Roberto Bolaño: Távoli csillag

Európa Könyvkiadó, Budapest 2010

172 oldal

Bolañót nem kimondottan a hatalom működése érdekli, hanem az egyén bűnei, és az Éjszaka Chilében történetéhez hasonlóan az, hogy az értelmiség milyen sorsra jut, hogyan és milyen szerepet vállal vagy nem vállal az elnyomás korában. - Benedek Márton recenziója Roberto Bolaño Távoli csillag című kötetéről.
Roberto Bolaño regényeinek magyar kiadása nem a legnagyobb jelentőségű művekkel kezdődik és nem is az eredeti kronológiát követi, de nincs ezzel semmi baj. Az Éjszaka Chilében (első, spanyol nyelvű megjelenés: 2000) és a magyarul decemberben kiadott Távoli csillag (1996) önmagukban is remek olvasmányok, és köszönhetően Scholz László fordításainak is, hatásos belépők a 2003-ban meghalt chilei író világába.
Ahogy a legtöbb Bolaño-regény, úgy a Távoli csillag sem nélkülözi az önéletrajzi elemeket. Ennek legegyértelműbb formája ugye a Pinochet-féle puccs, nyilván, ha húszévesen éljük át egy diktatúra kiépülését, az az egész életünkre hatással van. Bolañót nem kimondottan a hatalom működése érdekli, hanem az egyén bűnei, és az Éjszaka Chilében történetéhez hasonlóan az, hogy az értelmiség milyen sorsra jut, hogyan és milyen szerepet vállal vagy nem vállal az elnyomás korában.

A Távoli csillag az Allende-rezsim végnapjaiban, a concepcióni egyetemen kezdődik, természetesen irodalmi szemináriumon, ahol a névtelen narrátor és barátja sikertelenül próbálják megfejteni a titokzatos és hallgatag Alberto Ruiz-Taglét. Mire fény derül diáktársuk rejtett énjére, már minden megváltozik. Pinochet megkezdi tizenhét évig tartó uralmát, a narrátort kicsapják egyetemről és később Európába emigrál, Ruiz-Tagle pedig már rég nem Ruiz-Tagle, hanem Carlos Wieder, a rendszer ünnepelt katonája, a vezetők megbízható gyilkosa, aki repülőgépe füstjével írt versekkel ejti bámulatba az országot, sőt, a kontinenst. Erőszakos és hazafias soraiban hívei a „chilei faj új vaskorszakát” látják, Wieder azonban hamar elveszíti a katonai junta bizalmát. Látványos bemutatói már nem a hatalom és az avantgárd művészet gyümölcsöző együttélését hirdetik, hanem a halált dicsőítik, gyilkosságait már rég nem csak rendelésre hajtja végre. Aztán a saját brutalitását, vérengzéseit megörökítő fotótárlat bemutatása után végképp mennie kell, elhagyja Chilét, elfordul az irodalomtól, alig hallat magáról.

A Távoli csillag innen nézve krimi, hiszen a Wieder utáni évtizedekig húzódó hajsza történetét meséli el. Az üldözött a kezdetektől a szemünk előtt van, a regény vége pedig egyértelműen hard-boiled sztoriba fordul át, még egy hallgatag, kitartó, kemény nyomozó is feltűnik. Addig viszont nem beszélhetünk reális bűnüldözésről: az elbeszélő és Chilében maradt barátja ugyan akarva-akaratlanul követik, kutatják Wieder megnyilvánulásait, „megmártóznak az irodalom szartengerében”, jelentéktelen vagy kétes hírű periodikákon, szennylapokon, neonáci- és pornómagazinokon, na meg a megtörtént kínzásokra, vérontásokra utaló társasjátékokon keresztül; egykori diáktársuk hollétéről azonban fogalmuk sincs, nem is akarják megkeresni, nem hajtja őket bosszúvágy. Az apró nyomok feltárásával a feszültség mégis folyamatosan nő, és a sötét hangulatot azok a megoldások is fokozzák, amikor például nem a gyilkosság részletes leírását olvassuk, hanem azt, ahogy az elkövetők nyomában „behatol az éjszaka”, vagy amikor a fotókiállításon nem a képeket látjuk, hanem csak a közönség arcát belépés előtt, és kilépés után.

Ennek ellenére lehetnek, akik a Távoli csillagot nem találják lebilincselő kriminek, és azt gondolják majd, hogy csak a végén történik igazán izgalmas dolog, ráadásul csordultig teli van olyan karakterekkel, akiknek semmi köze a cselekményhez. Bolaño viszont ilyen, a történet az egy váz, de ugyanolyan fontos például az elfeledett (avagy soha nem is létező?) irodalmárok feltérképezése, a félresiklott, megbicsaklott karrierek bemutatása. Oldalakon keresztül olvashatunk vélt vagy valós írókról, obskúrus tollforgatókról, párszáz példányszámban kiadott művekről, könyvtárosokról, Németországból elmenekült, három földrészen bolyongó pszichiáterről, és így tovább. Külön fejezetet kap a narrátor két egykori tanára, akik az új rezsimben nem maradtak a pályán: egyikük nicaraguai, angolai, guatemalai szabadságharcosokhoz csatlakozik, a másik pedig Európában bolyong. De ezeket a részeket is úgy kell elképzelni, hogy beékelve megismerkedünk a 3. belorusz front főparancsnokának a sorsával, vagy egy olyan figurával, akiről azt olvassuk, hogy „a harmadik világban bajos művésznek lenni, ha szegény az ember, és nincsen karja, ráadásul buzi.”

Ezek a sorok nemcsak Bolaño irodalom-imádatát mutatják, hanem a Borges-szel egyértelműen rokonítható szerző humorát is. Pedig nem ez az első dolog, ami felmerül a neve hallatán, de ezek a mini-életutak és a megannyi egyéb utalás ugyanúgy lekötik a figyelmet, és kifejezetten szórakoztatóak. Megéri tehát belefogni az olvasásba, és pár óra után már alig várjuk, hogy behabzsolhassuk az életmű nagyobb falatait is.

http://www.litera.hu/hirek/ahova-nem-vezetnek-a-nyomok
----------------------------

"Salvador Allende elnöksége idején, 1971-ben vagy talán 1972-ben találkoztam először Carlos Wiederrel.
Akkoriban még Alberto Ruiz-Tagle néven mutatkozott be, és időnként eljárt Juan Stein költészeti szemináriumára ott lent, Concepciónban, a délvidék úgymond fővárosában. Nem mondanám, hogy jól ismertem."

"Noha már kapiskáltuk, hogy az álmokból gyakran lesznek rémálmok, minket ez akkor egyáltalán nem zavart."

"Hogy miért voltunk féltékenyek Ruiz-Tagléra? A többes szám itt megtévesztő. Egyedül én voltam rá féltékeny."

"Ruiz-Tagle egy fiúval sem volt jóban."

"Martita, mondta, én nagyon kevés dologban vagyok biztos, de az egyik az, hogy Ruiz-Tagle nem fogja forradalmasítani a chilei költészetet."

"A holttestek sosem kerülnek elő, illetve egyikük, egyetlenegy holttest később felbukkan egy tömegsírban: Angélica Garmendia, az én imádott, páratlan Angélica Garmendiám, de egyedül ő, talán azt bizonyítva, hogy Carlos Wieder is csak ember, nem isten."

"Banális, ha épp nem groteszk körülmények között tartóztattak le, de mivel börtönben voltam, tehát nem az utcán vagy egy kávézóban vagy épp otthon, bezárkózva a saját szobámba, ágyban heverészve (ez volt a legvalószínűbb a lehetőségek közt), szemtanúja lehettem Carlos Wieder első költői szereplésének, bár akkoriban fogalmam se volt, ki ez a Carlos Wieder, meg hogy mi lett a sorsuk a Garmendia nővéreknek."

"Ezúttal egyetlen szót írt az égre a pilóta - számításaim szerint épp a város középpontja felett járhatott -, de nagyobb betűkkel, mint korábban: TANULJATOK."

"A lux a világosság. Tenebrae a sötétség. Fiat a legyen. Legyen világosság, értjük? Nekem olasz autómárkaként hangzik a Fiat, mondtam. Ugyan dehogy, barátom. A legvégén pedig mindannyiunknak jó szerencsét kívánt. Gondolod?, kérdeztem. Igen, kivétel nélkül mindenkinek. Költő lehet, mondtam. Udvarias ember, az bizony, mondta Norberto."

"Carlos Wieder Concepción egén előadott első költői mutatványa nyomban ámulatot keltett nem egy nyugtalan chilei lélekben."

"1974-ben járunk, ha nem csal az emlékezetem. Egy szép napon megtudtuk a sajtóból, hogy Carlos Wieder több magánvállalat támogatásával a Déli-sarkra indul. Nehéz, sok-sok megállóval tarkított utazásról volt szó, de mindenütt, ahol leszállt, írt egy verset az égre. A hívei szerint a versek a chilei faj új vaskorszakát jelentik."

"Költészeti szemináriumunk vezetőjének, Julio Steinnek éppolyan torz a karrierje, mint amilyen a korabeli chilei történelem."

"És mesélt még a Csernyakovszkij családról is, nincstelen ukrán zsidók voltak, a sors szanaszét szórta őket a nagyvilágban. Rájöttünk, hogy Stein anyai nagyapja a tábornok apjának a testvére, tehát Stein az unokaöccse."

"Mit keres és miért tanít irodalmat Dél-Chilében Csernyakovszkij unokaöccse?, kérdezte önmagától, többnyire, amikor részeg volt."

"A puccs után eltűnt Stein, Bibianóval jó ideig halottnak hittük."

"Nem sokkal később örökre elmentem Chiléből."

"1973 utolsó vagy 1974 első napjaiban eltűnt Diego Soto is, Juan Stein jó barátja és vetélytársa."

"Talán minden másképp történt. 1974-ben nem volt ritka a hallucináció."

"Muñoz Cano azt állítja, hogy néhány képen felismerte a Garmendia nővéreket és más eltűnt személyeket. A legtöbbjük nő. A fényképek helyszíne alig változik, ami azt sejteti, hogy ugyanazon a helyen készültek. A nők próbababának tűnnek, olykor megcsonkított, felszabdalt manökennek, bár Muñoz Cano nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy az esetek harminc százalékában még éltek az áldozatok, amikor a felvétel készült."

"Attól az éjszakától fogva csak zavaros, ellentmondó híreink vannak Carlos Wiederről, alakja hol feltűnik, hol eltűnik a homályba burkolózó chilei irodalom folyton változó színpadán; az a hír járja, hogy egy titkos éjszakai tárgyaláson kizárták a légierő kötelékéből, állítólag díszegyenruhában jelent meg a hadbíróság előtt, bár a hívei inkább úgy képzelték, hogy fekete, kozákos köpenyben állt ott, monokli a fél szemén, hosszú elefántcsont szipka a szájában."

"1977 vége felé megjelenik egy társasjáték (amolyan stratégiai war game), mely a Csendes-óceáni háborúra épül. de a szolid reklámkampány ellenére minden különösebb eredmény nélkül hamar eltűnik az ébredező hazai piacról.
A bennfentesek szerint (Bibiano O'Bryan nem cáfolja őket) Carlos Wieder találta ki."

"A játék szerzője (minden bizonnyal Wieder) szerint 1882-ben, egy sötét éjszakán alkotják meg a chilei fajt..."

"Minden jel arra mutatott, hogy Wieder hátat fordított az irodalomnak."

"Carlos Wieder apja - valószínűleg egyes-egyedül ő tudott a fia hollétéről - meghal 1990-ben. Urnafülkéje Valparaíso városi temetőjének egyik legszerényebb parcellájában van, senki sem látogatja.
A chilei irodalmi körökben lassan tért hódít az a tulajdonképpen megnyugtató gondolat (hisz változóban vannak az idők), hogy Carlos Wieder is halott."

"Polgárháborúkban csak gondot jelentenek a foglyok. Wieder és még sokan mások is ezt az elvet vallották, és a földrengésszerű történelmi változások közepette ugyan ki hibáztathatja, hogy túlteljesítette a parancsvégrehajtást? A kegyelemlövés, tette hozzá elgondolkodva, olykor előnyösebb, mint a későbbi büntetés. Carlos Wieder mintegy vulkán tetejéről nézte, uraim, a világot, és mindannyiótokat szinte a messzi távolból szemlélt, sőt még saját magát is, az ő szemében, elnézést az őszinteségért, mindannyian csak nyomorult férgek voltunk; ilyen volt ő; történelemfelfogása szerint a Természet nem passzív elem, épp ellenkezőleg, folyton mozgásban van és folyton háborgat bennünket, bár mi szánalmas tudatlanságunkban a balszerencsének vagy a sorsnak szoktuk tulajdonítani a csapásait..."

"Ekkor tűnik fel a színen Abel Romero, és én ekkor jelenek meg a színen. Minket is elfelejtett Chile.
Romero az Allende-korszak egyik rendőr sztárja volt."

"Mikor megkérdeztem, mi járatban van (akkor már beengedtem a lakásba, és feltettem a teavizet), azt felelte, hogy Carlos Wiedert keresi."

"Az én szememben, mondtam, Carlos Wieder bűnöző, nem költő."

"Ez az utolsó közleményem a szörnyek bolygójáról. Soha többé nem mártózom meg az irodalom szartengerében. Mostantól fogva nagy-nagy alázattal magamnak írom a verseimet, csak annyit dolgozom, hogy éhen ne haljak, és eszem ágában sincs publikálni."

---------------

Alberto Ruiz-Tagle/Carlos Wieder a chilei légierő pilótája/költő egyrészt a modern chilei költészet nagyon sajátos útjának egyik apostola (repülővel ír verseket az égre), másrészt a Pinochet-rezsim egyik tömeggyilkosa - a dolog abszurditásaként áldozatainak fényképeiből egy alkalommal kiállítást is szervez egy lakáson...ami persze már a hadseregnek is sok, s eltávolítják - Ruiz-Tagle/Wieder eltűnik szem elől. A kötet elbeszélője azonban nem nyugszik, s az Allende-kor egyik slágerrendőre segítségével felkutatja a büntetés alá nem vont költő-pilótát, majd - vélhetőleg - megölik.

A történet a Pinochet-korszak embertelenségeinek elbeszélése is egyben, a társadalmi igazságszolgáltatás igényével.

Nem túl könnyed nyári olvasmány, de rendkívül izgalmas, meghökkentő, el is borzasztó, de ugyanakkor élvezetes könyv.

Igazi gyöngyszem Chiléből.