Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest 2008
204
oldalA regény, amelyet Dalton Trumbo 1938-ban írt, az első világháború idején kezdődik, és történetesen a következő világháború kitörése után két nappal került a boltokba. Hamarosan azonban jött Pearl Harbor, és Amerikában érthető módon népszerűtlenné, de legalábbis időszerűtlenné vált a mű pacifista üzenete: maga Trumbo is rájött, hogy a Johnnyt a háború végéig már nem szabad kiadni.
Ugyanez a Trumbo azután az 1970-es kiadás előszavában már így ír: „arra kényszerítjük fiainkat, hogy válasszanak börtön és (ekkor éppen: vietnami) koporsó között – az elkerülhetetlen megvetéssel és börtönnel járó szolgálatmegtagadás vagy a könnyen halállal végződő hazafiság között”.
A háborúban Johnnynak odalesz mindkét keze, mindkét lába, és feje-arca nagy része is: agya kivételével minden. Miközben időtlenül peregnek élete eseményei, őrült kétségbeeséssel próbál kapcsolatot létesíteni az őt meghalni küldő s most már agyhalottnak is tekintő világgal.
A műből, amelyet az olvasó Johnny háborúja címmel a kezében tart, már 1940-ben rádiójáték készült. 1971-ben a szerző írt és rendezett belőle filmet. (Johnny got his gun – szó szerint: „Johnny puskát ragadott”; magyar címe Johnny háborúba megy.) Buñuel is szerette volna megfilmesíteni, el is készítette a forgatókönyvet, de Trumbo a saját verziója mellett döntött.
1985-ben monodráma készült a regényből, ezt azóta is világszerte műsoron tartják: Magyarországon Johnny háborúja címmel játszották 2002-ben.
A színpadi változatból ismét film készül, bemutatása 2008-ra várható.
„A bal karom. Vajon mit tettek vele? Ha levágják egy ember karját, valamit kezdeniük kell vele. Nem hagyhatják csak úgy ott heverni. Talán elküldik egy kórházba, ahol apró darabokra szedik, és megnézik, hogy működik egy emberi kar? Vagy régi újságpapírba csomagolják, és kidobják a szemétdombra? Eltemetik? Végül is emberi testrész, nagyon fontos tartozék, nem bánhatnak vele tiszteletlenül. Eltemetik, és imát mondanak fölötte? Így kellene történnie, hiszen emberi hús, fiatalon ért véget, szép búcsúztatást érdemel.
(…)
A gyűrűm. Volt egy gyűrű a kezemen. Hova tették? Kareentől kaptam, adjátok vissza! Viselhetem a másik kezemen. Muszáj viselnem, mert jelentése van, fontos. (…) Ide a gyűrűvel. Nálatok a kar, érjétek be vele, hol a gyűrűm, Kareen gyűrűje, a mi gyűrünk, könyörüljetek rajtam, hol van? A kéz alatta halott volt, nem arra szánták, hogy rothadó húson virítson. Az élő ujjamra, az élő kezemre szánták, mert az életet jelentette.”
http://www.cartaphilus.hu/trumbo-johnny-haboruja-----------------
"Az egész testét bekötözték, tetőtől talpig. A fejét is.
Tényleg nagyon megsebesülhetett.
A sokk okozhatta, hogy a szíve a bordáin dörömbölt. Egész teste szúrt. A szíve a mellkasában dobolt, de a fülében nem hallotta a dübörgést.
Istenem, hát akkor megsüketült. Hol a csodában vették azt a bombabiztos fülvédőt, hogy a viselője így megjárhatta, hogy még hallójáratainak bonyolult rendszeréből annyi sem maradt, ami felfogná a saját szívverését? Eltalálták, csúnyán eltalálták, és most süket. Nem kicsit. Nem félig. Teljesen süket."
"Los Angelesbe költöztek. Először ott vett igazán tudomást a háborúról. Akkor ébredt rá, amikor Románia belépett. Fontosnak látszott. Addig csak földrajzórán hallott Romániáról. Románia aznap lépett háborúba, amikor az újságok hírt adtak a németek által a saját társaik szeme láttára a senki földjén keresztre feszített két fiatal kanadai katonáról. A németek ezzel a cselekedettel állati szintre süllyedtek, és az embernek persze kedve támadt, hogy ronggyá verje őket. Mindenki a romániai olajkutakról és búzamezőkről beszélt, arról, hogyan támogatják majd a szövetségeseket, és hogy ez már biztosan a háború végét jelenti. A németek azonban átsétáltak Románián, bevették Bukarestet, és Mária királynőnek el kellett hagynia a palotáját. Azután meghalt Joe édesapja, Amerika belépett a háborúba, neki is mennie kellett, és most itt tartott.
Míg feküdt, arra gondolt: te Joe, ez nem a neked való hely. Ez nem a te háborúd. Nem rád tartozik. Mit érdekel téged, hogy a világban biztosan épülhet-e a demokrácia? Neked az a dolgod, hogy Joe életben maradjon. Téged a jó öreg, egészséges Coloradóban neveltek, és nincs több közöd Németországhoz, Franciaországhoz vagy akár Washingtonhoz, mint a holdbéli emberhez. És mégis itt vagy, pedig nincs hozzá közöd. Itt vagy, Joe, és jobban megsebesültél, mint képzeled. Csúnyán megsebesültél. Talán jobb lenne, ha meghaltál volna, és eltemetnek Shale City közelében a domboldalon, közel a folyóhoz. Talán több baj van veled, Joe, mint gondolnád. Mi az ördögnek keveredtél bele ebbe a mocsokba? Nem a te háborúd volt ez, Joe. Hiszen azt sem tudtad igazán, miért folyik."
"Jaj, édes Istenem, levágták a bal karját.
Mos már tisztán érezte, éppen vállmagasságban vágták le.
Istenem, miért tették ezt vele?"
"A karom. A karom, levágták a karom. Látjátok azt a csonkot? Régen a karom volt ott. Igen, nekem is volt karom, karral születtem, normális voltam, mint ti, jól hallottam, és működött a bal karom, mint bárki másé. Mit gondoltok, miért vágták le ezek a lusta barmok?
Hogy történhetett?
Ráadásul nem hallok. Nem hallok. Írjátok le! Írjátok le egy darab papírra! Olvasni tudok. Csak hallani nem hallok. Írjátok le egy darab papírra, és készítsétek a jobb kezem ügyébe, mert bal már nincs."
"- Joe... ne menj el, kérlek... kérlek!
- Ha behívót kapsz, menned kell.
- Meg fognak ölni.
- Lehet. De nem hiszem.
- Egy csomó embert megölnek, akik nem hiszik. Ne menj el, Joe!
- Sokan visszajönnek.
- Szeretlek, Joe.
- Kiscicám.
- Nem vagyok a kiscicád. Bohém vagyok.
- Félig ez, félig az, de cicának látszol. A szemed, a hajad.
- Jaj, Joe!
- Ne sírj, Kareen, kérlek, ne sírj!"
"Jaj, Kareen, miért pont most háborúznak ezek, mikor végre megtaláltuk egymást? Kareen, nekünk fontosabb dolgunk van, mint a háború. Nekünk, Kareen, neked és nekem, a saját otthonunkban. Egy este megjövök hozzád a házamba, a házadba, a házunkba. Boldog, kövér gyerekeink lesznek, okos gyerekek. Ez fontosabb, mint a háború."
"Isten veled, Kareen, mindkét karommal ölellek. Kareent ölelem. Mindkettővel.
Karok karok karok karok. Azonnal ki-be rángat az ájulás, ha nem kapaszkodunk össze Kareennal. A karjaimban tartalak. Téged mindkét karomban. Mindkét karomban. Mindkettőben. Mind
Nincs karom, szerelmem.
Egy sincs.
Mindkettő oda, Kareen, mindkettő.
Nincs.
Kareen Kareen Kareen.
Levágták a karjaimat, mindkét karomat.
Ó Jézus Szűzanya Kareen levágták mind a kettőt.
Jaj Jézus Szűzanya Kareen Kareen Kareen nincs egy sincs."
"Rugdosni kezdett, hogy elmozdítsa azt a valamit a lába alól. Azaz rugdosott volna, de nem volt mivel. Valahol a csípőízület alatt levágták mind a két lábát.
Nincs lába.
Nincs több futás, séta, mászás, láb nélkül nincs. Nincs többé munka.
Nincs lábad, érted?
Soha többé nem tudod megmozgatni a lábujjadat. Micsoda pokoli dolog, micsoda gyönyörűséges, szépséges dolog megmozdítani a lábujjadat.
Nincs, nincs."
"Próbálta az arcizmait mozdítani. Belefeszült, hogy érezze a semmit. Ahol valahol a szája és az orra volt, ott most egy kötésekkel fedett üregnek kell lennie. Próbálta kideríteni, mekkora ez az üreg. Felmérni a széleit. Arcidegeivel, minden pórusával megkísérelte követni az üreg peremét, és megtudni, milyen hosszúra nyúlik.
Mintha a teljes sötétségbe bámulna a koponyájából kigúvadó szemével. A bőrével próbál érezni, valamivel, ami nem mozdult arra, amerre az agya irányította volna. Arcának idegei és izmai, mint a kígyók tekeregtek a homloka felé. Az üreg a torkánál kezdődött, az állkapocs alatt, majd táguló körben folytatódott. Érezte, ahogy a bőre kúszik a kör peremén. A lyuk egyre tágult. Egészen a füléig, ha volt még egyáltalán, aztán újra keskenyedett. Valahol az orra és a szemöldöke találkozásánál zárult a kör.
Túl magasan ahhoz, hogy lehessen szeme.
Megvakult.
Nevetségesen nyugodtnak érezte magát. Mint a boltos, aki felveszi a tavaszi leltárt, na lássuk csak, nincs szemem, jegyezzük a leltárkönyvbe. Nincs lába, nincs karja, nincs szeme, füle, orra, szája és nyelve. Micsoda pokoli álom. Csak álom lehet. Persze, édes jó Istenem, csak álom. Föl kell ébrednie, vagy megbolondul. Senki nem élhet így. Az ilyen állapot maga a halál, ő nem halott, tehát nem lehet ilyen állapotban. Csak álmodik."
"Nem, nem, nem, ez nem lehet igaz.
Nem, nem.
Mama.
Mama, hol vagy?"
"Nem tudok lélegezni, de kapok levegőt. A rémülettől nem bírok gondolkozni, mégis jár az agyam. Jaj, kérem, kérem, ne! Ne, ne! Ez már nem én vagyok. Segítsenek! Ez nem lehetek én! Nem én. Nem, nem, nem.
Jaj, kérem, jaj, jaj, kérem! Ne, ne, ne, kérem, ne! Kérem!
Ne én!"
"Többé nem sétál, nem éri lába a földet. Nem fut, ugrál, és nem nyújtózik, ha fáradt. Soha többé nem lesz fáradt.
Ha a fekvőhelye most kigyulladna, nyugodtan várná, hogy elégjen. Vele égne, moccanásra is képtelenül. Ha egy rovar mászna a csonkolt testén, egy ujját sem mozdíthatná, hogy megölje. Ha megcsípné, semmivel sem enyhíthetné a viszketést, talán egy kicsit a takaróhoz dörgölhetné magát. És az élet nem egy nap, nem kettő és nem a jövő hét. Az anyaméh rabja az örökkévalóságig. Ez már nem álom. Ez a valóság."
"A gránát egyszerűen kikanalazta az egész arcát, az orvosok pedig túl hamar odaértek, és megakadályozták, hogy elvérezzen."
"A hozzá hasonlókból így is kevés akadt. Az orvosok nem sok fiúra mutogathattak, és mondhatták, íme tökéletes a győzelmünk, a legnagyobb dolog, és nem is az egyetlen. Itt egy ember láb, kar, fül, szem, orr, száj nélkül, aki éppenúgy lélegzik, táplálkozik, egyszóval éppen olyan élő, mint maga vagy én."
"Kezdett megnyugodni. Kicsit világosabban, kicsit összefüggőbben látott. Ráér itt elheveredni, és összerakni az eseményeket. Lassan fölfedezi a nagyok mellett az apróbb bajokat. A torka alján valahol vart érzett, az pedig valamihez rögzítve volt. Ha a fejét óvatosan jobbra-balra mozgatta, érezte, ahogy húzódik a var. A homlokán is húzódott valami, mintha egy zsinórral tekerték volna körbe félúton a szemgödör és a haja között. Találgatta, mi lehet az, és miért húzódik, miközben a fejét mozgatja, hogy feltérképezze a nyaka körüli vart. Az arca közepén tátongó lyukban nem érzett semmit, így ez nem okozott sok gondot. Feküdt, és himbálta a fejét, hogy érezze a nyomást és a vart. Aztán rájött. Maszkkal fedték be az arcát, és azt rögzítették a homlokán. A maszk nyilván puha anyagból készült, és az alja beleragadhatott a nyers seb váladékába. Ez mindenre magyarázatot adott. A maszk csak egy biztonságosan rögzített, torkáig érő, négyszögletes ruhadarab, arra szolgál, hogy a nővér jártában-keltében ne hányja el magát a páciense láttán. Nagyon gondosan kitalálták."
"Micsoda szerencse, hogy az orrát is eltalálták! Kínos lenne itt feküdni, és beszívni a saját rothadó teste szagát. Talán tényleg szerencsés, mert az orrába kúszó bűzzel biztos nem lenne étvágya. Bár ez sem nagyon zavarná. Rendszeresen evett. Érezte, amikor a gyomrába töltenek valamit, tudta, hogy rendesen eszik. Az ízek nem számítottak."
"Arra gondolt, hát itt vagy, Joe Bohnam, életed hátralevő részében itt fekszel, mint egy darab marhahús, és miért? Valaki vállon veregetett, és közölte, na gyere, fiam, menjünk háborúba. Mentél. Vajon miért? Bármilyen más esetben, ha mondjuk autót veszel, vagy megbízást teljesítesz, jogod van megkérdezni, miért jó ez nekem."
"Az emberek pénzét még háborús időben is rengeteg törvény védi, de azt egyetlen törvénykönyv sem mondja ki, hogy az ember maga rendelkezik az életével."
"Ha valaki azt mondja, gyerünk, harcoljunk a szabadságért, az emberek mennek, és megöletik magukat anélkül, hogy egyszer is végiggondolnák, mi az. Vajon miféle szabadság? Mekkora és kié? Mondjuk, hogy valaki élete végéig szabadon ehessen ingyenfagylaltot, vagy szabadon raboljon ki bárkit?"
"Hát nem, uram, az, aki kiment a lövészárokba harcolni, átkozott bolond volt, aki pedig odavitte, hazug fráter. Ha legközelebb bárki a szabadságról fecsegne neki, hát - de mi az, hogy legközelebb? Nincs legközelebb. A pokolba az egésszel! Ha mégis lenne legközelebb, és felszólítanák, hogy harcoljon a szabadságért, azt felelné, uram, nekem fontos a saját életem. Nem vagyok bolond, és ha az életemet szabadságra cserélem, tudnom kell előre, milyen szabadságról, kinek a szabadságeszményéről beszélünk, és a végén nekünk mennyi jut belőle."
"Én szabadon sétálok és nézelődöm, hallok, látok, eszem, alszom és szeretek. Ez a szabadság nekem jobban tetszik, mint az olyasmiért folytatott harc, ami soha nem lesz az enyém, vagy a vég, ami aztán nélkülöz minden szabadságot. A vég, a halál, a rothadás, mielőtt még igazán elkezdődött volna az életem, a szabadság, hogy úgy végezzem, mint egy darab marhahús. Köszönöm, Uram. Ön harcoljon nyugodtan a szabadságér. Én jól megvagyok így is."
"Az ember elgondolhatja a száz évvel ezelőtti halált, és nem törődik vele. De mi van, ha azt gondolja el, hogy másnap meghal, és örökre halott lesz, semmi más, mint a föld pora és bűze, akkor ez a szabadság?"
"Ha nem a szabadságért, akkor a függetlenségért harcolnának vagy a demokráciáért, valamilyen jogokért, méltóságért, becsületért, a szülőföldért, bármi másért, ami úgyse jelent semmit. A háború arra szolgálna, hogy biztosítsa a demokráciát a legkisebb országoknak is, minden egyes embernek. És majd ha a háború véget ér, így is lesz. Így lett? Na és milyen demokráciáról van szó? Milyen léptékűről? Kiéről?
Aztán itt van a függetlenség, amiért mindig leölik a kisembereket. Függetlenség egy másik országtól? Függetlenedés a munkától, a betegségtől, a haláltól? Az anyósodtól?"
"Na és nézzük a méltóságot! Mindenki azt mondja, Amerika az emberi méltóságért harcol. De kinek a méltóság-eszményéért? És kit szolgál ez az eszmény? Valaki álljon elő, és mondja meg, mit a méltóság! Mennyivel jobban érzi magát egy méltóságteljes halott, mint egy méltatlan élő?"
"Krisztus szerelmére, jelöljetek ki egy olyan célt, amit látunk, érzünk, megfoghatunk, érthetünk. Nem kell több mit sem jelentős, fellengzős szó, mint a szülőföld. Anyaföld, hazai föld, szülőföld. Mind ugyanaz. És mi az ördögöt számít, ha egyszer halott vagy? Kinek a szülőföldje lesz a halálod után? Ha elesel a szülőföldedért folytatott harcban, akkor zsákbamacskát vettél. Olyasmiért fizettél, ami soha nem lesz a tied."
"Mikor a hadak megindulnak, a zászlók lengenek, jelszavak bukkannak fel, vigyázz, kisember, mert másvalaki sütögeti a pecsenyéjét, és nem te. Csak szavakról lesz szó, nem tisztes alkuról: az életed valami jobbért cserébe. Nagyon nemesen viselkedsz, de miután megöltek, ez már neked semmire sem jó, és nagy az esélye, hogy másnak sem.
Talán hiba így gondolkodni. Számos idealista megróna érte, hát idáig süllyedtünk, semmi sem drágább nekünk, mint a puszta élet? Biztosan vannak eszmények, amikért érdemes harcolni, sőt meghalni. Ha nem, akkor rosszabbak vagyunk az erdők vadainál, és barbárságba süppedtünk. Akkor azt mondjuk, rendben, legyünk barbárok, amíg ez nem jelent háborút. Hihetsz az eszményeidben mindaddig, amíg nem kerülnek az én életembe. Mire azt felelik, igen, de az élet nem lehet olyan fontos, mint az elv. Mire mi azt mondjuk: valóban? Lehet, hogy te így vagy ezzel, én nem. Mi az elv? Nevezd meg, és legyen a tiéd!"
Gyakran hallani, hogy az emberek a mások életét akarják föláldozni. Jó harsányak, és folyton beszélnek. Ott szónokolnak a templomokban, az iskolákban, az újságokban, a törvényhozásban, a kongresszusban. Legyen az ő dolguk! Csodásan hangzik amit mondanak. Inkább a halál, mint a becstelenség! Ezt a földet szent vér áztatta. Ezek az emberek hősi halált haltak. Nem haltak meg hiába. Dicső halottaink.
Hmmmm.
Visszajött valaki közülük, akár egy a milliókból, visszajött valaki is, hogy elmondja, Istenemre, boldog vagyok, hogy meghaltam, mert inkább a halál, mint a becstelenség? Mondta valaki: boldog vagyok, hogy meghaltam, mert a világban győzött a demokrácia? Mondta valaki, inkább a halált választom, mint hogy elveszítsem a szabadságot? Mondta valaha bárki közölük, jó arra gondolni, hogy a hazám becsületéért fordultak ki a beleim? Mondta, hogy nézz rám, halott vagyok, de az emberi méltóságért adtam az életemet, s ez több, mint az élet? Mondta valaki, itt vagyok, itt rothadok két éve egy idegen sírban, de csodálatos érzés a szülőföldért meghalni? Mondta valaki, hurrá, a nőkért haltam meg, boldog vagyok, nézzétek, hogy éneklek, pedig a számat eltömik a férgek?
Csak a halottak árulhatnák el, vajon tényleg érdemes-e meghalni mindazért, amiéről ezek az emberek beszélnek. A halottak viszont nem beszélnek. A dicső halálról, a szent vérről, a becsületről és effélékről szóló szavaikat sírrablók és szélhámosok adják a halottak szájába, pedig nincs joguk a nevükben nyilatkozni. Ha valaki azt mondja, inkább a halál, mint a becstelenség, akkor vagy bolond, vagy hazudik, mert nem is tudja, mi a halál. Hogyan is lehetne képes megítélni? Csak az életet ismeri, a halálról nem tud semmit. Ha mégis olyan bolond, hogy váltig állítja, inkább a halál, mint a becstelenség, hát csak tessék, haljon meg ő! A sok kisembert meg, akinek más dolga is van, hagyja békén! És azt is, aki szerint ez a duma csak maszlag, és arra szavaz, hogy inkább az élet, mint a halál. Mert aki azt állítja, hogy elvtelenül nem érdemes élni, az megőrült. És aki azt állítja, majd meglátod, hogy eljön az idő, amikor nem menekülhetsz, és muszáj harcolnod vagy meghalnod, mert akkor már a saját életedet véded, az is bolond. Mind bolondságokat beszélnek."
"És az az öt- vagy hét- vagy tízmillió, aki meghalt a demokráciáért és más szép, mit sem jelentő szavakért, vajon mit érzett, mielőtt meghalt? Mit érzett, miközben nézte, ahogy a vére a sárba ömlik? Mit érzett, mikor a gáz megtöltötte a tüdejét? Mit érzett, mikor eszelősen feküdt a kórházban, és a halál arcába nézett, és a halál jött és vitte? Ha az ügy, amiért harcolt, tényleg fontos, akkor utolsó perceiben is érdemes volt végiggondolni. Ezt diktálta az ésszerűség. Az élet roppant fontos, ha az ember föláldozza, legalább utolsó perceiben alaposan gondolja át, miért is adta cserébe. Vajon mindazok a kölykök, akik meghaltak, a demokráciára, a szabadságra, a függetlenségre, a becsületre, az otthonuk biztonságára, az öröklétig érvényes sávokra és csillagokra gondoltak az utolsó perceikben?
Átkozottul biztosak lehetünk benne, hogy nem.
Belül zokogtak, mint a kisbabák. Elfelejtették már, miért harcoltak, és miért halnak meg. Olyasmi járt az eszükben, amit mindenki érhet. Sóvárogtak egy kedves arcra. Szűkölve próbálták felidézni anyjuk, apjuk, feleségük, gyerekük hangját. Sajgott a szívük, hogy csak még egy pillantást vethetnének a szülőházukra, Istenem, kérlek, csak még egy pillantást. Meghaltak, és közben jajgattak, sóhajtoztak az életért. Tudták, mi a fontos. Tudták, hogy az élet minden, kiabáltak és zokogtak. Haldokoltak, és egyetlen gondolat töltötte be az agyukat, élni, élni, élni akarok!"
"Semmi neme nincs a halálban. Akkor sem, ha a becsületért halsz meg. Akkor sem, ha a világ legünnepeltebb hőseként. Akkor sem, ha olyan nagy ember vagy, hogy sohasem felejtik el a neved. Egyébként is, mit jelent a nagyság? A legfontosabb az életetek, kisemberek. Holtan semmit sem értek, legföljebb a szónoklatokban. Soha többé ne engedjétek, hogy becsapjanak benneteket! Oda se figyeljetek, ha vállon veregetnek, és azt mondják, gyere, harcoljunk a szabadságért, vagy legyen az bármi más szó, hiszen az mindig akad.
Mondjátok, uram, sajnálom, nem érek rá meghalni. Túl sok a dolgom, aztán rajta, szaladjatok, ahogy csak bírtok! Ha azt mondják, gyávák vagytok, oda se neki, a ti dolgotok az élet, nem a halál. Ha az életnél is fontosabb elvekről beszélnek, mondjátok, uram, ön hazudik. Nincs az életél fontosabb. Semmi nemes sincs a halálban. Miért volna nemes dolog a föld alatt rohadni? Soha többé nem látni a napfényt? Szétlövetni a végtagjaidat? Idióta módjára viselkedni? Lenni süket, vak, néma? Halott? Hiszen a halál, uram, azt jelenti, vége. Nincs tovább. Kevesebb vagy a kutyánál, a patkánynál, méhecskénél, hangyánál, kevesebb a szemétdombon mászó, apró, fehér féregnél. Halott vagy, uram, és semmiért haltál meg.
Halott vagy, uram.
Halott."
"Képes volt megkülönböztetni a nővéreket. A nappali azonos maradt, de az éjszakások változtak."
"Új időszámításának második évében nem történt semmi, kivéve hogy az éjszakás nővér egyszer megbotlott, és végigzuhant a padlón, komoly rezgést keltve az ágyrugókban. A harmadik évben másik szobába költöztették. Az új szobában a nap melege az ágy lába felől érkezett, ezt a tényt a fürdés órájával egybevetve arra a következtetésre jutott, hogy a feje néz keletre, a másik vége pedig nyugatra. Új ágyában puhább volt a matrac és merevebbek a rugók. Hosszabb ideig rezegtek, és ez sokat segített. Hónapokig tartott, míg bemérte az ajtót és a szekrényt, de ezeket a hónapokat számítások és izgalom töltötték ki, és győzelemmel zárultak. Egész addigi élete legrövidebb hónapjainak érezte őket. Ettől aztán az egész harmadik év olyan gyorsan elillant, mint az álom."
"Valaki megfogta az inget a bal mellén. Mintha a mutató- és hüvelykujja közé fogta volna. Csendben, halálos csendben feküdt, miközben az agya legalább száz irányban ugrándozott. Érezte, hogy valami fontos van készülőben. Még egy kicsit kotorásztak az ingén, aztán a ruha visszahullott a mellkasára. Valamilyen súly nyomta. az ingén át is érezte a fém hűvösét a szíve fölött. Valamit a mellkasára erősítettek.
[...]
Valaki megcsókolta a halántékát. Szőr csiklandását érezte. Bajuszos férfi csókolta meg. Először a bal halántékát, aztán a jobbat. Ekkor értette meg, mi történt. Kitüntetést kapott. Arra is rájött, hogy Franciaországban van és nem Angliában, mert a francia tábornokok csókolgatják az embert, ha kitüntetést kapott. Bár ez lehet tévedés is."
"Kitüntették. Három, négy nagykutya, híres ember, akinek van keze, lába, aki lát, beszél, szagokat és ízeket érez, bejön a szobájába és rátűz egy medált. Megtehetik a mocskos disznók. Erre bezzeg mindig jut idejük, kitüntetéseket feltűzni, önelégülten fontoskodni. Hány tábornokot öltek meg a háborúban? Ott van mondjuk Lord Kitchener, de az véletlen volt. Kit még? Mondjatok egyet is, egyet is a puhány kurafiak közül, és a tietek lehet. Hányat találtak el úgy, hogy lepedőbe csavart kosáremberként élheti le az életét? Nagy mersz kell hozzá, hogy idejöjjenek kitüntetést osztani."
"A rezgés nagyon fontos része a kommunikációnak. A padlót érintő láb is rezgést kelt. A távíró kopogása is egyfajta rezgés."
"Próbaképpen felemelte a fejét a párnáról, majd hagyta visszazuhanni. Aztán megcsinálta kétszer ugyanazt gyorsabban. Vonal pont pont. A d betű. Lekopogta az S. O. S.-t a párnáján. Kop-kop-kop kop kop kop-kop-kop. S. O. S. Segítség! Ha a világon valakinek szüksége volt segítségre, neki aztán igen, és most kérte is."
"
Valahol elkészítik. Valahol mélyen Németország szívében, elkészítik a gránátot. Most talán éppen egy német lány fényesíti, tisztogatja, beilleszti a töltetet. Csak úgy csillog a gyári fényben, szám van rajta, és a szám az enyém. Randevúm van a gránáttal. Nemsokára találkozunk."
"Nem merte föltenni önmagának a kérdést, azt a végtelenül egyszerű kérdést: mennyi időbe telik még, hogy a nővér megértse, mit csinál? Tudta, hogy akár hónapokba, évekbe telhet, akár az élete hátralevő része rámehet."
"Tudta, hogy néha nem más, mint dühöngő őrült, de kívülről ugyanannak látszik, akinek mindig is. Ha bárki ránéz, nem is gyanítja, hogy a maszk és a váladék alatt olyan csupasz, könyörtelen, kétségbeesett téboly rejtőzik, amilyen csak a téboly lehet."
"A koponyáján belül egy normális férfi lakozott, volt karja, lába, és minden egyéb alkatrésze. Joe Bonham saját koponyája fogságába esett, a sötétben eszelősen kereste a kiutat, fülkagylótól fülkagylóig rohanva. Mint a vadállat, kitörni próbált, kiverekedni magát a külső világba. Saját agya csapdájába esett, belegabalyodott a szövetekbe, a sejtekbe, és hiába próbálta üvöltve, rúgva, evickélve kiszabadítani magát. És a világon az egyetlen embernek, aki segíthetett volna, fogalma sem volt róla, mit csinál."
"Karthágó föld alatti tömlöceire gondolt, még mielőtt a rómaiak a földdel tették egyenlővé a várost. Olvasott a karthágói rabszolgákról, arról, hogyan éltek, és mit műveltek velük. Ha a karthágói hatalmasság a kincseskamráihoz keresett őrt, kiválasztott egy életerős fiatalembert, hegyes rudakkal megvakíttatta, hogy ne lássa, hová viszik, és soha ne árulhassa el a kincsek helyét. A szegény megvakított férfit aztán levitték a föld alá, a kincseskamra bejáratához, ott egyik karját és egyik lábát az ajtóhoz láncolták, ha bárki be akar jutni, fel kell törnie e pecsétet, és a pecsét egy élő, lélegző emberi test volt. A sötétben senyvedő, megvakított és leláncolt karthágói rabszolgákra gondolt, és úgy vélte, szerencsés flótások. Hamar meghaltak, hiszen senki nem gondoskodott róluk, senki nem akarta, hogy a lehető legtovább parázsoljon bennük az élet. Szenvedtek, de nem sokáig, és még haldoklásukban is két lábon állhattak, két kézzel rángathatták a láncaikat. Hallottak is, és ha valamelyik nagyember a kincseskamrába lépett, áldott emberi hangot hallhattak."
"Isten segítsen, gondolta, Isten segítsen minden rabszolgát! Sok száz, sok ezer éven át, mi, rabszolgák, kopogtattuk a börtönünk falát. Mindannyian, minden kisember, minden rabszolga, az idők kezdetétől kopog, kopog és kopog..."
"Fontolóra vette az új nővérrel kapcsolatos lehetőségeket. Valamiért a régi eltűnt. A régi nem értette, mit akar tőle, hogy minden porcikájával beszélni akar hozzá."
"Egy nagy B betűt rajzolt a mellkasára. [...]
Megfeszítette mellkasán a bőrt, hogy jobban érezze a nő ujjának mozgását. Néhány betűt egyszer is elég volt lerajzolni, olyan gyorsan megértette. Fölismerte az O-t és bólintott, aztán L jött, megint bólintott, D, aztán újabb O, G, bólintott, hosszú szünet. A többi betű szabályos zuhatagban öntötte el az agyát. Sorban jött a K és az A, majd R és Á, aztán C és S, végül O, N, és Y, majd a T, azaz BOLDOG KARÁCSONYT!
Boldog karácsonyt, boldog karácsonyt, boldog karácsonyt!"
"Érezte, hogy a nővér keze megnyugtatóan végigsimít a homlokán. Aztán érezte a gyorsan távolodó rezgésekből, hogy távozik. Tudta, hogy szalad, és elmondja nekik. Az ajtó becsapódott mögötte. A hang, mint az áramütés, végighullámzott a rugókon. A nővér elment."
"Már tudta, hogy egész életében nem volt igazán boldog. Volt idő, amikor annak tartotta magát, de az sem ehhez a pillanathoz mérhető."
"Ő most mindent elmesél. A halottak nevében. A halottakért. Elmondja a halottak minden titkát."
"A sötétségből fölmerült egy ujj, olyan hatalmas, hogy rázta a homlokát, mint egy cölöpverő gép. Visszhangot vert az agyában, mint a barlangban a mennydörgés. Az ujj dobolni kezdett..."
"Hogy mit akar?
Úgy érezte magát, mint aki tengerre és hajóra vágyik, aztán hirtelen megkapja, és rögvest megkérdezik, hova akar menni. Közben soha nem számított a hajóra, az ideje várakozással telt, nem jutott ideje kidolgozni, mihez is kezd vele. Joe most ezt élte át."
"Tudniuk kellene, mit akar, az ostoba kurafiak, és azt is tudniuk kellene, hogy nem áll hatalmukban megadni. Azt akarja, ami számukra magától értetődő, amit senki nem adhat. Szemet a látásra. Két szemet, hogy lássa a napfényt, a holdfényt, a kék hegyeket, a magas fákat, az apró hangyákat, az emberlakta házakat, a reggelente kelyhüket táró világokat, a havas földet, csobogó patakokat, vonatokat, sétálgató embereket, egy régi cipővel játszó kölyökkutyát, amint rángatja, rámorran, hátrál, fenyegető képet vág, riszálja a hátsó felét, és nagyon komolyan veszi a cipőt. Orrot akar, hogy érezhesse az eső szagát, az égő fáét, a fövő ételét és a halvány parfümillatot egy arra járó lány után. Szájat akar, hogy egyen, beszéljen, nevessen, ízleljen és csókoljon. Kart és lábat, hogy dolgozni tudjon, járni, hogy hasonlítson egy élő férfihoz.
Hogy mit akar, mit akarhat, mi az, ami megmaradt, ami számára megadható?
Úgy rohanta meg a felismerés, mint a gátat átszakító vízáradat. Ki akar innen jutni."
"Engedjetek ki, kopogta, engedjetek ki innen, engedjetek ki! Nem csinálok bajt."
"Vigyetek el az iskolákba, a világ minden iskolájába! Engedjétek hozzám a kisdedeket, jól mondom? Lehet, hogy üvöltenek majd, és rémálmaik lesznek éjszaka, de majd megszokják, mert meg kell szokniuk, és legjobb a lehető legkorábban kezdeni. Gyűjtsétek őket az üvegkalickám köré, és mondjátok, gyere, kislányom, gyere, kisfiam, nézzétek apukát! Gyertek, nézzetek tükörbe! Pont ilyenek lesztek, ha megnőtök, és nagy, erős férfi vagy nő lesz belőletek. Meghallhattok a hazáért. Ha mégsem, akkor így jöhettek haza. Nem hal meg mindenki, kicsikém."
"Vigyetek el a parlamentekbe, országgyűlésre, kongresszusra, államférfiak belső termeibe! Ott akarok lenni, amikor becsületről és igazságról tárgyalnak, vagy a demokráciát akarják biztosítani a világnak, megalkotják a tizennégy pontot vagy az emberek szabad akaratát taglalják. Ott akarok lenni, hogy emlékeztessem őket, nincs nyelvem, ami odatapadna a képemhez, ami szintén nincs. Az államférfiaknak van. Nyelvük és képük is. Tegyétek az üvegkalickámat a szónoki pulpitusra, és minden alkalommal, amikor a kalapács lecsap, hadd érezzem a rezgéseit! Aztán beszéljenek kereskedelmi politikáról, embargóról, új gyarmatokról és régi ellenőrzésekről. Emlegessék a sárga faj fenyegető jelenlétét, a fehér ember terhét a birodalom érdekeit, hogy miért kell nekünk ezt a szart eltakarítani Németországban, vagy a következő helyen majd Németország helyett.
[...]
Mielőtt azonban szavaznának, mielőtt kiadnák a parancsot a kisembereknek, hogy kezdjék leölni egymást, előbb engedjék, hogy a főszónok a kalickámra koppantson a kalapácsával, rám mutasson, és azt mondja, nos uraim, ez az egyetlen ügy szerepel a ház előtt, döntsék el, mellette szavaznak, vagy ellene. És ha ellene, akkor csak álljanak ki férfi módra, és szavazzanak! És ha mellette, akkor akasszák fel őket, húzzák karóba, négyeljék fel, és apróra vágott darabjaikkal vonuljanak végig az utcákon, hajítsák a maradványokat a mezőre, ahol egyetlen tiszta állat sem ér hozzájuk, hogy rohadjanak meg ott, és soha ne zöldelljen fölöttük semmi, amíg ott rohadnak!"
"Állítsatok magasan az oltáraitokra, és hívjátok Istent, hogy tekintsen le gyilkos kisgyermekeire, a drága szeretett kicsinyekre. Himbáljátok fölöttem a tömjént, amit nem érzek! Igyátok a misebort, amit nem kóstolhatok! Mormoljátok az imát, amit nem hallok! Végezzétek az ősi szertartást, amelynek mozdulataihoz se kezem, se lábam! Énekeljétek a halleluját, én nem énekelhetem! Harsogjon hangosan, erősen az a halleluja, szóljon értem, mert én ismerem az igazságot, nem úgy, mint ti, bolondok! Ti bolondok, bolondok, bolondok..."
"Mindössze ennyit akart. És erre neki, aki senkit se bántott, azt mondják, jó éjt, Isten veled, maradj, ahol vagy, ne okozz nekünk több bajt, túl vagy már életen és halálon, sőt túl a reményen, nem is vagy, örökre véged, jó éjt, és Isten veled!
Egy szörnyű pillanatra világosan látott. El akarják felejteni."
"Nem.
Nem, nem, nem.
Nem hagyja magát.
Lehetetlen, hogy egyik emberi lény ezt tegye a másikkal. Senki nem lehet ilyen kegyetlen."
"Miért fogoly még mindig? Nem követett el bűnt. Milyen jogon tartják fogva? Milyen jogon viselkednek vele ennyire embertelenül?
Miért, miért, miért?
És akkor felrémlett előtte. Látta magát, mint új Krisztust, aki egy egészen új rend csíráit hordozza magában. Ő volt a csatamezők új messiása, aki azt mondta az embereknek, rátok is ez a sors vár. Hiszen látta a jövőt, megízlelte, most pedig éli. Látta az égbolton a repülőket, feketéllett tőlük az ég, és látta a borzalmat odalent. Látta a szerelmesek világát, mely örökre megfosztatott az álmoktól, látta a terveket, melyek soha nem valósulnak meg. Halott apák, megnyomorított testvérek, eszelősen sikoltozó fiúk világát látta. Kar nélküli anyák fej nélküli kisdedeket szorítottak magukhoz, elgázosított torkukból próbálták kiüvölteni a fájdalmat."
"Igen, ez a lényeg, értette már, elmondta nekik a titkát, és miközben megtagadták, ők is elárulták az övékét.
Ő volt a jövő, a jövő tökéletes képe, amazok pedig féltek, hogy más is megpillanthatja. Már ők is előrenéztek, kiszámították a jövőt, és háborút láttak benne. A háborúhoz férfiak kellenek, és ha ezek a férfiak látnák a jövőt, nem harcolnának. Ezért eltakarják előlük, finom kis csöndes, halálos titokban tartják a jövőt. Tudják, ha minden kisember, minden kis fickó látná a jövőt, akkor föltenné a maga kérdéseit."
"Mi békét akarunk, dolgozunk, nem akarunk vitát. De ha tönkreteszitek a békét, elveszitek a munkánkat, és egymás ellen akartok minket felsorakoztatni, tudni fogjuk, mit kell tennünk! Ha azt mondjátok, biztosítani kell a világban a demokráciát, jól vigyázzatok, mert Istenre és Krisztusra megtesszük!"
"Adjátok kezünkbe a fegyvert, és használni fogjuk. Daráljátok a jelszavakat, és valóra váltjuk őket. [...] Félre ne értsetek, mi élni fogunk! Életben maradunk, sétálunk, beszélgetünk, eszünk, éneklünk és nevetünk, érzünk, szeretünk, és gyermekeinket nyugalomban, biztonságban, tisztességben, békében hordjuk ki. Ti tervelitek a háborúkat, ti urak az emberek között, ti tervelitek ki a háborúkat, ti jelölitek ki a célt, de a mi kezünkben lesz a puska."
-----------------------------------
Közeledvén az első világháború fegyveres küzdelmeit lezáró 1918. november 11-i compiègne-i fegyverszünet évfordulójához, szeretettel ajánljuk e könyvet minden érdeklődőnek.
Dalton Trumbo 1939-ben, a második világháború kirobbanását követően megjelenő könyvét, a talán valaha is írt leginkább megrázó erejű háborúellenes regényt, Joe Bonham első világháborús amerikai kiskatona kálváriáját olvashatja ezúttal az érdeklődő.
A még szinte gyermek, coloradói származású Joe Bonham amerikai közlegény valamikor 1918 szeptemberében egy gránátrobbanás következtében kórházba kerül valahol a nyugati fronton.
A kórházban történő ébredéssel, eszméléssel kezdődik e borzalmas és borzalmasan jól megírt történet.
Az ifjú Joe Bonham ugyanis apránként rájön, hogy a robbanás és az azt követő sikeres orvosi beavatkozás következtében nem hall, nem lát, nincs arca, szája, orra, nyelve, nem tud beszélni, önállóan enni, inni, nincs keze, nincs lába - csak feküdni tud, letakarva, s az arca helyét rejtő maszk alatt egy dologra képes: sértetlen agyával gondolkodni.
S Joe Bonhamnek rengeteg ideje van átgondolni a világ és benne saját sorát. Hosszas gondolkodás és kísérletezés után végül Morse-jelek és egy empatikus ápolónő segítségével - talán évek elmúltával - sikerül kapcsolatot létesítenie a külvilággal; ebben azonban nem sok köszönet van.
Joe Bonham, a kisember, a hadirokkant, az orvosi közreműködés csodája, az eleven húscafat a kórházi ágyon ugyanis önmagában cáfolata mindennemű háború létjogosultságának.
Rettenetes, borzalmas, iszonyú történet egy amerikai kiskatonáról, a kisemberekről, akiket az emberiség - még mindig tartó - története során értelem és cél nélkül áldoznak fel hadvezérek, politikusok, elmebetegek, akik ráadásul mindezt mosolyogva, álszent, hazafias, demokratikus és világmegváltó jelszavakat üvöltöznek a kisemberek fülébe.
Joe Bonham azonban torzóként is egyértelmű üzenet minden, a jövőben esetleg háborút fontolgató őrült számára: csak az élet fontos.
A könyvet el kellene olvasnia minden agyalágyult politikusnak, akik a hadseregek létjogosultságán és a háborúk indításán törik megzápult agyukat, akik mások életét szánják áldozatul a frontokon - bármilyen célból is. És ha a könyv elolvasása után, szembesülve Joe Bonham üzenetével, mely egészen egyszerűen a 'Soha többé háborút!' néma felkiáltásában fogalmazódik meg a kéz, láb, arc, szem, nyelv, száj és fül nélküli kiskatona agyában, ezen eszement politikusok, nemzeteink nagy államférfiai és legfőbb döntéshozói mégis a háborúk mellett teszik le voksukat, akkor Joe Bonham kívánsága teljesüljön rajtuk: "...akasszák fel őket, húzzák karóba, négyeljék fel, és apróra vágott darabjaikkal vonuljanak végig az utcákon, hajítsák a maradványokat a mezőre, ahol egyetlen tiszta állat sem ér hozzájuk, hogy rohadjanak meg ott, és soha ne zöldelljen fölöttük semmi, amíg ott rohadnak!"
Boldog, békés hétfőt kívánunk mindenkinek, akinek még van keze, lába, nyelve, szeme, füle és képes és akar tenni a háborúk ellen - olvassa és terjessze a 'csatamezők új messiásának', Joe Bonhamnek az üzenetét:
No war!
Zárásul egy kis összefoglaló a könyvből 1971-ben készült filmből, a vizuális elrettentés alátámasztásaként:
http://www.youtube.com/watch?v=m_kipR_3LnY&NR=1
The Painted Veil
Arany Lapok Kiadó, Budapest 1990
Európa Könyvkiadó, Budapest 1984
