Interpopulart Kiadó, Budapest 1994
79 oldal
Részlet: "A Radnóthy Elek udvarháza híres volt a Kisküküllő mentén. Tulajdonképp nem is volt udvarház, ahogy Erdélyben a kisebb birtokú nemesek falusi lakait nevezik, még kevésbé várkastély, amely névvel vagy a mágnások várakból átalakított vagy nagyobbszerűen épített kastélyait szokás megtisztelni. A Radnóthyé e kettő közt foglalt helyet, hasonlóan családjához, mely se a mágnásokhoz, se a tekintetesekhez nem tartozott, hanem méltóságos volt, így, erdélyi divat szerint, kisebb a nagyságosnál s több a tekintetesnél.
Az udvarház magas dombon emelkedett. Onnan uralkodott az alatta elterülő falun, s vetett hosszú árnyakat, ha napfényes alkonyon vagy holdas éjjel a folyam tükrében nézegette magát. Nagy négyszög, földszintes épület volt, belső udvar nélkül, de ha ennyiben különbözött is a várkastélyoktól, annyiban éppen nem hasonlított a közönséges udvarházakhoz, amennyiben négy, úgynevezett tornyos bástyával büszkélkedett, magas emelete majdnem kettősnek látszott, széles zsindelyfödele pazar szeszéllyel nyújtózott a magasba, homlokzatán óriás s már megfeketült kőcímer gúnyolta a házőrző kőrisfák százados fiatalságát, s kinyúló tornácából oly fennhéjázó kilátás nyílt, hogy a birtokos udvarházához tartozóknak képzelhette a völgy hosszában elszórt falucskákat.
Udvara kénye-kedvére nyúlt el. A felső udvar a domb síksága volt, amelyet kert övezett, egész a folyam kanyarodtáig. A ház mellett, mintegy hozzáragadva, a konyhaépület húzta meg magát, mindig füstölgő kéményével, ecetesüvegekkel megrakott tornáccal s léces ajtóval, amely előtt az úgynevezett gazdasszony vagy más néven kulcsárné, a szakács ellenőrzője, segédje, s ha kell helyettesítője, mindegyre megjelent, hol sápítva, hol nyelvelve, mint akin az egész ház terhe nyugszik."
http://www.antikvarium.hu/ant/book.php?konyv-cim=egy-regi-udvarhaz-utolso-gazdaja&ID=23087
------------------------
"Radnóthy nem is szűkölködött vendégek nélkül: azért sok év óta alispán, azért lakik oly közel az országúthoz, azért van annyi vendégszobája. Híven megőrizte a ház becsületét."
"Fenn a teremben, kinn a ház előtt, alatt az udvaron, mindenütt dobogott a föld, csengett a levegő, csapongott a szív, s a vénülő ház kivilágított ablakaival mintegy megifjodva tekintett ki az éjbe, messze hirdetve a környéknek, hogy gazdája mulat.
Mindez csak volt és odavan. Az udvarház pusztulását és szegénységét gyászolja. Alig ismerni reá. Maga a hazatérő Radnóthy is ámulva nézi, mintha nem volna az övé, pedig csak másfél év óta nem látta. De ez a másfél év több volt egy századnál, s egy udvarháznál régibb és nagyobb dolgokat is megviselt vagy elpusztított. Radnóthy 1848 ősze óta nem volt otthon, mert Kolozsvárott megbetegedve, majdnem egy egy esztendeig nyomta az ágyat, s még azután is sokáig gyengélkedett. Azalatt egy nagy forradalom viharzott el, s Erdély iszonyú csaták- és pusztításoknak volt a színhelye. "
"- Hej, méltóságos uram, de pusztulásnak indult itt minden! - tört ki belőle keservesen a szó, s éppen rosszkor, mert a kocsi egy gübbenőbe zökkent."
"Benn az udvaron sem vár reá öröm. Romjait is alig láthatta annak, ami hajdan gyönyörködtette."
"Radnóthy most látta először tiszttartóját, akit a múlt évben küldött ide egyik jó barátja, mert régi tiszttartóját még a forradalom elején megölte volt a föllázadt oláhság."
"Lesütötte fejét; úgy tetszett neki, mintha összetört címere családja pusztulását és gyalázatát jósolná."
"Nem oda Buda! Más időben élünk, nincs többé vármegye, a szegény embernek is pártját fogják, méltóságod sem alispán már - hála istennek - nem ám..."
"Semmi sem volt ép, semmi sem állott a maga helyén."
"E folytonos felindulás és évődés fölemésztették lelkiereje maradványait. Az egykor tevékeny férfiú méla, álmodozó és ingerlékeny különc lett."
"A vendégek szórakoztatás és enyhítés helyett még ingerlékenyebbé és búskomorabbá tették. Csak akkor derült ki, ha egy-egy gúnyos adomát hallott az idegen, leginkább Galíciából Erdélybe rendelt tisztviselőkről, az úgynevezett Bezirkerekről, különösen arról, aki a megyében az ő helyét foglalta el. Ilyenkor nevetett, aztán nagyot sóhajtott, s el- elmormolta fogai közt:
Galíciát kisöpörték,
A szemetet kiöntötték,
A szemétből gomba termett,
A gombából Bezirker lett."
"Szégyellni kezdte szegénységét, mint valami bűnt, s koronként hozzáfogott gazdasága rendezéséhez, nagy hévvel, kevés kitartással, ide-oda kapkodva, nem tudván magát feltalálni a változott körülmények között."
"Az ellenzékiség a legmélyebb gyűlöletig fejlődött ki benne, de egyszersmind megutált minden reformot. Vádolta önmagát, hogy ő is elősegítette az ősi alkotmány alapjának megrendítését. A nép iránti jóindulata elenyészett, hiszen saját oláh jobbágyai dúlták fel udvarházát, akikkel annyi jót tett mint magánember, s akiknek érdekéért küzdött a közpályán. A köz- és magánjogi reformok rögtönzéséről és erőszakoltságáról elmélkedett, s minél többször olvasta a régi magyar törvényeket, annál inkább bámulta a régi alkotmányt s az ősök bölcsességét. Most sehol sem látott hiányt; kegyelettel olvasott át minden elavult törvényt, megsiratott minden összeomlott intézményt, s az állambölcsesség kövét vélte feltalálni a megyei rendszerben. A hajdan tevékeny férfiú, aki elméletekkel nem bajlódott, tétlenségben szemlélődővé vált. Visszaélte magát a múltba, s mind arról ábrándozott, hogy mi módon kellett volna a magyar nemzetnek kifejlődnie. Rögeszméjévé lőn, hogy a demokráciai eszmék tették semmivé a magyart; elfordult a jelentől, s gyönyörrel olvasta a múlt lapjain a magyar nemzet, azaz a nemesség örök dicsőségét."
"Egyetlen fiáról, aki a magyar hadseregben szolgált, a háború bevégezte óta semmit sem hallott; számtalanszor megsiratta mint beteget, mint foglyot, mint elesettet. Egyetlen leánya Bécsben volt felesége testvérénél, egy nyugalmazott ezredes özvegyénél, aki még ezelőtt két évvel, látogatása alkalmával vitte volt el magával, hogy lásson egy kis világot, s gyakorolja magát a német nyelvben."
"Bármennyire örült, hogy gyermekeiről bizonyosat tudhat, mégis e levelek leverően hatottak reá."
"Mindamellett mindent elkövetett, hogy pénzt szerezzen össze, nemcsak beteg fiának, hanem bálozó leánya számára is. A jövedelem alig fedezte a folyó költségeket, a jószág újonnan beruházása pedig csak a kegyes óhajtások közé tartozott. Természetesen vagy kölcsönhöz kellett folyamodni, vagy eladni valamit. A kölcsönt mindjárt hazajövetele után megpróbálta, de nagy kamatra is alig tudott egypár száz forintot összeszerezni, mert a kipusztított, elszegényedett s még folyvást gazdasági és kereskedelmi zavarban szenvedő Erdély Európa legpénztelenebb országa volt."
"- Ősi birtokomból adjak el valamit - folytatta Radnóthy még hevesebben -, azt a szép darab földet? Soha. A nemesi birtok, számtartó uram, nem városi ház, amelyet adni-venni, cserélni-berélni lehet. Azt karddal szerezték, az szent dolog, az a családé, nem egy emberé."
"E pillanat óta fejébe vette, hogy el kell szegényednie, lassan-lassan kénytelen lesz eladni birtoka nagy részét, s az ősi jószág nem szállhat épen fiára. E gond egészen elnyomta azt az örömet, amelyet gyermekei feltalálása keltett szívében."
"Tudom én a törvényt, azért tettem cenzúrát Marosvásárhelyt a királyi táblán, azért szolgáltam sokáig a vármegyét. A nemesember kúriáját vérig oltalmazhatja, azért van kardja, még a megyei brachiumot is visszaverheti, ha tetszik. Hát cselédjét ne verhetné ki saját földjéről?
- Rég volt az, méltóságos uram! - jegyezte meg félénken a számtartó."
"A bámuló csendőrtiszt magyarázatot kért a jegyzőtől, aki csak mosolygott az egész jeleneten, aztán megmagyarázta, hogy a méltóságos alispán úr két év óta aluszik, még most sem ébredt föl, s álmában beszél."
"Szóval Radnóthy nyakig úszott a pörben, s helyzetét nagyon megnehezíté a vallatás alatti magaviselete. Tiltakozott minden ellen, s nem ismerte el a hatóságok törvényességét, ami aztán mint újabb bűn jegyzőkönyvbe vétetett. Szerencsére leverte a betegség, így bűneit nem tetézhette újabbakkal, alkalmas ürügyet szolgáltatott arra nézve, hogy kezességre kibocsátását több nyomatékkal sürgethessék. Ügyvéde minden elkövetett kiszabadítására, de mindhiába; Radnóthy jó emberei, régi ismerősei közül senki sem tudott segíteni. Elvégre is sógornője, az ezredesné segített rajta, ki az ügyvéd fölhívására levélben egy Erdélyben állomásozó tábornokhoz, férje régi barátjához folyamodott, s fölkérte Kahlenberger kapitányt, Erzsi udvarlóját, hogy szintén írjon nagybátyjának, az erdélyi új kormányszék egyik legbefolyásosabb tanácsosának. A pártfogás s a betegség nagy bajjal megnyitották a lábadozó Radnóthy börtönét. Ő egészen egyébnek tulajdonította e kedvező fordulatot. Azt hitte, hogy mind a polgári, mind a katonai hatóság megszeppent, s most az enyhébb, udvariasb eljárással akarják őt kiengesztelni s elsimítani az ügyet."
"Az ügyvéd hijába magyarázta neki a változott viszonyokat, hijába kérte, hogy hagyja reá pöreit, s ne elegyedjék semmibe, nem tudta lecsöndesíteni."
"- Miféle újabb törvények? Szeretném tudni, melyik diétán hozták, melyik közgyűlésen hirdették ki azokat az újabb törvényeket - kiáltott öklével a válaszra csapva, s mivel az nem felelhetett megfelelt ő magának, folyvást tiltakozva ez újabb sérelem ellen."
"Oly erős szenvedéllyel csüngött a múlton, hogy föl nem foghatta a jelent. Egész álomvilágban élt, amelyben csak az volt való, hogy szenved, haragszik, fárad és vénül."
"Radnóthy öklével az asztalra csapott, hogy neki azt az embert többé senki se említse, megesküdt, hogy leányát csak magyarországi vagy erdélyi törzsökös hazafihoz adja nőül. Megtiltotta Erzsinek a francia és német csevegést, különben kitépi nyelvét; fenyegette hogy lehasítja komédiásnő ruháit, megparancsolta, hogy lásson a házi dolgok után, s úgy elfelejtse Kahlenbergert, mintha sohasem is született volna, különben kitekeri a nyakát."
"Haldokló és gyógyuló fia, megváltozott és újjászületendő leánya alakjai között lebegett lelke, egyiktől a másikhoz, s nem tudott megnyugodni."
"- Hát meghalt Géza úrfi? - kérdé István urához rohanva."
"Teltek a napok, beállott az ősz. A hanyatló természet és a pusztuló udvarház oly jól illettek egymáshoz."
"A téli napokon folyvást tűzrakással bajlódott. Félt, hogy megfagy, s panaszolt a muszkákra, akik Szibéria hidegét hozták magukkal Erdélybe."
"Istvánban utolsó támasza dűlt ki, és semmi sem maradt, ami többé az élethez kösse."
"Ezzel befordult, elaludt, s többé föl sem ébredt."
"Így pusztult el a régi udvarház, nem örökölhette senki. Ki fogja örökölni a jószágot? E kérdés még eldöntésre várt. A végrendelet újabb pört támasztott. Radnóthy, mint tudjuk, kitagadta leányát, s fia halála esetére mindenét a nagyenyedi főiskolának hagyta. Szegény nem is sejtette, hogy végrendelete könnyen semmissé válhatik."
Az új gazda nagy terveket forgatott fejében: reformálni akarta a jószágot és civilizálni a falut. A curiális telkekre néhány württembergi családot telepített, amelyek többe kerültek, mint amennyi hasznot hajtottak. Szemüveges jószágigazgatójával mindent reformált, civilizált."
---------------------
Radnóthy Elek alispán az 1848-49-es szabadságharcot betegen tölti birtokától távol, s mire 1850-ben hazatér, otthonát (és hazáját) romokban találja. Román (oláh) jobbágyai a harcok zűrzavarában végigdúlták udvarházát, s a szabadságharc valamint az azt követő politikai berendezkedés örökre megsemmisítették azt a világot is, melyben Radnóthy egész 1848 őszéig élt.
Mivel a jelent képtelen elfogadni, a múltba réved, melyet felmagasztal, valósággal megdicsőít. Gogol Régimódi földesurak, Mickiewicz Pan Tadeusz, Lampedusa A párduc, Villalonga Mallorcai udvarház c. opuszai jutnak eszünkbe a hanyatló világ ábrázolása kapcsán - azt kell azonban mondanunk, hogy Gyulai Pál Erdélyben játszódó története talán mindegyiknél tragikusabb.
A múltba fordulás és a jelen elkeseredett tagadása a jövő halála is egyben: a régi udvarház utolsó gazdája, Radnóthy Elek valóság elleni harcában egyre inkább alulmarad; Géza fia, majd István nevű odaadó szolgája halála után, tulajdon lányának örökségből való feltételes kizárását követően az események mind oda vezetnek, hogy Radnóthy alispán halálával a régi udvarház is elveszti utolsó gazdáját, a letűnt világ utolsó képviselőjét.
Az udvarház új gazdája pedig mindent megreformál, mindent civilizál: végképp eltűnnek a letűnt dicsőség utolsó nyomai.
Fájdalmasan keserédes-borongós kisregény alig 79 oldalon a magyar és erdélyi valóságról az 1850-es évek hajnalán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése