet, ugyanolyan tüneteket okoz, ugyanolyan szenvedéllyel esik neki a lisztnek, és eszi egyenesen a zacskóból, és ugyanúgy ropogtatja a fagyott darált húst. Az éhes ember világa mindig tányér nagyságú, mindegy, hogy milyen nemű és korú, melyik évben és melyik országban él, milyen a bőrszíne és milyen nyelven beszél."

"Minden utam alkalmával azt vettem észre, hogy az én világomnak egyre kevesebb nyomát találom, emiatt sűrűbben indultam útnak."

"Elmer agyonlőtte magát, amikor elkapták.
Richard nem került elő.
Augustot kivégezték.
Sofia szeme száraz maradt."

"A bonbonok mostanra nyugati formát öltöttek, azaz valamivel kisebbek lettek, de szerencsére nem sokkal."

"Aggódtam. Minden balti ízt el fog nyelni a generálmassza?"

"Egy 50 kilós nő nem értékesebb, mint egy 80 kilós.
Igaz, hogy a SZU-ban nem minden nő tudott a saját méretére ruhát vásárolni, de a mérethiány csupán annyi következménnyel járt, hogy senki sem képzelte, hogy az üzletekben kapható ruhák vagy általánosságban a ruhák bárkire is jók volnának, azt pedig végképp nem, hogy azok alapján meg lehetne határozni, milyen az átlagos méretű nő, vagy milyennek kell lennie. A konfekcióruhákkal nem sikerült megteremteni a női test mítoszát, mint ahogy Nyugaton tették, nem sikerült megszabni, hogy ilyen meg ilyen alakúnak kellene lennie minden nőnek, amilyen alakjuk pedig csak igen keveseknek van. A SZU-ban még próbababák sem léteztek, Észtországban ilyet egyedül a tallini Kaubamaja kirakatában lehetett látni."

"A nagymama házában még mindig találni a '70-es, '80-as évekből való dezodoros dobozokat, amiket sajnáltak elhasználni. Aztán sampont, '70-es évekbeli kerek Elvital üvegcséket és néhány egészségügyi betétet. A szekrény mélyéről kerültek elő. A tejesbödönből. És még ki tudja, hová rejtették az értékeket. Persze anya meg én vittük nekik ezeket.

... az észt nők harisnyanadrágért árulják magukat... a Szovjetunióban mindenki jól él, ha van autója, lakása és finn szeretője...

Tűnjetek el a fejemből!

Jussi keresztapám, apuci barátja, aki anya szerint a világ legrondább férfija, Moszkvában listát vezetett a nőiről. Két év alatt 226 nő."

"Negyed évszázados vénség vagyok, akinek a csontjai szétmállanak, és akinek a koleszterinszintje reménytelenül magas, mint ahogy minden igazi bulimiásnak."

"Lakatot tettem a számra, és kitaláltam a testemnek egy nyelvet, amelyben a szavakat a kilók, a szótagokat a sejtek jelentették, az igazi nyelvtant pedig a sérült vesék és a szétszakadozó belek - épp fordítva, mint az újszülött esetében."

"A vécécsésze ülőkéje a meghatározhatatlan színű parafából fehérre változott. A Pravdát már nem használják vécépapírnak."

"A nagynéninél korábban nyilván nem Pravdát használtak vécépapírként, nem is használhatták volna. Miért is vettek volna orosz újságot? Igaz ugyan, hogy az oroszosítás eredményeként - papírhiányra hivatkozva - kevés észt nyelvű újságot és könyvet nyomtattak."

"A Pravda tehát a vécépapír szinonimája lett. Persze én sohasem használtam ilyet, én, a bájos finn lányka... Soome preili... hanem anya szatyorszámra vett papírszalvétákat, mert az igazi vécépapír is, amit esetleg kapni lehetett, durvább volt, mint a szalvéta. A szűziesen finom Soome preili a seggét is csak a legfinomabb, legfehérebb szalvétával törölhette ki. Annyira érzékeny volt a hölgyike segge.
A finn hölgyike annyira finom kis lény volt, hogy anya a kenyér héját sem engedte neki megenni, hanem levágta, mert a csomagolatlan kenyeret annyi kéz tapogatta össze a boltban - pfuj! -, annyi fejőlány próbálgatta berepedezett ujjaival, hogy elég puha-e, és minden repedezett ujjon feketéllettek a repedések és a körmök is."

"A Szovjetunió megmentette Észtországot a biztos pusztulástól, ami felé a polgári kormány vezette! Ez az út és az igazság!"

"A Nõukogude naine lap rendszeresen közöl fejőnőkkel, agronómusokkal és haltenyésztőkkel készült interjúkat, de szinte soha nincsenek egész alakos női fotók, legalábbis olyanok, amelyeken a test formája is látható volna. Látni viszont nőket gereblyével és kaszával a kezükben, nőket a varrógépnél, gyári munkásokról készült csoportképeket, amelyeken senkit nem lehet tisztán kivenni, fekete-fehér igazolványképeket, és aztán végre '86-ban megjelenik az első színes kép, rajta egy nő, akinek az arcán olyasvalami van, ami make-upnak értelmezhető. Egész alakos képek csak serdülőkornál fiatalabb gyerekekről készülnek. Az orvosi rovat csak gyerekekkel foglalkozik. [...] A leggyakrabban használt szó alighanem a 'munka', legritkábban a 'szépség' fordul elő, az 'életpálya' pedig soha."

"A nyugati színek hamisak."

"Az én országom becsap, az én országom meglop, az én országom átver engem. Ez fáj. Ez undorító. Szégyenletes. Iszonyúan szégyenletes. Olyan, hogy nem lehet róla beszélni. Valami ilyesféle szégyent érezhet az asszony, akit állandóan ver a férje, de mert szégyelli, nem mer róla beszélni.
Az én otthonom!"

"Ma már senki nem emlékszik rá, milyen óriási értéke volt a banánaranynak. [...] A banán megérkezett, de nem hozta el a boldogságot. Ma már nem számítanak defitsiit-holminak."

"Ha Észtország lassanként túlságosan elfinnesedik és amerikanizálódik, nem kell-e távolabb keresnem az otthonomat?"

"Anya, hagyd már abba! Nem akarsz te már visszamenni.
Anya drága, anyácskám, hagyd már, hiszen finn kávét iszol te is, én is, ugye finom? Finn tévét nézel, már nem hallgatsz észt zenét, mindig hoztál magaddal Finnországba, és egyedül hallgattad a konyhában, amikor rossz kedved volt, és túlságosan hatalmadba kerített a honvágy. A kutyád csak finn tejet iszik. A könyvtárba sok új észt könyv érkezett, de nem kölcsönzöd ki őket, bár van itt minden, új észt irodalom és észtre fordított irodalom, és ki tudja, mi minden, karnyújtásnyira, a könyvtárban. Anya drága, anyácskám, te már soha nem fogsz visszamenni. Nem is akarsz elmenni Finnországból. A te néped már felfalt téged, nincs miért hazatérned.

Anya drága, anyácskám, én már nem félek. És nem akarok visszamenni."

"Gyáva vagy, jegyzi meg Kismanó. Gyáva, aki még csak meg sem meri próbálni, aki annyira fél a kudarctól, hogy merni sem mer. Az olyan excsodagyerek, mint én, soha nem vall kudarcot."

"Többé már nem futok.
Nem menekülök, de egyébként sem."

"Az utat megtettem. Megérkeztem. Otthon vagyok. Ugyanazt az embert szeretem, akivel szeretkezni is tudok és beszélgetni is. És ez a legtöbb, amire képes vagyok, tiszta bulimarexia, váltakozó időszakok nélkül.
Csipkefinom testem a fekete lepedők között hever, hogy a következő napon újra képes legyen fogyni. Alkalmazkodni kell, túl kell élni, élni kell. 50 kiló a túlélés. Az orvosom szerint biológiai csoda vagyok. Hormonműködésem kiegyensúlyozott. Gyerekem is lehet. Ez vicc. Kész röhej."
------------
Sofi Oksanen könyvében rendkívül összetett, több szálon futó eseménymenet mentén bontakozik ki az a problémahalmaz, amely a három generáció nőtagjainak életén átívelő regényt jellemzi. A szerzőt követve elgondolkozhatunk azon, mit jelent nőnek lenni az Észt SZSZK-ban, mit jelent a Szovjetunióban diplomázott észt nőnek lenni a kapitalista Finnországban, mit jelent finn-észt házasságból származó nőnek lenni Finnországban és Észtországban, mit jelent nőnek lenni a férfiak világában és mit jelent észtnek lenni Kelet és Nyugat közt.
Egyes történészek, akik Köztes-Európa népeivel foglalkoznak, úgy vélik, az önálló nemzeti léthez mennyiségi kritériumok is kellenek, s úgy becsülik, ahhoz, hogy egy nép képes legyen biztosítani magának önnön jövőjét, legalább egymilliós létszámmal kell, hogy rendelkezzen. Noha az ország lakosságának száma ezt kicsivel meghaladja, az észtek aránya ennél kevesebb valamivel.
A puszta mennyiségi kritériumokon túlmenően különösen érdekes egy nemzet megmaradása szempontjából, hogy milyen szomszédjai vannak – s az észteknek sem adatott jó szomszédság. Ha csak a középkorra nyúlunk vissza, megfordultak itt a német lovagrend katonái, a svédek, az oroszok, a németek – független Észtország csak az első világháborút követően jön létre, az sem sokáig. Itt veszi fel a történelem fonalát Sofi Oksanen regénye: a független balti államok 1940-es szovjet megszállását és a második világháborút követően három generáció észt nőinek életén keresztül láthatjuk az ország és a nép sorsát.
A sztálini és az azt követő időszakban élő nagymamának és a családnak nem könnyű az élete. Titkolni kell a múltat: "Egy észt tiszt, aki a német hadseregben szolgált, meg akart szabadulni minden olyan jelvénytől, amely leleplezhette volna, hogy az Észt Légió tagja volt, és elárulta volna katonai rangját." Ugyanakkor – szinte reménytelenül – reménykedni kell a nyugati segítségben: "És várták Nyugatról azt a fehér hajót, amellyel a segítség érkezne, amely kiverné az országból a Vörös Hadsereget.
Az a fehér hajó soha nem érkezett meg." Nagy számban deportálják az észt férfiakat, aki pedig maradnak, tovább titkolóznak, rejtegetik saját identitásukat, saját énjüket: "Az észt falvakban és városokban nincsenek férfiak, csak nők, gyerekek és öregek. A bibliákat és a kereszteket elásták." Éveken, évtizedeken át zajlik ugyan a fegyveres ellenállás, de az is gyengül, elfogynak az ellenállók: "A Zöld Légió tagjai - az erdei testvérek - közül egyre újabbakat és újabbakat kaptak el."
A harcosok elhullnak, eltűnnek, ki tudja, mi történik velük: a családtagok pedig várnak, hiszen mi mást tehetnének: "Elmer agyonlőtte magát, amikor elkapták.
Richard nem került elő.
Augustot kivégezték.
Sofia szeme száraz maradt."
A gulágon az emberek számokká lesznek ("Aino azt is mesélte, hogy amikor a táborban ők már csak számok voltak, amikor ő már nem Aino volt, akkor állítólag nagyon vágyott a nevére, a saját nevére.”), s vegetálnak, amíg tudnak: "Az éhségtől látomásai támadnak az embernek, és hangokat kezd hallani.
Osvald fogai lassanként kihullanak. Mennyi lehet a súlya? 40 vagy 50 kiló?
El-elakadnak a gondolatok. Az éhség előbb-utóbb kikezdi az agyat is.
A napok 300 grammos kenyéradagokká váltak, az ünnepnapok merőkanálnyi levesekké."
Megtudjuk a túlélők elbeszéléséből, mely egyúttal rávilágít a könyv címének egyik lehetséges értelmezésére, mi is Sztálin tehene: "Akinek sikerült megszökni Szibériából, mesélik, hogy milyen ott az élet, de senki nem akar hinni nekik, ez nem lehet igaz. Az agitátorok egészen mást állítanak. Azoknak a hivatalnokoknak, akik Oroszországban jártak, szigorúan megtiltják, hogy a látottakról beszéljenek. Aki nem tartja a száját, annak nyoma vész, még akkor is, ha csak arról számolna be, hogy az ottaniaknak saját tehénfajtájuk van, amit úgy hívnak, hogy Sztálin tehene.
Sztálin tehene kecske."
Sztálin halálával, az enyhülés és az azt követő brezsnyevi pangás korszakából is van bepillantásunk a nagymama életébe: "Az Észtországban nevelt sertések egyéb részeit ugyanis moskvasse szállítják... mindig mindent a feneketlen Moszkvába visznek... moskvasse... itt semmi nem marad... Moszkvába... Moszkvába... vagy a pórnép számára hozzáférhetetlen boltokba." "A szovjet kondomokat papírzacskóban árulták. Csak néhány kopejkába került ugyan, de szárazsága miatt szinte lehetetlen volt felhúzni sérülés nélkül. Ráadásul szinte senki nem merte a gyógyszertár pultjánál megvásárolni, másutt pedig nem lehetett kapni."
S e rettenetes, az észt nemzet huszadik századi vészkorszakát jelentő hosszú-hosszú évtizedek után szimbolikus, hogy "A nagymama két hónappal a függetlenség kikiáltása után elhunyt.
Anyának már nem volt miért visszatérni oda, ahol az otthona volt."
Az első független Észtország emlékét szívükben őrző nagymamák a sztálini és a poszt-sztálini korszak végtelen évtizedein át egyre halványuló reménnyel és egyre fogyó életenergiákkal élik szovjet életük szürke hétköznapjait, lelkükben szinte reménytelenül dédelgetve a függetlenség ábrándját. Sztálin vézna teheneihez hasonlatosan végül ők is szép lassan elfogynak, életük napjai csendben leperegnek az eltitkolt és elfojtott reménykedés közepette, s mire megszületik a második független Észt Köztársaság, a szovjet évtizedek arctalanságában, szürkeségében és reménytelenségében teljesen felőrlődve maguk is sírba szállnak a Szovjetunióval egyetemben.
A nagymamák koránál azonban nem könnyebb és irigylésre távolról sem méltóbb az anyák kora. A szovjet érában szocializálódott és diplomát szerzett édesanya a finn-szovjet együttműködés keretében zajló építkezések egyikén megismerkedik leendő férjével, egy finn férfivel, s ezzel magát egy olyan zsákutcába tereli, mely a szovjet megszállást megélő nagymamák életéhez fogható csupán.
Ahogy a nagymamáknak egész életük során el kell viselniük a szovjet megszállást és az elfeledésre ítélt múlt emlékét, úgy az anyák generációjának felcsillan ugyan az esély a menekülésre e kegyetlen világból azzal, hogy férjhez mennek egy finn férfihez – a házasság és a kivándorlás azonban csak egy újabb kálvária kezdete.
Megaláztatások sora kezdődik el, elébb a szovjet állam részéről: "Minthogy a Szovjetunió meg akarja óvni állampolgárait attól a szörnyűségtől, hogy külföldi bűnözővel nemzzenek utódot, az államnak meg kell bizonyosodnia a szovjet feleségre vágyó férfiú feddhetetlenségéről." persze "Anya nem bírta az ilyesmit, ezért is hagyta el az országot, a birkák országát, a birkává vált országot." Furcsának hat, de a Finnországba történő férjhezmenetel, mint kitörési pont, odahaza sem talál egyértelműen pozitív fogadtatásra. Az otthon maradottak úgy érzik "Anya megcsalta őket, amikor egy finnhez ment férjhez." Miután sok dolgot nem vihet magával, az észt anya egyetlen bőrönddel hagyja ott hazáját, múltját, családját: "Isten veled, otthonom, népem és anyanyelvem. Isten veled, hazám. Amit magával vihetett, belefért egyetlen táskába." De aztán az is kiderül, hogy ott, a fejlett és áhított nyugaton máshogy tekintenek az észtekre, mint ahogy ők azt gondolják: "A finnek szemében az észtek valóban oroszok voltak, éspedig elég sokáig. A finn iskolások nagy része csak akkor hallott az észtekről, amikor a rokon népekről tanultak. Nem győztek aztán ámulni és bámulni, hogy Helsinkitől 85 kilométerre lakik egy nép, amelyről eddig semmit nem tudtak." Orosznak tekintik a finnek az észteket: a határ túloldalán minden és mindenki beleolvad a nagy szürkeségbe. Így lesz az anya „Finnországban Katariinából Jekatyerina”. A kapitalista finnek nem tudják, amit a szovjet elnyomásban élő észtek tudnak: "Az inkeriek nem oroszok, bár oroszul beszélnek.
Az ukrajnaiak nem oroszok, bár az észtek szerint úgy beszélnek, mint az oroszok, és a szokásaik is ugyanazok.
Az észtek nem oroszok, nem is tanulnak oroszul, csak amikor iskolába mennek." A finneknek nem csupán a testvérnépről nincs halvány fogalmuk sem, de az észt nőkről is sajátos véleményük van: „... az észt nők harisnyanadrágért árulják magukat... a Szovjetunióban mindenki jól él, ha van autója, lakása és finn szeretője...” Nehéz egzisztenciát teremteni és társadalmi elismerést szerezni még egy finn férj oldalán szovjet észt emigráns nőként, ha az ember (a nő) lépten-nyomon előítéletekkel szembesül: "Ugyan mit tudják ők, milyen észt diplomás mérnöknőnek lenni a '70-es évek végén, '80-as évek elején Finnországban?
Nincs becsülete." A nemzetiségében, nőiségében és hivatásában is egyaránt megalázott anya mi mást tehet, minthogy próbál – akár a nagymama – eltitkolva saját énjét, vágyait, reményeit és képességeit egyedül a túlélésre koncentrálni, a beolvadásra, az asszimilációra, a megadásra – elfelejteni akarván, de ugyanakkor erre képtelenül, saját gyökereit: "Anya nem beszél velem észtül, még véletlenül sem csúszik ki a száján egyetlen szó sem, bár egyébként rendesen keveri az észtet és a finnt." S a kegyetlenségek sorának az anya életében sincs vége. Egyedüli reménye talán kislánya, a regény főhőseként megjelenő finn-észt leányzó lesz, akire saját maradék reményeit vetíti ki: neki talán sikerül. De ennek feltételei vannak: „Anya azt mondta, hogy egyetemi diploma nélkül senki vagyok, még csak nem is ember. És apuci, aki ott ült mellette, még középiskolát sem végzett." Elindul a harc a finn apa és az észt anya között a finn-észt gyermekért: "Apuci ugyan néhányszor halványan utalt rá, hogy nem ártana megtanulnom főzni, mert egyszer majd együtt fog élni valakivel, de anya soha nem engedte, hogy a kávén kívül bármit is készítsek a konyhában, azt is csak elvétve, merthogy nem arra születtem, hogy kávét főzzek. [...] Ó, nem, a mi Annánkból nem lesz konyhatündér. A mi házunkban egyedül anyának szabad főznie. [...] Anna nem fog ilyen fiatalon háziasszonyt játszani. Huszonnégy évesen is túl fiatal voltam hozzá. Mindig túl fiatal voltam hozzá, hogy háziasszonykodjam. A mi Annánk senkinek nem lesz a cselédje. A mi Annánkat senki nem igázza le, a mi Annánk maga fogja meghódítani az egész világot." S hogy mindezek után az anya személyiségének megsemmisülése teljessé váljon, apuci – aki megismerkedésük óta is folyamatosan jár a Szovjetunióba különböző projektek kivitelezése ügyében – a többi szakmabeli finn férfihez hasonlóan módszeresen csalja anyát. Amit persze anyán kívül egy idő után a lány is észrevesz: "A lány azonnal rájön, hogy apuci azért viszi magával olyan lelkesen az órákig tartó ruhavásárlásokra, mert nincs kedve egyedül bóklászni és álmélkodni a nőiruha-osztályon, és nem is tudja megítélni, hogy megfelelő-e a méret, vagy hogy melyik ruha hogyan áll majd a viselőjén. Az a másik nyilván ugyanolyan formájú, mint Anna, alacsony, kicsi nő." És "Anna mindig egyetért anyával. Mert apuci az, aki hazudik." Anya és lánya (és apuci) persze együtt is járogatnak még vissza a szovjet Észtországba, rokonlátogatóba, ám a nagymama halálával, a függetlenség újbóli elnyerése után nem sokkal e látogatások végképp értelmüket vesztik: "Anya, hagyd már abba! Nem akarsz te már visszamenni.
Anya drága, anyácskám, hagyd már, hiszen finn kávét iszol te is, én is, ugye finom? Finn tévét nézel, már nem hallgatsz észt zenét, mindig hoztál magaddal Finnországba, és egyedül hallgattad a konyhában, amikor rossz kedved volt, és túlságosan hatalmadba kerített a honvágy. A kutyád csak finn tejet iszik. A könyvtárba sok új észt könyv érkezett, de nem kölcsönzöd ki őket, bár van itt minden, új észt irodalom és észtre fordított irodalom, és ki tudja, mi minden, karnyújtásnyira, a könyvtárban. Anya drága, anyácskám, te már soha nem fogsz visszamenni. Nem is akarsz elmenni Finnországból. A te néped már felfalt téged, nincs miért hazatérned.” A politikai helyzet, a szovjet megszállás saját hazája elhagyására kényszerítette, ott hagyott mindent egy jobb élet reményében, de választott új hazája és a férje és egész környezete soha nem fogadta be és nem fogadta el igazán, bármennyire is próbált finné válni. A két szék (Észtország és Finnország, választott új és otthagyott régi családja) között a földre esett észt anyának már az észt függetlenség sem hoz semmilyen megváltást. Sztálin tehenei, második felvonás. Vége.
A történet harmadik generációját képző lány történetét látjuk legközelebbről: míg a nagymamák generációjának személyei inkább a politikai események egyfajta illusztrációjaként jelennek meg, az anya személyét is jobbára kívülről látjuk, a lány szeméből, a történet igazi főhőse gondolatainak legmélyére nyílik alkalmunk látni. És azt kell mondanunk, a terhelt múlt őt sem kíméli.
A finn-észt gyermekre észt anyja úgy tekint, mint saját álmainak potenciális kiteljesedésére, egy leendő önálló, sikeres diplomás nőre, a finn apucinak persze jóval hagyományosabb elképzelései vannak saját lányát illetően: a nő igazi helye ezen elképzelés szerint a konyhában és az ágyban van. Ebből a némileg tudathasadásos állapotból nő ki Anna, a lány – aki hamarosan kénytelen-kelletlen rájön ("Nem tehetek róla, hogy az egész alsó tagozaton egyedül nekem van mellem! És még ha a génjeimben volna is, szó sincs róla, egy szó sem igaz abból, amit ti mindnyájan gondoltok! Tévedtek! Menjetek innen! Nem szabad! Hozzátok vágom ezt a követ, ha nem tágultok innen! Tényleg hozzátok vágom! Hagyjátok abba! Ne! Nem szabad... nem szabad!"), hogy nőnek lenni egy férfivilágban az érvényesülés érdekében kívánatos és vonzó külsőt igényel. Ezt tapasztalja a Finn-öböl két partján tett látogatásai során Tallinban és finnországi otthonában is: "Először a tallini kikötőben történt, tizennégy éves koromban. A taxira várakozók sorában álltam, és vártam anyát, amikor egy finn férfi közeledett felém, és én már tudtam, még mielőtt mellém ért volna, mielőtt bármit kérdezett volna, hogy mire gondol.
Ja, hogy finn?
A férfi meghökkent, elvörösödött, és odébbállt." "Életében akkor fütyülnek utána először a tősgyökeres finn kisvárosban, amikor a leopárdmintás nadrágban és ingben feszít.
Nem azért fütyülnek, mert anyja akcentussal beszél finnül, nem azért, mert importholmikat visel, nem azért, mert prostituáltnak gondolják, és nem is azért, mert azt hiszik, hogy külföldi kapcsolatai vannak. Nem azért, mert észt, vagy orosz, vagy finn, nem azért, mert nem a megfelelő nyelvet beszéli, nem a megfelelő országban él, nem a megfelelő testben. Ahogy testét a kívánt méretűre igazította, Anna a helyére kerül, belesimulva abba a testbe, ami igazán az övé, amelynek mérete tökéletes, és pontosan úgy fogadják el őt, ahogyan annak lennie kell, egyszerűen azért, mert karcsú lába és szép ívű csípője van, és ifjú keblei között árok." Finnek között szembesülnie kell azzal, amivel már anyja is szembesült: "Megértettem, persze, ha félvérűségem kiderülne, akkor csak azért akarnának engem, mert ruszki szajha vagyok, vagy ha nem akarnának, akkor azért nem, mert ruszki szajha vagyok, szaftos kis orosz pina." Rájön arra, hogy Finnországban vonzó nőnek lenni valóságos hatalom: "Minél kevesebb ruha van rajtam, annál jobban megnéznek. Annál pontosabban tudom, hogy mit néznek rajtam, és annál könnyebben vagyok önmagam, annál könnyebb rájönnöm, mit gondolnak rólam, annál kevesebb olyan dolog van, amiben nem lehetek bizonyos. Megértek minden egyes pillantást, amely mezítelen testemre irányul, minden pillanat jelentőségével tisztában vagyok, tudom, mi történik, biztonságban érzem magam a testemben, valahol ott bent, legbelül. Az a valaki van ott bent biztonságban, aki egyes szám első személyben beszél önmagáról." A tökéletes külső érdekében, mely biztonságot jelent számára, Anna bulimiás lesz. Betegségére valóságos istenként tekint. Még akkor is, ha ennek rettenetes ára van: "Ilyen hatalmas az én Uram és Teremtőm, és ennyire tetsző vagyok én az én Uramnak, akinek erős ölelésében női testem kivirágzik. Ha engedelmeskedem neki, és kellőképpen tisztelem Őt, akkor megadja mindazt, amit akarok: a számomra és az én Uram számára, valamint a világ számra tökéletes női testet. Jó női testet. Olyat, amit megkívánnak. Intelligens és irigylésre méltó női testet. Olyat, amire felfigyelnek. Amit csodálnak. Beauty hurts, baby." Finnországi kapcsolatai, egyéjszakás kalandjai azonban csupán az egyik oldalát jelentik a Finn-öbölnek és Anna finn-észt gyökereinek. A gyakori észtországi hazalátogatások vélhetőleg egy más világot tárnak elé, melyet a finnek nem értenek, nem érthetnek: talán Anna finn énje sem: "Egy 50 kilós nő nem értékesebb, mint egy 80 kilós.
Igaz, hogy a SZU-ban nem minden nő tudott a saját méretére ruhát vásárolni, de a mérethiány csupán annyi következménnyel járt, hogy senki sem képzelte, hogy az üzletekben kapható ruhák vagy általánosságban a ruhák bárkire is jók volnának, azt pedig végképp nem, hogy azok alapján meg lehetne határozni, milyen az átlagos méretű nő, vagy milyennek kell lennie. A konfekcióruhákkal nem sikerült megteremteni a női test mítoszát, mint ahogy Nyugaton tették, nem sikerült megszabni, hogy ilyen meg ilyen alakúnak kellene lennie minden nőnek, amilyen alakjuk pedig csak igen keveseknek van. A SZU-ban még próbababák sem léteztek, Észtországban ilyet egyedül a tallini Kaubamaja kirakatában lehetett látni." Anna finn énje az öböl túloldalán egy másik valósággal ütközik. Olyan világba kerül, ahol "A Pravda tehát a vécépapír szinonimája lett. Persze én sohasem használtam ilyet, én, a bájos finn lányka... Soome preili... hanem anya szatyorszámra vett papírszalvétákat, mert az igazi vécépapír is, amit esetleg kapni lehetett, durvább volt, mint a szalvéta. A szűziesen finom Soome preili a seggét is csak a legfinomabb, legfehérebb szalvétával törölhette ki. Annyira érzékeny volt a hölgyike segge.
A finn hölgyike annyira finom kis lény volt, hogy anya a kenyér héját sem engedte neki megenni, hanem levágta, mert a csomagolatlan kenyeret annyi kéz tapogatta össze a boltban - pfuj! -, annyi fejőlány próbálgatta berepedezett ujjaival, hogy elég puha-e, és minden repedezett ujjon feketéllettek a repedések és a körmök is."
Anna a két világ határán szembesül azzal, hogy az ötven kilós álomhatár lehet alsó határ is, pl. egy szibériai lágerben a túlélés érdekében, ahol a vágyott-áhított 1000 grammos kenyérfejadag maga a Kánaán: "Leeve szakácskönyve igen egyszerű: a krumplilevest krumpliból és vízből főzzük, a rántott levest lisztből és vízből, a káposztalevest vízből és káposztából. A kenyeret gyomnövények magjából, fekete ürömből és pelyvából sütjük, és porral ízesítjük. A lósóskalevest lósóskából és vízből, a csalánlevest vízből és csalánból főzzük, csalánteát csalánból és vízből, gyümölcsteát szárított bogyókból és vízből.
Leeve kolhozában kenyérből 500 gramm a napi fejadag. Néhány kolhozban csupán napi 200 gramm, úgyhogy Leeve kosztosainak jó dolguk van. Ám a hírek szerint olyan kolhozok is léteznek, ahol napi 1000 gramm kenyeret adnak! Valamennyien arra vágynak, hogy ilyen helyre kerülhessenek." Ugyanakkor gyakorló bulimiásként Anna szinte végtelen mennyiségű élelmet kebelez be és hány ki magából, célját azonban (az ideális 50 kilós testsúlyt soha át nem lépve): "Egy tipikus bulimiás azt gondolhatta volna, hogy én szerencsétlen elveszem valaki elől a helyet, pedig valójában nincs is rá szükségem, hiszen nincs semmi komoly bajom, így nem is lehet meggyógyítani. A tipikus bulimiás véresen komoly bűntudatot is érzett volna az Éhezők Napján szervezett gyűjtések alkalmával, meg akkor is, amikor a televízióban az éhínségről meg a humanitárius segítség szükségességéről volt szó, vagy amikor az öregek az ínséges időkről beszéltek. Az evészavarok sikeres leküzdéséről beszámoló történetekben mindig említést tesznek az afrikai éhező gyerekekről és a moralitásról, hiszen valamennyien moralisták.
Engem viszont az egész nem érdekelt. Az afrikai hordóhasú gyerekeket csak akkor kapcsoltam össze saját evészavaraimmal, amikor ezekben az írásokban azt olvastam, hogy az éhezőkre gondolva hogyan vádolják magukat a kollégáim. A Szovjetunió bizonytalan élelmiszer-gazdaságával kapcsolatban sem jutott soha eszembe, hogy én mennyit eszem, egészen addig, míg meg nem kérdezték tőlem, hogy emiatt mekkora bűntudatom van. Soha nem volt lelkiismeret-furdalásom a vécébe ontott sok-sok kiló kenyér és tucatnyi fánk miatt. A kéregetőknek soha nem adtam egy fillért sem. Nem voltam vétkes, nem is éreztem magam annak. Ez megint olyasmi, ami nem illett bele a diagnózisba.
Van-e valami jelentősége, hogy éppen hol vagy mikor gyötör valakit az éhség? Az mindenhol és mindenkor éhségként jelentkezik, ami minden embert ugyanolyan viselkedésre késztet, ugyanolyan tüneteket okoz, ugyanolyan szenvedéllyel esik neki a lisztnek, és eszi egyenesen a zacskóból, és ugyanúgy ropogtatja a fagyott darált húst. Az éhes ember világa mindig tányér nagyságú, mindegy, hogy milyen nemű és korú, melyik évben és melyik országban él, milyen a bőrszíne és milyen nyelven beszél."
Betegsége és a két világhoz való tartozás ráébreszti Annát: "Negyed évszázados vénség vagyok, akinek a csontjai szétmállanak, és akinek a koleszterinszintje reménytelenül magas, mint ahogy minden igazi bulimiásnak." Kénytelen elfogadni magát. Azt, hogy nő, hogy apja finn, anyja észt, hogy kettejük gyökerei merőben mások, hogy ő maga kicsoda: "Az utat megtettem. Megérkeztem. Otthon vagyok. Ugyanazt az embert szeretem, akivel szeretkezni is tudok és beszélgetni is. És ez a legtöbb, amire képes vagyok, tiszta bulimarexia, váltakozó időszakok nélkül.
Csipkefinom testem a fekete lepedők között hever, hogy a következő napon újra képes legyen fogyni. Alkalmazkodni kell, túl kell élni, élni kell. 50 kiló a túlélés. Az orvosom szerint biológiai csoda vagyok. Hormonműködésem kiegyensúlyozott. Gyerekem is lehet. Ez vicc. Kész röhej."
A könyv elolvasása után talán nem véletlenül az az érzésünk, hogy a Sztálin tehenei harmadik fejezetére ezzel a felismeréssel kerül igazán pont.

Svejk, a derék katona

Dobrý voják Švejk

színes, magyarul beszélő, csehszlovák vígjáték, 202 perc, 1957

Rendezte: Karel Steklý

Szereplők: Rudolf Hrusínský, František Filipovský, Eva Svobodová, Svatopluk Beneš, Miloš Kopecký

Ha az ember hivatalosan is bolond, azt mond, amit akar. Švejket (Rudolf Hrusínský) az orvosi bizottság végérvényesen együgyűnek nyilvánítja, megkaphatja hát az obsitot. Így aztán azt beszélhet kocsmának kinéző törzsvendéglőjében, amit csak akar. Most, hogy Ferdinánd trónörököst meggyilkolták, gyorsan barátai közé siet, hogy jó habos söröcske mellett hangosan elmélkedhessen a nagy fontosságú eseményen.

http://www.port.hu/svejk,_a_derek_katona_dobry_vojak_svejk/pls/fi/films.film_page?i_film_id=34941

Illatos út a semmibe

színes, magyar filmszatíra, 90 perc, 1973

Rendezte: Magyar József

Szereplők: Bárdy György, Kállai Ferenc, Sinkovits Imre, Esztergályos Cecília, Pongrácz Imre

Feljelentések miatt ellenőr érkezik a biharosi építőipari kisszövetkezethez. A sikkasztásokat és visszaéléseket elkövető három vezető törni kezdi a fejét, hogyan bújhatnának ki a felelősségre vonás alól. Az elnök leütteti és kiraboltatja az ellenőrt, de nem találják meg nála a kompromittáló iratokat. Ezért elhatározzák, egyiküknek fel kell áldoznia magát az "illatos út a semmibe" nevű mérgező folyadékkal.

http://www.port.hu/illatos_ut_a_semmibe/pls/fi/films.film_page?i_film_id=3852

Utolsó rapszódia

magyar-francia film, 2011

Rendezte: Gyöngyössy Bence

Szereplők: Jordán Tamás, Sárközi-Nagy Ilona, Söptei Andrea, Molnár Piroska, Kálloy Molnár Péter

Az Utolsó rapszódia története Liszt Bayreuthban töltött tíz utolsó napjának és a filmben Nina Schliemannak nevezett utolsó tanítványával folytatott kapcsolatának hiteles krónikája. A szerelmi történetet maga az idős tanítvány meséli el 1911-ben, amikor egy budapesti színházban a művész születésének 100. és halálának 25. évfordulóján Liszt halálát feldolgozó Tristan című darabot próbálják. Az izgalmas és pergő ritmusú történet tehát három idősíkban, 1886-ban, az azt megelőző években, és 1911-ben játszódik.

http://port.hu/utolso_rapszodia/pls/fi/films.film_page?i_perf_id=17207189&i_topic_id=1

A muzsika hangja

The Sound of Music

színes, magyarul beszélő, amerikai musical, 170 perc, 1965

Rendezte: Robert Wise

Szereplők: Julie Andrews, Christopher Plummer

Maria (Julie Andrews), a fiatal és életvidám lány apácának készül. De hamar rádöbben arra, hogy az apáca élet nem neki való, ezért elszegődik a szigorú Von Trapp (Christopher Plummer) százados gyermekei mellé nevelőnőnek. A lány megdöbben azon, mennyire túlfegyelmezettek a gyerekek, ezért úgy dönt, hogy a mogorva Von Trapp szigorú rendszabályait felrúgva, megtanítja a gyerekeknek, hogyan örülhetnek az életnek. Hamarosan egy igazi énekkar vidám hangja visszhangzik a házban a százados legnagyobb megrökönyödésére.

http://www.port.hu/pls/fi/films.film_page?i_where=2&i_film_id=9671

Égi madár

magyar film, 2011

Rendezte: Vitézy László

Szereplők: Tenki Réka, Szirtes Ági, Gáspár Sándor, Csányi Sándor

Panni Komáromi nagygazda felesége és ezzel a falu első asszonya lesz. A házasság csak gazdagságot nyújt neki, az urát nem szereti, új családja lenézi, hajdani leánypajtásai közül még cselédet sem kap. Régi szerelme, Miska váratlanul hazatér a faluba, és felkeresi az asszonyt.
Panni kimérten fogadja, s kölcsönös vádaskodások után kiutasítja. Férjének mindent elmond, Komáromi azonban férfiatlanul nem maga védi meg a feleségét, hanem másokkal dobatja ki a bálból Miskát, ezért az asszony örökre meggyűlöli. Amikor Panni újra találkozik Miskával, most már ő nem engedi, hogy a legény egyedül induljon vissza Pestre.

http://premier.mtv.hu/Hirek/2011/12/23/15/Egi_madar_.aspx

Csillagpor

Stardust

színes, magyarul beszélő, angol-amerikai kalandfilm, 130 perc, 2007

Rendezte: Matthew Vaughn

Szereplők: Charlie Cox, Claire Danes, Robert De Niro, Sienna Miller, Michelle Pfeiffer

Hősünk, Tristan Thorn el akarja nyerni a gyönyörűséges Victoria szívét. Ezért útra kel egy varázslatos, mitikus világba, mert megígérte választottjának, hogy elhozza neki a hullócsillagot, mely a bűvös birodalomban ért földet. Ám mielőtt folytatnánk, tisztáznunk kell valamit. Amikor egy hullócsillag földet ér, emberi formát ölt. A mi hullócsillagunk, Yvaine a gyönyörű Claire Danesben ölt testet. Útja során Tristan találkozik Lamiával, a gonosz boszorkánnyal, aki egyébiránt nem más, mint a lenyűgöző Michelle Pfeiffer, aki szintén a hullócsillagot keresi, hogy nővéreivel kivághassák a szívét, nem másért, mint hogy megegyék, és ezáltal visszanyerjék szépségüket és fiatalságukat. Lamia gonosz karmai elől menekülve Yvaine és Tristan a karizmatikus Shakespeare kapitány fogságába esnek. A Robert De Niro által briliánsan megformált kalóz nem csak szó szerint ejti őket rabul "léghajója" fedélzetén. Az üldözéshez még más fura figurák is csatlakoznak, például az álnok szívű Septimus herceg, vagy Ferdy, az orgazda, és mindenkinek jó oka van a hullócsillag megkaparintására. Amint Tristan és Yvaine egyik kalandból a másikba csöppen, csillag és csillagász egyre közelebb kerül egymáshoz, mígnem... talán valami románc van a levegőben?

http://www.port.hu/csillagpor_stardust/pls/fi/films.film_page?i_film_id=79806

Broadway Danny Rose

fekete-fehér, magyarul beszélő, amerikai romantikus vígjáték, 84 perc, 1984

Rendezte: Woody Allen

Szereplők: Woody Allen, Mia Farrow, Nick Apollo Forte

Danny Rose, a habókos impresszárió az 50-es évek showbizniszében halmoz kudarcot kudarcra reménytelen produkciók felkarolásával. Ám egy nap rámosolyog a szerencse: lecsúszott olasz énekes védence ismét befut. Dannynek már csak a maffiával és temperamentumosan közönséges barátnőjével, Tinával kell szembeszállnia. Ez utóbbi túl jól is sikerül... Keserédes történet az erkölcsileg győztes örök vesztesről. Humora ezúttal szelídebb, megbocsátóbb, nem harsány nevetésre, hanem félszeg mosolyra, tűnődésre és együttérzésre késztet.

http://port.hu/pls/fi/films.film_page?i_film_id=280&i_city_id=3372&i_county_id=-1&i_where=2

Diótörő - Thália Színház

balett 2 részben

A Magyar Táncművészeti Főiskola vendégjátéka.
Táncolják a Magyar Táncművészeti Főiskola növendékei és hallgatói.

Karácsony este van. A kis Klára és családja a meghívott vendégekkel együtt izgatottan várja, hogy megpillanthassa a feldíszített fenyőfát és a sok ajándékot. A gyerekek figyelmét egy későn érkező vendég vonja magára. Ő Drosselmeyer úr, aki unokaöccsével, egy ifjú kadéttal érkezik. Klárának egy különleges bábot hoz ajándékba, a Diótörőt. Klára rögtön játszani is kezd vele, majd aludni tér. Álmában csoda történik, megelevenedik körülötte a szoba. A karácsonyfa, a tárgyak megnőnek. Harcias egerek bújnak elő, de a diótörő - aki nagyon hasonlít a kadétra - hősies csatában legyőzi az Egérkirályt és gyönyörű herceggé válva mesebeli tájra szánkózik Klárával. A táj életre kel, Klárának táncolja a sok hópehely. A hó királynője és királya. A varázslatok országában tovább utazva, színes táncokkal köszöntik őket. Az út végén búcsút mondanak a varázslatoknak és együtt szállnak fel az álmok szánjára.

http://port.hu/diotoro/pls/th/theatre.directing?i_direct_id=464&i_city_id=-1&i_topic_id=&i_county_id=-1

Huszár Ágnes: A nő terei

L'Harmattan Kiadó-Könyvpont Kiadó, Budapest 2011

215 oldal

A tanulmánykötet írásai kérdéseket fogalmaznak meg a nő helyéről a társadalom tereiben és a kulturális reprezentációk virtuális világában. A férfi és a nő – az a kettő, amely kiadja az egyet, az embert. A nő és a férfi az ellentét és
az egység, a küzdelem és a szerelem két ágense. Egymás nélkül nem lehetnek, de együttlétük sem harmonikus: két, különböző szabályok és törvények szerinti világban, „tér”-ben élnek. A könyv egyes írásai olyan mûvészi alkotásokat elemeznek, amelyeknek témája a női és a férfi terek közti küszöb átlépése.
A hatalom terébe lépő asszonyok: politikusnők, katonanők, lelkésznők társadalmi kontrollfunkciót testesítenek meg. Szakmai identitásuk felépítésében újszerű kommunikációs stratégiákat kell kialakítaniuk, hogy sikeresek legyenek
a hagyományosan férfidominanciájú területeken. Ezeket világítják meg a kötet más írásai.
A kötet kulturológiai tanulmányai női alakként megjelenő nemzet-metaforákat hasonlítanak össze az adott nemzet énképének tükrében. A város nőként való megjelenése az ókortól kezdve napjainkig két ellentétes alakban határozza meg mindennapi életünk színterét. Arra kapunk választ, hogyan befolyásolja ez a kétfajta elképzelés napjaink reklámkultúráját. A(z édesanya)nyelv-metafora egy
sajátos érzelmi viszonyt jelez a nyelvet beszélők és a nyelv között. A nyelv tisztaságának érdekében síkra szállók, a „nyelvszennyezést” nemzeti
katasztrófaként vizionálók ennek a metaforának a logikája szerint cselekszenek.A kötet utolsó tematikus egységét a témához kapcsolódó könyvekről írt recenziók alkotják.
A könyv képanyagát klasszikus magyar festők alkotásai és egy művészi fotográfia képezi. Egyik sem illusztráció. Ezek a gyönyörû képek ellenpontozzák a szöveget, s vizuálisan átélhetővé teszik a térmetaforákat. Általuk lesz a könyv nem egyszerűen okos szövegek gyûjteménye, hanem szívesen kézbe vehető, szép tárgy is.

Huszár Ágnes tudományos kutatómunkája mellett szociolingvisztikai, pszicholingvisztikai, valamint gendernyelvészeti kurzusokat tart a Pécsi
Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán és Nyelvtudományi Doktori Iskoláján. A gondolattól a szóig címû monográfiáját 2005-ben, Bevezetés a
gendernyelvészetbe címû könyvét pedig 2009-ben jelentette meg a TINTA Könyvkiadó.

A könyvet Kieselbach Tamás nagylelkűsége révén huszadik századi magyar festők kiemelkedő jelentőségű mûvei teszik esztétikai élménnyé.

http://www.harmattan.hu/konyv_758.html

A bukás - Hitler utolsó napjai

Der Untergang

színes, feliratos, német háborús filmdráma, 150 perc, 2004

Rendezte: Oliver Hirschbiegel

Szereplők: Bruno Ganz, Alexandra Maria Lara, Corinna Harfouch, Ulrich Matthes, Juliane Köhler, Heino Ferch, Ulrich Noethen, Götz Otto

Berlin, 1945 április. Egy nép a bukására vár. A főváros utcáin kegyetlen harcok folynak. Hitler a katonai vezetőséggel és néhány hívével elsáncolja magát a vezetőségi bunkerben. A Birodalom helyzete a Vörös Hadsereg előrenyomulásával egyre reménytelenebbé válik. A folyamatos bombázások állandó rettegésben és életveszélyben tartják a város elkeseredett lakosságát.

Miközben az utcákon kétségbeesés tombol, Hitler a Harmadik Birodalom teljes pusztulását a bunker falai között éli át. Jóllehet Berlint már lehetetlen tartani, a Führer tiltakozik a búvóhely elhagyása ellen - Albert Speer építészhez hasonlóan "a színpadon akar lenni, amikor legördül a függöny". Már csak néhány órája maradt, mielőtt közös öngyilkosságuk előtt feleségül veszi Eva Braunt. A vég elkerülhetetlenül közeleg, Hitler mindent az utolsó részletig kidolgoz: miután ő és szeretője meghalt, holttestüket a birodalmi kancellária udvarában fogják elégetni, nehogy a tetemük ellenséges kézre jusson.

Az oroszok feltétel nélküli megadást követelnek, ezért hűséges hívei közül, vezetőjük példáját követve, többen is az önkéntes halált választják a rájuk váró kínkeserves meghurcoltatás helyett. A magát szintén a bunkerben meghúzó Magda Goebbels megmérgezi mind a hat gyermekét, majd férjével együtt véget vet életének. Röviddel ezután Hitler személyi titkárnőjének, a végsőkig kitartó Traudl Jungénak és még néhányaknak az utolsó pillanatban sikerül kimenekülnie a bunkerből, és átjutnak az oroszok ostromgyűrűjén.

http://port.hu/pls/fi/films.film_page?i_film_id=66696

Éjfélkor Párizsban

Midnight in Paris

színes, feliratos, spanyol-amerikai romantikus vígjáték, 94 perc, 2011

Rendezte: Woody Allen

Szereplők: Rachel McAdams, Owen Wilson, Marion Cotillard, Adrien Brody, Carla Bruni

Gil és Inez jegyesek, akik üzleti okokból Párizsba látogatnak. Időközben kiderül, hogy a pár nem egészen egymáshoz való. Gil esetleg Párizsban szeretne élni, es komoly íróvá válni, míg Ineznél ez szóba sem jöhet. Gil szeret esőben sétálni, míg Inez nem. A történetben a fordulatot az hozza, hogy Gil felfedezi, hogy pontban éjfélkor Párizs egy bizonyos pontján egy fiákerbe szállva időutazásban vehet reszt, amely visszaröpíti az általa kedvelt 1920-as évekbe.

http://www.port.hu/ejfelkor_parizsban_midnight_in_paris/pls/fi/films.film_page?i_where=2&i_film_id=118824

Megváltó szex

Sexo por compasión

színes, fekete-fehér, magyarul beszélő, mexikói-spanyol filmdráma, 107 perc, 1999
16 éven aluliak számára nem ajánlott

Rendezte:Laura Mañá

Szereplők: Elisabeth Margoni, Alex Ángulo, Pilar Bardem, Juan Carlos Colombo, José Sancho

Dolorest, a középkorú háziasszonyt szentként tisztelik a sivár kisvárosban. Férje pontosan ezért hagyja el: elege lesz belőle, hogy felesége mindenkivel nagylelkűen viselkedik. Ahhoz, hogy Dolores visszaszerezze férjét, rosszá kell válnia, így hát elhatározza: bűnt követ el. Lefekszik egy kedvét vesztett férfivel, aki egyszeriben visszanyeri boldogságát. Hamarosan a városka összes boldogtalan férfija sorban áll, hogy ők is részesülhessenek Dolores áldásaiból. A "segélyben" részesített férfiak jobban kezdenek bánni feleségeikkel, és a lakók életébe lassan visszatér a boldogság. Egy nap azonban hazatér Dolores férje.

http://www.port.hu/pls/fi/films.film_page?i_film_id=43593

Jean-Marie Gustave Le Clézio: Aranyhalacska

Európa Könyvkiadó, Budapest 2009

260 oldal

Van egy afrikai mondás: „Ó, halacska, aranyhalacska, vigyázz nagyon magadra! Mert e világban annyi hurkot s hálót vetnek ki rád." Ez a mottója a Nobel-díjas francia író regényének, s hősnője, Laila sorsának. Laila neve azt jelenti: Éjszaka. Nomen est ómen. Laila élete sokáig az éjjel, a sötétség jegyében zajlik. Attól a naptól fogva, hogy hatéves korában Marokkóban elrabolják és eladják egy öreg zsidó asszonynak, Laila Aszmának, aki egyszerre úrnője és nagyanyja lesz a kislánynak. Amikor Laila Aszma meghal, kitárul a mellahi ház kapuja, és a tizenhárom éves Laila kilép a nagyvilágba, hogy hosszú-hosszú útra induljon térben és időben. Vándorútja főbb állomásai: Madame Dzsamíla, az angyalcsináló és a hat „hercegnő", valójában prostituált fonduk-béli háza, egy városszéli nyomortelep, majd illegális bevándorlóként az „álmok városa", a valóságban szürke, könyörtelen Párizs egy nyomorúságos hónapos szobája, aztán egy leszbikus orvosnő elegáns villája, egy föld alatti, napfény nélküli garázslakás, a nizzai cigánytábor, végül a nagy lehetőségek hazája, Amerika. Lailának több kontinenst, sok várost kell megjárnia, számtalan megpróbáltatást kiállnia, akadályt legyőznie, hogy végül el- és visszajusson önmagáig, hogy kiderítse, ki ő és honnan jött. Le Clézio a mágikus realizmus eszközeivel ábrázolja ezt a XX. század végi, egyszerre modern és romantikus történetet, ahol álom és valóság keveredik egymással, ahol jó és rossz emberek, jóságos és gonosz szellemek küzdenek a hősnő testéért és lelkéért, ahol mindennek színe, szaga, hangja, tapintható formája van, ahol minden csupa fény, mozgás, zene. Ám le Clézio regénye mese- és álomszerűsége dacára is keserű, könyörtelen látlelet a századvég társadalmáról, hol kifinomultan, hol brutálisan romlott világunkról, a modern „érzelmek iskolájáról", amelyet a létbe kivetett hősnőnek akarva-akaratlan ki kell járnia, hogy önmagát megtalálva megtalálhasson másokat is.


http://www.libri.hu/konyv/aranyhalacska.html
---------------

"Hat- vagy hétéves koromban elraboltak."

"Ezért nem tudom az igazi nevemet, amit anyámtól kaptam születésemkor, meg az apám nevét sem, s azt sem, hol születtem."

"Később megsüketültem a fél fülemre. Ez akkor történt, amikor egyszer az utcán játszottam, a ház előtt. Elütött egy teherautó, s eltört egy csont a bal fülemben."

"Asszonyomnak sem a Lalla Aszma volt az igazi neve. Igazából Azzemának hívták, és spanyol zsidó volt. Amikor a világ túlsó felén kitört a háború a zsidók és az arabok között, ő volt az egyetlen, aki nem menekült el Mellahból. Elbarikádozta magát a nagy kék kapu mögé, s nem volt hajlandó elhagyni a házat. Azon az éjszakán, amikor megérkeztem, az ő élete is egészen megváltozott. [...]
Ő azt szerette a legjobban, ha 'tanító néni'-nek hívom, mert ő tanított meg franciául és spanyolul írni-olvasni, fejben számolni, s még egy kis mértanra is oktatott, meg a két vallás alaptételeire: az egyik az ő vallása volt, amelyben Istennek nincs neve, a másik az enyém, amelyben Istent Allahnak hívják. Felolvasott nekem a szent könyvekből, és megtanította, mi az, amit nem szabad csinálni, például evés közben fújni az ételt, megfordítani a kenyeret, vagy a jobb kezünkkel törölni ki a fenekünket. És hogy mindig igazat kell mondani, s mindennap tetőtől talpig lemosakodni."

"Szerettem a lapos tetőn teregetni. Láttam föntről az utcát, a szomszéd házak tetejét, a járókelőket odalent, az autókat és két fal között még a nagy kék folyóból is egy darabot. Odaföntről a zajok nem tűntek olyan félelmetesnek. Úgy éreztem, biztonságban vagyok."

"Lalla Aszma fia ritkábban jött. Abelnek hívták. Nagydarab ember volt, s mindig szép, szürke öltönyt viselt. [...]
Mindig féltem Abeltől. Amikor kicsi voltam, a kárpit mögé bújtam, ha megérkezett. 'Micsoda vadóc!', mondta ilyenkor nevetve. Amikor nagyobb lettem, még jobban féltem tőle. Olyan furcsán nézett rám mindig, mintha a tulajdona lennék."

"És elismételte azt az arab közmondást, amit mindig némi ünnepélyességgel idézett, s mintha mindannyiszor keresnie kellett volna a francia szavakat, hogy a lehető leghívebben tolmácsolhassa a bölcsességet:
- Az egészség korona az egészségesek fején, amelyet csak a betegek látnak."

"Tizenegy-tizenkét éves lehettem, amikor Zohra kivételesen elvitte otthonról az anyósát, talán orvoshoz vagy bevásárolni. Nem vettem észre, hogy Abel bejött a házba, előbb bent kereshetett, és végül az udvar végében lévő kis helyiségben talált rám, ahol az árnyékszék és a mosókonyha volt.
Hatalmas termetével eltorlaszolta az ajtót, nem menekülhettem. De a rémülettől amúgy sem tudtam volna megmozdulni. Elindult felém. Mozdulatai idegesnek és durvának tűntek. Talán mondott is valamit, de én a bal fülemet fordítottam felé, hogy ne halljam. Testes volt, széles vállú, magas homloka csillogott a fényben. Leguggolt előttem, benyúlt a ruhám alá, tapogatta a combomat, a nemi szervemet, keze durva volt a cementtől. Úgy éreztem, mintha két száraz, hideg állat bújt volna a ruhám alá. Annyira féltem, hogy a szívem a torkomban dobogott. Hirtelen minden eszembe jutott: a fehér utca, a zsák, a fejemre mért ütés. Azután itt volt ez a két kéz, amely az altestemet tapogatta, nyomogatta, fájdalmat okozva. Nem tudom, hogy történt. Talán az ijedtségtől vizeltem be, mint egy kutya. Ő elkapta a kezét, nekem meg sikerült mögé kerülnöm, s azután eliszkoltam, mint valami kis állat."

"Az egész felső szintet különös nők lakták. [...]
A nők körém gyűltek. Hangosan beszéltek és nevetgéltek. Cigarettájuk füstje édeskés illatától émelygés fogott el.
A hajamat simogatták s tapogatták, mintha sose láttak volna még hasonlót. Egyikük, egy egészen fiatal nő, akinek hosszú, finom keze volt, s a keblét elborították az ékszerek, kis copfocskát font a fejem búbjain, s piros szalagot kötött a hajamba. Moccanni sem mertem."

"Így hagytam el a mellahi házat. Semmim sem volt, egy fityingem sem, mezítláb voltam, egy ócska ruhában, és még a Hilal törzs félholdját mintázó fülbevalót sem kaptam meg, amit pedig nekem ígért a halálos ágyán Lalla Aszma. Kifosztottnak éreztem magam, mint amilyen akkor voltam, amikor a gyermekrablók eladtak Lalla Aszmának."

"A founduk egészen más világ volt, mint az, amelyet addig megismertem."

"Az emeleten azok a fiatal, elegáns, szép nők laktak, akiket már első alkalommal is láttam, s naivitásomban hercegnőknek hittem. [...]
Belestem az egyik résen, s megpillantottam az egyik hercegnőt. Egy nagy ágyon feküdt. Egy pillanattal később már a részleteket is ki tudtam venni. Meztelenül hevert a lepedőn, arcát eltakarta a haja, s meglepetten láttam, hogy milyen fehér a hasa, s hogy a szeméremdombja le van borotválva. Sose láttam még ilyet."

"Így léptem be az angyalcsináló Madame Dzsamíla és hat hercegnője életébe."

"Még ma is nehezen hiszem el, hogy a hercegnők nem hercegnők voltak. Nagyon jól mulattam velük."

"Titokban én is ittam egy kis bort, a Mercedes sofőrje a saját poharából itatott: nagyon édes, cukros bor volt; égette a torkomat. A sofőr franciául beszélt hozzám, nehézkesen, vontatottan, némi akcentussal. Olyan fáradt voltam, hogy elaludtam egy padon, az ablak közelében.
Az autóban ébredtem fel. Egyedül voltam a hátsó ülésen. A sofőr hajolt fölém, az étterem fényei megvilágították göndör haját. Nem értettem meg mindjárt, miről van szó, de amikor a ruhám alá nyúlt, azonnal fölébredtem."

"Egyáltalán nem féltem a haláltól. Láttam Lalla Aszmát horkolva, hörögve a kőpadlón feküdni, s úgy gondoltam, hogy a halál csupán mély álom. Ebben a temetőben sem a halottak voltak félelmetesek.
Egy nap megjelent egy tekintélyes külsejű, fehér szakállas öregúr. Már régóta figyelhetett, s mereven állt egy sír mellett, mintha a halottjait jött volna meglátogatni. Amikor ránéztem, benyúlt a nadrágjába, s előhúzta a nemi szervét, amelyhez fényes, lilás makk tartozott, olyan, mint egy padlizsán. Azt hitte talán, hogy megijedek, és kiáltozva elmenekülök. De én a founduk-ban naponta láttam meztelen férfiakat, s hallottam, amint a hercegnők tréfásan emlegetik a fütykösüket, melyeket többnyire kicsinek találtak.
Így csak egy kavicsot vágtam az öreghez, azután elrejtőztem a sírok között, ő meg szitkozódva, botladozva próbált utolérni.
- Kis boszorkány!
- Vén disznó!
Ezen a napon döbbentem rá, hogy nem szabad a látszat után ítélni, s hogy egy fehér ruhás, ápolt szakállú idős úrról is kiderülhet, hogy valójában egy vén disznó."

"Arra sem maradt időm, hogy kiáltsak, hogy segítséget hívjak. Karon ragadtak, fölemeltek, s bedobtak egy rácsos ablakú, kék kisteherautóba. Mintha elölről kezdődött volna minden - megdermedtem a félelemtől. Ismét láttam a fehér utcát s a kék eget, azután mindkettőt elnyelte a sötétség. Összekuporodtam a teherautóban, térdem a mellemhez szorult, kezemet a fülemre tapasztottam, behunytam a szemem: ismét elnyelt a nagy, fekete zsák."

"Delahaye úr kijelentette, hogy nagyon értelmes vagyok, s tehetségem van a fényképezéshez. [...] Én meg csak néztem ezt a finom, előkelő teremtést, s igyekeztem kitörölni emlékezetemből a műterem falán lógó szögekkel kivert, fekete bőrdarabot. Azt mondogattam magamban, hogy az ágyékkötőnek nincs semmi jelentősége, nyilván megfeledkeztek róla, s csak úgy ott maradt, mint egy szögre akasztott kalap."

"...azt ismételgette: 'Gyönyörű! Gyönyörű vagy!' Időnként mögém lépett, még egy gombot kigombolt, lejjebb csúsztatta a ruhát a vállamon. De közben alig ért hozzám, csak a leheletét éreztem a tarkómon."

"Egyszerűen csak nem mentem Delahaye-ékhoz. Azt hiszem, ezen a napon határoztam el, hogy megszököm, elmegyek a világ végére, s nem jövök vissza soha többé. Ekkoriban történt az is, hogy Zohra a fejébe vette, férjhez ad."

"A könyvtárban ismerkedtem meg Rusdi úrral, aki franciatanár volt egy gimnáziumban. [...] Semmit sem kérdezett ugyan, de azt hiszem, feltűnt neki, mennyi könyvet olvasok. Tőle kaptam először útbaigazítást, ő mondta meg, mit olvassak s milyen sorrendben, ő hívta fel a figyelmemet az olyan nagy írókra, amilyen Voltaire vagy Diderot, és a modernekre is, például Colette-re, valamint Rimbaud költészetére, amit ugyan nem értettem, de szépnek találtam. Rusdi úr szegény volt, de elegáns, jól vasalt gesztenyebarna öltönyt viselt, fehér inget és sötétkék nyakkendőt."

"Az amerikai kulturális központban első látásra megtetszettem a dús keblű, fekete titkárnőnek. Amikor beléptem az irodájába, felkiáltott:
- Uramisten, de szép haja van!"

"Rusdi úr figyelemmel kísérte életem újabb fejleményeit. [...] Amikor beszámoltam neki Schön úr különös viselkedéséről, vállat vont:
- Szerelmes magába, ennyi az egész. - Figyelmesen nézett rám, majd kissé szigorúan megkérdezte: - Hát maga, kisasszony? Maga is szerelmes belé?
Elnevettem magam.
- Magának kell dönteni - összegezte a problémát Rusdi úr. - Fiatal, maga előtt az egész élet.
Aztán azt tanácsolta, olvassam el Italo Svevotól a Zeno tudatá-t. 'Aki ezt a könyvet nem olvasta, semmit sem olvasott', tette hozzá rejtélyesen."

"Egyszer, csak hogy ugrassam, azt mondtam neki:
- Azt hiszem, mégiscsak hozzámegyek Schön úrhoz.
Közlésem lesújtotta.
- Nem tanácsolom.
Hízelgett a dolog a hiúságomnak. Biztosra vettem, hogy Rusdi úr szerelmes belém, s jót mulattam, amikor láttam, hogy elváltozott az arca, amikor a házasságomat emlegettem."

"Schön úr hirtelen lehajolt, és megcsókolta a nyakamat, de csak finoman, alig érintve a bőröm. [...]
Hihetetlennek tűnt, hogy egy ilyen nagy ember, ilyen fontos személyiség, a düsseldorfi egyetem némettanára megcsókolja egy kis fekete lány nyakát, aki ráadásul a Tabriké telepről jött."

"A sofőr kiszállt, s rám mutatva megkérdezte Húrijától:
- Nagykorú?
- Nem látod, micsoda melle van? Vak vagy talán? - kérdezett vissza Húrija.
Azt hiszem, a sofőrt a bőrszínem tette gyanakvóvá. Szudáninak vagy szenegálinak nézhetett."

"Minthogy a sofőr nem indult el azonnal, Húrija rámordult:
- Mire vársz, coño?
A sofőr morgott valamit, félig spanyolul, félig arabul.
- A melillaiak mind ilyenek - súgta nekem Húrija."

"Húrija nem attól ijedt meg, hogy én talán elveszem. Amikor felébredt, s egyedül találta magát a fülkében, saját maga miatt rémült meg. Ő érezte volna magát elveszettnek nélkülem. Az ülésen szorosan magamhoz öleltem, hogy megnyugtassam.
- Már Franciaországban vagy, nincs mitől félned. Itt senki sem találhat meg."

"Párizs kezdetben csodálatosnak tűnt. Állandóan az utcákat jártam."

"De nem bámészkodhattam sokáig büntetlenül. Sok férfi, akit szemügyre vettem, a nyomomba eredt. Azt hitték, prostituált vagyok, egy kis emigráns a külvárosból, aki a városközpontban szeretne némi pénzt keresni."

"Egy idő múlva már azonnal éreztem, ha egy férfi a nyomomba szegődött. Értettem a módját, miként rázhatom le őket. De néha nők is követtek. Ők sokkal dörzsöltebbek voltak, mint a férfiak. Úgy rendezték, hogy olyan helyen támadjanak le, ahonnét nem tudok elmenekülni, zsákutcaszerű aluljárókban, áruházak mozgólépcsőjén vagy egy metrószerelvényben. Tőlük féltem. Hatalmas termetű, fehér bőrű nők voltak, nagy, fekete konttyal, bőrkabátban, csizmában. Furcsa, rekedt hangon beszéltek. Velük nem mertem gorombáskodni."

"Egyik nap egy kávéház toalettjében nagyon megrémültem. Nagy, alagsori helyiség volt, elég fényűző, tükörrel s körben lámpákkal. Épp kezet mostam és szokásom szerint a hajamat is benedvesítettem egy kissé a homlokomnál, hogy lesimíthassam rakoncátlan tincseimet, amikor mellém állt egy nő. Elég fiatal volt, kövér, nagy orrú, szőke konttyal, s az arcán kis vágások látszottak. Sminkelni kezdte magát, én meg egyszer-kétszer futólag rápillantottam a tükörben, s megállapítottam, hogy a szeme zöldeskék. Kis ecsettel feketére festette a szempilláját.
És hirtelen iszonyú haragra gerjedt. Mintha Zohrát hallottam volna, amint furcsa, fémesen csengő, gonosz hangon kiabálni kezdett:
- Mit bámulsz? Minek nézel engem?
Felé fordítottam a fejem. Nem értettem, mi baja van.
- Felelj, kis kurva! Mit bámulsz?"

"Fromaigeat doktornő azonban egészen más volt, mint amit vártam. Kicsi, eleven, barna nő, a szeme huncutul csillogott, s igen furcsán öltözött: khakiszínű, bő szárú pantallót viselt, s hozzá hosszú, kék, egyenruhára emlékeztető köpenyféleséget. Amint beléptünk, megcsókolt.
- Bűbájos ez a kislány! - lelkendezett.
Teával és süteménnyel kínált, képtelen volt egy helyben maradni, úgy ugrándozott ide-oda a lakásban, mint egy veréb.
- Laila, szeretném, ha gondomat viselnéd! Nincs gyerekem, te leszel a kislányom, és neked kell majd rendben tartanod a házat."

"Ráeszméltem, hogy engem az emberek gyermekkorom óta folyton csapdába ejtettek. Lépre csaltak. A ragaszkodásuk, a gyöngeségük volt a kelepce."

"Előfordult, hogy a doktornő ébresztett fel. Széthúzta a függönyt, és a napfény behatolt a szemhéjam alá. Az ablakon át láttam a vöröslő vadszőlőt. Hallottam a madarak csiripelését. Összegömbölyödve feküdtem az ágyban, hogy késleltessem a felkelés pillanatát, s asszonyom ilyenkor leült az ágy szélére, lágyan simogatta tenyerével az arcomat, mint egy kiscicát. A hangja is simogatott."

"'Szóval te vagy a legújabb?' 'A legújabb micsoda', kérdeztem hebegve. Továbbra is rám szegezte fakó, hideg szemét: 'Az új babácska.'"

"A nyaka köré fontam a karom.
- Ha híres bokszoló leszel, te is vehetsz magadnak ilyen házat.
Elgondolkodott.
- Ha így lesz, elveszlek feleségül.
Olyan komoly arccal jelentette ezt ki, hogy elnevettem magam.
- Ne beszélj hülyeségeket! Ha híres bokszoló leszel, eszedbe sem jutok többé, hanem egy szép, szőke babát fogsz feleségül venni!
Nono szemrehányóan nézett rám.
- Hogy mondhatsz ilyet? Én téged veszlek feleségül."

"Semmi sem történ akkor köztünk, csak aludtam mellette. Nono mozdulatlanul feküdt. Körém fonta a karját, lehelete csiklandozta a nyakamat. Egyik este, nagyon gyöngéden, szeretkezett is velem. Utána szabadkozott, és megkérdezte: 'Nem fájt?' Ő volt nekem az első, mégsem okozott meglepetést. Mintha mindig is ismertem volna ezt az aktust."

"Fiatalok voltunk. Se pénzünk, se jövőnk. Füvet szívtunk. És eközben a miénk volt a tető, a vöröslő ég, a város zaja és a hasis."

"Egyik vasárnap este esett az eső, s ő elvitt a Porte Dorée-hoz, az Afrikai Művészet Múzeumába.
Azt hiszem, életemben először jártam múzeumban.
Odabent Hakímot elragadta a lelkesedés, egészen magánkívül volt. Sose láttam még ilyennek. Kézen fogott: 'Nézd ezeket a maszkokat!' Rekedten, fojtott hangon beszélt. 'Nézd, Laila, mi mindent összelopkodtak! A szobrocskákat, a maszkokat, s velük együtt az afrikaiak lelkét is, és bezárták ezek közé a falak közé, mintha csak valami mütyürkék, gyermekjátékok, silány utánzatok volnának, amilyeneket a Tolbiacon árulnak.' [...] "Ezek a mi csontjaink, a mi fogaink, látod, ezek a mi testünk részei, a színük is olyan, mint a mi testünké, s úgy ragyognak az éjszakában, mint a szentjánosbogarak.' Talán Hakím is bolond volt. Mégis beleborzongtam abba,amit mondott: mély volt, mint minden, ami igaz."

"- És mi a legfontosabb, el-Hádzs?
- Hogy Isten számára a legjelentéktelenebb ember is drága."

"- Milyen fiatal vagy, Laila - mondta lassan, vontatottan. - Majd felfedezed a világot, s meg fogod látni, mennyi szépséget rejt: messzire mész majd, hogy mindet fölfedezd.
Olyan volt, mintha megáldott volna. Mélységes tisztelet és szeretet ébredt bennem iránta.
Már éjszaka volt, amikor kijöttünk a házból, s egyszer csak megpillantottam - életemben először - egy cigánytábort: az autópálya útjai között vertek tanyát, olyanok voltak, mint hajótöröttek egy szigeten."

"Azután azt akarta, hogy menjek fel a szobájába. Azt mondta, megmutatja a könyveit. Nem akartam összeveszni vele. Tudtam, hogy le szeretne feküdni velem, s ahhoz valahogy nem volt kedvem. Szerettem volna, ha barátok maradunk, továbbra is együtt járunk el-Hádzshoz, s hallgatjuk, amint a Prófétáról beszél.
Tudom, hogy Hakím dühös volt rám emiatt."

"- Tulajdonképpen te is azt vallod, amit a nagyapád - mondtam neki egyszer -, vagyis, hogy a Korán-ban minden benne van.
Azt hittem, dühbe gurul, ő azonban rövid gondolkodás után kijelentette:
- Igen, ez az igazság. Ahhoz fogható költészetet senki sem produkálhat, és igazán rémes tudni, hogy ezer évvel ezelőtt már mindent elmondtak, vagyis jobbat már nem lehet írni.
- De rosszabbat azért ég írhatunk, nem?"

"Simone magas volt, a bőre ébenfekete, arca hosszúkás, szeme mandulavágású, piros turbánt viselt és sötétpiros, hosszú ruhát. Olyan volt, mint egy egyiptomi lány. Nono így mutatta be: 'Ő Simone, Haitiból jött.' A hangja mély volt, forró és remegő, s én úgy éreztem, mintha lényem legmélyére hatolna. Kreol és afrikai keverék nyelven énekelt a szigetlakók utolsó útjáról, amikor is, már holtan, visszatérnek hazájukba a tengeren. Éneklés közben csaknem mozdulatlanul állt, azután hirtelen forogni kezdett, himbálta a csípőjét, s hosszú szoknyája szétterült. Olyan szép volt, hogy a lélegzetem is elakadt, amíg néztem.
Egyik este megszólított. [...] Hosszan nézett rám, majd elmosolyodott, azt hiszem, megrendítette a történetem. Megszorította a kezem. A keze széles volt, meleg és erős.
- Olyan vagy, mint én, Laila. Nem tudjuk, kik vagyunk. Még a testünk sem a mienk."

"Azért játszott bal kézzel, hogy közben a jobbik fülembe énekelhessen. Én nem szóltam neki, de magától is kitalálta, hogy fél fülemre süket vagyok. Elképesztő ötlet volt tőle, hogy zenélni tanítson, mintha azt is kitalálta volna, hogy mindig is erre vágytam, hogy ez az életem értelme."

"A szegénységről mesélt. 'A haitiek a legkeményebb arcú emberek a világon.' 'Néger a négernek árulója.' 'Ha éhesek vagyunk, tekintetünk befelé fordul.'"

"Addig tartott mindez, amíg a gyertyák csonkig égtek."

"Hirtelen úgy éreztem, magam sem tudom, miért, hogy nem látom többé. Nem volt saját akarata, ezért maradt rabszolga. Ha csak egyszer az életben dönteni mer, többé sem Martialtól, sem az egyedülléttől nem félt volna, s nem kényszerül rá, hogy tűrje a barátja durvaságát és komiszságát. Szabad lehetett volna."

"Arra gondoltam, hogy kis hal vagyok én ezeknek az erős, egyenruhás, bilinccsel és automata pisztollyal felfegyverzett embereknek. De talán ők úgy vélték, hogy az életben mindennek jelentősége van. Vannak emberek, akik ezt hiszik.
Végre megérkezett a főnök, és elkezdődött a kihallgatás. Közel hajolt hozzám, s az arcomba ordított:
- Neve?
- Laila.
- Nagykorú?
- Nem tudom. Igen. Nem. Talán.
- Hol élnek a szülei?
- Afrikában.
Itt kezdődött a baj."

"A bőrfejűeket messziről felismertem. [...] De azt a férfit nem vettem észre."

"Rájöttem, hogy nem Martial, Abel, Zohra vagy Delahaye úr veszélyes, hanem az áldozataik, mert belenyugszanak abba, hogy áldozatok.
Rájöttem, hogy ha az embereknek választaniuk kell közted és a saját boldogulásuk közt, nem téged választanak."

"Juanico, Malko és Georg a szemétben kutatott, s a zsákmányt hozzám cipelte. Törött székeket, horpadt edényeket, lyukas vánkosokat, szöggel teli deszkákat, de ruhákat, cipőket, játékokat és könyveket is. Juanico főleg könyveket hozott. Nem nézte meg a címüket. Lerakta őket mellém, a helyiség bejárata melletti falra, és már futott is vissza egy újabb csilléhez.
[...]
Összevissza olvastam mindent: itt, a szeméttelep poklában mintha megváltozott volna a szavak értéke. Erősebbek lettek, s hosszabban visszhangoztak. [...] ... s egy-egy mondatot, amely a szemünkbe szökik, többé nem felejtünk el soha. Például ezt:
'Miért van, hogy egy nap mindent ott hagyunk s útra kelünk?'"

"Aztán megismertem Sarát. Véletlenül fedeztem fel, a Sétányon levő Concorde Hotel bárjában."

"Nem féltem. Sosem tudtak megijeszteni az olyan emberek, amilyen Dany és Hugues: a gyerekeket láttam bennük, a szemtelen, suta, gyönge kisfiút, akik nemrég voltak.
Dany épp húszéves volt, az öccse meg tizennyolc, mint én."

"Filozófiából ebben az évben az ember s a szabadság volt a téma, vagy valami ilyesmi, s én húsz oldalt írtam egyvégtében, lázasan, hol Frantz Fanont, hol Lenint idézve, utóbbitól ezt a mondatot: 'Ha megszűnik a földön embernek ember által való kizsákmányolása, nem lesznek sem földbirtokosok, sem gyárosok, nem lesznek egyik oldalon túltáplált, a másikon éhező emberek, vagyis amikor már mindez lehetetlen lesz, akkor és csakis akkor az államgépezetet kidobhatjuk az ócskavasak közé.'
Hát így buktam meg."

"- Hol van Nono? - kérdeztem.
Elismételtette a nevet. Azután bekiabált az edzőterembe:
- Ismertek valami Nonót?"

"Egyszerre nagyon magányosnak éreztem magam. Mintha hirtelen megértettem volna, hogy a távozásom valódi lesz, hiszen akik hozzám tartoztak, már mind korábban elmentek."

"Fullasztó volt a nyár Bostonban."

"Sara szívesen mutogatott engem a barátainak. [...] Büszke volt rám, azt mondta, igazi afrikai lány vagyok, nincs itt senki hozzám fogható. Minden barátjának elmondta: Marima Afrikából jött. Amire az emberek álmélkodtak: á! ó!, és ostoba kérdéseket tettek fel, mint például: 'És miféle nyelven beszélnek ott?' Amire én azt válaszoltam: 'Ott? Ott egyáltalán nem beszélnek az emberek.'"

"Jup nem volt valami erős, de az alkohol megsokszorozhatta az erejét, mert egyszerűen felkapott és elindult velem a szoba felé. Én üvölteni kezdtem, s ököllel ütöttem. [...] Megfogta a kezem, és megkeményedett nemi szervére tette. Azt akarta, hogy a kezemmel elégítsem ki, különben beteg lesz. Igen, ha jól értettem, azt mondta, hogy ha ilyen állapotban otthagyom, megbetegszik. Én erre azt üvöltöttem: 'Asshole!', meg hogy menjen a fenébe, és elrohantam."

"Már semmitől sem féltem. Képes voltam szembeszállni a világgal."

"Kis idő múlva a zongorista megbetegedett, s én helyettesítettem. Most jó hasznát vettem mindannak, amit Simone-tól és Sarától tanultam."

"Ezek után belekóstoltam egy kicsit a züllésbe. Már az is elég volt, hogy osztoznom kellett Jeanon Angelinával. Ráadásul elkezdtem járni Belával is, egy magas, sovány ecuadori fiúval, akinek olyan hosszú haja volt, mint az indiánoknak a filmeken, és a bal fülében egy kis gyémántot viselt."

"A Señornak köszönhetően volt társadalombiztosítási számom és jogosítványom is. Egyik este, anélkül hogy előzőleg szólt volna nekem, meghívta a bárba Leroy urat, hogy hallgasson meg. Amikor befejeztem a számot, Leroy úr a névjegykártyáján találkát adott másnapra. Egyedül mentem a lemezstúdióba, nem szóltam sem Belának, sem Jeannak, sem senki másnak."

"Játszottam, s most nem féltem semmitől. Már tudtam, ki vagyok. Még a bal fülem mögötti kis eltört csontnak sem volt jelentősége. És a fekete zsák, a fehér utca és a madár baljós, rekedt rikácsolása sem számított többé. Sem Zohra, sem Abel, sem Madame Delahaye, sem Jup - senki, aki eddig leselkedett rám, üldözött, s megpróbált csapdába csalni."

"'Semmi baj, csak egy nátha, majd elmúlik', mondta Bela. De nem múlt el. Nem nátha volt, hanem agyhártyagyulladás."

"Most hallottam a zenét, de nem a fülemmel, hanem egész testemmel, olyan volt, mint egy borzongás, amely a bőröm alá bújt, s fájón megérintette az idegeimet, a csontjaimat. A hallhatatlan hangok felfutottak az ujjaimon, elkeveredtek a véremmel, a lélegzetemmel, az arcomon és a hátamon csorgó izzadsággal."

"Hazafelé tartok, új névvel, új külsővel.

Régóta vártam ezt a pillanatot: olyan, mint valami elégtétel. Talán, ha öntudatlanul is, de azért tettem mindent, amit tettem, hogy ez a pillanat elkövetkezhessék."

"A fülem ugyan sokkal jobb, amióta hazatértem, de elég-e a megértéshez, ha a hangokat halljuk, s tisztában vagyunk a szavak jelentésével?"

-------------------
A közkeletű vicc szerint az Egyesült Államokban (és a világon) csak akkor jön el az igazi demokrácia, amikor az elnök egy leszbikus, muzulmán, színes bőrű és valamely testi fogyatékossággal megáldott nő lesz (siket, vak stb.).

Le Clézio főhőse erősen közelít a fent megfogalmazott és megkívánt elváráshoz, igaz, nem lesz belőle amerikai elnök. A fekete, valamely marokkói hegyi törzsből származó kislányt, a történet főszereplőjét rögtön a könyv elején ismeretlenek elrabolják s eladják egy másik családnak – így kezdődik az a hányattatott életút, melynek bemutatására a Nobel-díjas francia író regénye vállalkozik.
Az elrabolt kislány új családjában új nevet is kap, Laila pedig hamarosan szembesülni kénytelen a zord külvilággal. Afféle modern, fekete Justine-ként, de Sade márki halhatatlan főhősnőjeként lépten-nyomon azzal szembesül, hogy kezdve új otthonának férfi tagjától, későbbi vándorlásai során mindenhol és mindenki (legyen az férfi vagy nő) leginkább csak egyet lát benne: egy egzotikus, gyönyörű, fiatal lányt, akit megpróbálnak kizsákmányolni, megerőszakolni, szexuális tárgyként használni. S itt a dolgok még messze nem érnek véget: Laila előbb kiskorában elveszti fél fülére a hallását, majd hiába tanul meg ifjúsága során több nyelvet (arab, francia, spanyol, angol), utazásai és vándorlásai során (Marokkó, Spanyolországon át Franciaország, Egyesült Államok majd ismét Marokkó) hiába jön rá, hogy irtózatos zenei tehetsége van (és hiába jönnek rá erre mások is), láthatólag semmi más nem érdekli igazán az őt körülvevő, tipikusan férfi világot (bár ez sem kizárólagos, gondoljunk csak a leszbikus doktornővel folytatott kalandra), mint Laila magával ragadó testi szépsége.

Valódi, modern pikareszk regény ez: Laila, a fekete Justine kalandjai, megpróbáltatásai szinte vég nélkül, újra és újra csak az ő női teste körül folynak – s főleg úgy nehéz egy ilyen életet élni, hogy közben az ember lánya maga alapvetően igen jámbor és naiv. Laila egy kuplerájban is lakik kislányként, ahol a bentlakó lányokat ártatlanságában hercegnőknek véli: "Az emeleten azok a fiatal, elegáns, szép nők laktak, akiket már első alkalommal is láttam, s naivitásomban hercegnőknek hittem. [...]
Belestem az egyik résen, s megpillantottam az egyik hercegnőt. Egy nagy ágyon feküdt. Egy pillanattal később már a részleteket is ki tudtam venni. Meztelenül hevert a lepedőn, arcát eltakarta a haja, s meglepetten láttam, hogy milyen fehér a hasa, s hogy a szeméremdombja le van borotválva. Sose láttam még ilyet." Laila később, immáron fiatal, felnőtt nőként visszaemlékezve erre a korszakára, úgy nyilatkozik: "Még ma is nehezen hiszem el, hogy a hercegnők nem hercegnők voltak. Nagyon jól mulattam velük."

Végül az egyik ’hercegnővel’ elszöknek Marokkóból, Spanyolországon át Párizsba szöknek – az élet tanulóiskolájában itt Laila olyan újabb pikareszk kalandokat él meg, melyek viszont apránként immunissá teszik az őt érő megpróbáltatásokra. Érdekességként első önkéntes szexuális viszonya egy vele hasonló cipőben járó színes bőrű bokszolópalántával, Nonóval zajlik, akit az őt körülvevő fehér társadalom ugyanúgy kihasznál, mint Lailát; s amikor nincs már rá szükség, eldob és örökre elfelejt. A zenével való megismerkedés hozza meg Lailának a viszonylagos sikert, az elismertséget, amikor már környezete nem a testét, női mivoltát látja legfőbb értékének, hanem zenei tehetségét. "Játszottam, s most nem féltem semmitől. Már tudtam, ki vagyok. Még a bal fülem mögötti kis eltört csontnak sem volt jelentősége. És a fekete zsák, a fehér utca és a madár baljós, rekedt rikácsolása sem számított többé. Sem Zohra, sem Abel, sem Madame Delahaye, sem Jup - senki, aki eddig leselkedett rám, üldözött, s megpróbált csapdába csalni."

Mire azonban idáig eljut (háta mögött egy agyhártyagyulladással), Laila szép lassan besokall az őt körülvevő világtól (mely lemezszerződést ígér neki – a szórakoztatóipar részéről fenyegető kizsákmányolás kezdete talán?), s elszökik innen is, vissza Marokkóba, hogy megkeresse azt a helyet, ahonnan tizenöt évvel azelőtt elraboltak egy kislányt. Társául szegődik a talán egyetlen ember, aki nem prédaként tekint rá: „Talán ő volt a rossz szellem. […] …annyit kellett várnom rá, s […] olyan sokat várt tőlem.” Megtalálva gyökereit Marokkóban, helyükre kerülnek a dolgok: „Jean holnap érkezik, megkaptam a táviratát a casai szállodában. Most már szabad vagyok, kezdődhet minden. Mint egyik híres-nevezetes ősöm (még egy ős!), Bilál, a rabszolga, akit a Próféta felszabadított és a világba vetett, én is kiléphetek a család, a gyermekkor világából, s beléphetek a szerelem világába.”

Gyönyörű történet egy halmozottan hátrányos helyzetű, rendkívül szép és ugyanakkor végtelenül tehetséges észak-afrikai fiatal lányról; előszeretettel ajánljuk a Nobel-díjas Le Clézio jelen kötetét minden érdeklődőnek.