Az útiterv
ÉRSEMLYÉN: A trianoni határt Nyírábránynál elhagyva, rögtön lekanyarodhatunk Érsemlyén (Şimian) felé, ahol felkereshetjük a nagy magyar nyelvújító, Kazinczy Ferenc (1759-1831) szülőházát. A Kazinczy-emlékkertben Béni Nagy-Magyarország matricát ragaszthat fel egy fa törzsére. Közösen elmondjuk a „Nyelvében és a nemzet” szentenciáját, majd tovább indulunk.
http://www.erdelyiutazas.hu/magyar/telepules/ersemjen-990
NAGYKÁROLY: A főútra visszatérve továbbszáguldunk Nagykároly (Carei) felé, mely a Károlyi-család birtoka volt hosszú időn keresztül, s egészen 1876-ig Szatmár vármegye székhelye (az útikönyv szerint a város fele máig magyar anyanyelvű) – a település határába érve közösen meghallgatjuk a „Lesz, lesz, lesz” c. nótát. A Károlyi-kastély kertjében elidőzve megtekintjük Petőfi Sándor (1823-1849) és a nagykárolyi születésű Kaffka Margit (1880-1918) szobrát, újabb Nagy-Magyarország matricát helyezve el a kert valamelyik fáján. A kerthez közel, a Kaffka Margit utcában található az írónő szobra. A kastélytól nem messze, a Kossuth-park közelében található az Ybl Miklós (1814-1891; budapesti Bazilika, budapesti Operaház, a Közgáz épülete stb.) tervei alapján újjáépített katolikus templom, mely park és a Iuliu Maniu utca sarkán található a Szarvas fogadó (ma: Restaurant Perla), ahol 1846. szeptember 8-án Petőfi megismerte leendő feleségét, Szendrey Júliát (1828-1868) – konkrétan a fogadó ablakából pillantotta meg a parkban sétálgató Juliskát. A Iuliu Maniu utcán tovább eljutunk az egykori piarista gimnáziumhoz, ahol egykoron 1888-1892 közt Ady Endre (1877-1919) is tanult – Béni Nagy-Magyarország matrica elhelyezésével idézheti fel a közte és Ady közt fellelhető piarista kapcsolatot. Nem messze innen található a régi megyeháza, ahol annak idején Kölcsey Ferenc (1790-1838) is jegyzősködött. A Károlyi-kastély közelében található a református templom, melynek falán olvasható egy emléktábla Károli Gáspárról (1529-1591), az első teljes magyar bibliafordítás elkészítőjéről (ugyancsak a település szülötte).
Kaffka Margit: Nem hiszek
Egy fáradt pille ringott haldokolva
tarlott gallyon, barnás levél alatt.
Sápadt falombok halovány árnyéka
remegve űzött őszi sugarat.
Nagyon szomorú mese volt az élet.
A fán már útrakészült száz madár.
És mind nekem csacsogta búcsúzóra,
hogy a nyaram sohsem jön vissza már.
Bealkonyúlt keserves sóhajomra,
és csillagkönnyel lett tele az ég.
Azon az éjen álmok látogattak
oly teli fénnyel, mint tán soha még.
Olyan kicsike, szűk volt a szobácskám,
mégis egész tündérország befért.
És álmodtam merész, nagy boldogságrul,
álmodtam nagy, boldogságos mesét.
Álmodtam én már sokszor égiszépet,
és mindig fájó szívvel ébredék.
Elég! Álmodni nem akarok többet,
se húnyt reményeket siratni még.
Tudom: jő majd a józan, szürke reggel,
és szomorú lesz. Csupa köd, hideg.
Jöhetne már maga a boldogság is,
annak se tudnék hinni. Nem hiszek.
http://hangulatjatek.freeblog.hu/archives/2008/03/10/Kaffka_Margit_-_Nem_hiszek/
KAPLONY: Nagykároly közvetlen szomszédságában északkelet felé található Kaplony (Căpleni), mely a Károlyi-család sírboltja miatt látogathatunk meg. A templomot, ahol a kripta van, szintén Ybl Miklós tervezte. Itt nyugszik az a Károlyi Sándor (1668-1743), aki 1711. május 1-jén a nagymajtényi síkon letette a fegyvert, s ezzel véget vetett a Rákóczi-szabadságharcnak.
http://www.kaplony.ro/node/439
SZŐDEMETER ÉS ÉRMINDSZENT: A Nagykárolytól délre található két település a magyar kultúra oly nagyjainak szülőhelyeit jelzik, melyek méltán válhatnak a magukat magyarnak vallók zarándokhelyévé – feltétlenül megér egy kb. 50 km-es kitérőt. Káváson (Căuaş) keresztülhaladva kelet felé kitérve elébb a ma Ady Endre nevet viselő Érmindszentre, ahol a nagy költő szülőháza áll. Innen visszatérve a főútra elébb Tasnád (Tăşnad) következik, majd attól nyugatra Sződemeter (Săuca), ahol Kölcsey született. Említett emlékhelyek közelében Béni Nagy-Magyarország matricát helyezhet el egy-egy ház falán, Sződemeteren pedig közösen elénekeljük a Himnuszt.
http://mandiner.blog.hu/2008/08/08/oseinket_felhozad
http://www.kaplony.ro/node/479
A NAGYMAJTÉNYI SÍK: Nagykárolyból továbbhaladva Szatmárnémeti (Satu Mare) felé, elhaladunk Kismajtény (Moftinu Mic) községnél, melytől jobb kéz felé helyezkedik el a fegyverletétel helyszíne. A domaházai (Domăneşti) vasútállomásnál állítólag emlékmű is áll a fegyverletételnek. Béni a helyszínen a kuruc.info.hu ide vonatkozó cikkeit olvashatja fel a kurucokkal kapcsolatban.
SZATMÁRNÉMETI: A város főterén található Vécsey-házban zajlottak a Rákóczi-szabadságharc végét jelentő szatmári béke tárgyalásai 1711. április 27-28-án.
http://tortenelemportal.hu/2009/11/felujitjak-a-vecsey-hazat-szatmarnemetiben/
ERDŐD: A szatmárnémetitől délre található Erdőd (Ardaud), melynek a második világháborúban elpusztult Károlyi-kastélyának kápolnájában házasodott meg Petőfi és Szendrey 1846. szeptember 8-án (Juliska apja itt volt jószágigazgató). A település szülötte az a Bakócz Tamás (1442-1521), aki egyszerű parasztfiúból egész az esztergomi érsekségig vitte, kis híján pedig pápa lett belőle. Béni áldozatot mutathat be Mária országának ezen jeles képviselője emlékére.
http://www.kronika.ro/index.php?action=open&res=39397
NAGYBÁNYA: Nagybánya (Baia Mare) (melynek lakosságának 17%-a magyar) sok egyéb mellett a nagybányai festőiskola miatt is híres, látogatásunkat azonban a város főterén, az Erzsébet-háznál kezdjük: ezt a hagyomány szerint maga Hunyadi János építtette, halála után pedig felesége, Szilágyi Erzsébet lakott itt. A főtéren van az István Szálló, ahol a nagybányai festőművészek szívesen múlatták az időt. A téren található még az az Arany Sas fogadó is, ahol Petőfi és neje megszállt, útban koltói mézesheteik felé. A főtéren állítólag érdemes beugrani az Ex Libris Antikváriumba, ahol a Béni ismét vehet pár könyvet a könyvespolcaira. Közel ide található Lendvay Márton (187-1858), szülőháza, aki a magyar nyelvű színjátszás egyik úttörője volt. A főtértől nem messze található evangélikus templomban az oltárképet Iványi-Grünwald Béla (1867-1940), a nagybányai művésztelep egyik legkiemelkedőbb alakja festette. Kb. 200 méterre a főtértől látható a középkori városfal egyetlen megmaradt tornya, a Mészáros-torony, melyet a mészáros céh védett és tartott fenn, s mely mellett a helyi nevezetességet, a híres tolvaj-fejedelmet, Pintye vitézt (Rákóczi hadnagyát) 1703-ban lelőtték és eltemették. A Zazar-folyó túlpartján található a nagybányai festőkolónia több épületből álló műteremkertje.
KOLTÓ: Nagybányától délre, festői környezetben található Koltó (Coltău), ahol 1847. szeptember 9.-október 10. közt az ottani Teleki-kastélyban Petőfi és neje mézesheteiket töltötték. Petőfi egyebek közt itt írta a Szeptember végén c. versét, ezt a kastélyt meglátogatva közösen elszavaljuk. Innen visszakanyarodunk Nagybánya felé a főútra, majd útra indulunk Máramarossziget felé, át Felsőbányán, melynek határában állítólag található egy 500 éves szelídgesztenyefa, 8,5 m kerülettel.
http://www.erdelyiturizmus.hu/?action=regio&id=3515&pageIdx=2
DIÓSHALOM: Felsőbányáról rövid kirándulást teszünk Dióshalom (Şurdeşti) felé, ahol Románia második legmagasabb fatemploma áll, mely a 90-es évekig ráadásul első volt a maga 54 méterével egész Európában, ám ekkor Barcánfalván felépült a 62 m magas fatemplom, lekörözve emezt.
A GUTIN-HÁGÓ ÉS VIDÉKE: Felsőbányából Máramarossziget felé olyan természeti látnivalók mellett haladunk el, mint a Rozsály (1307 m), a Kakas-taréj nevű hegygerinc, a Gutin-csúcs (1447 m), ill. a duzzasztott Bódi-tó (737 m).
A MÁRA-VÖLGYI FATEMPLOMOK ÉS KAPUK: a Gutin-hágón túl az első település Krácsfalva (Mara), mely fakapuiról híres. Kicsit tovább, Desze (Deseşti) fatemplomában látjuk a legérdekesebb máramarosi falfreskókat. Hernécs és Hotinka érintésével utunkat Budfalva (Budeşti) felé vehetjük, ahol egy kicsiny, 1644-ből származó templomban őrzik Pintye vitéz láncingét. Visszafelé Felsőkálinfalván (Călineşti) egy ici-pici fatemplomot tekinthetünk meg – a dióshalmi, budfalvi, deszei fatemplomokat az UNESCO a világörökség részének nyilvánította. Innen Farkasréven keresztül meg sem állunk Máramarosszigetig.
MÁRAMAROSSZIGET: Máramarossziget (Sighetul Marmaţiei) egykoron Máramaros vármegye székhelye volt, ma lakosainak 18%-a még mindig magyar. Itt született Prielle Kornália (1826-1906) színésznő is. Az egykori Máramaros vármegye északi fele ma Kárpátalja részeként Ukrajna – a város mellett elfolyó Tisza túlpartján. A város további érdekessége, hogy az I. világháború előtt zsidó lakossága, mely Galíciából származott Magyarországra, egészen a város akkori lakosságának 45%-át érte el. Ma, a holokausztnak köszönhetően zsidó alig él a településen. A város főterén van, szemben a katolikus templommal, a nagybányai festőiskola alapítójának, Hollósy Simonnak (1857-1918) a szülőháza. A szintén a főtéren található református templom mellett találunk egy 48-as emlékművet és Leövey Klára (1821-1897), a város szülöttének emlékművét, aki a magyar nőnevelés egyik első előfutára volt. Érdemes megtekinteni a főtértől alig 100 méterre található zsinagógát, mely az egyetlen megmaradt a korábban álló hatból. Innen továbbhaladva hamarosan megtaláljuk Elie Wiesel (1928-) szülőházát, akit 1986-ban Nobel-díjjal tüntettek ki. Béni itt a jeles alkalomra a kuruc.info.hu és a Barikád témához kapcsolódó cikkeiből előadást tart a szájtáti helyieknek és nekünk a holokauszt és a csaló Elie Wiesel életrajza kapcsán. Miután a helyi fogdából holokauszt-tagadás címén kiszabadul Béni, elmegyünk vele a város főterének másik irányában ugyancsak 100 méterre levő Börtönmúzeumba (Muzeul Memorial Gândirii Arestate), mely az 50-es évek elején a kommunista Románia egyik leghírhettebb börtöne volt (ill. nem messze a múzeumtól). Raboskodott itt Constantin Brătianu, Iuliu Maniu, Márton Áron katolikus püspök. Kicsit tovább a holokauszt-tagadásért frissiben letartóztatott Bénit a helyi titkos Moszad-ügynökök a helyi holokauszt-emlékműnél ismét lekapcsolják.
http://www.nemzetismeret.hu/?id=8.3
HOSSZÚMEZŐ ÉS SZAPLONCA: Miután a Béni ismét kiszabadul, rövid kirándulást teszünk a Tisza mentén Hosszúmezőbe (Cîmpulung), mely állítólag máig magyar többségű település, ill. Szaploncába (Săpânţa), mely utóbbiban felkeressük az ún. Vidám temetőt.
http://hu.wikipedia.org/wiki/Hossz%C3%BAmez%C5%91
http://hu.wikipedia.org/wiki/Szaplonca
AZ IZA-VÖLGYI FATEMPLOMOK: Máramarosszigetet Farkasrév felé délnek elhagyva elindulunk az Iza völgye felé, ahol első állomásunk Barcánfalva (Bârsana). A falu régi ortodox templomának freskói érdekesek, az igazi rekordot azonban újépítésű, 1993-as kolostora, mely 62 méterével Európa legmagasabb faépítménye. Továbbhaladva délnek, Sajóról lekanyarodhatunk Sajómező felé, melynek templomában a bűnös asszonyokat sújtó pokoli büntetéseket ábrázoló félelmetes jelenetek érdemelnek figyelmet. Itt Béni megemlékezik a somogyacsai névtelen érdeklődőkről. Továbbmenvén betérhetünk Batizára, ahol a templom érdekessége az ikonok feletti népi motívumos terítők. Továbbhaladván az Iza völgyében, feltétlenül be kell térni Jód (Ieud) fatemplomába, mely a legrégebbi egész Máramarosban (épült 1364-ben), egyúttal szintén rajta van az UNESCO listáján. Izakonyha, Dragomérfalva és Izaszacsal érintésével utunkat a Borsa völgye felé vesszük.
A VISÓ ÉS A BORSA VÖLGYE: : A Visó és a Borsa völgyének első állomása Izaszacsal felől Majszin (Moisei), ahol a visszavonuló német-magyar csapatok 1944. október 14-én a falu 29 lakóját partizántevékenységért felkoncolták. Borsa (Borşa) érintésével utunk a Borsai-hágó (Priszlop-hágó) felé vezet. Itt benézhetünk Borsafürdőre (fürdő), megnézhetjük a Nagy-Pietroszt (volt Horthy-csúcs 1941-1944 közt). Válaszút elé érkeztünk: tovább Bukovinába, vissza a Borsai-hágón, vagy Moldván keresztül kicsit vissza a Radnai-hágón.
BESZTERCE VIDÉKE: Amennyiben Izaszacsal felé jövünk vissza, a Szálva mentén haladva eljutunk elébb Hordó (Coşbuc) falváig, melynek román neve ma a falu szülöttének, Gheorghe Coşbuc (1866-1918) román költőnek a nevét viseli, majd Szálva (Salva) településére, ahol a helyi nevezetesség a pávatollas kalap. Innen átmegyünk Naszódra (Năsăud), mely évszázadok óta az (erdélyi) románság művelődési központja. Itt tanult Coşbuc mellett még Liviu Rebreanu román író is. Ha a Radnai-hágón keresztül térünk vissza, elébb betérünk Óradnára (Rodna Veche), mely az ország egykor legjelentősebb ezüstbányája volt, egyúttal az 1241-es tatárjárás első áldozata. Ortodox templomának udvarán megtekinthetjük a tatárok által 1241-ben lerombolt szász katolikus templom maradványait. Óradnáról rövid kirándulást tehetünk Radnaborberek (Valea Vinului) irányába, ahol ólombányák vannak, ill. az Izvor-patak vízesése, az Ünőkő 2279 m magas csúcsa, ill. a híres Lála tengerszem. Továbbhaladva Naszód felé megállhatunk a gyógyvizéről híres Románszentgyörgyön (Singeorz-Băi). Naszódtól délre Priszlop (ma románul Liviu Rebreanu) falván keresztül haladunk délnek, ahol a híres román író apja volt tanár, s maga az író is annyira megkedvelte a települést, hogy Ion c. regénye színteréül választotta. (Szerénységem itt felolvasást tart a kötetből.) Hazafias dalokat énekelve ezek után megérkezünk Besztercére (Bistriţa), mely az erdélyi szászság északi központja volt a középkor folyamán. Többek közt Hunyadi is volt Beszterce örökös grófja, mely jelzi, hogy a város (bányaváros és kereskedőváros jellege miatt) már régen a nagyurak áhított zsákmánya volt gazdagsága miatt. Érdemes megnéznünk az evangélikus templom tornyából (75 m) a városra nyíló kilátást. A főtéren áll Andrei Mureşanu román költő (1816-1863) szobra, aki maga is Naszódon tanult. A város fölé magasodó Vár-hegyen állt egykoron Hunyadi János vára, melyet leromboltak a későbbiekben, viszont szintén szép kilátóhely.
A BORGÓI-HÁGÓ: A Borgói-hágó egyik érdekessége az, hogy Marosborgó és Tihuca közt látható az út mellett egy gigantikus lucfenyő, másik érdekessége pedig az, hogy Bem József 1849-ben erre üldözte a császári csapatokat egész Bukovináig. A hágóban van Kolibica (Colibiţa) üdölője is, ahol egy fürdésre alkalmas tó is van, gyönyörű környezetben. Az igazi botránykő magában a Borgói-hágóban, a Bram Stroker regényén alapuló, Drakula gróf népszerűségét kihasználó Ceauşescu-neogagyi stíulsban felépült Hotel Castel Drakula.
BESZTERCÉTŐL NYIKÓMALOMFALVÁIG: Besztercét elhagyva legelébb átmegyünk Szászrégenen, melytől alig 10 km-re van Marosvécs (Brînoveneşti), ahova érdemes kitérnünk, hiszen itt van a Kemény-család reneszánsz kastélya. Itt tartotta összejöveteleit a Kemény János (1903-1971) író által 1926-ban alapított erdélyi magyar irodalmi társaság, mely a két világháború közt az Erdélyi Helikon c. folyóiratot szerkesztette, s melyet ekkor a legjelentősebb erdélyi magyar kulturális folyóiratnak tartottak (első főszerkesztője Bánffy Miklós, utolsó Kós Károly). A kastély mögött parkban van eltemetve maga Kemény János és Wass Albert (1908-1998) is. Javaslatom szerint innen majd mégis a Szászrégen-Marosvásárhely-Farkaslaka útvonalon közelítsük meg Nyikómalomfalvát, ne pedig Gyergyószentmiklós-Parajd-Farkaslaka vagy éppen Gyegyószentmiklós-Csíkszereda-Székelyudvarhely felől.
NYIKÓMALOMFALVA: Nyikómalomfalváig mást nemigen terveztem, inkább érjünk az esküvőre, oszt jónapot. Max. egy-két sör.
CSÁNGÓK: Nyikómalomfalváról Székelyudvarhely és Csíkszereda érintésével villámgyorsan megyünk át a Gyimeseken, ahol útba ejtjük Gyimesbükknél a régi vámházat és az ezeréves határt jelző határkőt, majd a Gyimesi-szoroson átmegyünk Moldvába, Csángóföldre. Itt mindenféleképpen el kéne jutnunk Kománfalván át Pusztináig (Pustiana), ahol állítólag mind a mai napig majd’ mindenki magyarul beszél, ha nem is a budapesti szlenget. Innen már csak egy ugrás Bákó, ahol ehetünk is valami moldvai specialitást.
Innen egyenesen száguldanánk haza, de ne feledjük, hogy augusztus 30-án valahol meg kéne emlékeznünk 1940. augusztus 30-ról, a második bécsi döntésről, mely Észak-Erdélyt visszajuttatta az anyaországnak, pontosan 70 évvel ezelőtt.
http://pustiana.ro/index.php?page=home&hl=hun
http://hu.wikipedia.org/wiki/Pusztina
Az út - Drumul
Első nap: Budapesttől Koltóig
Miután az augusztus 
25-én éjjel összehívott erkölcsbíróság rendkívüli ülése nem hozott döntést morális kérdésekben, másnap hajnalban az FBF Triumvirátus (Fecó-Béni-Fater) útnak indult a Bolgárkertész utcából (volt Martos Flóra). Megegyezés csupán arról született, hogy a nap folyamán gőzerővel száguldunk Debrecen felé, váltott sofőrökkel (Fecó, Béni) és állandó navigátorral (Fater). Minekutána az utolsó telefonálások is lezajlottak a szűkebb magyar haza (Biatorbágy stb.) felé, beszereztük az alapvető vízkészletet, HVG-t, Figyelőt, Népszabit
, ill. valamivel később a mérsékelten liberális Barikádot is. Az út első része kellemesen és gyorsan telt: a magyar autópályákon valósággal suhantunk kelet felé. Fecó Triumvir vezetett, 
Béni Triumvir az erkölcsbíróság éjszakai ülését pihente ki a hátsó ülésen (az elöl ülők részéről el is hangzott az örök érvényű megállapítás: csak alvó Béni a jó Béni), Fater Triumvir
pedig a navigátor jól megszokott szerepében ügyesen navigált. Debrecen elérésekor még teljesen jól tartottuk az előírt ütemtervet, ám a hibát ott követtük el, hogy egy ottani bevásárlóközpontban hosszasan elidőztünk nászajándékot venni (törölköző - prosop, pálinka), ami ugyan sikeres akciónak 
bizonyult, de a jövő szempontjából behozhatatlan csúszás keletkezett. Hiába, no: a nagy multinacionális vállalatok nem
kedveznek a kultúrprogramoknak. Ebéd a nagymagyar Peugeot csomagtartójából (az erkölcsbíróság éjszakai üléséről megmaradt hideg pizza és egyéb maradékok) majd 
Kósafalvát elhagyva elértük Nyírábránynál a trianoni határt, s a határon túl átgördülve megálltunk román úthasználati matricát venni az első adandó helynél, ahol azonnal fény derült arra, hogy legutóbbi közös látogatásunk óta
bizony-bizony Kelet-Latium is a Európai Unió tagja lett. Sajnálatos módon azonban az uniós csatlakozás a közúti táblák rendszerét alig érintette, emiatt az utolsó utáni pillanatban vettük csak észre, hogy egy minuszkulus táblácska jelzi a leágazást Érsemlyén (Şimian) felé, így csak távolról integettünk Kazinczynak... A lendületet kihasználva beviharzottunk Érmihályfalvára (Valea lui Mihai), ahol megálltunk 1) pénzt váltani, 2) a gyanúsan zörgő kipufogót megcsináltatni egy komótosan dolgozó bácsival, 3) a lassan dolgozó bácsit felügyelő Béni Triumvirnek Fecó és Fater Triumvirek azt mondták, elmennek pisilni, majd ennek ürügyén megitták első Ciucaș sörüket. Az idő rendkívül melegre kerekedett mindeközben, úgyhogy a sör teljesen 
megérdemelte sorsát. Míg a szerelőbácsira vártunk, megtekintettük a műhely közelében levő templomot (kívülről), s mindeközben teljesen véletlenül felfedeztük egy szemközti ház falán, hogy Zelk Zoltán is e város szülötte volt (noha az útikönyv erről nem írt, de ez legalább örömteli kárpótlás volt azért, hogy Kazinczy a gyér kitáblázottság áldozatává vált...). Némi habozás után, hogy megtekintsünk-e egy másik vendéglátóipari üzemegységet (ill. annak ígéretes közönségét), elindultunk Nagykároly (Carei) irányába. Az Érmihályfalva-Nagykároly szakaszra álljon itt egy Zelk Zoltán-vers:
Este jó, este jó,
este mégis jó.
Apa mosdik, anya fõz,
együtt lenni jó.
Ég a tõz, a fazék
víznótát fütyül,
bogárkarika forog
a lámpa körül.
A táncuk karikás,
mint a koszorú,
meg is hal egy kis bogár;
mégse szomorú.
Lassu tánc, lassu tánc,
táncol a plafon,
el is érem már talán,
olyan alacsony.
De az ágy, meg a szék
messzire szalad,
mint a füst, elszállnak a
fekete falak.
Nem félek, de azért
sírni akarok,
szállok én is, mint a füst,
mert könnyõ vagyok...
Ki emel, ki emel
ringat engemet?
Kinyitnám még a szemem,
de már nem lehet...
Elolvadt a világ,
de a közepén
anya ül és ott ülök
az ölében én.
Nagykárolyba beérve viszonylag könnyen megtaláltuk a Károlyi-
kastélyt, amely előtt egy parkolóban le is álltunk, s nekiláttunk felmérni a terepet. A parkosított parkolóban felfedeztük Petőfi Sándor és Kaffka Margit szobrait, majd behatoltunk az éppen uniós pénzekből felújítás alatt álló (enyhén romosnak tűnő) kastély kertjébe. Készült néhány remekbe szabott felvétel a Károlyi-kastélyról, a kastély parkjáról (nagyon szép fák vannak 
mindenhol, a helyiek békésen 
üldögélnek a park padjain), ám nem igazán értettük, hogy a park területéből jelentős területet elfoglaló söröző voltaképpen mit is keres ott. Megpróbáltuk megkeresni az útikönyvben szereplő Iuliu Maniu utcát, ahol elvben a Szarvas Fogadó áll, közben Erdély útikönyvet keresgéltünk egy helyi könyvesboltban (mert a nagy rohanásban, ami az 
erkölcsbíróság előző éjszakai ülését megelőzte, mindössze az maradt 
Biatorbágyon), de erre sajnos -idő hiányában- nem bukkantunk rá. Úgy festett, a kósafalvi bevásárlóközpont és az érmihályfalvai szerelés jelentős csúszást okozott a programban. Kis sétálgatást követően, amikor rábukkantunk a 
December 1-e utcára, fogtuk magunkat, s elindultunk Sződemeter és Érdmindszent felé. A kitáblázásnak hála, ezt az utat dél felé is csak kis kevergés után leltük meg. Mivel mindkét település valami századrangú bekötőúttal áll csupán 
összeköttetésben a külvilággal, s mivel a nagymagyar Peugeot kipufogója enyhén szólva is kétséges állapotban vala, ezért a kormányt a szélsőjobb vette át, Béni Triumvir személyében, ami még a kormányra jutott irányzatot is elborzasztotta. Tasnád érintésével taktikai okokból elébb 
Kölcsey szülőhelyét, a távolabb található Sződemetert (Săuca) kerestük fel, s a település központjában, a templomok, a 
Kölcsey-ház és egy kocsma közvetlen környékén parkoltunk le. A falu lakosságának jelentős hányada a kocsma előtti padnál ült és vidáman múlatta az időt. Érkezésünk némi feltűnést keltett, talán nem igazán tudtak mit kezdeni a Nagy-Magyarország matricával beviharzó francia 
gyártmányú személygépkocsi láttán. Elébb
megtekintettük kívülről a jelenleg - az útikönyv állítása szerint paplakként - funkcionáló Kölcsey-házat, remek felvételeket készítettünk a település templomairól és központjáról, a helyiekkel való oldottabb kapcsolatfelvétel érdekében vettünk néhány üveg sört, közben 
kiderült, hogy
alapvetően mindenki beszél magyarul, majd, őgyelegtünk kicsit a központban, bár nem sikerült rájönnünk, hogy a Kölcsey-szoborhoz végül is hol kéne bejutnunk a kerítésen, így végül a Himnusz sorai mellett a szélsőjobb 
elhelyezett egy emlékmatricát a Kölcsey-
házzal szemközti villanyoszlopon.Himnusz:
Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!
Sződemeternek búcsút intve elporzottunk vissza, Tasnád irányába, majd északnak, Nagykároly felé, s ismételten csak egy századrangú úton kanyarodtunk a jelenleg Ady
Endre nevét viselő Érmindszentre, a költőóriás szülőfaluja felé. A település határához közeledve már elragadott bennünket a hév, s költségeket nem kímélve, roaming-díjakat feledve böngésztük a neten Ady kiapadhatatlan költészetét. Elérve Érmindszent határát, valóságos szavalókört sikerült alakítanunk ad hoc jelleggel (jelen sorok írója a köz óhajának engedve többször is felolvasta az Én nem vagyok magyar? című költeményt:
Ős Napkelet olyannak álmodta,
Amilyen én vagyok:
Hősnek, borúsnak, büszke szertelennek,
Kegyetlennek, de ki elvérzik
Egy gondolaton.
Ős Napkelet ilyennek álmodta:
Merésznek, újnak,
Nemes, örök-nagy gyermeknek,
Nap-lelkűnek, szomjasnak, búsitónak,
Nyugtalan vitéznek,
Egy szerencsétlen, igaz isten
Fájdalmas, megpróbált remekének,
Nap fiának, magyarnak.
(S az álmosaknak, piszkosaknak,
Korcsoknak és cifrálkodóknak,
Félig-élőknek, habzó-szájuaknak,
Magyarkodóknak, köd-evőknek,
Svábokból jött magyaroknak
Én nem vagyok magyar?)
Némiképp elcsodálkozva a település elszigetelt és magára hagyatott jellegén, felidézhetjük
magunkban A magyar Ugaron c. verset is:Elvadult tájon gázolok:
Ős, buja földön dudva, muhar.
Ezt a vad mezőt ismerem,
Ez a magyar Ugar.
Lehajlok a szent humuszig:
E szűzi földön valami rág.
Hej, égig-nyúló giz-gazok,
Hát nincsen itt virág?
Vad indák gyűrűznek körül,
Míg a föld alvó lelkét lesem,
Régmult virágok illata
Bódít szerelmesen.
Csönd van. A dudva, a muhar,
A gaz lehúz, altat, befed
S egy kacagó szél suhan el
A nagy Ugar felett.
Az útviszonyok tekintetében pediglen eszünkbe juthat éppen a Hepehupás, vén 
Szilágyban c. költemény is:Hepehupás, vén Szilágyban,
Hét szilvafa árnyékában
Szunnyadt lelkem ezer évet.
Paraszt zsályaként aludt el
S bús krizantém-fürttel ébredt
Hepehupás, vén Szilágyban.
Hepehupás, vén Szilágyban,
Hét szilvafa árnyékában
Várt volna még ezer évet,
Míg Idő jön a csodákra.
Óh, jaj nekem, hogy fölébredt
Hepehupás, vén Szilágyban.
A településen (némi útbaigazítást kérve) gyorsan megtaláltuk Ady Endre szülőházát. Két
épület található a telken, az egyik egy nagyon kicsi házikó, amely a rajta elhelyezett tábla szerint Ady szülőháza, s egy másik, nagyobb ház. Némi, a két épület közti mászkálás és egy gémeskút meg egy Ady-szobor megtekintése után a szomszéd telekre behatolva felhajtottuk "idegenvezetőnket", egy gimnazista leányzót, aki kedvesen kinyitotta nekünk mindkét épületet, hogy szemrevételezhessük a kiállításokat, ám hosszas unszolásra sem volt hajlandó egyetlen Ady-vers elszavalására sem.
A kisebbik épületben - lévén itt is, akárcsak Sződemeteren - mi voltunk az egyedüli turisták, így csendben a legnagyobb áhítatnak adhattuk át magunkat Ady szobája, szülőágya és más kiállítási tárgyak láttán. A másik épületbe behatolva egy szintén nem elhanyagolható kiállítás várt ránk: Csinszka, Léda, Ady sajtómegjelenései, verseskötetei, további berendezési tárgyak. Béni Triumvir a korábbi utazások hagyományainak megfelelően megkísérelt beszélgetésbe/kontaktusba kerülni a kiskorú idegenvezetővel. Nem teljesen világosak azok az okok, melyek Béni 
Triumvirt késztetik arra, hogy külhoni magyar nőnemű egyedekkel időről-időre megkíséreljen kapcsolatba lépni: talán a felfokozott tesztoszteron-szint, talán tévesen kialakult énkép (mely charmeurnek, amorózónak, végtelenül jó fejnek és ellenállhatatlan machónak torzítja a valós képet Béni Triumvirről Béni Triumvirben), esetleg az a 
tévhit, hogy a külföldi magyar lányok csak a sárga pólós és rövidnadrágos magyar turistákra buknak. Talán mindezek összessége, talán egyik sem. A lényeg azonban az, hogy mindeközben Fecó Triumvir nyugodtan élhetett paparazzói munkásságának. Felvételek készültek a területhez tartozó, meglehetősen poros puliról is. Fájó, de csodával teli szívvel búcsút intettünk Ady szülőházának, megállva a nem messze található "főtéren", ahol kecskét fotóztunk. Némi diszkusszió kerekedett, vajon megkíséreljünk-e ismeretlen és századrangú utakon rövidíteni Moftinu Mic (Kismajtény) felé, vagy inkább a biztonságos, már bejárt főbb útvonalat válasszuk Nagykárolyon keresztül. Utóbbi győzőtt. Így aztán Nagykárolyt ismételten érintve vágtattunk el a nagymajtényi sík mellett, szóban és az autóban megemlékezve a Rákóczi-szabadságharc végéről, aztán átnyargaltunk a jól csengő Decebal nevű településen, a térkép szerint nem messze egy Traian nevű településtől, ami ismételten bizonyítja, hogy évezredek múltával a nagy ellenségekről elnevezett települések is milyen békésen megférnek egymás szomszédságában a térképen. Ugyanakkor természetesen nagyon kíváncsiak lennénk egy Traian-Decebal barátságos focimeccsre... Ettől függetlenül alighanem a román kultúrpolitikának van igaza akkor, amikor a nemzeti identitást a két halálos ellenség, a dákok és az őket legyőző rómaiak, Decebal és Traianus személyében egyszerre vélik megtalálni. Hiszen, ahogy az Albert Eisten Bizottság énekelte vala egykoron: "Mindez én vagyok...".Ezen elfilozofálva elérkeztünk hát Szatmárnémetibe, ahol rövid időre körbenéztünk a város gyönyörű, virágos főterén, ahol Vasile Lucaciu, a Memorandum-per egyik vádlottjának szobra tekintett le ránk a szökőkutak és egy esküvőre készülődő sokaság közvetlen szomszédságában, nem messze az impozáns Hotel Daciától. Kicsit sétálgattunk a központban és a szomszédos utcákban, gyönyörködtünk a genetikai sokszínűség által produkált helyi feminin lakosság esztétikumában, s nem utolsó sorban felfedeztünk még egy Kölcsey-szobrot, valamint fogyasztottuk egy söröcskét meg egy főtt kukoricát.
Innen aztán azonnal indultunk tovább, keletnek, Nagybánya felé. Tekintve az idő előhaladtát, a közgyűlés amellett voksolt, hogy elébb térjünk le Koltónak, ahova első szállásunkat terveztük. Éppen ezért próbáltuk meg követni a lehető legjobb tudásunk szerint a román közúti táblákat, ám ez sajna nem sikerült teljes mértékben a félhomályban, s jelentősen lekanyarodtunk egy korábbi leágazásnál, ahol a nagy forgalmú a sötétség miatt nem sikerült meglelnünk a legelső leágazót Koltóra, ami azt eredményezte, hogy Koltó "hátsó bejárata" felől voltunk kénytelenek becserkészni a települést. Ha eddig láttunk századrangú utakat, itt most ezredrangúakra bukkantunk. Óránkénti max. 5 km/óra sebességgel suhantunk át két olyan falun, ahol csak Daciák bírnak közlekedni. Béni Triumvir enyhén feszült idegállapotba került az autót érő fizikai hatások miatt, de aztán - reménytelenül hosszúnak tűnő zötykölődés után - beértünk Koltóra. Nem sejtettük, de a cigánysor felől értünk a településre, ami erős kétségeket támasztott bennünk aziránt, vajon a neten látott hatalmas mennyiségű koltói panzió a valóságban tényleg létezik-e. Már áthajtottunk a településen, s ismét az útjelző táblák áldozatainak véltük magunkat, amikor leszólítottunk egy fiatalt az út szélén, aki aztán elkalauzolt bennünket egy panzióhoz. Ekkor kezdtünk rájönni, hogy talán nem véletlen, hogy magunktól egyetlen szálláshelyet sem találtunk, hiszen semmi nem hirdette azt erről a házról sem, hogy itt panzió volna. A bennünket fogadó hölgy szerencsére éppen akkor szabadult meg egy nagyméretű turistacsoporttól, így rengeteg szabad szobával bírt, bár állítása szerint nagy szerencsénk volt, mert nyáron rengeteg a foglalás, ritka az üres szoba. Gyorsan becuccoltunk, s mivel már mindenki többé-kevésbé rosszul érezte magát a napközbeni étkezés hiánya miatt, fogtuk magunkat, s ismét Nagybányára mentünk - ám ezúttal a rövidebbik útvonalon. Nagybányán este 10-11 körül kíséreltünk meg étkezési lehetőséget találni - nehezen ment. A szállodák éttermeiből is elküldtek bennünket, zárás címén, pizzához-tésztához nem igazán volt kedvünk. Szerencsére egy éjjel-nappali helyen be tudtunk vásárolni sörből, majd rábukkantunk egy ugyancsak éjjel-nappali döneresre, ahol a készséges kiszolgáló-személyzettől hatalmas dönereket rendeltünk. Ez a kaja ekkor és itt életeket mentett. E sorok írója csupán közbevetőleg jegyzi meg, hogy a leghatékonyabb formája a nyelvtanulásnak az anyanyelvi közegben való lét: egészen biztosan örökké emlékezni fogunk a varză szóra, ami románul káposzta - hiszen a döner feltüntetett összetevői közül csekély, otthon összeszedett román nyelvtudásunkkal minden alkotóelemet ismertünk, ezt kivéve, de hála a készséges döneres hölgynek, gyorsan megtudtuk, mit jelent. S hát arról nem is szólva, hogy azonnal társíthattuk egy valódi, sárga pólós és rövidnadrágos, hús-vér Káposztához... Innen aztán ismét szállásunk felé vettünk az utat, ahol egy-két sört azért felbontottunk, bár a fáradtság általános volt már ebben az órában. Talán a hiányos étkezésnek, talán a késői étkezésnek, talán a Logopédium nevű csodaszernek köszönhetően, de iszonyatos széláramlatok hagyták el történetünk szereplőinek alfelét. Megszólaltak a harsonák, jön a végítélet - így tértünk nyugovóra első, hosszú, de annál érdekesebb napunk után.
Második nap: Koltótól Majszinig
Még szerencse, hogy két zuhanyzó és két wc állt rendelkezésünkre, így az előző nap felgyülemlett salakanyagoknak nagyobb terük nyílt a távozásra, bár helyi Greenpeace-aktivisták így is biológiai katasztrófát orronthattak volna a levegőben. Tombolt a Logopédium!
Szobánkból a reggeliző helyiség felé vettük az irányt, ahol igazán bőséges fogadtatásban volt részünk: rántotta, kakastaréj, vineta, lekvár. Olyannyira, hogy Baron Franz von Tschekonitsch jelentős borravalóval hálálta meg házigazdánknak a szíveslátást.
Házigazdánk előzékenyen rátelefonált a koltói kastély gondnokára, hogy a nagyon kora reggeli időpont ellenére fogadjon bennünket egy tárlatvezetés erejéig. (Nem) meglepő módón, a táblákat követve ismét csak az utcán való kérdezősködés után találtuk meg pontosan a kastélyt, ami önmagában is meglepő, hisz az orrunk előtt volt. Míg a tárlatvezető hölgyre vártunk, kicsit őgyelegtünk a parkban, gyönyörködtünk abban a kilátásban, melyet talán már maga a költő is megcsodálhatott mézeshetei idején, megcsodáltuk Petőfi s Juliska szobrát (valamely illetlen csínytevő Petőfi fejére tett egy koszorút), élveztük a kora reggeli napsütést. Miután kalauzunk megérkezett, s lecsengettük a belépti díjakat jelképező lejeket, kezdetét vette a tárlatvezetés. Megtudtuk a kastély múltját, jelenét, a Telekiekről is kaptunk bőséges infót, s hát nem utolsó sorban Petőfiékről (s Jókairól). Láthattunk egy köcsögök és tányérok borította falrészletet is, az erkélyen állva ismételten megcsodáltuk a Nagybányára nyíló kilátást, megnézhettük - a nem sokkal előttünk járó takarító-személyzet nyomában járva - a szobát, ahol a Petőfi-házaspár is lakott, s a bennünket kalauzoló hölgy színes előadását hallgatva úgyszólván élő kapcsolatba kerültünk a múlttal, a történelemmel. Mindez Béni Triumvirt oly mértékben lelkesítette, hogy az Egyesült Béni Párt oktatási programjában a múlt, a kultúra és a történelem tanítása nagyban épül a koltói látogatás okozta katarzisra. A leendő integrált kulturális tantárgyi modul címe egyelőre bizonytalan: Koltóra/Kultóra/Koltúra...
Béni Triumvir még bevásárolt pár nélkülözhetetlen kiadványt a hölgynél, majd követtük a kertbe kalauzunkat, aki megajándékozott bennünket egy közös fotóval a Petőfi-házaspár szobránál, s elmentünk egészen Petőfi egykori somfájának helyszínére is, mely fa azonban 1997-ben kidőlt, ám a helyszín értékéből ez semmit nem von le, hiszen a tudat, hogy a koltón íródott 29 vers nem utolsó sorban annál az asztalnál íródott, ahol Béni triumvir is könyökölt egyet a fényképezőgép örökkévalóságának, mindenért kárpótolt bennünket.
