Miroslav Krleža: Az ész határán

Európa Könyvkiadó, Budapest 1976

Miroslav Krležának, a nagy horvát írónak ez a magyarul eddig nem olvasható regénye 1938-ban jelent meg először, s azóta több kiadást ért meg. Az ész határán a horvát valóság megközelítésének módjában és írói módszerében rokonságot tart a magyarul is jól ismert és nagy sikert aratott Filip Latinovicz hazatérése és a Bankett Blitvában című regényeivel, de ebben még epésebb, szatírája maróbb, s gondolatai nemcsak szikrázóan szellemesek, hanem kíméletlenül logikusak, következetesek is, könyörtelenül csapnak le minden emberi ostobaságra, álszent erénycsőszködésre, szemforgató képmutatásra, a jóság és nagyság álarcába bújt társadalmi és politikai banditizmusra. Ez a kitűnő alkotás műfaji újdonság is volt megírása idején: nemcsak hibátlanul megszerkesztett, cselekményben gazdag, izgalmas regény, hanem szenvedélyes társadalmi pamflet is, egyesítvén magában mindkét műfaj minden lényeges elemét. Krleža művének gondolatisága, a minden emberi értéket okosan tisztelő és a minden emberi aljasságot, butaságot ingerülten elutasító gondolatiság ennek a könyvnek legfőbb erénye. A leszámolás, a szakítás regénye is ez a Krleža-mű - leszámolás a polgári világ minden torz jelenségével, szakítás és szembefordulás a társadalmi-politikai kalandorsággal; az író utolsó nagy bírálata és figyelmeztetése a fasizmus horvátországi végleges térhódítása és hatalomra jutása előtt.

http://www.antikvarium.hu/ant/book.php?konyv-cim=az-esz-hataran&ID=39068
--------------------------------

"...ha valaki az emberi butaság miatt fölháborodik, őt magát sem áldotta meg túlságosan sok ésszel a természet."

"...de ha már engedtem, hogy az emberi ostobaság magával ragadjon, s ha már természetem szerint magam is annyira ostoba voltam, hogy ezt nem tudtam megakadályozni, most már hiába siránkozom a világegyetem butaságán. Az emberi butaság megfejtése nem olyan egyszerű feladat!
Akár Isten műve az emberi butaság, akár nem, hatásában nem vész el. Az egyik emberi ostobaságtól a másikig az út gyakran évszázadokig tart: akárcsak a kihunyt csillagok fénye, a butaság még sosem mulasztotta el, hogy rendeltetése végéig el ne érjen. A butaság küldetése minden bizonnyal egyetemes [...]. A butaság önmagába szerelmes, tetszelgő becsvágya határtalan. A butaság méltóságok és hivatások, hivatalok és rangok palástját öltötte magára; a butaság lordmajori aranyláncot hord, sarkantyúját pengeti, tömjénfüstöt lóbál; a butaság cilindert rak nagy tudományú fejére; ezt a cilinderes ostobaságot meglehetős gonddal tanulmányoztam, mert e cilinderesek közt ért az a megtiszteltetés és szerencse, hogy szerény polgári személyem saját, egészen kicsiny és jelentéktelen életét leéltem, olyan szerény polgárét, akinek alakja szinte a láthatatlanságig elmosódott."

"'Az ember fölegyenesedett két hátsó lábára, kétlábúként kezdett járni, a butaság azonban, mint az árnyék, követi! A butaság a sötétség édestestvére; a butaság vissza akarja téríteni az embert a természetben élő négylábú rokonaihoz; a butaság nem engedi meg az embereknek, hogy a csillagokba utazzék, éppúgy, ahogyan a nehézkedési erő nem engedi, hogy röpüljön!'
Voltaképpen szerettem az embereket. Voltaképpen megbocsátottam nekik, lelkesedtem az emberi képességekért, s ha emberi butaságba ütköztem, ha a butaság az emberi akarat vagy elragadtatás valamely lendületét magához rántotta a sárba, a mosdatlan szavak mocskába, az ilyen nemes emberi mozgás összeomlását egészen természetesen, jóindulatúan és békülékenyen magyaráztam: 'Fáradtan a madarak is lehullanak, nem szállnak örökké; az ember miért lebegne szakadatlanul saját méltósága fölött?'"

"Az emberi butaság sötét erői alattunk, az ősanyag kaotikus ereje; az emberek még nem kerekedtek föléje, mégis, kétségtelenül fölül fognak kerekedni rajta, s ebben rejlik az emberi fejlődés jelentősége: a civilizációk fejlettségi foka fordított arányban áll az emberi butaság nagyságával."

"Szövetbe bugyolált, a természettől elszakadt, a hátsó lábára állított jó meleg hús: ez vagyunk; a templomba, a törvényszéki tárgyalóterembe, a színpadi deszkákra, a szószékre, a székesegyházba, a kocsmába, kaszárnyába állított hús; különféle történelmi kosztümökbe, rejtélyes szabályok szerint felöltöztetett, szentséges kasztokba sorolt, ördögi gépezet dresszúrájába államosított, nyomorult emberi hús; a nyitott kérdések óriási halmaza előtt reménytelenül elveszett emberi hús; s ez a hús nem találván föl magát a zűrzavarban, a másiktól elkülönülten csak önmagát érzi húsnak, megfeledkezik hús-vér felebarátjának húsos hasonlóságáról; félelmében és butaságában nekiesik a másik torkának, elállatiasodik a sötétség okozta iszonyatában. A neveléssel, babonával, előítéletekkel és hazugságokkal - mint szalmával - kitömött emberek a gépzongora billentyűiként ugrabugrálnak - ahogyan mások fölhúzták őket - a számukra teljesen fölfoghatatlan, értelmetlen, idegen muzsika ütemére. Az emberek az úgynevezett társadalmi körülmények megszabta hülye körhintán űzik egymást, s mint igazi vásári körhintán, ezek a lovasok a társadalmi elfogultság falovain valóban azt hiszik, hogy a 'siker' zárt körében vágtáznak hihetetlen gyorsasággal. Ha pedig az efféle vásári körhinta egyszer-egyszer szétesik, s a fejvesztett lovasok váratlanul lepottyannak a nyeregből, ezek az eszelős sikerlovagok a falovak nélkül egy lépést sem tudnak tenni. Nekem még egyetlen olyan úgynevezett okos és normális emberrel sem volt alkalmam megismerkedni, akiben meglett volna a bátorság hozzá, hogy az életét saját magának élje, üzleti levelei nélkül, paragrafusai nélkül, köpőcsészével és saját pecsétnyomóval ellátott irodája nélkül, egyszóval: előítéletek és a fából faragott istenekbe vetett hit nélkül. Katonatisztek vesztett háborúk után, lovak és káromkodás nélkül; énekesek hang nélkül; elbocsátott tisztviselők, félrelökött politikusok: ezek a vásári pojácák hajótöröttként az árban, az előítéletek sodrában, úsznak a szemétben, feledve emberi anyaguk lényegét; ezek a szalmabábuk meg vannak győződve róla, hogy a karnevál csak azért végződött tragikusan, mert a szél elvitte a bohócsapkájukat. Ha ez történetesen más maskarákkal esett volna meg, nevetségesnek látnák. Az emberek mindig örülnek mások baján, mert elfelejtik, hogy mások baja az ő bajuk is. Minden embert megértettem mindig - ez volt a gyengém -, a régi klasszikus recept szerint: minden emberi rejtélynek alkateleme, amely szánalomra méltó nyomorulttá teszi az embert.
Az emberek kölcsönösen becsapják egymást, hazudnak egymásnak, hízelgéssel és alig színlelt udvarlással ámítgatják egymást; ez gyakran tisztességes dolognak látszik, s aránytalanul bátrabbnak tartják, mint azt, hogy megmondják egymásnak a meztelen igazságot. Az emberek önzők ,mert nem jóllakottak, mert rettegnek az éhezéstől; rosszkedvűek, mert megalázottak, s mert rosszat tettek velük; természetesen, igazságtalanok is, de hozzájuk sem igazságosak embertársaik; boldogtalanok, megsebzettek, elkeseredettek, rongyokban járnak, büdös dunyhák alatt hortyognak, irigylik egymástól a bögre kávét, a tiszta vánkost, az új kerékpárt, minden csekélységért panaszkodnak, mint varjak az ágon, amikor egy ismeretlen hős teteme fölött (minden bizonnyal dialektikusan) azon vitatkoznak, melyiküké az elsőbbségi jog, hogy kivájja a szemét."

"Észrevettem, hogy az emberek az álarcuk alatt voltaképpen barátságtalanok, ridegek, kegyetlenül közönyösek minden iránt, ami pillanatnyilag nem tartozik közvetlenül az érdekkörükbe; hogy korlátoltak, unalmasak, törtetők; hogy hihetetlen elvakultságukban szapulják, becsmérlik egymást; nem teljesítik kötelezettségüket, nem fizetik meg adósságaikat, majom módra vakon, korlátoltan, babonásan, hiú módon, dicsvágyón tülekednek az élet előnyeiért (főleg a beleknek nyújtott előnyökért és a testi kényelmek előnyeiért); ilyen levert, szinte látnoki hangulataimban a legszívesebben hátat fordítanék ennek az emberi zsivajgásnak, mert olykor túlságosan is fojtogatónak érzem a levegőt ebben az istállóban, ezek közt a kérődzők és hasított patájúak között. Az emberekkel együtt büdös van, de meleg. A magány - üres. Nagyon jól tudjuk, mi van a másik farka alatt, mégis szaglásszuk, mert e nélkül nem élhetünk..."

"A vezérigazgató úr szorzata szerint a kétszer kettő - ez világos és logikus - négy; ha a négyet kettővel osztja, világos, hogy kettő; ha pedig kettőből levonunk kettőt, akkor az eredmény zéró - ez is világos; az osztalékok az alaptőkét egyre nagyobb keresetre ösztökélik - ez egészen világos; így az emberek voltaképpen a piacért verekednek - ez világos; így következik be logikusan a konjunktúra. A zsidókat pedig bojkottálni kell - világos -, mert nem tartoznak a vezérigazgató úr perzsa bádogserblijeinek konjunkturális érdekkörébe, ráadásul nem is a mi embereink, világos, a dolgokat pedig a földtekén, az világos, erélyesen és logikusan kell rendezni, ahogyan manapság rendezik puskával, browninggal és bitófával, világos! Hála a mennybéli Atyaúristennek, az ész győzött."

"A vezérigazgató úr - mint főnök és munkáltató - pedáns, locsogó, akadékoskodó, a környezetét már évek óta népiskolai műveltségével gyötri, aláírása azonban megéri ezt a gyötrést. Ez a saját hangjába szerelmes tökfilkó, mint üres asztalon forgó búgócsiga, semmi mást nem hall, csak saját magát - a saját méltóságába szerelmes. Ez az ember a saját tudásáról és bölcsességéről szuperlatívuszokban gondolkodik, és így okítja a kamarákat, a rektorokat, az egyetemeket, a sajtót, a jótékonysági társaságokat, a küldöttségeket, a pártokat, a festőművészeket, a közgondolkodást, az egész társadalmat; ő az a vezérigazgató, aki ott volt, aki látott, aki hallott, akinek a legfölsőbb közigazgatási helyen mondtak valamit, akit kitüntettek, akire emléklapot tűztek, akinek emlékplakettet készítettek, aki sok mindent bejárt, aki 'személyesen meggyőződött róla', aki meg van győződve, hogy így van, és így is marad, hogy a hatalom nem ismer istent, hogy az erősebbik kutya... igen.Amikor egy-két évvel ezelőtt sztrájkra került sor a perzsa éjjeliedényeket gyártó üzemében, valóban zseniális volt: ő bizony nem engedi, hogy átejtsék holmi szakszervezeti cselfogásokkal, s amikor meg akarták magyarázni neki, hogy a munkásai tönkremennek, rendkívül meglepődött:
- Mi van ezen csodálkoznivaló?
Neki azért megy kissé jobban a sora, mert ő egyetlen, munkásból azonban, édes istenem, sok van! Az volna a szomorú, ha legalább egy embernek nem menne jól!"

"Ülök az asztalnál, hölgyek, urak, polgárok körében, jobb kezem az asztalon nyugszik, mutató és hüvelykujjammal pedig lassan forgatom poharam nyolcszögletű, csiszolt szárát; csillog a bor aranya az ódivatú petróleumlámpa fényében, a lámpa szabályos, tejüveg gömbje visszaverődik a rizling tükröző felszínéről; zöld színű holdvilág, a szőlőből tücsökmuzsika hallatszik, Domaćinski vezérigazgató úr pedig vidám történetét meséli, hogyan puffantott agyon tizennyolcban, alig néhány lépésnyire ettől a verandától négy embert, mint négy kutyát. A vezérigazgató úr bankár, gőzmalmos, bornagykereskedő, szőlőtulajdonos, fűrésztelepe van, tekintélyes gazdasági szakember, fajtánk dísze, zsofőrje van, portréi vannak, quai d'Orsay-je van; ő építtette a főoltárt a plébániatemplomban, itt, a szőlő alatt; ő annak a barokk templomnak a donátora, amelyik messziről idefehérlik a holdfényben; a templom két főablakába a vezérigazgató úr tétetett színes festményeket: Krisztus üres koporsója fölött síró angyalt és Krisztust a Jordán folyóban; mindkettőn stilizált gótikus betűkkel ez olvasható: A. Domaćinski adományozta a saját és hitvese, Helena nevében. Ugyan ki tudná megértetni a donátor úrral, hogy ő, kérem szépen - ez világos és logikus -, közönséges aljas gazember, gyilkos, erkölcstelen kretén, gonosztevő?! Ki tudná ezzel a primitív vaksival megértetni, hogy közönséges gonosztevő és gyilkos, nem azért, mert gyilkolt, mert megölte, vérbe borította azt a négy - mint mondta - veszett kutyát, hanem azért mert ezt úgy mondja el, mint dicséretre méltó kalandot, a tizennyolcas esztendőből; ő, a 'jövőbe látó politikus, már tizennyolc évvel ezelőtt tudta, milyen irányban fejlődik az európai politika'. De ha ennek az alaknak még el tudnám is magyarázni, hogy az emberi életben a puskán kívül egyéb kategóriák is vannak, ezek az agyalágyultak itt a fehér damaszt asztalterítő és a tejüveg lámpások körül mindannyian azt gondolnák, hogy részeg vagyok, elvesztettem az eszemet, vagy legalábbis naiv vagyok. [...]
Ezek a veszett kutyák ki akarták rabolni a pincéjét, csapra akarták verni drága rizlinggel telt boroshordóit, ő pedig csak a saját rizlingjének védelmében lőtt rájuk, mert az a rizling kétségtelenül az ő rizlingje volt, de amikor más veszett kutyák (a császári és királyi vérebek) rekvirálás ürügyén verték csapra és mérték ki a rizlingjét (sőt más vérét is, pedig az ugyanúgy valakinek a tulajdona volt), Domaćinski úr akkor persze még nem lőtt a császári és királyi hatalom képviselőire, mert amit azok tettek, az a tételes törvények és a rekvirálásról szóló rendelkezések értelmében végbevitt cselekedet volt. A vezérigazgató úr akkor természetesen nem harcolt, hanem mint hús-, zsír- és pálinkaszállító keresett azon a vérfürdőn, amely - természetesen - nem volt bűnös vérengzés, hanem igazságos harc, s ama szent cél érdekében vívták, hogy az efféle majmok tisztességesen és hazafiasan megtollasodjanak!"

"Hazugságok képmutató pátosza."

"Egyébként az életben minden a siker kérdése, a siker pedig már önmagában álmot jelent: kényelmes álmot, hideg és meleg vízzel, álmot fogfájás nélkül, minden különleges altatószer nélkül, nyugodt, egészséges álmot, amikor alszik a lelkiismeret, az értelem nem működik, amikor az ember hálókocsiban utazik, és a legfinomabb dohányt szívja. A siker önmaga célja, önmagának és önmagáért van, siker a sikerért; a sikerért minden: a nagy és kis hazugságok, a vacsorák, teák, a különféle körök, barátságok, a csalások, gyűlölködések, háborúk, a karrierek. Az emberek a siker kedvéért szerepeket játszanak, álarcokat viselnek, mindenki a sikertelenségtől retteg, mindenki a sikerről álmodozik: katedráról, diadalról, levéltárcáról, rangról, pénzről, eladott festményekről. A fogalmak zavarosak, egyetlen mérték a siker: embert gyilkolni, elegáns, hegyes orrú svéd cipőt, vasalt nadrágot hordani, körmöt lakkozni, utazni, kereskedni, házat építeni, könyveket írni, festeni, fényárban úszni a színpadon, a kabinetben, az újságokban, de nem gondolni, hogy az életnek voltaképpen nem annak kellene lennie, amit a kabinetben, a színpadon vagy az újságokban
gondolnak az emberek."

"Észrevettem, hogy az embereket különösen a logika ingerli. A logikára különösen allergiásak!"

"Igaz: meglehetősen egyedül vagyok, de a magányosság korántsem annak a bizonyítéka, hogy az embernek nincs igaza."

"Ebben a mi mocsarunkban - amelyen át, mint véres levesek, zsíros és sűrű vizek folynak, ahol minden és mindenki a saját ürülékében fulladozik - valamennyi eszménk a torkig jóllakott, kispolgári valósághoz alkalmazkodott: sült csirke, roston sült malac, őzhús vadas módra, tejföllel és áfonyával, szalonka-, fácán-, fogolypecsenye, báránysült, pulykapecsenye, rizling, rohicsi víz, gemischt, snapsz, nyárspolgári Weltanschauung, s ebben az általános vedelésben, zabálásban, vendégeskedésben és pletykákban és másik hivatali titkainak kifecsegésében, a közös üzletkötések jegyében élő barátkozásokban egy fiatal tüzértiszt doktor Wernertől és a Mérleg-től ezre jellemet követel, mert ha ez az ezer férfiú nem indul útnak a tömegekhez, s ha ez az ezer férfiú nem talál lehetőséget arra, hogy itt, a mi tulajdon földünkön megvesse az alapját az egyetemes humanista új épületnek, minden marad a régiben, csak éppen a gróf Khuen-Héderváryk vagy a Tiszák vagy I. Ferenc József helyett holmi új személyek fognak uralkodni, a hun állapot viszont továbbra is megmarad az újra szárnyra kapott tatár-magyar vármegyék keretében! A zavarban levő, műveletlen, aprólékoskodó, rövidlátó, korlátolt, ravasz félintelligencia söpredéke vesz körül bennünket, ezért legalább ezer emberre van szükségünk, olyanokra, akik saját erkölcsi egérfogójuk előtt rémüldöznek, s attól félnek, hogy egy szép napon valamilyen társadalmi siker formájában tulajdon ellentmondásukba esnek, s az a társadalmi siker nem lesz más, mint tagadása mindannak, amit ma eszményképnek látunk. Mert nekünk, idealistáknak nem lehet az az eszményképünk, hogy olyan gazdag sehonnai bitangok legyünk, akik saját egérfogójuk szalonnáján híznak, magas rangú közigazgatási állásban, miniszteri karosszékekben vagy bankigazgatóságban ülnek."

"Két világ, két kritérium, két logika, két mentalitás! Ne értsen félre: sohasem akartam erkölcscsősz lenni. Éppen ellenkezőleg, nekem az erkölcsi értékek egész világáról sajátos, bizarr elképzelésem van; számomra az erkölcs ízlés kérdése. Az ész egyetlen mértéke az én szememben a forma mértékének látszik. Ami meg az emberrel van kapcsolatban, ma a világon semmi sincs, ami ki nem vetkőzött volna a formájából. Az ízlés hiánya: az ész hiánya; mert valami, ami okos, vagyis ami élettel teljes, vagyis természetesen adott, csak harmonikus, csak ízléses lehet. Nézzük meg például bármelyik átlagos vagy kiemelkedő emberünk életének átlagos keresztmetszetét! Minden ízléstelen bennük! [...] Amit az emberek körülöttünk harmonikusnak vagy ízlésesnek, erkölcsösnek vagy szépnek tekintenek, az mind torz, utálatos és ferde. Csak látni kell, mit tekintenek felebarátaink lírának, miféle képeket pingálnak, hogyan laknak, milyen politikát űznek, s az ember máris lépten-nyomon meggyőződhetik arról, hogy mindez az ízlés általános hiányáról tanúskodik. Az embereket a belük, az aranyerük, a folklórunk, a karrierjük, a politikájuk aggasztja, a fejükben zagyvaság van [...]"

"Az emberek közönséges disznók!"

"Hiszen éppen ebben rejlik a különféle világnézetek évszázados ellentétének titka, hogy ezre és ezer év óta minden úgynevezett világnézet szentül meg van győződve önmagáról, hogy ő az egyetlen, amely azonos az igazsággal. Épp ebből az alapvető türelmetlenségből származik az a kannibáli, diluviális, őstörténeti, állati fölfogás, amellyel ezek a világnézetek fölfalják egymást. Némelyek hisznek, mások üdvöt hoznak, megint mások szeretnek, ismét mások hitelesítették tudásukat, és pozitív igazságokat prédikálnak, és így megy ez a végtelenségig, és mind fecseg-locsog, fújja a magáét, dobol, muzsikál, harangot kongat, mind az elsőséget vindikálja magának, mindannyian kölcsönösen öldöklik egymást, s mindannyian kölcsönösen pusztítják egymást."

"A hit és a meggyőződéses tudás és a tudományosan megokolt hit lényegében egy és ugyanaz! Az, aki hiszi, hogy az ő világnézete tudományosan ellenőrzött igazság, s ennélfogva ő tud, nem pedig hisz, vagy hisz, mert tud, tökéletesen hasonlatos ahhoz a hívőhöz, aki hisz, nem azért, mert tud, hanem azért, mert nem tudja, hogy nem tud, vagyis hogy hisz... Tudni tulajdonképpen így kellene: hidd, hogy nem tudsz, és ezért nem hiszel. Mert mit jelent tudni, hogy valami igaz, azért hinni abban az igazságban, mert azt tapasztalattal hitelesítették? Tapasztalattal ugyanígy lehet hitelesíteni azt is, hogy soha senki nem fogja megtudni, mi a végső igazság... Maga hiszi, hogy tudja, de én hiszem, hogy nem tudom, vagyis nem hiszem, hogy tudom! Miközben tehát nem tudom, és nem tudhatom (mert erre ugyanúgy a hitelesített tapasztalat tanít), ennélfogva, világnézetem folytán hiszem, hogy elvből hinni egyáltalán semmit sem kell, még azt sem, hogy tudjuk, mi az igazság, valamint azt sem, hogy a tapasztalat valamire tanít bennünket, mert ugyanaz az évszázados tapasztalat arra tanít bennünket, hogy az érett életrejtélyeket még soha senki sem ismerte föl, mégpedig azért nem, mert rendszerint hamarabb meghalt, semmint az esze megjöhetett volna... Az egyes ember élete túlságosan kurta ahhoz, hogy a saját, egyéni élettapasztalata alapján bármilyen ítéletet alkothasson; azoktól pedig, akik ezt a tapasztalatot gyűjtögetvén nálunk korábban meghaltak, semmit sem lehet megtanulni, erről nekünk legmeggyőzőbben maga az élet beszél! Az élet a részecskék rövidhullámú tovasugárzása, és éppen abban rejlik az élet titka, hogy olyan rövid tartamú és rövidhullámú. Ez korszerű, a tudomány által hitelesített igazság. Ha az egyes ember élete csak egy nemzedékkel tovább tartana, az emberiség már nem volna, mert már réges-rég az öngyilkossággal fejeződött volna be minden."

"Miért nem pusztult még el a föld? Sőt, szilárdan, tömören tart, talán már egy öröklét óta, olyan keményen és simán, mint a tömör tölgyfa golyó a tekepályán... Kering, nem pusztul el, pedig ez a tömör földteke csak látszólag tömör, valójában likacsos, áttetsző, s telis-teli van érthetetlen üregekkel!"

"Domaćinski az erőszakot jelenti; az erőszakot - mint a hatalom egyetlen alapelvét - az erkölcs nevében prédikálják, az erkölcsöt pedig a hatalom nevében, az erősebb hatalom nevében, az erősebb hatalomnak pedig megvannak a maga gondolkodói; ezek együttesen úgy gondolják, hogy gondolkodni annyi, mint erőszakoskodni."

"Egész életem folyamán a körülöttem kavargó emberi ostobaságok kellemetlen tömkelegében vergődtem, mégis, időnként úgy tetszett, jó úton haladok ahhoz, hogy ebből az egész ügyből kiváljak, és saját logikám vonalán induljak útnak, de mindig történt valami, ami megzavart, s nem mondtam következetes istenhozzádot mindennek, nem kezdtem tulajdon életemet élni..."

"Közéleti működést kifejteni ezeken a mi közéleti helyeinken (tekintet nélkül arra, hogy sabonak, szerkesztőségnek vagy valamilyen pártnak hívják), nem túlságosan az ész bizonyítéka. Az embert összemarják, bemocskolják, leköpdösik, elpusztítják."

"Voltaképpen az ember körülményeitől függ és kimondhatatlanul nyomorúságos az a sok hangos és patetikus fogalom, mint: haza, isten, társadalom, háború, kötelesség, becsület stb., stb."

"Amikor egyszer azt magyarázgattam neki, hogy az ismert isteni parancsolatot, amely megtiltja az emberölést, a ne ölj-ről ne öldökölj-re kellene változtatni, mert mindenkivel megeshetik, hogy embert öl, de ez az ige igazi bűnös jelentését csak gyakorító alakjában kapja meg; azt felelte nekem, hogy nyelvészeti locsogásokra nincs ideje..."

"A politika mogyoróval teli rosta, a közepén meg túró, a vakokat meg igazán nem nehéz összeveszejteni... Azt kell mondani nekik, akik egy csomóban vannak: nesztek egy hatos, a vakok erre összeverekednek, mert nem látnak a szemüktől; azt hiszik, igazat mondasz, a azt gondolják, igaz, hogy egyikük megkapta a hatost. Így aztán a mi politikánk is csak fortyog, mint bab a kolbász nélküli fazékban, mint fing a gatyában."

"Hol maradtak a mi zászlóink, hol van a mi címerünk a postaládákról? Nézzétek csak meg, fiúk! Az a postai levélszekrény olyan piros, mint a paprika (vagyis magyar), az angyalok pedig a levélládán az Árpád-házi Szent Istvánról trombitálnak; azon a postakürtön a piros-fehér-zöld nemzetiszín látható, a mi nemzeti színeinket azonban a ládán nem látni, ezen e kétnyelvű dobozon a horvát tábla nem látható; ez nem a mi postánk, ez nem a mi politikánk, nem a mi postaládánk; a mi népünk többsége nincsen a saborban, és ez nem a mi érdekünket szolgálja, s mindennek a kiegyezés az oka - és ezért Mileusnić a tűzbe is hajlandó menni, és a népnek azt javasolja: ezt az átkozott kiegyezést meg kell semmisíteni, ha saját postaládáinkat el akarjuk érni, s ha el akarjuk érni a mi patikánkat Rumban, vagy a patikáinkat megszerezni Vukováron... Így van!"

"Rajtunk a félelem, lényünk csak port terem,
Isten mécse bennünk kialudt csöndesen."

"Az emberekben húszéves korukig még van egy kis életrajongás: húszéves korukig még őrzik és értékelik a könyveket (nem az amortizáció vagy a kamatláb kedvéért, hanem a versekért); húszéves korukig az emberek szeretik a virágot, tisztelik némely bolondok halotti maszkját, akik könnyfakasztó, romantikus idealizmusból haltak meg; később azonban elérkezik a halálosan unalmas, provinciális unalom, a kicsinyes, az elmaradt viszonyokból fakadó cinizmus, a szokásokkal gyakran össze nem egyeztethető, de jövedelmező üzleti kémkedés vagy állás Domaćinskinál, Rugvay és a rugvayzált rugvayság, a sár és a butaság, és butaság a sárban és butaságban."

"Négyszázhuszonöt évig ez a templom senkinek semmit sem mondott, s azok, akiknek a Sixtus-kápolna valamit mondhatott volna - nagy többségükben -, soha nem is látták, mert ahhoz, hogy megláthassák, nem volt pénzük. Azoknak, akiknek ez a fal mond valamit, nem kellett volna arra várniok, hogy négy évszázad elmúljék, mert ilyenek akkor is voltak, amikor ezeket a falakat festették, mint ahogy ma is vannak, de ez nem azt jelenti, hogy az idő múlik, hanem ellenkezőleg: végzetes bizonyíték arra, hogy olyan korban, mint ez, vagyis ebben a mai, úgynevezett európai korban nem létezik az a szó: haladás... Minden áll. Az idő is áll; az élet az idők kezdetén megtemetődött, helyére tétetett, és matematikai pontossággal megoldatott."

"Nem nézni kell, hanem látni, ebben rejlik az ember titka..."

"- Engem, mint látja, eltiportak. Miért? Azért, mert arra vetemedtem, hogy szembeszálljak az emberi butasággal [...]"

"Kreisler jelenti New Yorkból, hogy a nagyváros utcasarkain, mint utcai hegedűs, több mint harmincszor föllépett anélkül, hogy a járókelők közül bárki egyetlenegyszer is észrevette volna, hogy hegedűvirtuóz játszik [...]"

"Aludni szeretnék. Elaludni. Csöndben és végleg. Eltűnni."

-------------------

Sziszifuszi munka, eleve reménytelen küzdelem - ez az emberi butaság, ostobaság, képmutatás elleni küzdelem.

Krleža 1938-ban írt könyve, Az ész határán c. remekmű (egyébként névtelen), ötven egynehány éves jogtanácsos-ügyvédje is példa erre. Hősünk saját elbeszélése szerint életének eddigi szakaszában jól kialakult modus vivendi alapján hallgatja mások, embertársai sületlenségit, látja hibáikat, szenvedi el ostobaságukat, butaságukat, képmutatásukat - ám ahogy emberünk lelkében rétegről rétegre rakódik le mások ostobaságának mocska, elérkezik a drámai pillanat, a robbanás, amikor vulkánként tör ki belőle a tiltakozás, az elutasítás, s bár már eleve tisztában van az emberi butaság elleni szent harcának borítékolt vereségével, mégis kitör belőle a józan ész elkeseredett szava.

Domaćinski vezérigazgató úr, a (horvát) nemzet oszlopos tagja, a haza gerince, az ország nagyja, büszkesége, a feddhetetlen múltú, ragyogó jövőjű és büszke jelenű éjjeliedénygyáros, közéleti személyiség egyszer csak egy, saját szőlőlugasában folytatott előadásában azzal kápráztatja el vendégeit, hogy 1918-ban, az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlása körüli napokban lelőtt négy "veszett kutyát", négy nyomorult nincstelent, akik lopni jöttek az ő szőlejébe - a baj még csak nem is ez, hanem az, hogy eme akciót a világ legtermészetesebb módján pozitív tettként, mintegy a magántulajdon védelmében bemutatott hőscselekedetként írja le.

Ennél a pontnál szakad el a cérna névtelen hősünkben, s tesz egy halk megjegyzést az esettel kapcsolatban, azt erkölcsileg megvetendőnek minősítve. A megjegyzést természetesen Domaćinski vezérigazgató úr is meghallja, s ostobaságában, pökhendiségében, szűklátókörűségében elégtételt követel az őt ért "sérelemért" - s elindul a pereskedés, a boszorkányüldözés, névtelen hősünk valóságos kálváriája.

Hősünket bíróság elé citálják, elítélik, felesége is elhagyja - s a történet közben hiába derül ki mindenkiről (Domaćinski vezérigazgató úrról és bábjairól: Hugo-Hugo ügyvédről, Rugvay bíróról, de hősünk feleségéről és a kisváros összes lakójáról), hogy feddhetetlenségük egytől egyig több, mint megkérdőjelezhető, a magányos harcos szép lassan elveszti a háborút az emberi butaság ellen.

Közben az író, hősünk szemén át, korábbi események elmesélésével bőven odamondogat a 30-as évek autoriter jugoszláv-horvát közgondolkodásának (ne feledjük, Ante Pavelić és az ő usztasái már a sarkon ólálkodnak!), de nem ússza meg kritika nélkül az Osztrák-Magyar Monarchia és benne a horvát társország társadalma és annak képviselői sem.

Érhető is az elkeseredés, a józan szó kiáltása, hiszen egy dolog biztosan kiderül a könyvből - ha még valaki nem vette volna észre: az emberi korlátoltság, ostobaság, butaság, tudatlanság, kivagyiság, képmutatás egyetemes, korlátlan, kiirthatatlan; s ahhoz, hogy rátaláljunk, még a szomszédba sem kell mennünk. Az ostobaság mindenhol ott van, omnipresens és omnipotens, szembe jön velünk az utcán, ott honol országaink minden társadalmi rétegében és csoportjában - s erre névtelen hősünk a legjobb példa: akár közvetlen ismerőseink és barátaink, családtagjaink között is.

Nem csupán a harmincas évek horvát társadalma, nem csupán a Monarchia osztrák-magyar légköre, de bármely kor bármely kis- és nagyvárosa tele van a kötetben leírt korlátolt barmok gyülekezetével, képmutató paprikajancsikkal, saját butaságuktól önnön kicsinyességüket és nímand mivoltukat felismerni és belátni képtelen domaćinskik, biligyáros vezérigazgatók szaladgálnak körülöttünk, ostobaságokat harsogva a világba - s erre természetesen még büszkék is.

Vajon, ha többen olvasnák országunk nagyjai, ostobái, képmutatói és hétköznapjaink domaćinskijei közül Krleža e remekművét, vajon csökkenne-e az egy négyzetméterre számított ostobák száma? Joggal merül fel a kérdés, vajon napjaink domaćinskijei tudnak-e egyáltalán olvasni, gondolkodni, vagy saját képmutató gőgjük hagymázas gőzétől elvakultan ugyanúgy a máglyára dobnák a könyvet, mint tették az Ante Pavelić rémuralma alatt?

A névtelen főhős hiába érvel logikusan, hiába hirdeti: az elfogultság, elvakultság, a kizárólagosság, a korlátoltság, a butaság, az ostobaság, az erőszakon alapuló rend nem lehet az az út, melyen józanul gondolkodó ember jár; még akkor is, ha olyan egyedül van, mint az ujjam, küzdenie kell a stupiditás ellen - tudván azt, hogy mindez reménytelen.

Attól, hogy harcunkban egyedül vagyunk, mint a kötet névtelen hőse, még nem jelenti azt, hogy mi tévedünk. Talán nem kell elfogadnunk, hogy "a szar finom - hisz egymilliárd légy nem tévedhet". Némi szójátékkal hősünkkel egyetemben azt is mondhatnánk: csak légy ne legyek...

UI: Míg névtelen hősünk elmegyógyintézetben végzi, Domaćinskit - akárcsak Ante Pavelićet - soha nem ítélték el bűneiért.

UI2: Mindennapi domaćinskijeinktől, ments meg, Uram, minket; de ha már ez nem sikerül, vállaljuk mi is névtelen hősként az ostobaság, a butaság, a korlátoltság elleni harcot. S ha már Ante Pavelić szóba került, hadd álljon itt végső buzdításként egy parafrázis a korszak egy másik hasonló kaliberű - magyar - "gondolkodójától": az ostobaság elleni harcban meghalni lehet, de elfáradni soha!