Európa, Budapest, 1971
297 oldal
Hogyan tiporja népét egy könyörtelen közép-amerikai zsarnokocska, az Elnök úr? Hogyan teremt pokoli borzalmakat egy paradicsomi szépségű kis országban? Ezt írja meg a mai spanyol nyelvű próza egyik legkiválóbb képviselője, a Nobel-díjas guatemalai Asturias. Könyvében harmatcsepp rezeg a mocsok felett, nagy költészet virágpora hinti az epikus kínokat, tort ül a gonoszság, tobzódik az elnyomás, keresztutat jár az ártatlanság, s a keményveretű, költői regény az önkényuralom egyetemes bírálatává magasztosul.
http://www.antikvarium.hu/ant/book.php?konyv-cim=elnok-ur&ID=41168
--------------------
"A koldusok keresztülvonszolták testüket a piac konyhái között, a székesegyház fagyos kőrengetegének árnyékában tévelyegtek a Lőtér felé, tengerszéles utcákon, át a városon, mely mind csöndesebbé és elhagyatottabbá vált mögöttük.
Az éjszaka összegyűjtötte őket a csillagokkal együtt. [...] Ez a szemétdomb-lényekből összeverődött család sem a puha vánkost, sem a bizalmat nem ismerte. Egymástól távol, csak úgy ruhástul dőltek a földre, s rablók módjára aludtak 'vagyonukat' rejtő batyujukon. A batyukban húscafrang, rongyos cipő, gyertyacsonk, öreg újságpapírba bugyolált főtt rizs, rothadt narancs és banán lapult."
"A koldusok hallgattak, és álmatlanul fogdosták bolháikat; füleltek a rendőrök jövés-menésére, akik a félhomályos téren járkáltak, figyelték az őrszemek, e csíkos katonaköpenybe burkolózott kísértetek fegyvereinek csörrenését; ezek éjjelente a szomszédos laktanyában virrasztottak harcra készen, őrizve a Köztársasági Elnök életét, akinek nem tudták a lakóhelyét, mert egyszerre több helyen lakott, azt sem tudták, hogyan alszik - az a hír járta, hogy állandóan a telefon mellett ül és ostort szorongat a kezében - s mikor alszik, mert barátai tanúsága szerint soha nem alszik."
"- Kusti, te! - mordult a kutyára. Az semmi hajlandóságot sem mutatott, hogy az ugatást abbahagyja, erre az ember feléje rúgott: - Kuss, te dög, nyughass!..."
"A favágó, mint minden este, hazaért kunyhójába. A faköteget földre dobta; kutyája jócskán megelőzte gazdáját az úton, s most kitörő örömmel ugrálta körül az embert. Ő azonban elzavarta, a kalapját le sem véve, denevérként röpködő kabátjával belépett a kunyhóba, a táncoló tűz körébe, s így szólt asszonyához, aki éppen az ebédről maradt tojálepényt melegítette a lángok fölött:
- A szemétdombon találkoztam egy angyallal..."
"A palotában az Elnök Úr aláírta a táviratot. Oldalánál ott toporgott a kis öregember, aki dr. Barreño távoztakor lépett be a szobába, s meghallotta, hogy az Elnök Úr ekképpen emlegeti személyét: az az állat...
Az az állat szegényes öltözetű emberke volt, rózsaszín bőrű, mint a fiatal egerek; sárga haja ápolatlanul kuszálódott feje tetején, zavaros kék szemgolyói elvesztek a tojássárga színű szemüveg mögött.
Az Elnök Úr elhelyezte a legutolsó aláírást is; az öregember buzgón le akarta itatni, s nagy igyekezetében feldöntötte a tintatartót. A folyadék végigömlött az elnöki okmányon.
- ÁLLAT!
- U...ram!
- ÁLLAT!
Dühödt csengőrázás... még egy... még egy... Pillanat, és megjelenik az egyik szárnysegéd az ajtóban.
- Tábornok! Kétszáz botot erre a... nos, nos! ... - az Elnök elvörösödve üvöltött dühében; majd kimért léptekkel átsietett az elnöki lakosztályba. Ebédidő volt.
Az állat szemei megteltek könnyel. Egyetlen szót sem szólt, képtelen volt szóhoz jutni, s tudta, hogy úgyis hiába esedezne elnézésért: az Elnök Urat szinte démoni düh szállta meg Parrales Sonriente meggyilkolása óta. Könnytől homályos tekintete előtt megjelentek felesége és gyermekei, amint érte könyörögnek: egy agyondolgozott öregasszony, meg fél tucat csontig-sovány kis penészvirág... Görbe kampókká merevedet ujjaival reszketve keresgélt zsebeiben, míg meg nem találta zsebkendőjét; s akkor keserves sírásra fakadt. Ó, miért is nem lehet most felordítania, hogy megkönnyebbüljön a szíve! S közben - ellentétben a többi halandóval - nem arra gondolt, hogy a büntetés igazságtalan, ellenkezőleg: arra, hogy méltán fenyítik meg, hadd tanulja meg, hogy máskor ne legyen esetlen - ó, miért nem lehet most felordítania, hogy megkönnyebbüljön a szíve! -, hadd tanulja meg, hogy ügyesebben kell végeznie munkáját, nem szabad rádöntenie a tintát az elnöki iratokra... - ó, miért nem lehet most felordítania, hogy megkönnyebbüljön a szíve!...
Összeszorított ajka közül ócska fésűként lógott ki csúnya fogsora, petyhüdt orcáján állati szorongás vonaglott, a szerencsétlen ember olyan volt, mint a halálraítélt. Verítéke végigcsorgott a hátán, inge csuromvizes lett, ez még jobban elkeserítette. Soha életében így még nem izzadt... És nem tudott felordítani, hogy megkönnyebbüljön! A rettegéstől hányingert kapott, és minden tagja re-re-re-re-reszketett...
A szárnysegéd hozzálépett és megrázta a karját. Ettől majd hogy össze nem csuklott; olyan volt szegény, mint egy vén bohóc, aki végtelen kimerültségében halálos ernyedtségbe zuhan: szeme felakadt, fülében kozmikus, rettenetes üresség zúgott, bőre elnehezült, mind ólmosabb lett, a vesék körül ijesztően felpuffadt, aztán visszalöttyedt, széthullt, lelappadt...
Néhány pillanattal később a folyosón:
- Engedelmével, Elnök Úr...
- Beszéljen, tábornok.
- Uram, arról az állatról szeretnék jelentést tenni: nem állta ki a kétszáz botot.
A szolgálólány, aki a tálcát tartotta a kezében, melyről az Elnök Úr éppen sült burgonyát falatozott, remegni kezdett...
- Te meg mit reszketsz itt?! - mordult a lányra a ház ura. Aztán a tábornokhoz fordult, aki szögletes merevséggel, sapkáját kezében tartva, szemrebbenés nélkül várakozott: - Rendben van, leléphet!
A szolgáló le sem tette a tálcát, a tábornok után szaladt, hogy megkérdezze, miért nem állta ki a kétszáz botot a kis öregember.
- Hogyhogy, miért? Mert meghalt!
A lány a tálcával visszament az ebédlőterembe.
- Uram... - szólt majdnem sírva az Elnök Úrhoz, aki nyugodtan falatozott -, azt mondta, azért nem viselte el, mert meghalt.
- Hát aztán?! Hozza a többit!"
"Miguel Cara de Ángel (Angyalarc), az Elnök Úr teljes bizalmának egyedüli birtokosa, ebéd után megjelent."
"... engedje meg, Elnök Úr, hogy ismételten kinyilvánítsam: nem tudok napirendre térni azon a szörnyűségen, hogy bizonyos elvetemült gazemberek orozva meggyilkolták a mi drága Parrales Sonriente ezredesünket...
- Majd intézkedem...
- Nem lehet mást várni attól, akiről azt mondják, hogy nem ezt az országot kellene kormányoznia...
Az Elnök Úr felugrott, mintha megdöfték volna.
- Kik mondják?
- Mindenekelőtt én, Elnök Úr, azon számosak sorában, akik azt vallják, hogy egy olyan embernek, mint ön, olyan országot kellene kormányoznia, mint Franciaország vagy a szabad Svájc, vagy a szorgalmas Belgium, vagy a csodálatos Dánia!... De inkább Franciaországot... Franciaországot mindenekelőtt!... Ön lenne az eszményi vezető Gambetta és Victor Hugo nagy népe sorsának tökéletes irányítására!
Alig észrevehető mosoly suhant át az Elnök Úr bajusza alatt."
"Parrales Sonriente ezredes meggyilkolása óta a titkosrendőrség egyetlen pillanatra sem hagyta őrizetlenül az Úr Kapuját."
"Mi történt? Mi volt az a két gyors dörrenés egymás után? Mi t volt mit tennie szegény bábjátékosnak, alsóneműjében kibotorkált az ajtóba, hogy kielégítse Benjamón asszonyság kielégíthetetlen pletykaszomját - így csúfolták feleségét, Sonkásnak, kétségkívül azért, mert őt magát Benjamínnak hívták -, de amikor az asszony, nagy izgalmában, hogy megtudja, vajon nem valamelyik törököt ölték-e meg, belemélyesztette tíz ujja sarkantyúját az oldalába, hogy jobban kinyújtsa a nyakát, a kis ember goromba lett:
- De asszony, nem látok semmit!"
"Ilyenkor estefelé a szegénynegyedek irtózatosan kihaltak voltak: valósággal lehelték magukból az elhagyatottság ijesztő kietlenségét. Mocskos nyomor uralkodott ezeken a helyeken, a keleti méretű elhanyagoltság szörnyű sivársága, s a vallási fatalizmus mindezt Isten akaratának tartotta. A csatornákon a föld színéig siklott a hold, s a víz egyhangú csepegése a szennycsatornákban szinte másodpercre számolta egy nép végtelennek tűnő óráit, mely belenyugodott, hogy sorsa ezen a világon a rabszolgaság és a bűn."
"'Ha megszököm, annyi, mintha azt mondanám: bűnös vagyok!' A visszhang visszakopogta lépteit. 'Ha megszököm, magam vallom be, hogy bűnös vagyok.. De ha nem menekülök el...!'"
"Nemzeti ünnep...
[...]
Uram, Uram, föld és ég tele van a Te dicsőségeddel! Az Elnök Úr, messzire mindenkitől, bizalmasai csoportjában, megmutatta magát hű népének, s látszott rajta, elégedett a helyzettel: Ő magasan mindenki felett, a hű nép pedig mélyen alatta a palota előtti téren...
Uram, Uram, föld és ég tele van a Te dicsőségeddel! A hölgyek szinte érezték a Szeretett Isten mennyei hatalmát. A potrohos papok töméntelen füstölőszert égettek el a füstölőkben. A jogászok A jogászok Bölcs Alfonz lovagi tornáján képzelték magukat. A diplomaták, köztük a Tifliszből jött excellenciások, fontoskodva jártak-keltek, valóban, ott voltak Versailles-ban, a Napkirály udvarában. A helyi és külföldi újságírók Periklész fénykorához hasonlították a káprázatos napot... Uram, Uram, föld és ég tele van a Te dicsőségeddel! A költők nem fogytak ki magasztaló ódáikból, lelki szemük Athén pompáját és fennköltéségét látta a feldíszített város ezerszínű csillogásában. Egy szobrász, aki szentélyekre összpontosította tehetségét, Pheidiasznak képzelte magát, kezét dörzsölte és szemét az ég felé fordította gyönyörűségében, hallva, mint éljenzi az utca a kiváló kormányférfit... Uram, Uram, föld és ég tele van a Te dicsőségeddel! Egy gyászinduló-szerző, odaadó híve Bacchusnak és a Húsvéti Körmenetnek, paradicsomszerű arcát kidugta erkélyéről, kutatva: a földön van még, vagy ez már a mennyország?
Nos, ha a művészek Athénban képzelték magukat, a zsidó bankárok meg úgy tettek, mintha Karthágóban lennének; otthonosan sétálgattak az államférfi szalonjaiban, aki beléjük helyezte teljes bizalmát, s feneketlen páncélszekrényeikbe a nemzet vagyonát, nulla egész semmi százalék kamatra. Ez a remek üzlet mérhetetlen gazdagodást biztosított számukra, az arany-, ezüstpénzeket tüneményes gyorsasággal metélték körül. Uram, Uram, föld és ég tele van a Te dicsőségeddel!
Angyalarc utat tört magának a meghívottak tengerén át. (Szép volt és gonosz, mint a Sátán.)
- A nép az erkélyen óhajtja önt látni, Elnök Úr!
- ... a nép?
A házigazda kis fitymáló kérdőjelet csodálkozott bele ebbe a két szóba. Mögötte csönd támadt. Egyszerre végtelen szomorúság lepte meg, ám dühösen erőt vett magán, nehogy a szeme árulkodjék; erélyesen felkelt a székéből és kisietett az erkélyre.
Amikor megjelent, bizalmasai csoportja szorosan körülvette. Lent a téren asszonyküldöttség várakozott, hogy felköszöntsék az Elnök Urat az ellene elkövetett szerencsés kimenetelű merénylet évfordulóján. Amint alakja feltűnt a magasban, az ünnepi szónoklat elmondásával megbízott asszony belefogott mondókájába:
- Népünk fia...!
A házigazdának keserű nyál gyűlt a szájába: visszagondolt tanulóéveire, amikor nyomorgó anyja mellett élt egy rosszindulattal kikövetezett városkában... Angyalarc azonnal beletalálta magát a dagályos helyzetbe, merészen a fülébe súgta:
- A nép fia, akárcsak Jézus...
- Nééépünk fiaaa! - kezdte újra az asszony odalent. - A népé, mondom! Íme, a nap, a fényesen ragyogó nap, s az ég, mely fényével óvja drága életed, szent és sérthetetlen törvény, a mennyei boltozaton a fényt árnyék követi, fekete és kérlelhetetlen éjszaka; ilyen sötét éjszakából nyúltak ki egykor a bűnös kezek, melyek ahelyett, hogy a mezőket vetették volna be termő magvakkal, amint te tanítod, Uram, bombát dobtak lábad elé! Ez a bomba azonban, minden tudományos európai körmönfontság ellenére is, csődöt mondott és sértetlenül hagyta életed...!
[...]
- Éljen az Elnök Úr!
- Éljen a Köztársaság Elnöke!
- Éljen a Köztársaság Alkotmányos Elnöke!
A világ minden tájára elhangzó, vég nélküli éljennel éljen a Köztársaság Alkotmányos Elnöke, a Haza Érdemes Fia, a Nagy Liberális Párt Elnöke, a Liberális Szívű Elnök, a Tanuló Ifjúság Védnöke!..."
"- Hála Elnök Urunknak, a nemzeti zászló továbbra is mocsoktalanul leng, s nem szállt el a nemzeti címerről a madár, mely miként a főnix-madár, újjászületett az elhunyt hősök hamvából; azon hősökéből, akik egykor, Amerika felszabadításának napjaiban egyetlen csepp vér ontása nélkül kinyilatkoztatták nemzeti függetlenségüket, így szentesítvén az égő szabadságvágyat, melyet az indián ősök fennkölt példával nyilatkoztattak ki a világnak, amikor halálukig harcoltak a szabadságért és az emberi jogokért!"
"Az Elnök Úr - balját a márványkorláton nyugtatva - néhány szót intézett az ünneplő tömeghez; állandóan úgy állt féloldalt, hogy ne hagyja fedetlenül mellkasát; homlokát ráncolva, összehúzott szemmel jártatta végig cigarettaparázs tekintetét a tomboló gyülekezeten. A férfiak és nők könnyeket morzsoltak el szemük sarkában..."
"Kint a városban folytatódtak a Köztársasági Elnök tiszteletére rendezett ünnepségek. [...]
A cellákban az első éjszaka idegtépő. A fogoly a sötétben úgy érzi, mintha kiszakadtak volna a világból s lidérces látomások között élne. A falak elmosódnak, a tető eltűnik feje fölött, a talaj elsüllyed a lába alatt, s mégis mily messze van a lélek a szabadságtól! Inkább halottnak érzi magát."
"Ora pro nobis..."
"...nincs más hátra, mint inni halálig, aztán meg el ne hamvasszanak minket, hanem desztilláljanak!"
"Mekkora csalódás lesz az Elnök Úrnak, ha megtudja, hogy feltétlen bizalmának birtokosa készítette elő és irányította egyik halálos ellenségének szökését...! Hogy fog tajtékozni, ha meghallja, hogy a néhai Parrales Sonriente ezredes legbizalmasabb barátja tette lehetővé az egyik gyilkos eltűnését!..."
"- Nem tudja maga, hogy ha valamit állít a bíróságon, azt papírral is bizonyítani kell? Hová jutnánk, ha nem így lenne? Hol az a parancs?
- Hát az a parancs már nincs nálam. Visszaszolgáltattam. Az Elnök Úr bizonyára tud róla.
- Mit beszél összevissza? Ugyan, miért adta vissza?
- Mert az alján az állt, hogy a parancs teljesítése után vissza kell adni. Különben sem tartom célszerűnek, hogy nálam maradjon... érti, uram... Azt hiszem, uraságod megérti..."
"- Vádolom magam, atyám, az összes bocsánatos és halálos bűnnel, azokkal is, amikre nem emlékszem."
"- Főbelövik a férjemet, tábornok úr!
A mögötte loholó tiszt szüntelenül kiáltozott, hogy lehetetlen beszélnie az Elnök Úrral."
"Éjjel a holtak súlya forgatja a földet, nappal pedig az élőké. Ha majd egy napon többen lesznek a holtak, mint az élők, az éjszaka örökké fog tartani, végtelen lesz, mert az élőknek nem lesz akkora súlyuk, hogy felvirrasszák a napot."
"Vagyont költött az Elnök Úrhoz intézett táviratokra.
Egyetlen sor választ sem kapott."
"A tizenhetes számú fogoly halotti okmányába a halál okaként a következőt jegyezték be: N. N. rothasztó vérhas.
Ennyiben van szerencsém értesíteni Elnök Urat..."
-------------------
Talán nem véletlenül volt éveken, évtizedeken át betiltott mű (a később Nobel-díjat kapott) Asturias jelen kötete szülőhazájában, Guatemalában. Az ország túlfejlett demokratikus hagyományai kevés lehetőséget kínáltak egy ilyen, a diktatúrát és a mindenkori Elnök hatalmát kifigurázó kötetnek.
Olyan ország tárul elénk Asturias művében, mely ugyan - akár az Elnök - nevesítve nincs, de a közép- és dél-amerikai banánköztársaságok szinte bármelyikére ráillik a leírás.
Mi sem bizonyítja a felvilágosult szocializmus hazai vezetőinek éleslátását, mint az a tény, hogy 1971-ben, sőt, már 1959-ben is (!) engedték megjelenni a művet Magyarországon, ezzel deklarálva, hogy a közép- és dél-amerikai banánköztársaságok és a kelet-közép-európai szőlő-, alma-, szilva- valamint krumpli- és komlóköztársaságai közt nem lehet egyenlőségjelet tenni.
Nem tudjuk, térségünk nagy írói, filmrendezői és humoristái olvasták-e és kaptak-e ihletet Asturias jelen művéből; az viszont kétségtelen, hogy gyönyörű leírását láthatjuk annak, miként teljesülhet bármely országban az a tétel: nem a politikai vezetők vannak a népért, hanem a nép a politikai vezetőkért. A könyv sok tanulsága mellett talán az egyik legfontosabb: bárki kerülhet lapátra - ahogy azt Hofi is megénekelte. Az Elnök kivételével senki pozíciója nincs biztonságban, bárki megjárhatja az elnöki börtönöket vagy kerülhet az elnöki kivégzőosztag elé - míg maga az Elnök hatalma csúcsán is retteghet az őt elárulók intrikáitól, a személye elleni merényletektől. Koldustól az Elnökig senki nincs biztonságban egy ilyen országban - ez a rendszer lényege.
Az egy mindenkiért, mindenki egyért elvéből pedig sajátosan csak a mondat második felét - azt viszont annál következetesebben - érvényesítő elnöki uralom a paradicsomi idill országát a gyanakvás és a kiszipolyozás, a társadalmi igazságtalanság teljes kiélezett végleteinek országává teszi.
Ajánlott olvasmány továbbra is mindazok számára, akik úgy vélik, hogy a választott vezetők talán mégsem többek a köz egyszerű szolgáinál; akik úgy vélik, hogy nem az ország van az Elnökért/Miniszterelnökért (politikai berendezkedéstől függően változhat az elnevezés), hanem a politikai vezetők a népért.
Asturias jelen művének utolsó jó tanácsa: gyanakodjunk mindenkire, aki magát a "nép fiának", isten ne adja, az "emberek emberének" nevezi. Több, mint gyanús.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése