Park Könyvkiadó Kft., Budapest 2008
138 oldal
Locked-in-syndrome (LIS=bezártság-szindróma): így nevezi a modern orvostudomány a teljes bénultság állapotát, amikor a beteg él, de ennek semmi jelét sem képes adni. A szó szoros értelmében önnön testébe zárva, megszakad minden kapcsolata a külvilággal. Ebbe az állapotba kerül Jean-Dominique Bauby, a brilliáns újságíró, a legnépszerűbb francia női magazin főszerkesztője. Életének negyvenharmadik évében, 1995. december 8-án agyvérzés érte, mély kómába zuhant, s mire abból magához tért, testének szinte egyetlen porcikáját sem tudta mozdítani, sem beszélni, sem nyelni, sőt kezdetben segítség nélkül még lélegezni sem tudott. A maradéktalan LIS-szindrómától egyetlen apró, de sorsdöntő dolog különbözteti meg: a bal szeme mozog. Ez a fél szem lesz összekötő kapcsa a külvilággal, embertársaival, az élettel. Ez a szem nem csak nézni tud, hanem pislantani is. Egy pislantás jelenti az igent, kettő a nemet. A látogató felmondja az ábécét, s egy pislantás megállítja a megfelelő betűnél. Így alakulnak ki a szavak, a mondatok, így tud társalogni, levelezni. Így írta ezt a könyvet is. Hosszú heteken át délelőttönként agyába véste a szöveg aznapi adagját, délután a szemével lediktálta, s még ki is javította az elkészült oldalt. Könyvével fölényesen ironikus, sorsával megbékélt, mégis szívszorító intenzitású jelentést küld egy világról, amelyet elképzelni is alig tudunk: a tehetetlen porhüvelybe, mint szkafanderbe zárva egy minden testi valójától függetlenné vált embernek már csak a szelleme él, verdes, mint a pillangó a szkafander üvegbúrája alatt.
http://www.libri.hu/konyv/szkafander-es-pillango.html
---------
"Régebben ezt úgy hívták, hogy gutaütés - és a beteg egyszerűen belehalt. Az újjáélesztési módszerek fejlődése agyafúrtabbá tette a büntetést. Életben marad az ember, de leteperi az, amit az angolszász orvostudomány joggal nevez locked-in szindrómának: a beteg tetőtől talpig béna, bezárva önmagába, a szelleme ép, és a bal szemhéjának verdesése lesz a kommunikáció egyetlen eszköze."
"Egyelőre azonban én volnék a legboldogabb ember a világon, ha le tudnám nyelni azt a sok nyálat, ami szüntelenül elárasztja a számat."
"Állítólag a világ minden táján a legkülönfélébb szellemeket hívják a segítségemre. Megkísérlek némi rendet teremteni a lelkeknek e hatalmas mozgásában. Amint értesülök róla, hogy valami bretagne-i kápolnában néhány gyertyát gyújtottak értem, vagy elénekeltek egy mantrát egy nepáli templomban, azonnal pontos célt tűzök ki e spirituális megnyilvánulások elé. Így bíztam rá jobb szememet egy kameruni marabura, akit egy barátnőm felkért, hogy szerezze meg nekem az afrikai istenek jóindulatát."
"Fél kilenckor érkezik a gyógytornásznő. Brigitte kisportolt alakú, profilja a római pénzérmék arcképeire emlékeztet."
"Ha már nyáladzanom kell, akkor legalább kasmírkendőbe."
"E S A R I N T U L O M D P C F B V H G J Q Z Y X K W
A vidám felvonulás látszólagos összevisszasága nem a véletlen műve, hanem a tudós számításé. Nem annyira ábécé ez, inkább sztárparádé, ahol minden betű aszerint kap helyet, hogy milyen sűrűn fordul elő a francia nyelvben. [...] Van létjogosultsága ennek az egész átrendeződésnek: megkönnyíti mindazok dolgát, akik megpróbálnak közvetlenül érintkezni velem."
"A túlérzékenyek zavarodnak össze leghamarabb."
"Aztán, egy délután, miközben éppen bajaimat panaszoltam a képmásának, megjelent egy ismeretlen alak, és közénk furakodott. A vitrinben visszatükröződött egy férfi arca, aki mintha dioxinos hordóból került volna ki. A szája ferde, az orra torz, a haja megtépázva, a tekintete csupa rémület. Egyik szemét bevarrták, a másik kiguvadt, mint Victor Hugo Káinjáé. Egy teljes percen át meredtem a kitágult pupillájára, nem fogtam fel, hogy ez egyszerűen én magam vagyok.
És ekkor különös eufória kerített hatalmába. Hát nemcsak száműzött, béna, néma, félig süket vagyok, megfosztva minden örömtől, és medúzalétre kárhoztatva, de ráadásul iszonyat rám nézni is."
"A kép egyik szélén helyezkedik el mintegy húsz, állandóan kómában fekvő szegény ördög, aki vég nélküli éjszakába merült a halál kapujában. Szobájukat soha nem hagyják el, mégis mindenki tudja, hogy ott vannak, és jelenlétük sajátos súllyal nehezedik a közösségre, akár a rossz lelkiismeret. A túlsó végén, az ottfelejtett öregek kolóniája mellett, ott találunk néhány rémült tekintetű, elhízott embert, akinek jelentős túlsúlyát szeretnék csökkenteni az orvosok. Középen megnyomorodottak döbbenetes hada alkotja a legnépesebb csoportot. Sportbalesetek, közlekedési balesetek és minden lehetséges és elképzelhető otthoni baleset túlélői töltenek átmeneti időt Berckben, amíg összetört tagjaikat fel nem újítják. Őket nevezem 'turistáknak'.
Végül, ha azt akarjuk, hogy a kép teljes legyen, kell keresni egy szögletet, ahová el lehet helyezni bennünket, tört szárnyú szárnyasokat, hangtalan papagájokat, a szerencsétlenség madarait, akik az ideggyógyászat egy zsákutcafolyosójába raktuk a fészkünket. Kétségtelen, hogy elcsúfítjuk a környezetet. Nagyon is jól megértem azt a kínos érzést, amelyet mozdulatlan és néma átvonulásunkkal keltünk a kevésbé szerencsétlen betegek körében."
"A gyomromba vezetett szonda útján napi két-három palack barnás folyadék lát el a szükséges kalóriákkal. Élvezetért élénk emlékezetemhez folyamodom, amely a gyönyör kimeríthetetlen forrásaként őrzi az ízeket és illatokat."
"'Logopédus' - ez a szó olvasható a Sandrine fehér köpenyére tűzött névkártyán. Ehelyett azonban ezt kellene odaírni: őrangyal. Ő az, aki létrehozta a kommunikációs kódot, amely nélkül el volnék vágva a külvilágtól."
"A telefon néha félbeszakítja a munkánkat. Felhasználom Sandrine jelenlétét arra, hogy valamelyik hozzátartozómmal kapcsolatba kerüljek, és röptében elkapjam az élet néhány apró jelét úgy, ahogyan egy pillangót kapunk el röptében. [...] Sokszor elgondolkodom, milyen hatással lehetnek ezek az egyirányú beszélgetések a partnereimre. Engem bizony kiborítanak. Mennyire vágyom rá, hogy gyengéd szólongatásaikra ne csak a csendemmel válaszoljak. Van, aki ezt elviselhetetlennek érzi. A kedves Florence nem szól hozzám, amíg hangosan bele nem lehelek a kagylóba, amelyet Sandrine szorít a fülemhez. 'Ott vagy, Jean-Do?' - nyugtalankodik Florence a vonal túlsó végén.
Meg kell hogy mondjam, időnként már magam sem tudom biztosan."
"Amikor apámmal utoljára együtt voltam, én borotváltam meg. [...] Most én vagyok az, akit minden reggel megborotválnak..."
"Ennél derűsebb ébredéseim is voltak életemben. Amikor magamhoz tértem azon a január végi reggelen, egy férfi hajolt fölém, és varrogatta szegény jobb szemhéjamat, tűvel-cérnával, mintha zoknit stoppolna. Eszméletlen rémület fogott el. Mi lesz, ha szemorvosi buzgalmával a bal szememet is bevarrja, egyetlen kapcsolatomat a külvilággal, börtönöm egyetlen nyílását, szkafanderem kisablakát?"
"A nap fénye beárad az ablakon. Ez az az óra, amikor ragyogó sugarait egyenesen az ágyam fejére irányítja. A búcsúzás izgalmában elfelejtettem jelt adni, hogy húzzák be a függönyt. Majdcsak jön egyszer egy ápoló."
"Minden a helyén volt, csak én magam hiányoztam. Én máshol voltam."
"Vasárnap van. Rémisztő a vasárnap, ha, szerencsétlenségemre, egyetlen látogató sem jelezte az érkezését. Semmiféle esemény nem fogja tehát megtörni az órák láncolatát."
"Az apró bugyelláris nyitva hagyott cipzárja mögött felfedezek egy szállodai szobakulcsot, egy metrójegyet és egy összehajtogatott százfrankost; egy Földre bocsátott űrszonda ezeket a tárgyakat vihetné magával, hogy rajtuk tanulmányozza a földlakóknál használatos lakóhelyek, szállítási eszközök és kereskedelmi csereügyletek módozatait. A látvány elcsüggeszt és elgondolkoztat. Találni-e a kozmoszban kulcsot, amely felnyithatja szkafanderem zárait? Végállomás nélküli metróvonalat? Pénzt a szabadságom visszavásárlására? Tovább kell kutatnom. Indulok."
-----------------------------
Különös szeretettel ajánljuk Jean-Dominique Bauby könyvét minden sikeres üzletember, nagymenő menedzser és önhitt politikus számára, celebeknek (tkp. banáloknak), a kereskedelmi tévékanálisok sztárjainak (tkp. a közélet kulturális éjszakájának egén levő fekete lyukainak), az élet sikeres oldalán a siker, pénz és csillogás KFT. együttes által is megénekelt mozivásznán felvonuló főszereplőinek. Hátha önnön jelentéktelenségükre is ráébrednek a könyv sorait olvasva. Bár az is lehet, hogy nem.
Jean-Dominique Bauby az Elle magazin egykor sikeres, 43 éves főszerkesztője egy decemberi napon kómába esik, s mire magához tér, már nem tud mozogni, beszélni, nyelni; csupán bal szemének pislogásával képes "kommunikálni".
Így diktálja le jelen könyvét, melynek megjelenése után alig tíz nappal a szerző meghal.
A könyv viszont, melyet kezében tart az olvasó magával ragadó, elképesztő, lenyűgöző tanúvallomás az emberi lét esendőségéről.
A kötetből film is készült; a leírt sorok ránk kényszerített gondolati szkafandere azonban talán még inkább arra készteti fantáziánk pillangóját, hogy átértékeljük saját hétköznapjainkat s életünk értékeit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése