2009. június 17., szerda

Kurt Vonnegut: Kékszakáll

Kiadó: Maecenas Könyvkiadó
Kiadás éve: 1998
Fordító(k): Kappanyos András
Kategória: szépirodalom
Eredeti cím: Bluebeard
Oldalszám: 274

Képzeljünk el egy regényt, melyben a szereplők és jellemző cselekedeteik, a szavak és állandósult kapcsolataik helyettesítik a színeket, az író pedig, mintegy festő módjára viszi fel a prózaszövet vásznára a képzelet palettáján kikevert árnyalatokat. Az így kapott kontrasztok és átmenetek nem közönséges, statikus képet alkotnak, hanem az alkotás folyamatában láttatják kibontakozni a művet.
E metafora Joseph Heller Képzeljétek el című írása mellett Kurt Vonnegut eleddig utolsó előtti regényére, a Kékszakállra is alkalmazható. A hasonló szerkesztési mód talán nem a véletlennek köszönhető, hiszen a két író a művek megírása idején szomszédként, és jó barátként cserélhetett eszmét a próza megújításának módozatairól.

A Kékszakáll főhőse – jellegzetes vonneguti megoldásként –, a Bajnokok reggelijének epizódszereplőjéből lép elő kulcsfigurává. A korábbi műben Rabo Karabekian öntelt absztrakt festőként jelent meg, ebben a regényben azonban más szerepkörben, önéletrajz- és naplóíróként fedezi fel újra – vagy tán először – az alkotás örömét.
A cselekmény ekképp két főbb szálon fut. Az önéletrajzi vonal – újfent Vonnegutra jellemzően – az időben ugrálva meséli el Karabekian életét és művészi fejlődését: hogyan válik a híres illusztrátor, Dan Gregory segédjévé; miként ismerkedik meg Marilee Kemp révén a modern művészetekkel; majd hogyan válik az Absztrakt Expresszionista irányzat képviselőinek patrónusává, barátjává, festőtársává és festményeik legjelentősebb gyűjtőjévé.
A napló az idős művész érzelmi újjászületésének története: annak a kapcsolatnak időrendben elbeszélt krónikája, mely újdonsült szomszédja, Circe Berman és Karabekian között szövődik.

A posztmodern fabuláció – az elbeszélés fő folyamába beágyazott rövidebb történetek – kronológiai kuszaságának érzetét tovább erősítik a Vonnegut írásaiban gyakran előforduló rövid filozófiai eszmefuttatások, melyek mindazonáltal mégsem lényegítik át a cselekményt Márai nagy esszéregényeire emlékeztető történetvázzá.
A különlegesen töredezett időrendiségből levezethető folyamatszerű képiség metaforája nem véletlenül ötlik fel az olvasóban, hiszen a képzeletbeli narrátor maga is festő, tehát nem áll messze tőle a színek és formák általi kommunikáció, a naplójelleg pedig eleve feltételezi a részletek lassú, apránkénti kibontakozását.

Témáját tekintve a Kékszakáll elüt Vonnegut többi regényétől, hiszen az író a szokásos determinizmus – szabad akarat dichotómia helyett a művészet lényegét helyezi előtérbe. A művészi sorsokból és sorsítéletekből kiderül, hogy sem a valóság rabszolgai másolása, sem az öncélú újítás nem vezet maradandó alkotásokhoz.
Az elbeszélő megítélése szerint Dan Gregory minden illusztrációja múzeumi darab, akárcsak a saját rajzai; az örökkévalóság ígéretével hirdetett Szatén Dura-Lux festékkel készített absztrakt képei pedig egy idő után a szó szoros értelmében leperegnek a vászonról. Vonnegut/Karabekian azonban nem hagyja kétségben az olvasót a valódi művészet mibenlétét illetően; csak az olyan alkotás lehet eleven, mely nem statikus, hanem, ha csak sejtetésként is, de megjelenik benne a születés és a halál. Akárcsak ebben a regényben.

http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok/cikk/2004-08-25/kurt-vonnegut-kekszakall

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése