III. jános portugál király és felesége ausztriai katalin a szomszédos spanyol királyságban időző miksa főhercegnek megkésett nászajándékként - hosszas tanakodás után - elküldi a portugál udvar egyik elfelejtve őrzött kincsét, salamont, az indiai elefántot. Az út Lisszabontól a spanyol határig – figueira de castello rodrigo-ig - hetekig tart, ám sokkal keményebb megpróbáltatás vár az elefántra és gondozójára, szubhróra, a cél ugyanis az Alpokon túli birodalmi főváros, Bécs.
Nagyon jó ötlet – gondolhatnánk. Az elefántnak, mint alaknak amúgy is különleges motívumtörténete van: a Nagy Sándor teteiről szóló beszámolókban, majd Hannibált követve már az Európai kultúra születésénél megjelent. Persze szervesen az indiai kultúrába illeszkedik. A hindu vallás egyik istenét, Ganésát is egy haldokló elefánt feje mentette meg (így lett ő az elefántfejű isten). Sőt az indiaiak nem csak istenként tisztelték, ismeretelméleti problémákat is illusztráltak vele, gondoljunk csak a vakok és az elefánt történetére.
Saramago azonban nem illusztrációt keresett. Valóban megtörtént esemény nyomára bukkant Salzburgi előadása után, amikor - ahogy azt könyvének bevezetőjében megírta – az egyetem portugál lektorának, Gilda Lopez Encarnação-nak meghívására az Elefánt étteremben vacsorázott.
Tornyok, hajóárbocok és hegycsúcsok csipkézik azt a faragványt, amelyre a portugál író vacsora közben felfigyelt. Hosszan nyúlik végig az étterem pultja fölött, magába foglalva a belémi tornyot, a genovai kikötőt, az Alpok hegyláncainak, valamint a különféle európai városok sziluettjét. Az így kirajzolódó útvonal pikareszk történetet ígér. Saramago ebből a megtalált történetláncból építette ki regénye világát: látszólag szétágazó, mégis lényegre törő mondatait.
Salamon – Ausztriában és a német nyelvterületen Szulejmán - történetét valójában korábban már többen is feldolgozták. Margaret Rettich Soliman der Elefant címen írt gyerekkönyvét érdemes megemlíteni, illetve a Jorge Nascimento Rodrigues és Tessaleno Devezas szerzőpáros a Saramago regénnyel egy időben, 2008 novemberében megjelent könyvét: „Salomão – O Elefante Diplomata”.
Az ihletet adó faragványsor - ahogy diadalívek domborművei, vagy a középkorban és a reneszánszban gyakori festői ábrázolások – egyetlen formába sűrítve mutatták az eseményláncok, az utazás tér- és időpillanatait. Így a különleges sormintán is unos-untalan felbukkan az elefánt domború háta. A szem pedig ide-oda vándorolhat az elefánt kifaragott vándorútján.
Elsőre úgy tűnhet fel, mintha Saramago – precízen kidolgozva a hiányzó részleteket - csupán dokumentálná az eseményeket. Mintha úgy érezné: úgy tud túllépni a száraz tényeken, ha minden apróságról beszámol. Az elefánt vándorútja lehengerlően körülményes könyv. Ám a körülményes, vagyis minden körülményt bekebelező saramagoi mondatok tökéletesen illenek a regény ideje szerint küszöbön álló barokk világot jellemző körmondatokhoz: „Teltek-múltak az órák, mígnem keleten a sápadt fény megrajzolta annak a kapunak a boltívét, amelyen át a nap beköszön, miközben az ellenkező oldalon a hold szelíden aláhullt egy másik éjszaka karjába.” Sőt - kihasználva a történet domborműszerű egyidejűségét - Saramago nem csupán a pillanat körülményeivel foglalkozik, hanem a pillanatokból kiépülő, a pillanatokkal feleselő jövő lehetőségeivel is. Ez a mindent tudó elbeszélő klasszikus helyzete, aki számára az idő olyan, mint egy folyam, amely vízállása szerint tölti fel különböző irányba kanyarodó medreit.
Ezt az érzést erősíti, hogy a portugál író – Joseph Deltail módszerét felidézve – sajátosan ötvözi a mai és a korabeli képi világot. Hiszen a történet hitelességért olyan nyelvet kellett keresnie, amelyben a késő reneszánsz tárgyai megeleveníthetőek. Az író, talán Wittgensteint követve – akit a Halálszünet mottójában idéz – „a nyelv új közegeit” keresi. A nyelvteremtés ereje tehát az egyik fő témája Saramago új regényének. S e teremtett nyelv erőterében bontakozik a cselekmény, illetve itt formálódnak szereplői jellemvonásai.
Saramago mindig előszeretettel játszott a nevekkel. A 2000-ben írt, magyarul 2006-ban megjelent A barlang szereplőinek beszélő nevei sorsukat vetítik elő: „ Valószínűleg kicsit sem fognak örülni, ha egy szép napon megtudják, hogy az algor szó hideglelést jelent, a láz hírnökét, a gacho pedig nem más, mint az ökör szarvának az a része, amelyen a járom nyugszik.” (ford. Lukács Laura) Ahogy azonnal feltűnik az is, hogy következő magyar nyelven megjelent regényének, a Halálszünetnek nincsenek nevesített szereplői. Foglalkozásuk puszta megnevezésével szerepelteti őket: a minisztereket, kormányfőket és a különféle tanácstalan, vagy a bizarr helyzetből hasznot húzó méltóságokat.
Éppen ezért fontos, hogy ezúttal minden személynevet konzekvensen kis betűvel ír, így olykor meg sem lehet különböztetni a neveket a foglakozásoktól. Mindenkire eleve kiosztott szerep jutott. Így szubhro a talpraesett (olykor Lazarillo de Tormes féle kopékat idéző) sitár sem lehet más: egyedül elefánthajcsár, hiába változtatják unos-untalan a különféle uralkodók a nevét előbb joaqimra majd fritzre. S ezek a nevek is – így kis betűvel írva - inkább hivatásszerű állampolgárságot ajánlanak fel neki, mintsem új személyiséget.
Szubhro eredeti neve a fehér színt jelöli, mintha tiszta lappal indulna az új világban útjára az elefánt hátán. „Az elefánt nem ebből a világból való” – jelenti ki a portugál sereg parancsnoka. Afféle trójai, s bár láthatóan nem rejt ellenséges katonákat behemót teste, lényével olyan erőket képes felszabadítani, amelyek veszélyesek lehetnek az európai kultúra egységére. Ezért adnának rá folton új ruhát, új nevet. Azért, hogy nevet adva az idegen nevűnek beépítsék saját gondolati terükbe.
S a bukdácsoló igyekezetből - ahogy királyok, katonák, vallási személyek, udvaroncok próbálják lehetőleg végérvényesen elhelyezni Salamon alakját a kultúra idegrendszerében – építi ki Saramago olykor elnéző, olykor metsző iróniáját. Csodálatos könyv Az elefánt vándorútja. Az utolsó mondatig színes, izgalmas, magával ragadó. S végül a Pál Ferenc által fordított, szatirikusan derűs mondatok felkavaró befejezéssel, valódi Saramagóra jellemző létborzongással záródnak.
http://www.litera.hu/hirek/egy-tortenet-tajkepe--------------
"Milyen szerencsés ez az állat, hogy a világ legszebb városában élhet, míg én itt vagyok bezárva a jelen és a jövő közé, reménytelenül, s egyikben sincs helyem."
"Pedig a keserű élettapasztalatokból megtanulhattuk volna, hogy általában véve nem tanácsos túlságosan megbízni az emberi természetben."
"Nem mindennap történik meg, hogy megjelenik az életünkben egy elefánt."
"Így született meg ganésa, miután élt, és meghalt. Mesebeszéd, morogta az egyik katona, Akárcsak annak a története, aki meghalt és harmadik nap feltámadt, mondta subhro, Vigyázz a szádra, elefánthajcsár, túl messzire mész, szólt rá a parancsnok..."
"Ki az a salamon, kérdezte a pap, Az elefántot hívják salamonnak, felelte a sitár, Nem tartom helyénvalónak, hogy egy állatnak emberi nevet adjanak, az állatok nem emberek, és az emberek sem állatok, Ebben nem vagyok olyan biztos, felelte a sitár, akit kezdett bosszantani a társalgás..."
"Ezeknek a barbárság időszakát még alig-alig maguk mögött hagyó koroknak érzéketlen emberei kevés figyelmet fordítanak a finomabb érzelmekre, amelyek csak igen ritkán ébrednek fel bennük."
"Ezekkel az osztrákokkal soha nem lehet tudni, fejezte be mondandóját a parancsnok, és eszébe sem jutott, hogy ezek az osztrákok az elsők és valószínűleg az utolsók is, akikkel ebben az életben találkozik."
"Egyre csak a hibáink gyarapodnak, nem pedig az erényeink."
"A háborúba vitte őket, Az emberek háborújába, Ha úgy vesszük, nincs is más háború."
"A természet bizonyos titkai az első pillanatban kifürkészhetetlennek tűnnek, és a bölcs belátás arra biztatna, hogy ne is próbáljuk felderíteni, nehogy az átabotában megszerzett tudás több kárt okozzon nekünk, mint amennyi haszonnal jár. Nézzük meg, például, mi lett az eredménye annak, hogy ádám a paradicsomban megevett valamit, ami pusztán almának nézett ki."
"Igaza van a kétkedőknek, amikor azt állítják, hogy az emberiség története az elvesztegetett lehetőségek végtelen sorozata."
"Isten veled, egyre silányabb világ."
-----------------
Elfogult Saramago-hívőként (-"fanként") nem mondhatok mást, mint hogy ez a rövidke kis regény, mely 2010-ben jelent meg nálunk (ki gondolta volna akkor, hogy ez az év Saramago halálának éve is egyben) kurtasága ellenére is hozza mindazt, amit egy jó saramagói regény hozhat. Remekül beillik abba a mágikusan ("saramagikusan") realisztikus sorozatba, amit oly halhatalan regények alkotnak (a teljesség igénye nélkül), mint a Vakság, a Megvilágosodás, a Kőtutaj, A kolostor regénye, Az embermás, a Minden egyes név, a Jézus Krisztus evangéliuma, a Halálszünet vagy a Lisszabon ostromának históriája. Kár, hogy Saramago maga is azt mondta az idén: "Isten veled, egyre silányabb világ".
